26. A Végzetes Hely.

A tábornoknak és kiséretének pompás lakomát készített az ősz magyar gazda, kinek lakában főhadiszállását fölüté. Kivánatára a család együtt ült az asztalhoz velök. A tábornokkal szemben egy szép piros hajadon foglalt helyet, oly friss, oly életvidám arczczal, ragyogó szemeivel, rózsás arczaihoz s teljes piros ajkaihoz oly rosszul illett a titkolhatlan bánat.

Az ősz házigazda unokatestvérének leánya volt, ki a szomszéd T–ból rokonaihoz igen rossz időben talált jönni.

Csata elől, csata színhelyére.

Emma volt a szép piros leányka neve.

A leányka bár keveset tekintgete szélylyel, de annál többet jártak hozzá búcsúra a délczeg hadfiak tüzes pillananatai. A bor tette-e, vagy a szép leány tekintete, ebéd utolján az egész társaság erősen mámorosnak érzé magát. Ittak sok mindenféle egészségért, közben olyanért is, mire az öreg gazda is fölemelte poharát.

Ittak a háborúért, ittak a békességért, királyért, vezérekért, katonákért és szép leányokért. A hadfiak szivéből eloszlott minden harag s miután látták, hogy az öreg házi úrnak jól esik a magyar szót hallani idegen ajakról, előszedte minuenki, a mit itt-ott eltanult belőle s mondta méltánylandó nagy fáradsággal egymásnak közös mulatságára. Végre fölemelte poharát a tábornok s ily módon köszönté el:

– E pohár fegyvereink dicsőségére! Legyenek azok oly ellenállhatlanok, mint szép szomszédnőm szemei, legyenek oly hódítók, mint az ő tekintete, legyen oly ragyogó diadaluk, mint az ő arczának rózsái, és életteljesek s dicsők, miként ő!

Éljen! harsogott minden oldalról, a poharak csengtek.

Emma rózsás ujjával fenyegetve mondá:

– Heute roth, morgen todt. Ma piros, holnap holt.

– Kegyed csak nem akar talán meghalni?

– Ha tudnám, hogy tábornok urat szaván fogja a sors, inkább ma, mint holnap.

A tábornokot kellemetlenül érinté a válasz, más tárgyra vitte át rögtön a beszédet. Ebéd után kiséretével együtt fölkerekedett s a házi gazdától katonás búcsút véve, még azon este a szomszéd helységbe tette előrehaladó útjában főhadiszállását.

* * *

A harmadnap következő éjet bivouacon tölté a hadsereg. Künn a szabad ég alatt tüzek rakattak. Ködös, hideg januári éjszaka volt. A seregnek fegyverben kellett maradnia. A lovak földbevert czövekekhez köttettek, egészen fölnyergelve, lovagjaik mellettük feküvének a hótalan fagyon. Rongyos sátor alatt piros pozsgás markotányosné oszt a katonáknak pálinkát és bort. Uhlánok, vértesek tolakodnak tarka tömegben kétkerekű talyigából rögtönzött sátora körül, melynek hátterében fekete ránczosképű czigány asszony ül, ki a katonáknak fejenkint egy ezüstkrajczárért olcsó jövendőt mond tenyereikből. Néha az ezüstkrajczár helyett persze, hogy ütleget is kap, de tizen kinyeri, a mit a tizenegyediken elveszt. Lassankint mindig több-több nép támad körüle, a virtuoz próféta dodonai háromlábú széke roppant hasznot hajt a markotányosnénak.

A tábornok őrszemlét tartott segédtisztei kiséretében, s a mint azon lovagolt, megütötte fülét a víg lárma, mely mindig zajosabb tért kezdett magának elfoglalni az éji némaságból.

A tábornok nem volt az az ember, a ki szerette volna valakinek a mulatságát elrontani, oda fordítá lovát s megállt a sátor előtt. Kérdezősködésére felelék, hogy egy czigányasszony mond jövendőt a katonáknak.

