6. Xelenhoa És Toipingvang.

Chinai novella.

Ha meg akarjátok hallgatni, meghalljátok, ha nem akarjátok hallgatni, nem halljátok.

Xelenhoa volt a legszebb leány Nanking városában, a tizenkilenczedik városnegyedben; a költők így irják le őt:

Arcza fehér volt, mint a fehér selyem, illetlen pirosság soha sem látszott azon, szemei szép hosszukásak és feketék, szemöldökei vékonyak és hajlottak; hajfürteinek mesterséges fonadékait reggeltől délig készítette el három ahoz értő rabszolgáló, különbnél különbféle tekervényeket alkotva azokból; füleiből gyémántos csengetyücskék lógtak, a mik szép fehér nyakát verték; szája olyan kicsiny volt, mint egy kétfelé metszett Bilboa bimbó; fogai oly fehérek, mint a porczelán, melyről a császár ebédel.

Kezeit soha sem sütötte meg napvilág; el voltak azok mindig rejtve hímzett kantusa ujjai alá, hogy fehérek maradjanak, mint a patyolat. Balkezének körmei tizenkét esztendő óta nem voltak már levágva, hanem szép arany tokba valának zárva, a hogy előkelő urak leányaié szoktak lenni, azért, hogy ne tehessenek semmiféle munkát, a mi kezeiknek erejére válnék.

Lábai Xelenhoának oly kicsinyek voltak, hogy ha szél fújt, meg nem tudott rajtuk állni; három éves kora óta egyforma aczélczipőkbe valának azok befűzve, hanem a czipő kívül gyöngyökkel és rubinokkal ragyogott; ha menni kellett valahová, négy rabnő vette ölébe, mert az előkelő hölgynek nem is illik, nem is szükség, hogy saját lábain járjon.

Termete Xelenhoának derékban két araszszal átfogható volt. Azért, hogy ily karcsú maradjon, naponkint nem kapott egyebet enni, mint száz szem megszámlált rizskását vízben főve, s czukros vizet naponkint háromszor; mert az előkelő leánykák főerénye az, hogy gyöngék legyenek, s ezért sokat kell szenvedni.

Hanem azért meg volt neki minden gyönyörűsége, a mi után előkelő hölgy vágyódik; voltak selyem ruhái, aranynyal és gyöngyökkel hímezve, voltak ezüst tükrei, a mikben egész nap nézhette magát, voltak drága virágai, a miknek illatával eltelhetett, voltak énekes madarai, a miknek énekében gyönyörködhetett; volt különösen egy ritka csodálatos madara, a mit csín nyelven fum hoannak hínak: a barbarok úgy híják azt, hogy «napmadár» és ez olyan ritka madár, hogy ilyent csak főfőmandarinok tarthatnak maguknak, és azt árúba bocsátani nem is szabad; azt csak különös kegyképen lehet ajándékul kapni a hatalmas császártól, ki a fum hoan madarak örökös ura.

Ha akarjátok meghallgatni, milyen a fum hoan madár? meghalljátok, ha nem akarjátok, nem halljátok.

A fum hoan hasonlít a sashoz és a pávához. A feje búbján van egy korona barnapiros és sárga aranyfényű tollakból, nyakát égszinkék örv fogja körül, mely olyan, mintha gallérja volna, bíbor-piros pettyekkel tarkázva; a háta karmazsin-piros, a melle sáfránszín, a szárnyai sötétzöldek, fehér foltokkal, hosszú szétterített farka tollai tengerviz-szinűek, mindeniknek egy-egy szivárványos pávaszem a végén, aranyozott rojttal.

Ilyen volt Xelenhoa fum hoan madara, melylyel magát egész nap mulatta; a madár ott ült mellette és Xelenhoa czirógatta annak karcsú nyakát, ragyogó tollait, és így mult el egyik nap a másik után, míg egyszer betelt a tizenötödik év Xelenhoa születése óta, s ez a nap volt kitűzve arra, a midőn Xelenhoának nőül kell menni Toipingvanghoz, a kivel eljegyeztetett születése napján, ezelőtt tizenöt esztendővel.

Toipingvang pedig igen derék nagy férfiu.

Ha meg akarjátok hallgatni, milyen nagy férfiu Toipingvang? meghalljátok, ha nem akarjátok, nem halljátok.

Toipingvang igen derék férfiu; kétszáz és negyven fontot nyom ruhástul. Azt tudjátok a mértéktudományból, a mit a mennyei birodalomban találtak fel, s a barbarok innen tanulták el, s most azzal dicsekesznek, mintha az ő találmányuk volna, – hogy a világon az a legtökéletesebb, a mi gömbölyű. Toipingvang tehát tökéletes férfiu, mert neki gömbölyű az arcza, a szemei, a körmei; és a mi legnagyobb ékessége a férfiúnak, a hasa is gömbölyű.

