III. A Válság Percze.

Az év lefolyt. Hosszabb volt, mint a többi; hosszabb, mert küzdelemmel teljes. Bolivár felszabadítá egész Columbiát, bekebelezte Quitót, legyőzte a spanyolokat, egyezkedésre kényszeríté Morillót: megérdemelte a Libertador nevet.

Csak az utolsó nap volt még hátra az évből, az a nap, melyen ismét le kelle tenni a nemzetgyűlés kezébe dictatori hatalmát.

Ezen nap reggelén találkozék dona Laurenziával.

– Milyen különös meghasonlásban érzem magamat, szólt jegyeséhez, egy perczben örülök, másikban rettegek e naptól. Ez a nap egyesít veled, ez a nap távolít el a kormányról. Oh én nem a hatalmat sajnálom, csak nyugalmat rabol az, boldogságot nem ad; de sajnálom hazámat. Előre látok mindent; a mint én markomat szétnyitottam, szélylyel hull minden, a mit összetarték. Az apró emberek összevesznek apró érdekeik fölött, minden kerület külön országgá fogja magát szakítani, mely a többi ellen küzd; az urrá lett népkegy hetenkint fogja változtatni uralkodóit, mint rosz gazda a rosz cselédet, s a dicső harczok után következni fognak az aljas marczangolások.

Laurenzia belátott Bolivár lelkébe, s aggodalmasan simult jegyese keblére.

– Te megtetted hazafiúi kötelességedet; a te szíved nyugodt. Megszabadítád hazádat ellenétől, most visszaadod őt önmagának. A nemzet fiatal még, csak nehány éve, hogy született, még gyermek; majd megtanul saját lábain járni. Te, mint egy új Cincinnatus, mint egy második Washington, visszavonulsz bevégzett nagy munkád után, s e nagy polgárerény példája buzdítás lesz a többieknek hasonlót cselekedni. A te élteden nem szabad szennyfoltnak maradni. – Ugy-e, Bolivár, te leteszed a kormánybotot?

– Megesküvém rá: úgy teszek.

– Mondd, hogy én is jutok eszedbe akkor.

– Inkább a te igéreted, mint saját esküm.

– Oh ne mondd ezt. Esküdet el tudná némítani más gondolat? Ne felelj rá; te nem volnál Bolivár, ha erre igent tudnál mondani.

– Nem az én gondolatom hangja ez; de a koporsóra hulló hantok dörömbölése, miket a nyomorúak eltemetett hazájuk holttestére hányni sietnek. Azon az éjszakán, midőn te első álmodat karjaim közt alszod, elszakad tőlünk Quito, külön tér Cundinamarca; tapsolni fog a spanyol és sírni fognak a katonák.

– Hadd történjék mindaz; de a te neved szeplőtlenül fog maradni, s a honfierény, mely arról szétsugárzik, ismét egyesíteni fogja a testvéreket. Nem Bolivár hatalma az, mely minket nagygyá teend, de Bolivár erénye. Hatalmad csak addig tartja össze e népet, míg magad élsz; lemondásod halhatatlanná teszi ezt s megnemesíti a korcs érzelmeket.

– Le fogok mondani.

– Oh én tudtam ezt. Hiszen egy év előtt megesküdtem helyetted, hogy azt tenni fogod. Én ismertelek, senki más; és én jól ismertelek. Isten veled, már harangoznak, a gyűlés kezdődik. Bolivár nem lát engem mint dictator többé, hanem mint férj.

Bolivár sietett a tanácsházba; barátai, hadvezérei ott várták a lépcsők előtt, köztük Paez és Bermudez s fölkisérték a terembe.

Midőn Bolivár belépett a tanácsterembe, ünnepélyes csend fogadta. A hosszú padokon félkörben ültek a nép képviselői: Bolivár a félkör közepén állt meg.

Ezúttal dictatori pompás mezébe volt öltözve, mellén a gyémántos csillaggal, kezében az aranyalmás bottal. Távolabb tőle, a háta mögött hadvezérei foglaltak helyet, kívül a lépcsőkön fényes, fegyveres kisérete állott.

A követek nem fogadták őt semmi zajjal; mindenki várta, hogy mit fog mondani.