Ismerte már ezt a fajt alföldön laktából, s oda inté.

– Kurhere dade! mondj szerencsét itt ezen uraknak, dikhecz előre.

– Jaj, asta bitagtále sarmangade biále! soha sem mondtam én még uraknak szerencsét, csak szegény embereknek.

– Upre vén sybilla, vagy a sarkadra verek ezzel a korbácscsal.

– Én nem bánom, de ha aztán okhets dikecsáre kokhele tuterone mangyéra, úgy ne járjak, mint a minap, hogy jól megkorbácsoltak az urak.

– Ne félj, boszorkány. Fogd meg a tenyerét ennek az úrnak.

A segédőrnagy lehúzta keztyűjét s odatartá tenyerét a czigányasszonynak.

Elkezdett az czigányul morogni: «irgundum gule sandikhecz, csororum sophengyule gágyule», ha jól viseled magadat, még kapitány is lehet belőled.

Az őrnagy szépen megköszönte a szerencsét s egy ezüstpénzt vetett a czigány nőnek.

Azután egy hat gyermekes apa tartotta elébe tenyerét

– A csuk hale dade! Meg fogsz házasodni nem sokára s egy szép kis magzatod lesz.

Az elnevette magát és egy harmadiknak adott helyet, ki történetesen ezredi törzsorvos volt, roppant trabalis férfi.

A czigányasszony legkevésbbé sem vette a lelkére, ha annak azt jövendölé, miszerint igen sok embert meg fog ölni.

– Neked igazat mondott, szólt nevetve a tábornok, – most iszkiri nekem mondj szerencsét. Nézd le a tenyeremből, hogy meg fognak-e győzni legközelebbi csatámban, vagy sem?

S azzal odanyujtá kezét.

A czigány nő száraz kezeibe fogta a hadvezér jobbját s váltva, hol annak szemeibe, hol tenyerébe pislogatva, fölemelé aszott csontujját és mondá:

– Míg csak a temető lakosai nem állnak ágyuid elé, addig embertől ne félj, senki meg nem győzhet!

A tábornok nevetve fogadá a jóslatban foglalt bókot, s néhány darab pénzt adatva a jósnőnek, víg beszéd közt tova robogott kiséretével. A köd elnyelte alakjaikat.

Az őrtüzek átvöröslöttek az éj ködén s szerte a távolban mindig enyészetesebben hallatszott a sorban ment kiáltás:

«Ki vagy? őrjáró, tovább!»

* * *

Másnap délfelé ért a had dereka T. elé.

A tábornok pej paripáján ülve lovagolt táborkara előtt. T.-hoz nem messze, az országút mellett balra kerek halmocskán kisded kápolna áll. Régi épület lehet, megfeketült falai és a sajátságos építési modor bizonyítják, hogy az a pallér, a ki építette, nem e században született. Tornyában elszaporodott galambok fészkelnek, kriptájába e környék földesurasága temetkezik bele, templomába nem igen jár ember.

A mint a kápolna mellett elhaladt a tábornok csapataival, s már jól kezdte látni az oszló ködön át T.-nak tornyait, a városból hosszan nyuló néptömeget lát lassan szemközt közeledni. Később valami bús, melancholicus ének töredékeit kezdé kivehetni s látta, hogy a néptömeg között hat fáklya lobog. Végre egy fehér koporsó tünt szemébe.

… Temetkezés.

