2. A Strucczmadár.

Háromszáz apró iskolás diák verte a port a nagytemplomutczán, irtóztató hujjahó kiabálással, egymást tépve és taszigálva, hogy közelebb érje a komédiát, mely a porfelleg között láthatlanul, de annálinkább hallhatólag vonult a városház felé; egy recsegő dob és egy sikoltozó tilinkó hirdetvén, hogy itt valami szokatlan látvány lesz mindjárt, mihelyt az ember szeme megszokta a látást.

A városház előtt megállt a tömeg, négy török csausz hosszú dárdával kezében helyet csinált a látványnak, szétpofozva az apró sihedereket s megtaszigálva az öregebb bámészkodókat; mire nagy nehezen egy tömött kör támadt a piacz közepén, egyfelől feketegubás szájtátókból alakulva, másfelől az érdemes sulyom és sülttök áruló kofaczéh állványaira támaszkodva, melyek egy percz alatt megteltek azon tenyeres-talpas delnőkkel, kiknek testi terjedelme élő tanúbizonysága annak, hogy Debreczenben leghamarább eltörölték a bőjtöt. Három-négy talyigás polgár is oda furakodott a nép közé, a mivel azt nyerte, hogy kétkerekű szekerét rögtön tele állta a publicum, ha egyet lekergetett róla, kettő mászott fel helyette, nem használván semmi pörlekedés és patvarkodás a tudnivágy ellenében.

«De csitt! csendesen már emberek! hallják!» kiálta egy termetes asszonyság a kofarend közepéből, áruasztalára felállva, mely alatt pattogatott kukoricza, sulyom, tökmag és sülttök készletek voltak felhalmozva, s egy oldaltfordított pad által betörések ellen biztosítva. «Nem látják kentek, hogy a nemzetes bíró úr és a nagyságos aga úr is ott állnak már a tanácsablakban, lehetnének annyi emberséggel, hogy ne ordítanának, mint a pusztabeli Behemoth.»

A derék asszonyság, a ki ezt allegálta, senki sem vala más, mint Koppánné ifjasszony (ötven-hatvan év közt ugyan, de a kit ifjasszonynak hínak, az soha sem vénül meg, mindig megmarad czíménél), rangjára nézve a piacz kellő közepén uralkodó kukoriczás kofa, a kinek hangját minden debreczeni ember ismeri, egyért azért, mert nagyon messze elhallik, másért pedig, mivel szüntelen hallik, különös hivatását lelvén benne a jeles amazon, mindenkinek igazságot szolgáltatni, akár kell neki, akár nem.

Koppánné ifjasszony termetében az a jó volt, hogy mikor ő fölállt az asztalára, oda mellé senki sem állhatott többet, mert ő azt a fél négyszögölnyi tért tökéletesen betöltötte, sőt ha kezeit csipejére tevé, még túl is terjedt rajta. Ezúttal is úgy álla ott, mint egy Demosthenes, és nem találkozék olyan puskából kilőni való siheder, a ki bátor lett volna az asztala alá bebújni, vagy a tetejére felkapaszkodni, mikor ő ottan áll.

Biró uram és a Szolnokról jött Kajuk aga tehát ott állanak a tanácsablakban, midőn Koppánné ifjasszony letorkolta a közönséget s onnan nézék a komédiát.

Soha sem láttak még addig Debreczenben ilyet.

A négy csausztól üresen tartott téren egy roppant hosszúlábú állat lépdelt; madár, vagy micsoda? az irástudó diákok képekből ismerik, s úgy nevezik, hogy «struccz». A nagy idegen állat talpától fejetetejéig lehetett nyolcz láb magas, nagyobb mint egy csausz dárdástól, úgy hogy mikor hosszú meztelen nyakát felnyújtá, nagy kopasz, lapos fejével túljárt az egész sokaságon s kiülő lidércz szemeivel mereven tekintgetett körül, meg sem mozdítva sertebozontos szempilláit; a roppant madár csodatollazata bársonytakaróval volt befedve, hogy a por el ne rontsa, s erős lábszáraira csörgők voltak akasztva.