– Hazafiak! szólt Bolivár, az év letelt, mely alatt a rám ruházott hatalmat viseltem. Miként viseltem kormánybotomat, azt majd itélje meg az utókor; egyedül annyit mondhatok el büszkén, hogy Columbia földjén ellenség többé nem áll. – A mi még spanyol van, az mind határainkon kívül van verve, s várait őrzi. – Ime én esküvésemhez híven megjelentem előttetek, s a kormánybotot, mely egy nemzet hatalmát képviselé kezemben, önkényt leteszem elétek. Adja az ég, hogy a mit egy év fölépített, a másik le ne rontsa.

Azzal Bolivár meghajtá térdét a gyűlés előtt s letette a szószékre aranyalmás botját.

Egy pár gyönge éljenkiáltás hangzott e tette után a karzatokról; jó barátainak nem tetszett az, hogy ezt tevé, s ellenségei hallgattak azért, mert nekik tetszett.

Midőn a gyémánt csillagot is leakasztá kebléről, s mint egyszerű polgár állt a gyűlés előtt, felállt ülőhelyéről don Gideon s azt mondá neki:

– Bolivár Simon, polgár, állj szót a nemzetgyűlés előtt, mely előtt vádolva vagy.

– Vádolva? Én? kiálta Bolivár meglepetve.

– Vádolva vagy, hogy megbizatásodon túl mentél, mint dictator, ki arra voltál elválasztva, hogy elleneinkkel harczolj; megszegéd megbizásunkat, midőn Morillóval alkudozál.

– Az alku javunkra ütött ki, szólt Bolivár mérsékelten.

– Ez alku árulás volt!

Bolivár elsápadt és elnémult e rettenetes szóra, de fölordított helyette Paez, odaugorva a terem közepére, s kardot rántva dühödten Gideon ellen.

– Áruló vagy magad, távolról ugató kutya! ki anyád köténye mögül szitkot szórsz a becsületes katonára.

– Csendesen, Paez; csitítá őt Bolivár, útját állva a dühödt óriásnak, térj vissza, dugd hüvelyébe kardodat. Ezek az urak itt az én biráim; és én felelni tartozom nekik kérdéseikre. – Nem, don Gideon! Én nem voltam áruló, mert nem adtam el semmit. Az ellenséggel kicseréltem foglyainkat s azt jól tevém; Morillo elment békével határunkon túl, és azt ő tevé jól, és ennek neve nem árulás. Mivel vádolsz még ezen kívül? Tudom, hogy ennyiért nem álltál fel helyedről.

– Jól gondolod. Bár az első vád még mellőzve nincs, kimondom a másikat, mert az súlyosabb. Te azon alvezéreidet, kiket elleneidnek tartottál, önkényt olyan helyzetekre állítád, a hol el kellett veszniök, kitetted ok nélkül a végveszélynek.

– Talán veled történt ez, Don Gideon? kérdé Bolivár gúnynyal, miután különös gondja volt mindig arra, hogy Gideont veszélyes helyre ne küldje.

Don Gideon arcza elvörösödött e szónál.

– Nem velem történt, hanem ezzel itt.

Azzal háta mögé mutatott Gideon, s kit eddig észre nem vett Bolivár, előlépett a követek közül Piar Manuel, a mulatt.

Bolivár megdöbbent a meglepetéstől.

– Mit keres ez az ember itt?

– Téged keres itt, hogy bevádoljon. Felelt rá Gideon.

– Azt kérdem, hogy mit keres ez ember itt e helyen? kiálta Bolivár fölemelt hanggal, midőn parancsom szerint Caracas alatt kellene állania, hogy a spanyolok végvárát ostromzárolja?

– Igen. Te odaküldted őt, hogy elveszszen; hanem ő észrevette szándékodat, s midőn a spanyolok körülszoríták, hogy seregét megmentse, szabad elvonulásra fegyvertelenül, feladta magát.

Bolivár mint a meglőtt leopárd ordított fel e szóra.

– Megadta magát hadseregestől; a várostromló sereg megadta magát a várőrségnek! Emberemlékezetre hallatlan gyalázat! Állj elő te hadseregmentő gazember!

– Bolivár! kiálta közbe Gideon, parancsolj szavaidnak, Piar Manuel a nemzetgyűlés tagja.

– Akárki legyen ő, e pillanatban semmi más, mint a helyéről megszökött katona, ki bűne miatt a hadi törvényszék bírája előtt áll. Piar Manuel, én téged elfogatlak! A legelső őrnek a teremen kívül add át kardodat és kövesd a börtönbe.

A nemzettanács minden tagja felzúdult e szóra Bolivár ellen: «egy követet elfogatni!» – «a gyűlésteremben elfogni egy képviselőjét a nemzetnek!» – «Bolivártávozzék!»