– Ah, minő ostobaság! kiálta föl a tábornok, boszantva az ominosus találkozás által s küldé egy szárnysegédét, hogy állítsa meg a menetet, és kérdje meg, miért jönnek épen erre felé? A segéd visszajött s azt a választ hozta, hogy épen ebbe a kápolnába szándékoznak vinni a halottat. A tábornok bosszúsan lovagolt tovább. Minél közelebb jöttek hozzá a síró melancholicus énekhangok, annál kedvetlenebbül érzé magára hatni a jelenetet. A katonai harczmenet kitért a sokkal szomorúbb előjogú gyászmenetnek. A tábornok megállítá lovát, s várta, míg a gyászkiséret elhalad előtte. Jöttek az énekesek, nyujtott hangokon szomorú dalt énekelve a halálról és annak uráról. Jöttek a lelkészek, egyszerű hosszú palástban, jött a kisérő népség, a fáklyavivők, és senki sem látszott figyelni a ragyogó hadfiakra. Mindenki csak az enyészet királya előtt hajtá meg fejét e perczben. Középen egy fehér koporsót vittek, fedelére myrtuszkoszorú volt tűzve, a rózsás szemfedél kifüggött alóla. A koporsó egyik oldalára aranyszegekkel voltak e szavak kiverve: «Élt 19 esztendőt». A túlsó oldalon a holt neve lehetett, de azt a tábornok nem láthatá. A koporsó után siró atyafiak mentek, talpig gyászba öltözve, köztük arczok, mikről úgy rémlett a tábornoknak, mintha látta volna már azokat valahol, de azok sem látszottak őt most észrevenni. Midőn a menet végképen elhaladt előtte, egy hátul elmaradttól nyers hangon kérdé a tábornok:

– Ki az, a kit itt temetnek?

– Egy szép szűz leány. Még tegnapelőtt élt, semmi baja sem volt, mint a rózsa, ma már halott és eltemetik.

– Hogy hívják?

– B...i Emma. Isten nyugosztalja meg szegényt.

A tábornokot hideg borzadás futotta végig.

Az a szép piros leány, ki tegnapelőtt vele szemben ült, kire ő poharát emelte, s ki neki azt mondá:

… Heute roth, morgen todt. Ma piros, holnap holt…

Hm. Ha a sors szaván fogná s győzelme fénye sem lenne ragyogóbb, mint e leány szemei – most.

– Fatalis gondolat, mondá bosszúsan a vezér, s lovát sarkantyúba kapva, bevágtatott szállására, szótlanul, kedvetlenül.

Az nap alig lehete szavát venni.

– Heute roth, morgen todt. Ma piros, holnap holt, – mormogá több izben el-elgondolkodva.

* * *

Eljött az éj. A tábornok egyedül virrasztott szobájában, előtte a térkép feküdt, keze rajta pihent, de szemei nem néztek oda, de lelke nem volt a szobában.

Ma piros, holnap holt! Mindig e szavak viszhangzottak gondolatai messzeségében. Mindig ez arcz jelent meg előtte. Pirosan, életvidáman, mosolyogva; – percz múlva sápadt, hideg, szótalan halottkép. Azután eszébe jutott a dicsőség, küzdelmes csaták véres jutalma, a messzeszárnyaló hírnek ragyogványa, lelkében a jövő diadalok képei kezdtek fel-feltünedezni, tündöklő alakok pálmakoszorúkkal, elgázolt hadak, lánczra fűzött ellenség a diadalszekér előtt.

Látta lelkében a győzelmi zászlók lobogását, a vert ellen menekvő hadait, hallá a hurrah! ordítást üldöző csapatainak ajkán, látta a kiszámított haditerv csalhatlan sikerét és ekkor mint egy futó árnyék repült keresztül eszméi világán:

«Ma piros, holnap holt».

