5. Három A Táncz.

Bécsben, ez előtt néhány évvel, a farsang alatt történt ez a furcsa eset. Valóban furcsának kell neveznem, ez az illő mellékneve, mert egyrészt nagyon tréfás, másrészt meg nagyon különös.

Előkelő urak bált adtak és tánczoltak. Ebben még semmi rendkívüli sincsen. A tánczolók között volt egy szép halavány baronesse, fiatal tizenhat esztendős leányka. Hogy honnan tudom ilyen bizonyosan hány esztendős? azt majd néhány sorral alább megmondom. Óh én nekem igen hiteles bizonyítványom van erre, «Schwarz auf Weisz», a hogy Bécsben mondják. Ebben az esetben «Weisz auf Schwarz».

A baronesse neve nem tartozik a dologra, valamint a többi szereplőké sem. Elég azt tudni, hogy mi történt?

Az egész finom világ azt tartotta, hogy a baronesse igen szépen tánczol. Nagy bájjal a francziát, nagy hévvel a lengyelt, tündéri könnyűséggel a walzert.

Azután azt is beszélték, hogy olyan karcsú termete nincs senkinek, mint neki, araszszal át lehet érni a derekát. Mind ez nem volt titok, szabad volt tudni akárkinek.

Egyebekre nézve pedig a baronesse igen szép és szeretetreméltó volt s minthogy méltó volt rá, szerették is és épen jegyben járt egy derék, fiatal huszárkapitánynyal, a ki nem volt ugyan magas származású és a mellett szegény legény volt is, de azért, mint nemesszívű derék ember, megnyerte szívét a fiatal gazdag hölgynek, kinek nem élt sem atyja, sem anyja s kezével szabadon rendelkezett; aztán a baronesse elég gazdag is volt. Akárkire nézve jó partie; a kis huszártól elegen is irigyelték.

Abban az említett bálban rózsaszín öltönye volt a baronessenek, fehér gyöngyvirág diszítménynyel, hajában piros rózsák voltak, mellcsattja egy rubinokból alkotott virág. Azért irom le olyan körülményesen egész öltözetét, mert arcza is olyan szép piros volt, s aztán lesz még arról valami kérdés.

Az első walzernél egy fiatal dandy felkérte őt egy tánczra. Kitünő ifju volt a társaságban; ő volt az Adonis, a bálkirály; szebb barkót képzelni sem lehet, mint az övé.

A baronesse elindult vele; csak úgy repültek, mint két tűndér, kiket Strauss hegedűje megbűvölt.

A tánczterem jó hosszú; azt szép munka egyszer körültánczolni. Az Adonis és tánczosnéja kétszer megtették ezt a körútat pihenés nélkül. Ez már bravour; ez hősi tett és valóban bámulatra méltó. – Mikor másodszor visszatértek a baldachinhoz, honnan a baronesse elindult, ő meg akarta köszönni tánczosának a fáradságot, de az nem bocsátá.

– Oh nem, baronesse, súgá neki, három a táncz.

S azzal tovább rohant a tündérkaréj, egyik keringő pár a másikat üldözve, lihegő kebellel, izzadt homlokkal, káprázó szemekkel; az Adonis és a baronesse repültek a viharhajtotta sorban.

Mikor aztán harmadszor is visszatértek a baldachinhoz, a baronesse csak összerogyott és aztán nem is kelt fel többet. Meg volt halva; de olyan szépen meg volt halva, mintha egy esztendeig készült volna hozzá.

Rózsaszínű tánczruhában, piros rózsákkal a fejében, a legszebb viaszsárga halott, a milyent csak valaha egy tánczteremben láttak.

Persze, hogy azért nem lett vége a bálnak. Harmadnap a baronesset eltemették; a koporsó a bizonyságom, hogy csak tizenhat éves volt; fekete bársonyra ezüst szegekkel úgy volt az kiverve.