Bolivár sápadt volt, mint a halál. Ez válságos pillanat volt rá nézve.

– Vagy azt akarja a nemzetgyűlés, hogy fegyveres őrök lépjenek a tanácsterembe, s itt fogják el e szent helyen a szökevényt, kinek asylumot ad a képviselői pad?

E szavainál átkozódó lárma támadt a padokon. A követek kardot rántva álltak fel helyükről, s dühödten ordíták Bolivárra: «Ki vele! ki innen a katonai dictatorral! Le az árulóval!»

De mindannyinak zaját túldörgé Bolivár menydörgő szava:

– Magatok vagytok árulók, szolgának született apró zsarnok nép, kik, mert fölül usztok, mint szemét az árban, a nemzet színének nevezitek magatokat! gyalázat rátok, és gyalázat a fertőzetes teremre, hol aljas szatócsérdekek vesztik el a hazát, hol nyomorult orgazdák védik a harczi szökevényt. Egy lehelletem szétsöpör benneteket innen! Egy szavamra lehulltok, mint a férges gyümölcs! Ti akartok egy ország trónjára ülni, midőn Bolivár arról lelép? ti akartok bírái lenni Bolivárnak, midőn az polgári köntösét fölveszi? Egy pillanat és üres lesz tőletek e ház és senki sem fog rólatok kérdezősködni többé! nem ti vagytok én fölöttem, én vagyok bíró fölöttetek! A gyáva szökevényt, ki hadseregét lefegyverzé, én, Bolivár Simon, halálra itéltem, és ha mindenik pad e teremben, melyen gonosz tanácsokat forralva ültök, egy-egy oltár volna, még sem védné őt meg itéletem elől. Paez! Katonák! Előre! Bolivár parancsolt, ti tegyétek kötelességteket.

Egy pillanat mulva berohantak Bolivár hívei a terembe; a rettenetes Paez dühödt oroszlánként veté magát a képviselők soraira, mint a gyönge nádszálat verve ki kezeikből a kardot. Don Gideon makacsul harczolt a zavarban, míg palástjába keveredve kardjával, le nem fegyverezték. A követek egy része ajtón, ablakon át sietett menekülni, más része elfogatott. Csak a vak Esteban di San Sol maradt ülve helyén.

– Ne érints, szolga! kiálta a hozzá közeledő katonákra. Azok kikerülték.

Nehány percz alatt végezve volt a munka. Paez odalépett Bolivárhoz.

– Mit csináljunk az elfogottakkal?

– Piar Manuel tábornokot, mint szökevényt és gyáva árulót haditörvényszék elé állítjátok, a törvény itéletét végrehajtjátok rögtön. A többi hadd fusson, merre lát.

– Én azt hiszem, Bolivár, jobban tennéd, ha a többit is a haditörvényszékre bíznád.

– Nem katonák, hadd fussanak.

– Pedig jobb szeretnék tőlük puskáink vége előtt búcsút venni.

– Azt nem teszed.

– Akkor vigyázz magadra, mert ők teszik meg veled.

– A hogy Istennek tetszik.

– Hát ez öreggel itt mit csináljunk? kérdé Paez, don Estebanra mutatva, ki még mindig követi székén ült.

– Hadd maradjon ott ülve, szólt Bolivár és eltávozott a többiekkel.

Nehány percz mulva puskaroppanás hallatszott a téren; Piar itéletét hajtották végre. Az öreg Esteban fölemelkedett helyéről, úgy hallgatózott.

Hallott pedig még annál is borzasztóbb hangokat. Ezer meg ezer kiáltásból támadt egyetlen megrendítő mondást:

«Éljen Bolivár király! Bolivár, a király, éljen!»

A vak hazafi csendesen suttogva magában, mondá:

– Neki meg kell halni. Úgy van; neki meg kell halni.

És azzal elindult, lassan tapogatózva, botorkázva, keresni a kijárást a teremből.

Bolivár pedig sietett Laurenziához.

San Sol leánya még nem tudott semmit a történtekről; aggódva sietett Bolivár elé, nem tudva, hogy életét vagy halálát hozza-e az vissza?

– Férjem-e nekem Bolivár? kérdezé remegve az érkezőtől.

– Igen, férjed. Felelt Bolivár büszkén. Megszüntem dictator lenni – s a nép megválasztott – királyának.

Dona Laurenzia, mint a sarlótól leütött virágszál, aléltan rogyott össze e szóra Bolivár lábai előtt.