Végre bosszúsan fölkelt, nyergelt lovát előhozatá s néhány kisérője társaságában elindult a szokott éji őrszemlére. A legelső őrszem túl volt a kápolnán, s hogy a tábornok mellette elrobogott, különös hatással tünt szemébe az elhagyott mohlepte épület. Eszébe jutott, hogy tegnapelőtti szomszédnéja most oda van temetve. A tábornok idegható borzadással fogadta e gondolatot mindannyiszor. Daczos, erős természetét bántani kezdé e gyöngeség. Elhatározta magában, hogy le fogja azt küzdeni. Egyik segédét rögtön elküldé a sekrestyés után, hogy hozza elő a kápolna és a sírbolt kulcsait és gyujtasson fáklyákat. Kevés idő múlva előjött az egyházfi, egy szerény öreg ember, kinyitá a rozsdás sarkaikban csikorgó ajtókat, a temetésről elmaradt fáklyákat meggyujták s azokkal a kisérők néhányai elől menve, beléptek a kápolnába. Szűk, sötét kis üreg volt annak belseje. A falakat pókháló lepte mindenütt, az oltár, a székek megfeketültek az időtől, maga az oltárkép festése is egészen fekete volt már, csak a fő körül kivehető szent körfény aranya látszott ki még belőle. Az ablakok szűk ólomkarikák közé szorítva, nagyobbrészt elszivárványosodtak a ragyás verőfénytől, az egész teremben érezhető volt az a nehéz, nyomasztó templom-szag, mely sokáig csukva tartott termek tulajdona. A torony lépcsőzetéből három, négy fok hiányzott, nem is járt oda fel a harangozó, a csengetyűkötél lelógott, csak a pajkos suhanczok szoktak oda néha felmászni galambfiakért. Az oltár mellett baloldalt egy nagy vörös márványtábla állt sűrűen beirva latin betűkkel, s nem kevéssé összekarczolva. A sarkantyúk pengése szokatlanul hangzott végig a bánatosan üres egyházban s a fáklyák lobogó fénye tánczoló árnyékokat vetett az elhagyott falakra. A sekrestyés mutogatni kezdé a kápolna nevezetességeit, a tábornok azonban félbeszakítá:

– Hagyja abban, nem akarjuk e kápolna archæologiáját ismerni, vezessen le a sírboltba. A tegnap eltemetett szép hölgynek jöttünk végtiszteletünket átadni.

– Úgy gondoltam, válaszolá szerényen a sekrestyés, hogy a tábornok urat tán érdekelni fogná megtudni a kápolna építésének eredetét s annak nevét, kinek hamvadó tetemei ebbe legelőször letétettek.

A tábornok egyik kisérőjéhez fordult: «ez az ember, úgymond, tudósoknak tart bennünket!» s azután előretolva a sekrestyést, tréfásan mondá neki:

– Nem akarunk, barátom, a szentekkel és reliquiákkal ismeretségbe jönni, csak menjünk.

A sírbolt czifra rácsajtaja megnyílt, a kőcsigalépcsőkön eltüntek a fáklyák, s a földalatti ür vastag setétsége lassankint kezde engedni a betörő világnak; de bár három, négy fáklya égett, a terem egyik végétől a másikig nem lehete világosan látni. Két oldalt a szűk fülkékbe, roskatag koporsók voltak betaszítva, előttük egy-egy síremlék hirdeté az ott porladozó nevét, mindenféle nemesi czímerekkel felczifrázva. Az egyik előtt egy új alabastromszobor állott. Az örök álom angyala, lefelé fordított fáklyával, fején mákkoszorúval. A szobor talapjára egyszerűen volt felvésve:

… B–i Emma…

– Szegény leány! mondá a tábornok résztvevő arczczal, s úgy érzé, mintha a nehéz léleknyomás, mely eddig üldözé, itt a halott koporsójánál elmaradna szivéről, mintha a kisértet, visszavezetve hideg fekhelyére, most elmaradna tőle és megnyugodnék.

– Menjünk tovább! szólt kiséretéhez, midőn a sírbolt hátterébe tekintve, úgy rémlék előtte, mintha nagy arany betűkben kiirva ugyanott saját nevét látná csillámlani.

Megdöbbenve lépett közelebb: «egy fáklyát ide» kiálta.

Előtte egy magas, faragványos ódon síremlék állott, egy csonka pyramid, négy vasgolyón nyugvó. Tetején egy fekvő oroszlán, nyíllal átlőve, lábai alatt babérkoszorús kard.

És a főlapon nagy aranybetűkkel a tábornok nevének hét betűje, s a kettős kifaragott pajzson családja czímere.