Az Adonist ez az eset arra a farsangra minden versenytársa fölé emelte; ő lett a lyon-királya a jó társaságoknak; mindenki iparkodott ismeretsége után, a delnők törték magukat érte, hogy vele tánczolhassanak, salonjaikba megnyerhessék, – liaisonokat kezdhessenek vele, stb.

Hogy is ne! Egy férfi, a ki egy delnőt halottá tánczol! Lehet ennél érdekesebbet képzelni? Meglehet, hogy a legutolsó fordulókat már egy holt nővel tánczolta. És valóban ő maga is dicsekedett vele, hogy egyszer csak kezdte észrevenni, hogy tánczosnéja egészen a karjára nehezül, hogy fejét nagyon hátra hajtja, hogy szemei elvesztik fényüket és ajkai mereven szétnyílnak. Látta, mikor meghalt és még sem jött zavarba, elvégezte vele a tourt és visszavitte a helyére. – Lehet ennél nagyobb lélekjelenlétet képzelni? Ez sokáig közbeszéd és általános bámulat tárgya maradt.

Hát még az a jó élcze hozzá, hogy ez által a kis huszárkapitány egyszerre özvegyen maradt. A menyasszonyát, úgy szólván, a szeme láttára ragadták el az orra elől. Ez igazán különös tréfa. Szegény fiu! Azt mondják, hogy szerette; no annál nagyobb baj neki, hogy meghalt. Ki tehet róla? Pedig épen quietált is, mert menyasszonya úgy kivánta. Némely embernek különös fátumai vannak.

Úgy hiszem, hogy a mennyien bámulták a divatlyont, épen annyian nevettek a szegény pórul járt vőlegény fölött s legelébb is az ő baját felejtették el. Nem is sokat kérdezősködtek felőle többet, eltünhetett, a merre neki tetszett, nem tartozott a társasághoz. Most az egyszer lett volna alkalma bejuthatni a parfumeös regiókba s most is elwalzerezték a szerencséjét.

Az Adonis egy egész esztendeig divatkirály maradt még; akkor leszorította a dicsőségből valami muszka herczeg. A divatvilágban nincsenek nemzetiségek, ott cosmopoliták vagyunk.

Adonisunk vigasztalta magát a zöld asztalnál, – nem a szónoklatok asztalánál, – hanem a hol a finom emberek elnyerik egymásnak a faluit, birkáit és jövendőbeli árendáit.

Ott ő elkezdett különös kegyencze lenni a szerencsének. A milyen félelmes vetélytárs volt eddig a salonokban a férfiakra nézve, épen olyan félelmes játszótárs kezdett lenni ama csendesebb szobákban, a hol nem beszélnek szerelemről.

Igen szépen nyert és volt esze; nem pazarolta el a pénzét, hanem vett rajta egy csinos dominiumot valahol Morvaországban.

A finom körökben erre egy ügyes élcz kezdett el körútat tenni:

– Tudjátok, Asztolf barátunk hol vett magának jószágot?

– Hol?

– Makaóban…

Ez az élcz elég jól elterjedt az ismerős körökben, casinókban, a sport-emberek gyűlhelyein: hallhatta, a ki beavatott volt, hanem azért profanusabb körökbe nem szivároghatott az le, mert hiszen ki érintkeznék azokkal?

Maga Asztolf is jól ismerte ezt a calembourght, s ha úgy jó kedvében mondták neki, nem is haragudott érte. Jó barátoktól sokat fölvesz az ember.

Hát egyszer egy bécsi újság hírtárczájában szóról-szóra nyomtatva lehete olvasni ezt a tréfát: «derék sportmaneink egyike, * * Asztolf, egy on dit szerint igen szép jószágot vásárolt magának – Makao félszigetén; úgy beszélik, hogy ott szándékozik letelepedni».

Ah ez csúnya affront! Hol van az a szerkesztő? Adja elő, ki irta azt az ujdonságot? A canaille! Hogy mer ő arra a vakmerőségre vetemedni, hogy a mit a különb emberek egymással tréfálnak, odább adja! Fricskát a nyomorultnak!

