23. Ne Légy Othelló!

Tudod barátom: az ember nem hisz az asszonyfélének; tudod barátom, az ember annyi mindenféle tapasztalást tesz nőtlen legénykorában, hogy aztán, mikor megházasodik, a háta borsózik bele, ha arra talál gondolni, hogy hátha most azt mind nekem fizetik vissza, a mit én adtam kölcsön másnak! Erre pedig mindig és mindenütt gondol az ember. Ezt ki nem tudja verni a fejéből: vajjon a míg én a törvényszéken a felperesemet védelmezem, azalatt odahaza az alperesemet nem convincálja-e valami átkozott zugügyvéd? Ha eltalálok maradni hazulról, nem marasztalnak-e el in contumaciam? Oh mert csak azt lehetne még elérni valami áldott paragraphussal, hogy senkise udvarolhatna a férj nevében, ügyvédi meghatalmazás nélkül, a hogy nem lehet e nélkül senkit képviselni a törvényszék előtt. Egy rongyos extravillaneus telket sem lehet átiratni a más nevére, láttamozott felhatalmazó levél nélkül; hanem az embernek a legféltettebb fekvő birtokát nem védelmezi a törvényhozás.

Hát egyszer plane el kellett utaznom hazulról, valami távol megyében történendő végrehajtás miatt. Oda kellett maradnom vagy hat napig. No képzelheted, kedves barátom, ezt a torturát: hat napig nem látni, hogy ki jár be a házam ajtaján? Ott megigértettem az asszonynyal, megesküdtettem rá, hogy senkit sem fogad el az alatt, míg én oda leszek, hogy zárva tartja az ajtót s ha csengetnek, megkérdi: ki van ott? ha férfihangot hall, azt mondja, jőjjön egy hét múlva; mert sok a rablás, gyilkolás mindenfelé; az emberhez, mikor megtudják, hogy nincs a férj otthon, mindenféle elegansul öltözött rablók bekérezkednek, az ember azt hinné, hogy gavallérok s mikor egyszer egyedül vannak, kést rántanak, legyilkolják az embert. Így: – jól megijesztgettem az asszonyt. Fogadta, hogy vigyázni fog magára.

Én azonban csak nem nyughattam a messzeségben, hevenyében összebékítettem a peres feleimet s a helyett, hogy hatodnapra készültem volna el a kiküldetéssel, már negyednapra útban voltam hazafelé. Meglepem az asszonyt, korábban jövök. Jaj neki, ha eltántorodott. De hátha nem tántorodott, hátha zárva találok minden ajtót s először elváltoztatott szavamra azt mondják, hogy menjek a pokolba, míg aztán igazi hangomra ismerve, örömsikoltással tárulnak ki ajtók és karok, hogy engem kebleikre öleljenek. E kettős gondolat hánytvetett az egész úton, jobban, mint a döczögős szekér.

Végre lakásom elé érek, három lépcsőt átugorva, rohanok fel s a legelső, a mit látok az, hogy az ajtóm nincs bezárva; – benyitok, a szobaleány toppan velem szemközt. «Jérum! a tensúr!» sikolt fel a fehércseléd ijedten.

– Miért ijedtél meg, gonosztevő? Hol az asszony?

– I–i–i–izé.

– I–i–i–izé?! Örrrdög mennykő! Mindjárt tudtam, hogy izé!

Széttekintek, hát az előszobában az asztalon egy sipkát pillantok meg, egy férfisipkát.

Odarohanok, felragadom: «Kié ez a sipka? Itt férfinak kell lenni!»

Arra félretaszigálok magam elől minden lelket, berontok az ebédlőbe, ott nem találok senkit; onnan rohanok a hálószobába, annak az ajtaját félig eltorlaszolva találom mindenféle szekrényekkel és pamlagokkal.

– Ahán! Itt van valaki!

De mi szekrény és pamlag egy dühbe hozott férj romboló haragjának, mibe került nekem azokat felfordítani? Berohanék. Jaj annak, a ki itt van.

És ime mit látok? Egy gyanus külsejű idegen valóban ott rejtőzik térden guggolva az ágy függönyei mögött.

– Kicsoda ön? Mit akar ön itt? Öné ez a sipka? Ordíték rá, mint egy oroszlán.

Az átkozott gonosztevő hideg vérrel válaszolt szavaimra:

– Én vagyok Sligorák asztalosmester; a tensasszony parancsából újra politurozom a bútorokat, míg a tensúr odajár. Ne tessék összegyűrni a sipkámat, mert még új.

Én aztán nagyon szerettem volna, ha ezt a scenát senki se látta volna, de olyan nagy lármát csaptam magam, hogy az egész ház összecsődült; s a kitől legjobban szégyenlettem magamat, az a feleségem volt, ki a folyosóról akkor került elő, bekötött fejjel és igen porosan; az ártatlan a pamlagvánkosokat porozta, a poroló pálcza akkor is a kezében volt. Azt gondoltam, rám akar vele szedni. Azt nem tette, csak annyit mondott, fejét csóválva, hogy «Othello».

Már nem tudom, hogy egy szónak vette-e vagy háromnak? mert én úgy is érthettem, hogy «ó te ló!»