A struccz vastag kemény orra lyukain pedig egy ezüst perecz volt keresztül vonva, s abba ezüst láncz akasztva; ennél a láncznál fogva vezette azt egy szerecsen.

A vezető az igazi æthiopi faj példányképe volt; arcza fekete, mint a legszebb kordován, csendes, búskomor kifejezéssel, mely legjobban illik a négereknek. Milyen is lehetne másforma az, a ki az arczán hordja az éjszakát, mint szomorú?

A néger igazi bársonyba és selyembe volt öltözve, mezetlen karjain arany kígyós karpereczek; hasonló perecz volt nyakán is, mely tele volt írva girbe-gurba török irással; ha nagytiszteletű Kandó Ezékiel uram itt volna, az majd el tudná olvasni. És azután a strucczmadárnak a láncza az ő nyakán levő arany örvhöz volt csatolva.

Végtére a szerecsen férfi fején volt egy drága turbán, igazgyöngysorokkal keresztülfűzve, s annak a turbánnak a bubján egy korona hat hegyes ággal, igazi aranyból s minden ága hegyén egy akkora rubintkővel, mint egy baraczkmag; csakúgy hányta a szikrát mindenfelé.

Hanem a szerecsen azért, hogy olyan czifra volt, épen nem látszott kevélynek, sőt inkább, a mint ott állt a strucczmadár mellett, két kezét leeresztette ölébe és szemeit lesütötte, az ember azt is képzelhette volna, hogy szégyenli magát.

A strucczmadár néha lehajtá otromba szegletes fejét hozzá, s úgy tett, mintha fülébe sugdosna neki, pedig csak a szája járt, vagy a feje búbját dörzsölte gyöngéden a férfi kezéhez, mindaddig, míg ez észrevette a hízelkedést s megölelte a madár nyakát, a minek azután ez megint úgy tudott örülni, úgy repesett kurta szárnyaival, még jobban felnyitva szemeit, s hallatott olyan forma hangot, mint ha üres hólyagban kukoriczát zörgetnek.

A harmadik személy volt egy otromba balukdzsi; egy szélesvállú tevehajtsárféle szörnyeteg, a kinek lompos, szurtos ruházata nevezetesen különbözött a pompás szerecsenétől; de a ki azért mégis parancsolni látszott emezzel; ő állította azt ide meg amoda, s magyarázta a két idegen állat kilétét kerékbetört magyarsággal, minden gy és ty betű helyett dzsit és csét alkalmazva, s mikor kifogyott a szóból, egy ügyetlen rézdobot ütve félkézzel, másikkal meg egy még ügyetlenebb háromlyukú sípot vijjogtatva.

– Bujurszim! Bujurszim. Madzsarim. Emberim. Lácsátok, tucsátok: itt van a struccsmadár; nadzs madár, szép madár. Nadzs úr a szultán! Pusztáma lakáma; megecset kövecset, dzsomra!

A balukdzsi próbául adott az állatnak egy kavicsot, a mit az elkapott és lenyelt; a magyarázó végig ment a kezével az állat hosszú nyakán, kiálló begyét megmarkolászva, mintegy bizonyságul, hogy a kövecs lement a gyomrába.

– Ejnye lidércz rúgta! kiálta le rá Koppánné ifjasszony onnan az asztal tetejéről, hát aztán, hogy költi ki ez a tojását, ha a hosszú lábával le nem ülhet rá?

– Homokba elásüm! felelt a mutogató, bölcs ábrázattal. Struccsmadár nem alusz; struccsmadár mindig néz. Nadzs ur a szultán!

– No most szép ojunt csinálmek, csinálszün szép madár! kiabált a balukdzsi, olyan rekedt hangon, mint maga trombitája, kacsiniz az útból te csirkin csirlek, mert elgázolor, tepszin oglán, tepszin!