Mikor Toipingvang az utczán végig viteti magát elefántcsont zsellyeszékében, előtte két ember megy hosszú bámbuszbotokkal, a kik a csőcseléket terelik félre az útból, mellette két szolga viszi magas rudakra feltűzve azon ezüst táblákat, mikre veres betűkkel van felirva Toipingvang rangja, azok után jön négy fogdmeg, a kik bilincseket hoznak azok számára, a kik útközben netalán nem üdvözölnék elég tisztelettel Toipingvangot.

Maga Toipingvang mozdulatlanul ül ilyenkor a zsellyeszékben, szemeit sem jobbra, sem balra nem fordítja, ölében tartván azon arany ládácskát, melybe a császári pecséttel ellátott mandarindiploma van zárva, a mit magától elhagynia soha sem is illik; egy rabszolga tarka napernyőt tart feje fölé, másik festett zászlóval legyezi és mindezek csak hatalmas és nagy férfiakat illető kitüntetések.

Ilyen hatalmas és nagy férfiú volt Toipingvang.

Ilyen hatalmas és nagy férfiu választá Xelenhoát szerelme tárgyául.

Milyen nagyon szerette Toipingvang Xelenhoát? – ha meg akarjátok hallani, meghalljátok, ha nem akarjátok, nem halljátok.

Toipingvang az egész utat, mely menyasszonya házától az övéig vezetett, behuzatta tarka virágos gyapottal, s a házakat kétfelől narancsfákkal rakatta ki.

Száz teve, száz ló vitte a sok selymet és ezüstöt, a mit menyasszonyi ajándékul adott neki, száz rabszolgaleány a drága edényeket, kösöntyűket, gyémántos pártákat és öveket.

Aranynyal áttört elefántcsont gyaloghintón vitték Xelenhoát vőlegénye lakába, s tartania kellett őt két rableánynak, hogy a nehéz gyöngyfüzérek le ne rántsák a földre.

Tizenkét napig tartott a nászünnep, mindennap új meg új ünnepély volt rendezve: egyik nap bohóczok játéka, másikon kakasviadal, harmadikon bűvészek szemfényvesztése, negyediken trombitákkal és sípokkal csinált hangverseny, ötödiken tűzijáték, hatodikon kötélenugrálók és lovontánczolók; és mindennap reggeltől estig lakoma, drága ételek, italok boldognak, boldogtalannak, és Xelenhoának mindennap három új öltözet, egyik ragyogóbb mint a másik, hogy annál szebbet nem láttak Nankingban soha.

Ilyen nagyon szerette Toipingvang Xelenhoát.

Xelenhoa valóban a legboldogabb nő volt a világon.

Milyen nagy volt Xelenhoa boldogsága? ha meg akarjátok hallgatni, meghalljátok, ha nem akarjátok, nem halljátok.

Volt neki két kastélya, egyik a városban, másik a városon kívül; volt két kertje, egyik nyáron hozott gyümölcsöt, másik télen; volt száz rabszolgálója, a kik szépen tudtak énekelni, tánczolni, festeni és hímet varrni, tudtak zenézni és mesét mondani s szép hajat szépen befonni. Kell-e ennél nagyobb boldogság egy asszonynak?

Szobáiban pézsma- és ambra-illat volt, butorai violafából, mely ha megmelegszik, gyönge violaszagot ad; szőnyegei bársonyból és angoragyapjuból; termeiben szökőkutak mindenféle illatos vizekből; gyöngye, gyémántja, ékszere annyi, hogy számát sem tudta; lehetne-e valaki boldogabb, mint ő volt?

– Ime ez mind a tied Xelenhoa, monda neki Toipingvang, a mit szemed, szíved kiván, a mit füled hallani óhajt, ajkad izlelni szeret, azt kívánd, azt szeresd, most már válogathatsz benne.

Mert a ki már egyszer nő lett, annak boldogság a dolga, az mehet, élvezhet, örülhet; az jóllakhatik pávanyelvvel, drága tengeri fecskefészekkel, ízlelhet póklábakat, ananászon hízlalt tyúkot, s a mi csak jó és kellemes, mert a férjes nő akkor szép, hogyha kövér.

– Mit kívánsz még Xelenhoa, hogy legboldogabb légy a nap alatt?

Ha meg akarjátok hallgatni, hogy mit kívánt még Xelenhoa? meghalljátok, ha nem akarjátok, nem halljátok.

Xelenhoa azt kívánta, hogy boldogsága végett hozzák el neki azt a fum hoan madarat, melylyel apja házánál oly sokáig együtt töltötte ifjuságát.

Különösek az asszonyok kívánságai.

Toipingvang elhozatta a fum hoan madarat, pedig azért nagy váltságot kellett fizetni Xelenhoa apjánál, a ki azt a császártól kapta.

Most aztán azt hitte Toipingvang, hogy Xelenhoa egészen boldog.

Ennél nagyobb áldozatot férj nem hozhatott nejének, mert ha a császár megtudja, hogy Xelenhoa apja eladta vejének a fum hoan madarat, mind a két férfiunak elcseréli a fejeiket.

Xelenhoa azonban most sem örült sem virágnyílásnak, sem gyémántragyogásnak, nem gyönyörködött sem énekben, sem bayadér-tánczban, még a drága válogatott ételekhez sem nyúlt, mikkel mindennap háromszor megrakták asztalát, hanem most is a megszámlált száz rizsszemet hozatta fel magának, az volt mindennapi eledele.