A dandy rögtön sietett a szerkesztő irodájába s igen röviden, szárazon elmondá neki, hogy miután őt így insultálni merte, válaszszon a kettő közül: vagy nevezze meg azon czikk iróját, vagy menjen verekedni maga. A harmadik in petto marad: ha nem teszi, fricskát kap a semmirekellő.

A szerkesztő öreg ember volt és rövidlátó, azt mondta, hogy ő bizony verekedni csak tollal szeret; nem is tanult más fegyverrel vívni, mint késsel és villával; hanem azt megteheti, hogy a kérdéses czikk iróját előadja, az egy igen derék alapos készültségű ifju, ki nem rég jött a laphoz; itt dolgozik a mellékszobában, majd mindjárt ki fogja hívni.

– No hát csak ide azzal a tudós ifjuval! monda Asztolf, s szembe állt az ajtóval, melyen annak ki kelle jönni: hogy fog az majd megrettenni tőle!

De hogy megrettent ő attól, midőn az kilépett. A póruljárt vőlegény volt az.

– Én irtam a czikket, uram, a hol és a mikor önnek tetszik, felelek érte, hogy miért tettem?

Ez átkozottul jól volt játszva. Rég kereste ő az alkalmat, hogy Asztolfba valahogy beleköthessen; de az is vigyázott magára.

Annyi belátása volt, hogy ez az ember őt halálosan gyűlöli, hanem hiszen könnyű volt minden találkozást vele kikerülni, csak nem kellett saját rangkörét elhagynia, akkor két egészen különvált világban éltek.

És ime a kelepcze olyan jól volt ásva, hogy ő saját maga jön fölkeresni azt, a kivel találkozni nem akar, ő maga hívja azt ki fegyveres elégtételre, a kinek nem akart megragadható ürügyet adni arra, hogy az kihívhassa őt.

Minden visszalépés még gondolatban is képtelenség volt.

Azt mindenki tudta jól, hogy a volt huszár remekül tud vágni és lőni. Kardra bocsátani őket, annyi volna, mint ellenfelét mészárszékre vinni. A segédek pisztolyt választottak.

Mindent elkövettek, hogy a párbaj kimenetelét sikeretlenné tegyék, a mit csak a szabályok és a lovagi becsület megengednek.

Harmincz lépésre szabták a barrièret; két nagy közönséges új pisztolyt vettek elő, a mikből még senki sem lőtt; azokba félakkora golyókat tettek, mint a mekkora volt a cső calibere, s hozzá igen erősen leverték a golyóra a fojtást; azután hideg januári reggelen ingre vetkőzteték le mind a két vívót, hogy karjaik annál jobban reszkessenek, így azután alig valószinű, hogy valamelyik közülök egy emberalaknyi nagyságú czélba beletaláljon.

Mikor pisztolyaikat választani összejöttek, az özvegy vőlegény azt mondá halkan a dandynek:

– Nem találja ön különösnek, hogy épen ma egy esztendeje annak, hogy menyasszonyom meghalt?

A dandy még sápadtabb lett, mint eddig volt. Azzal csendesen helyeikre léptettek.

A lyon sokáig czélozgatva lőtt, a vőlegény hirtelen felétartva. Egyik sem talált. A pisztolyok félreküldték a golyókat, azt sem tudni, hová? Gonoszul rugott mind a kettő.

Másodszor is megtöltötték azokat s ismét kezeikbe adták. Azok a golyók is a levegőbe mentek, kikerülték az embert.

Most már a segédek közbevetették magukat. Elég van téve a lovagi becsületnek, kétszer lőttek, bebizonyíták bátorságukat, többre nincs szükség, a vívók lemondhatnak a harmadik lövés jogáról. – De az özvegy vőlegény nem mozdult helyéről, a fegyvert követelte.

Uraim! Három a táncz!

S a harmadikra úgy lőtte főbe azzal a rossz pisztolylyal a gavallért, hogy a leggyönyörűbb minié-csőből sem lehetett volna szebben.