Debreczenben azon időjárást szokva voltak az ilyen beszédhez, a török uraságról rájuk ragadt, hogy ojunt játéknak értsék; értelméből azt is megtanulták, hogy kacsiniz annyit tesz, mint szaladj, hogy oglán gyereket jelent, tepszin bizonyosan valami ugorj innent, s a csirkin csirlek valami furcsa csúfszó, a mivel a török a gyereket ijesztgeti; s hogy a magyar szavak után raggatott szün, lor, mek toldalékok a törököt megilletik. Akkor is nevettek rajta a derék debreczeniek, hogy milyen furcsa az, a ki más nyelven beszél, mint magyarul, s sok tréfát csináltak maguknak ez idegen idiomával.

– No most csinálszin szép khorosz, szép madár! kiáltott a tolmács, s beleütve a dobba, szájába dugá a sípot, s csinált valami fertelmes zenét a két lármaeszközzel, mire a strucczmadár szárnyait neki eresztve, elkezde körbe futni, a meddig a láncza ereszté, sebesen, mint egy paripa, a közben nem tudni mivel? olyan hangokat hallatott, mintha vasas szekér zörögne hantos, göröngyös úton, s olyanokat sikoltva közbe, hogy az emberek a füleiket dugták utána.

A láncz vége pedig a néger örvéhez levén kötve, természetesen a struccz környargalása közben apródonkint mind ennek a nyaka körül tekergőzött. A néger állt mozdulatlanul, még a kezét sem mozdítá, a szemét sem emelte fel.

Hanem a struccz oly ügyesen futott körül, hogy a láncz meg nem szorulhatott társa nyakán soha. Ha a madár nem vigyáz, a férfit egy percz alatt megfojthatja. Úgy nézett rá mindig félszemmel, ha tágan van-e a láncz? s ahoz irányzá körfutását.

Mikor aztán végre egészen elfogyott a láncz s a madár egészen odajutott a szerecsen mellé, akkor megszünt dobolni a tolmács s ismét felemelte saját recsegő hangját:

– Lássátok, itt van az a hires Zenghim szultán, Ghaznior szultán, a ki a hatalmas szultán ellen, a kalifák kalifája ellen feltámadi; dün gazdag volt, járin koldus, ma Zenghin, holnap dilendzsi. Nadzs ur a szultán. Reszkessetek minden népek!

Azután megint dobolt, sípolt, a strucczmadár visszafelé nyargalt a lánczczal s mikor letekergette ismét, akkor újra elmondá a balukdzsi, hogy bizonynyal ez itt a hatalmas kara szultán, a ki százezer emberrel támadt az igazhivők szultánja ellen: az a korona a fején igazi arany, az a sok piros és fehér kő a hegyén igazi jakut és elmász, rubin és gyémánt. Nagy úr a szultán. Allah dögre dűn!

A szerecsen ott középen mozdulatlan állt ez alatt, a kofák, parasztok kaczagása, utczagyerekek üvöltése közepett, csak az utolsó szóknál emelte fel nagy méla szemeit s tekintete az első pillanatban a szolnoki agáéval találkozott, a ki ott állt az ablakban a biró mellett.

A mint a szerecsen megpillantá az agát, egy perczre sötét arczán valami villámlott keresztül; talán öröm, vagy csak emlékezet. Az aga egyszerre visszavonult az ablakból. Nem vette ezt észre senki, tán csak egyedül maga a biró. Más embernek elég nézni valója volt a strucczmadáron.

A balukdzsi most egy gömbölyű mély fatálat vett elő, melynek szélére csörgők voltak akasztva, s elkezdte azt a feje fölött zörgetni.

– Baksist, baksist! Adjatok baksist, adjatok szadákot, ajándékot, alamizsnát a szegény Zenghin szultánnak! a gazdag Ghaznior szultánnak, a ki mostan koldus.

Ez a szó rendesen igen hatályos szokott lenni nagy tolongásokban helycsinálásra. A csauszok dárdája nem tartá olyan tisztán a tért, mint az a csörgős fatál.