– Mi ez? kérdé izgatott kedélylyel a sekrestyéstől.

– A tábornok egyik őse fekszik e kő alatt.

– Nekem egy ősapám? Hogy jött ez ide meghalni? Mi más tartományban lakunk.

– Itt esett el egy véres csatában ezelőtt másfélszáz esztendővel.

– Itt, ugyan e helyen?

– E helyen.

– S ki ellen küzde itt?

– II. Rákóczy Ferencz ellen.

– Győzött-e?

– Megveretett.

– Az nem lehet.

– Annak emlékére épült e kápolna, hová a tábornokot eltemették.

– Miről gondolják azt?

– Oda fenn ama márványtábla világosan elmondja az eseményt, ha tetszik, elolvashatja tábornok úr.

A tábornok felment a templomba kiséretével, s a márványon megavult betűkből képes volt leolvasni a rossz latin hexameterekben megirt eseményt, mely a kuruczok elleni csatában elesett hadvezér halálát gyászemlékben tartja.

– Valóban igaz. E helyen egy ősöm esett el. Szeretném, ha ez eseményt nem tudtam volna meg, mert én is e helyen akarok csatázni. Rossz omen, igen rossz omen.

– Egy római visszafordulna hadseregével ily előjelenség után, szólt egyike kisérőinek.

– És én épen azért is e helyen fogok megütközni. Ha győzök, egy másik márványemlékre feliratom, hogy százötven év múlva az unoka boszút állt elesett őséért, ha pedig elveszek, csak az évszámot lesz szükség megváltoztatni az emlékkövön, nekem is jó leend.

* * *

Másnap hajnal előtt fölkelték a tábornokot azzal a tudósítással, hogy az ellenség előörsei már mutatkoznak.

– Melyik oldalról?

– A k–i út felől.

– Küldjetek arra rögtön erős kémcsapatot egy félüteg ágyúval.

A tábornok sietett megtenni a rendelkezéseket, s nem sokára hallá megdördülni a kirendelt irányban ágyúit.

– Valahára tehát, kiálta fel megkönnyebbült szívvel. A csata kezdődik, ott megmenekszünk a kisértetektől. Azok nem mernek velünk az ágyútűzbe jönni. Fel lóra!

S egészen vidáman ugrott fel lovára, s felkészült kiséretével együtt nyargalt, merre az ágyúkat dörögni hallá. Érzé, hogy a puskaporos levegő a katona atmosphærája, a kisértetvilág nyomasztó rémei egyetlen szavára a megdördülő ágyúnak mind szétröppentek agyából, s elbúvtak félénken hideg koporsóik, penészes templomfalaik mögé.

A köd képtelenül sűrű volt, alig lehete száz lépésnyire látni. Csak néha adott irányt egy-egy föllobbanó vörös láng, melyre taszító dördülés következett.

– Erősen fűtenek a mieink, szólt a tábornok, arra tartva kiséretével, s nemsokára oda ért az ágyúkhoz.

Félüteg erősen dolgozott.

Mintegy három-négyszáz lépésnyi távolban egy dombon csatárlánczban szétszórt csapat látszék, erős állomást véve. Az üteg lövöldözé.

– Nos, hogy viselik magukat a fiuk? nem futnak-e még? kérdé a tábornok.

A tűzmester haragos lőporfüstös pofával felele:

– Állják a tüzet, mint a kőszál!

A tábornok vevé távcsővét s a mennyire a sűrű ködben kiveheté, a magas, egyenes alakok merően, mozdulatlanul álltak az ellenök lőtt golyók előtt a dombos állásponton.

– Kartácsra kell tölteni, annak hatása lesz.

Néhány kidőlt az alakok közül a sűrű golyózáportól elsepertetve, a többi állt, mint a szikla.

– Azon domb háta mögött bizonyosan egy rejtett ütegnek kell lennie. Egy osztály lovasság kerülje meg őket, egy zászlóalj ugyancsak menjen nekik szuronyszegezve s vegye két tűz közé!

