(Egy idős kisasszony meséje.)
Azt mondják, hogy elég szép voltam fiatal koromban. Meglehet, nem igen emlékezem már rá. Meg van ugyan arczképem, huszonhat év előtti időkből, biz az nem igen hasonlíthat hozzám. Meglehet, hogy akkor is hizelkedett a festő.
Úgy van azzal az ember, hogy maga sem veszi észre, mikor öregszik meg? eleinte olyan jól illik az a rózsás gödröcske az arczon; hizelkedők szerelemgödröcskének nevezik azt; míg azután lassankint egy mély ránczczá idomul át, egy nagy kitölthetlen árokká, a mi a fiatalságot a vénségtől elválasztja. Az ember úgy örül az első szál őszhajnak, még akkor fiatal, gyermeteg; szerencse szálának nevezi azt, egyszer azután azt veszi észre, hogy több már a fehér, mint a fekete.
No de ne beszéljünk erről a szomorú tárgyról. Minek rövidítse az ember az életét, ha már egyszer megvan?
Elég az, hogy én vén leány maradtam.
Pedig azt mondják, hogy szép voltam és elég gazdag. Lett volna módomban férjhez menni annak idejében.
Nem is az én hibám, hogy azt nem tettem; furcsa szeszélye volt a sorsnak, a mit nem is tudok megbocsátani a sorsnak soha s boszúmat iparkodom más ártatlan embereken tölteni, a kik épen úgy kénytelenek az én szeszélyeimet tűrni, mint kénytelen vagyok én a sorsét.
Ezelőtt huszonhat esztendővel azon fiatal emberek között, kik csak egy biztató mosolygásomra vártak, hogy sziveiket lábaimhoz tegyék, volt két fiatal katonatiszt, egyik huszárkapitány, másik tengerész hadnagy.
Fiuméban laktunkkor ismertem meg őket; a huszár tősgyökeres magyar eredetű fiu volt, Bántelky, a tengerészt Razattinak hítták; ennek is magyar születésű volt az anyja, s így félvér nemzetbelim.
Akárhogy forgatom a dolgot, most is ott vagyok, a hol azelőtt huszonhat esztendővel: hogy nem tudom megmondani, melyik volt szebb a kettő közül? Bántelky szőke volt, karcsú, magas férfi; ha ő rá gondolok, azt kell mondanom, hogy nem lehet szebbet képzelni annál a szép selyemszőke hajnál, azoknál a kék szemeknél; arcza piros volt, mint a rózsa és az olyan víg volt mindig.
Ha pedig Razatti jut eszembe, azzal a halvány barna arczczal, mely mindig oly komoly volt, ha sötét fekete szemére emlékezem, mikben annyi szenvedély lángolt s látom magam előtt fekete fürtökkel beárnyazott fejét, ismét ő tőle vagyok megbűvölve; pedig hiszen most már fölösleges dolog az rám nézve.
Ez a két férfi a szó legszentebb értelmében jó barátja volt egymásnak; hiszen, sóhajtva mondom, hogy bár ne lettek volna azok! Azt tudta már minden ember, hogy Razattiról nem lehet rosszat beszélni, a hol Bántelky jelen van, mert ő megverekszik érte; – s erszény dolgában épen oly ellenőrzetlen kölcsönös gazdálkodást követtek el, mint két bizalmas házastárs.
Az egész világ a legőszintébb barátság őskori mintaképeinek tartá őket.
Ők együtt örültek, együtt szomorkodtak, együtt csináltak terveket a jövő felől, s nem tartottak titkot egymás előtt.
De egy titkuk mégis volt, a mit egymásnak nem fedeztek föl elég jókor: mind a kettő szerelmes volt belém az őrülésig.
És azt ők olyan jól el tudták rejteni egymás előtt, hogy a másik soha sem gyaníthatott semmit; mindegyik azt hitte a másik felől, hogy az csak az ő kedveért jár hozzám s csak iránta való kedvességből mulattat.
Előttem pedig mindkettő nyilatkozott már. És én nem tudtam magamat mire határozni. Akárhogy mérlegeltem, latra vetve mindkettő szépségét, jellemét, irántami szerelmének erejét és mindazt, a mit a férfiban becsülünk, egyik sem birta a másikat egy hajszálnyival is felülmulni. Akár szivemet, akár eszemet kértem fel tanácsadásra, egyik sem tudott vele szolgálni. Ha Razattit nem láttam volna soha, Bántelkyt tartottam volna a férfi ideál-képének s Razattiba szivem szerint szerelmes tudtam volna lenni, ha mellette Bántelky nincs.
Pedig valamire mégis el kelle határozni magamat, a mire én nem voltam képes.