A tolmács odanyújtá azt a struccznak, s az okos állat eljárta a körül álló népet sorba, kiszemelve a körülállók közül a kék ruhásokat, a kikből inkább nézett ki pénz, s ügyesen elkapva az orrában tartott fatállal minden feléhajított polturát; biró uram is vetett le neki a magasból egy marokkal négy lengyel garast, a struccz elkapta mind a négyet, egyet sem engedett a földre esni.

A tolmács ez alatt folyvást kiabálta keserű humoros buzdításait.

– Adjatok a szegény Kara szultánnak, látodszün nem járhat rongyos ruhában; selyem feredzse, ibrisim salavári kell a szultánnak; baksist, baksist.

A népség gyönyörű mulatságnak találta ezt, hullott a rézpénz a fatál felé, pajkos suhanczok egymás fejéről lekapkodták a süveget, azt hajigálták a struccz felé; a strucczmadár milyen csodamadár, a fekete szultán milyen furcsa ember!

Mikor a tál megtelt rézpénzzel, akkor a struccz a jobb lábával szépen előrekapart, azután megint hátrakapart, a mi bizonyosan valami köszönésformát akart kifejezni. A tolmács odalépett hozzá, hogy kivegye a tele tálat a szájából, mire az egyszerre úgy felnyújtotta a nyakát, hogy a balukdzsi az ujja hegyével sem érte fel s nem adta át neki a pénzt, hanem odafutott vele Ghazniorhoz s annak a kezébe tette.

A tolmács azután Ghazniortól akarta azt elvenni, de a struccz azt sem engedte meg: eléje állt, kemény csőrével dühösen vagdalt felé, erős szárnyaival elállta az útját, s mikor egyszer a tolmács a háta mögé került, egyik izmos lábával olyan iszonyút rúgott rajta, hogy az ember felbukott s odahengeredett a nép közé.

A nép kaczagott, a balukdzsi dühbe jött, kirántotta handzsárját s fogcsikorgatva rohant vissza a struccz ellen, mely most előre nyújtá nyakát, csőrével kelepelve, mint a gólya, s felemelt lábának két ujjával markolászva a légben, mint a ki csatára készül.

A szerecsen most is merevül állt ott, mintha érczből volna öntve, hanem e pillanatban a tanácsház ablakából lekiáltott az aga a dühbe jött törökre.

«Joldás!»

Erre a balukdzsi egyszerre megjuhászodott, vissza dugta handzsárját övébe, leverte a port dolimánjáról s folytatta a komédiát.

– Cselebim, emberbim! Sükür Allah! Adjatok alamizsnát a gajretlü madárnak. Strucczmadár gajretlü madár, nem fél senkinden. Megeszik kenyeret, ekmeket, kenyeret.

– Ekmek, eddmeg! kiabáltak egyszerre a bámész sihederek, a kiknek nagyon tetszett az, hogy a török a kenyérre azt mondja «eddmeg», s egyszerre tíz-húsz kéz nyújtotta czipódarabjait a strucczmadár felé; a ki azokat sorban elszedte tőlük, s a hogy elkapta, rágatlan lenyelte, s egy pár ficzkónak, a ki nem elég nagyot szánt neki, az ujja hegyét is hozzá csipve a kenyérhez, a közönség rettentő mulatságára.

Koppánné ifjasszony tudott néhány szót törökül, a mennyi ráragadt vásáros török katonáktól, ez a tudomány nagyon furdalta az oldalát; óhajtott vele ragyogni, hogy ő törökül is tud, hogy törökül is fog beszélni a strucczmadárral.

– Gel, Gel, strucczmadár, jer ide! Kúsmadár Güzelkús. Adok én neked egy darab pejnirt; nesze pejnir!

Hanem annyi előrelátása volt az ifjasszonynak, hogy a güzelkús csőre által nem akarta a pejnirrel együtt bekapatni az öt ujját, hanem a mint a török bicsakkal (ez is török szó) leszelt egy darabot a jó friss alföldi sajtból, azt a kés hegyére tűzte, úgy nyújtotta felé.