A parancsszó gyorsan teljesíttetett, nehány percz múlva hallá a tábornok rohanó csapatjai hurrah-kiáltását. Látta őket közeledni sebes rohanással a domb felé. Egyszerre megálltak, a hurrah megszünt, hangos káromkodás állt be helyette, a csapatok megfordultak, s csendesen ballagtak visszafelé.

– Mi lelte ezeket?

A gyalogság zászlóalji parancsnoka s a lovas osztály vezetője hevesen vitázva közeledtek, s a mint az üteghez értek, mindketten elkezdték a tüzérparancsnokot szidni.

– Mi baj? mi lelte önöket? Miért jöttek vissza. Kiálta rájok a tábornok, egészen kihozva phlegmájából.

– A patvarban is! az a baj, hogy mi itt egy félóra óta ostromoljuk a kálvinista temetőt.

Erre lehetetlen volt a tábornoknak minden boszúsága mellett is el nem kaczagnia magát.

– Tehát azok az emberek ott fából vannak?

– A kérdezett káromkodott, mint egy pogány és esküdött szörnyűképen, hogy soha semmi ivadéka sem látott olyan fejfákat, a miknek feje van faragva és dereka és csipeje, hogy az ember ködös időben katonáknak nézhesse őket.

E pillanatban valami hideg borzalom futott végig a tábornok testén. A mosoly megfagyott vonásain. Mi volt ez?

A borzadó lélekérintés újra végig futotta testét, tetőtől talpig.

Eszébe jutott a boszorkány jóslata.

«Míg a temető lakosai nem állnak ágyúid elé, addig embertől ne félj, senki meg nem győzhet».

És a temető lakosai félóráig álltak ágyúi tüze előtt!…

* * *

E perczben oldalt idegen ágyúk dördültek meg. Harsogó kiáltás jelenté, hogy az ellenséges sereg megkerülte a tábornok balszárnyát.

Egy óra múlva általános lett az ütközet.

Az egész napi csatát a puszta vakeset intézte.

A köd oly sűrű volt, hogy tájékozásról szó sem lehete.

Egyik ellenség nem látta a másikat elébb, mint míg fél lövés távolságra állottak szemközt, s nem ritkán úgy történt, hogy ugyanazon sereg találkozó csapatjai egymásra lövöldöztek, vagy az ellenséget nézték barátjuknak s csatlakoztak hozzá.

A nyargonczok nem találták a helyeket, a hová küldettek, s azután meg nem találtak vissza.

A zavar, a tévedés képtelenné tett minden kiszámított működést. A köd sűrűen, áthatlanul feküdt a csatatéren, mintha valami szellem jött volna alá, nehezítő nyomással védendő népét az ellenfél túlnyomó ereje ellen.

Egy ízben a tábornok maga is a legnagyobb veszélyben forgott. Egy osztály ellenséges lovasság alig száz lépésnyire nyargalt el mellette, a mint táborkarával egyedül állott. Ha észre veszik, el vannak fogva.

A csatában végre nem lehete semmi összefüggést fentartani. Minden csupa félreértés lett. A kiindult csapatok nem értek rendeltetésük helyére, mindenik külön küzdött, egyik előrehaladt, a másik hátranyomatott, az elszakadt csapatok kereszttűzbe jöttek. A főerő maszkok ellen operált, míg a kisebb csapatok túlnyomó had ellen víttak eredménytelenül.

Három napig tartott az ütközet. Harmadnapra kitisztult az idő. A két sereg a folyam jegén találkozott egymással. Ott ütköztek meg utoljára dühös, elszánt viadallal, a folyam jegét pirosra festette a kiomlott vér, az eget a felgyujtott város lángja.

A tábornok kénytelen volt megfordulni, s átengedni a véresen vitatott csatatért.

Hol azelőtt másfélszáz évvel egy őse elesett, s ütközetet veszte, ugyanott veszté el a késői unoka a csatát, ugyanolyan harczban.