Mikor a fum hoan madarat elhozták hozzá: azon a napon Xelenhoa csak kilenczvenkilencz szemet evett meg a rizsből, a századikat a napmadárnak adta.

Második napon két szemet adott a napmadárnak, magának tartott kilenczvennyolczat.

És így mindennap egygyel több rizsszemet kapott a napmadár, egygyel kevesebbet Xelenhoa; – a századik napon mind a száz szemet a napmadár ette meg, Xelenhoa egyet sem többé.

Már ekkor olyan fehér volt az arcza, mint a mutangvirágé lehullás előtt.

A százegyedik napon meghalt Xelenhoa, mint a hogy a mutangvirág szokott meghalni, mely hajnalszínű, mikor kinyílik, s hófehér lesz, mikor elhal.

Csodálatos a virágok és az asszonyok meghalása.

Nagy volt pedig a szomorúság és a gyász Toipingvang házában Xelenhoa halálára.

Ha akarjátok meghallgatni, hogyan gyászolta Toipingvang Xelenhoát, meghalljátok, ha nem akarjátok, nem halljátok.

Az első napon könyveket nyomatott sárga bámbuszpapirosra zöld betűkkel, a miket a rokonoknak, ismerősöknek és előkelőknek elküldött, azokban voltak megirva a további napok gyászünnepélyei tisztességes rendben; lerajzolva a ruhák, a czipők és süvegek alakjai, a minőkben a látogatóknak meg kell jelenniök a szertartásnál, kinek-kinek a maga helye kimutatva rangja szerint, hogy azt el nem lehet téveszteni senkinek.

Másodnapon készíttetett Toipingvang üvegkoporsót Xelenhoa számára, abba fektették Xelenhoát legdrágább köntöseivel és gyöngyeivel félékesítve; úgy feküdt benne, mint egy alvó.

Akkor beforrasztották az üvegkoporsó fedelét, hogy levegő nem férhetett a halotthoz.

Harmadnap azután felállíták az aranyos árboczokat Toipingvang háza elé, mikről földig érő selyem-zászlók függtek alá, azokra volt megirva ékes versekben Xelenhoa szépsége, halála, s a szomorú férj hívogatása, hogy jőjjenek őt megnézni.

Azután minden kapuját kinyitották a háznak, hogy mehessen a meghívott sokaság a gyászt megnézni.

Fehér szőnyegekkel volt az egész palota bevonva, ez a gyász szine a menyei birodalomban, fehérre volt öltözve az egész cselédség és a látogatók mind fehér köntöst viseltek, tarka ruhában halotthoz közelíteni tiszteletlenség.

Minden szögletben illatos viaszgyertyák égtek, s a nagy arany edényekben drága illatszer füstölgött, mely jószagú kék felhőket képezett a ravatal körül.

A ravatal előtt guggolt ötven bálványpap, egyik énekelt, másik imádkozott, ki trombitát fújt, ki a dobot verte.

A ravatal mellett jajgattak keservesen Xelenhoa rabnői, fehér fátyollal földig leterítve.

Az aranyos ravatalon pedig ott feküdt az üvegkoporsó, benne egy fehér halott, a ki még szebb volt most, mint mikor élt.

Mellette balfelől állt a fum hoan madár, szép tollait felborzolva, tarka koronáját hátrafelé gunnyasztva, néha piros orrával az átlátszó üveghez csapkodott, mintha fel akarná ébreszteni urasszonyát, azután hátradugta fejét szárnyai alá kedvetlenül gubbadva; egyszer-egyszer felkiáltott fájdalmasan, kiterjesztett szárnyaival rebbenve, a mi keresztül hangzott a trombiták üvöltésén is.

Jobb felől a koporsó mellett pedig maga ült Toipingvang; nem széken, nem zsámolyon, még vánkoson sem, hanem a puszta földön, s kétrőfös olvasóról imádkozott folyvást. Szemeit fel nem vevé kezéről soha.

És ez így tartott nyolcz napig; – nyolcz napig járt a népség megnézni a fehér halottat az üvegkoporsóban: nyolczad napon kivitték az udvarra Xelenhoa drága köntöseit mind, s ott a népség előtt máglyát raktak belőlük, meggyujtották, megégették. Nincs urnő, a ki azokat viselje többé.

Azzal bezárták a kapukat és Toipingvang egyedül maradt a halottal.

Három évig nem hagyta őt eltemetni, három évig ott ebédelt a halottal; annak felhozatta a száz rizsszemet naponkint, magának csak tizféle ételt; éjszaka ott feküdt a koporsó mellett szalmagyékényen, parafa-vánkoson, három évig nem viselt mást, mint fehér ruhát, sem gyaloghintóján nem volt más függöny mint fehér, és három évig nem vett más feleséget, hanem beérte száz és egynehány rableánynyal.

Ennyire tudta gyászolni Toipingvang Xelenhoát!

Ha meghallgattátok, tudjátok, ha nem hallgattátok, nem tudjátok.