Gyönyörű török bicsak volt: Nagy-Váradon vette huszonöt polturáért, meg egy hízott lúdért, szép félhold forma görbe nyéllel, fekete szaruból, az is kiverve ezüst félholdakkal, rézcsillagokkal szépen, a kés vasán alul karika volt keresztül húzva, mely egy részről arra szolgált, hogy mikor kinyitják, ne engedje a vasat általnyaklani, másfelől lánczot lehetett bele akasztani s az asszonyok hordhatták a kötényük mellé akasztva.

– Nesze madár pejnir!

A struccz szárnyrepesve futott az ifjasszonyig s a mint előtte megállt és fejét felnyújtotta, épen olyan magas volt, mint Koppánné állványostul.

Az ifjasszonynak tetszett az, hogy ő mennyire tud beszélni a török madárral.

– No szépen jalvarmak, könyörögni szépen: azután sükürt csinálni, megköszönni, szelám lamak.

E közben feltartá magasra a bicsak hegyére tűzött sajtot, a mennyire gondolá, hogy a struccz feje fel nem ér.

A struccz egyideig csak hallgatá a hozzá intézett szavakat, mintha ő értené azokat legjobban, s félszemével a sajtra sandított; egyszerre aztán nyilsebesen kinyújtotta a nyakát s minden sükür és szelám nélkül elkapta Koppánné ifjasszony kezéből a pejnirt. De nemcsak a pejnirt, hanem egyúttal a bicsakot is, melyre az fel volt szúrva. A szép tarkanyelű török kés a sajttal együtt eltünt a strucczmadár torkában; lenyelte.

Azonban a bicsak karikájába hosszú láncz levén akasztva, azt megkapá a kukoriczás kofa s elkezdte kését annálfogva visszafelé húzni a struccz torkából.

– A késemet! a bicsakomat! De biz azt csak nem eszed meg lélekadta nagy lidércze! Add vissza a bicsakomat! huszonöt poltráért vettem, meg egy lúdért. Add ide, add ide. Megveszekedel tőle, ha lenyeled…

A struccz is azonban megfogá kemény csőrével a szájából kilógó lánczot s ő is azon mértékben, a hogy Koppánné ifjasszony rángatta őt, czibálta viszont Koppánnét a láncznál fogva, a körülálló közönség nagy mulattatására; a vége az lett, hogy ketté szakadt a láncz, Koppánné ifjasszony hanyatt esett az asztalról egy nagy kosár tojás közepébe, a struccz pedig nagyot nyelt, egyet nyújtott a nyakán, s azzal pejnir, bicsak és zsindzsi (láncz) lenn volt a gyomrában.

A közönségnek pompásan tetszett ez a mulatság; a rántottában eviczkélő ifjasszony válogatott szitkozódásai, a strucczmadár hatalmas gyomorproductiója mindenki tökéletes megelégedését nyerte meg, maga biró uram is a hasát tartotta, úgy nevetett odafenn az ablakban, s még egy dénárt hajított le külön a balukdzsi számára; csak a szerecsen király, a Ghaznior szultán ott a középen maradt szomorú, az nem tudott nevetni.

A Joldás odavezette a biró elé a madarat és a szultánt:

– Csinálszün szép szelámot a Kiöjin bey előtt, a nagyságos debreczeni kadi előtt.

A Ghaznior szultán keresztbe téve kezeit mellén, meghajtá magát a biró uram előtt háromszor, miközben a Joldás rikácsolva kiálta.

– Iote (ime) a hatalmas Zenghin szultán, a Ghaznior szultán, bereket verszin derrek, szépen köszöniler az alamizsnát a nagyságos debreczeni kadinak, a nagyságos debreczeni cselebimnek, a nagyságos kofa asszonyoknak és gyerekeknek.

Utána köszönt a strucczmadár; nyakával előrehajolva, s csőrével zörögve.

Azután újra megüté a dobot, megfújta a sipot a balukdzsi, egy közel settenkedő kis kölyket megkapott gallérjánál fogva, azt felhajítá a struccz hátára.

– Kudzsaklaszin! csirkin csirlek!

A kis kölyök nem értett törökül, de azt megértette, hogy nyalábolja át a madár nyakát s úgy lovagolt a strucczon tovább társai hahotája és irigységétől kísérve.