Ekkor az a szerencsétlen gondolatom támadt, hogy őket magukat hívjam fel a kérdés eldöntésére.
Mindegyikkel közlöttem titkomat. Tudattam velük, hogy egyiránt becsülöm őket, hogy nemes sziveik vonzalmát irántam hálával fogadom s hogy képtelen vagyok bármelyiknek kettőjök közül fájdalmat okozni az által, hogy visszautasítsam azt az ajánlatot, mely engem egyformán megtisztel és elragad, hanem kérem őket, hogy könnyítsék meg nekem a választás áldozatát; a melyik közülök könnyebb szívvel tud lemondani, az hagyjon el rögtön; az ittmaradót én híven és igazán fogom szeretni; de ne bízzák a választást reám.
E fölfedezés után jól tudom, hogy mind a két jó barát egész éjjel együtt tanakodott egymással. Mindegyik fölül akarta mulni a másikat nagylelkűségben, mert ők valódi nemes lelkek voltak. Egymás előtt mindkettő úgy tetteté, mintha igen könnyen mondana le. Bántelky korábbi viszonyt akart elhitetni barátjával s Razatti életpályájáról beszélt, melyhez alkalmatlan nyüg a feleség. Úgy tudom, hogy mikor elváltak hajnalban, – nem végeztek semmit.
Másnap nekem két levelet hozott a posta.
Az egyiket Bántelky irta:
Ő lemond kezemről; nem akar barátja boldogságának útjában állni, kit magánál érdemesebbnek tart arra, hogy kezemet elnyerje. Ő még korán reggel utazni fog Bécsbe s onnan a szentpétervári követséghez menend, hol sok ideig fog maradni, kér, hogy tartsam meg őt emlékezetemben s nevét ne vessem ki szívemből, ha nem birhatja is azt többé.
Derék, nemeslelkű ifju. Mennyi könyem hullott e levélre! Tehát ő hozza barátjának ez áldozatot.
Most Razatti levelét bontám fel, mert a másik ő tőle jött.
Tengerészi nyugalommal volt irva. Azt mondta benne, hogy átlátja, mily balgaság volt tőle, engem egy nyugalmas életkörből oly viszontagságosba akarni átvinni, mint az övé s ajánlja, hogy szeressem egész lelkemből barátját, ki arra sokkal méltóbb, mint ő és nehezebben is esnék néki a lemondás, mint egy tengerésznek, ki lelkét küzdelmekben edzette, s ki e perczben indul valami hajóval Indiákra, s engem csak ősz fejjel fog újra látni, ha addig él.
Én természetesen elájultam és ideglázt kaptam rögtön.
Az ő nemes lemondásuknak én magam lettem az áldozatja; mind a kettő elsietett, hogy barátjának útjában ne legyen s én húsz esztendeig soha még hírt sem hallottam felőlük többet!
Húsz esztendeig vártam napról-napra, hogy vagy egyik vagy másik talán meg fogja tudni tévedését s sietni fog vissza hozzám; hasztalan, nap nap után mult, tavasz után ősz jött és én azt vettem észre, hogy kezdenek a világos színek nem illeni arczomhoz többé.
Húsz év mulva különös véletlenből találkozott össze Pozsonyban az én két régi vőlegényem. Ott tudták meg először, hogy kölcsönös lemondásuknak egyikük sem vette hasznát. Bántelky már ekkor kopasz volt, Razatti pedig ősz.
– A patvarba! mondták egymásnak, ezt ugyan elszeleskedtük bajtárs! No, de se baj, még jókor van, kezdjük újra. Keressük fel elhagyott Ariadnénkat együtt, most talán jobban tud majd közülünk választani. Ki tudja, még tán most is vár ránk?
Ezt meg is irták nekem levélben. Most már ketten irtak egy levelet, hogy el ne téveszszék a dolgot. Én nagyot nevettem rajta. Hja bizony, az ötödik X-et látom magam előtt s ilyenkor az ember nagyot nevet, ha azt mondják, hogy menjen férjhez.
A két jó barát el is indult hozzám; nem messze lakom Pozsonytól; Bántelky maga hajtotta lovait, Razatti mellette ült; a mint a vámhoz közel értek, a két első ló elvadult, elkapták a szekeret, hegynek lefelé s a mint egy fordulónál Bántelky félre akarta húzni őket, úgy csapódott a vágtató szekér egy kőoszlopba, hogy a két férfi, a mint egymás mellett ült, egyszerre egy pillanatban halva maradt.
És így még sem beszélhettem velük többet.
Ez igen különös és nevetséges eset annak, a ki hallja; de annak, a ki elbeszéli, egy kicsit mégis szomorú.