A balukdzsi verte a dobot, fújta a sípot, a strucczmadár és a fekete király odább mentek; elfedte őket a por és a sokaság, míg a dob és tilinkóhang a szomszéd utczába bekerülve, elhangzott.

Midőn nemzetes Dobozy István biró uram betevé a tanácsterem ablakát, odafordult Kajuk agához:

– Ez a szerecsen valóságos király volt?

– Meglehet, felelt a török úr röviden.

– Kegyelmed, úgy látszik, hogy ismeri ő kegyelmét?

– Honnan gondolod azt? kérdé Kajuk aga megütközve.

– Láttam, mikor ide feltekintett, hogy szinte kigömbölyödött az orczája szegénynek; kegyelmed pedig hátrahúzta magát.

– Ej be hamis szemeid vannak, hogy mindent meglátsz.

– A szerecsen király bizonyosan valami rossz fát tett a tűzre?

A török úr csak csóválgatta a fejét egyre.

– Látom már, látom már, hogy ki akarsz vallatni. No hát tudd meg a történetet elejétől végig; de minden bolond helyen tovább ne beszéld.

– Soha egy lélek sem fogja megtudni általam.

– Mert bizony leütik a gombodat.

– Akkor is ott leszek én.

– Tehát tudd meg, hogy ez csakugyan ama Ghaznior szultán, habeszi uralkodó, a ki saját nevével nem levén megelégedve, elnevezte magát Zenghin szultánnak, a mi annyit tesz, mint gazdag. Ez bolond fővel seregeket gyűjtött s a nagy úr ellen támadást szerze, a melyben természetesen legyőzetett. Elég vitézül harczolt, de azért mégis elfogatott s a nagy úr kimondá fejére a halált. Azt mondá pedig a nagy úr, igen fel levén ellene bőszülve, hogy a ki kegyelmet merészel Ghaznior számára kérni, annak is menten leütteti a fejét. Volt Ghazniornak egy vén szerecsen szolgája, legelőször az kísérlé meg a kegyelemkérést; a nagy úr menten levágatta fejét. Az eset nem rémíté el Ghaznior testvérét, egy derék ifju embert; másodszor ő ment a szultán elé kegyelemért esdekelni. Őt is levágatta a nagy úr. Volt Ghazniornak egy szép felnőtt fia, ezt nem rémíté el a két első eset; harmadszor ő ment fel a nagy úr zsámolyához. A jámbor! ő is ott hagyta ifju életét. Többé azután emberi test nem mert elevenen megjelenni Ghaznior szultán végett a padisah előtt. Ekkor azt gondolták ki Ghaznior rokonai, hogy volt a Zenghin szultánnak egy kedves strucczmadara, mely vele együtt nevelkedett fel kicsiny fiók madárból és értett mindent, mint az ember. Ezt megtanították, hogy mikor a szultán kilovagol a szerájból az Aja Sofiába este, akkor fusson oda elé s adja át neki a kegyelemkérő folyamodást. Az okos állat szépen véghezvitte a rábizottat. A mint a szultán kíséretével együtt a khorkhori szökőkút előtt ellovagolt, egyszerre odafutott a madár, keresztültörte magát a kíséreten s az orrában tartott kérelemlevelet odanyújtá a padisahnak. A nagy úr meg volt rendítve e vadállat rendkívüli ragaszkodása által, elfogadta a kegyelemkérő iratot s a strucczmadár kedveért megkegyelmezett Ghazniornak. Azonban azt az erős itéletet szabta reá, hogy jól van, tehát maradjon élve a strucczmadár kedvéért: de legyen az emberek legnyomorultabbika, a ki faluról falura jár, idegen országokban, idegen népek nevetségéből élve: mutogassa magát és strucczmadarát a szultán minden tartományában és meg ne szabaduljon ettől a büntetéstől mindaddig, míg ez a madár élni fog: már pedig a struccz két annyi ideig él, mint az ember.

– Igen, ha meg nem ölik; szólt közbe Dobozy uram, a ki becsületes emberek szokása szerint, a szenvedőnek fogta pártját; de hátha struccz uramat egyszer a Zenghin szultán könnyű szerével nyugalomra helyezi valahol?

Az aga ujjával fenyegetőzött.

– Ej, ej, biró! Dobozy biró! Nem hiába választott téged Debreczen városa birónak, van neked egy kis eszed, hogy mindent kitalálsz; de a szultán se bolond. Azért jár ez a joldás mindenütt a Ghazniorral, hogy a struczczot meg ne ölhesse. Hanem még egyet mondok neked. Látod, alig hinné el az ember: maga Ghaznior nem engedné, hogy madarát valaki megölje, melynek élete pedig neki annyi keserűséget okoz. A jámbor ember úgy szereti azt az állatot, mint valami testvérét. Éjjel egymás mellett alusznak; furcsa őket látni, a mint a madár hosszú nyakát végig nyújtja Ghaznior ölében s a szerecsen vánkos helyett a madár szárnyára hajtja le fejét; a struccz a legkisebb neszre fölébred s dühös, ha gazdájához közelítnek; a balukdzsi csunya harapásokat visel a testén a madár csőrétől s egyszer egy szárnycsapásával a karját ketté törte; de jól van fizetve s tetszik neki a hivatal.

– Az a korona igazi arany, a mit Ghaznior visel? kérdezé Dobozy uram.

– Ugyanazon korona, melyet a csatában viselt a szultán.

– Ez ugyan czifrán van büntetve.

– Hanem erről a dologról aztán lakatot tarts a szádon, mert olyan kutyát fogadtál benne magadhoz, a kit ha kieresztesz, nagyon megmar.

– Majd vigyázok én magamra.

Dobozy Mihály uram az nap egész éjjel a strucczmadárral álmodozott, s példáját Debreczenben bizonyosan igen sokan követték.

Annál nagyobb volt a megütközés, mikor másnap reggel hírül hozzák a tanácsházhoz, hogy az éjjel a strucczmadár megdöglött.

Biró uram rögtön sietett a helyszinére; egy nagy üres pajta levén a jövevényeknek általadva, melyben a Zenghin szultán resideálhatott.

A szegény megbukott fejedelem ott ült a porban, fejét, melyről nem volt szabad letennie a koronát, kedves madarára hajtva s annak hideg fejét kebléhez ölelve, s szájával lelket iparkodva belefújni. A madár nem mozdult meg többet.

Ghaznior sírt és nem jutott eszébe, hogy ő most már szabad és mehet ismét hazájába vissza.

Hanem a joldás szörnyen szitkozódott; káromolta a debreczenieket, szidta a kutyahitű birót és különösen Koppánné ifjasszonyt, mint a kinek lenyelt bicsakja okozta bizonyosan a madár halálát s fenyegetőzött szörnyen, hogy ő felmegy Stambulba, megmondja a szultánnak a dolgot s visszajön hadsereggel, felforgatja Debreczen városát és Koppánné ifjasszony fejét hátrafelé fordíttatja.

– De iszen mond meg a szultánodnak, kiabált neki vissza Koppánné, hogy majd felmegyek én hozzá és visszakövetelem tőle a bicsakomat, a mit a madarad elnyelt; huszonöt polturán vettem én azt, meg egy hízott lúdon; azt el sem is engedem ám a lelked üdvösségének sem.

Persze, hogy egyik fenyegetőzéséből sem lett semmi.

Biró uram csak azon csodálkozott, hogy miért tud Ghaznior úgy sírni madara halálán. De annyi esze volt, hogy ezt nem kérdezte meg tőle.

Sőt annyi önmegtagadással is bírt, hogy a jegyzőkönyvbe nem irt fel többet ez eseményről, csupán ennyit:

«A törökök strucczmadarat hozának városunkba, mutogatás végett, mely ugyanitt meg is hala.»

A kik nem tudnák a dolog történetét, csodálkozhatnának rajta, mit keres ez a jegyzet a tanács jegyzőkönyvében?