25. Jól El Kell Tenni A Pénzt!

Nagyságos Verő Mátyás úr minden esztendőben egyszer egy esztendőben mindig kedvére kimulatta magát.

A kedvére való mulatság pedig rendesen azon végződött, hogy reggelfelé olyan állapotban vitték fel a szobájába, a mikor az ember az egész világgal ki van békülve, tudniillik: mikor nem tud magáról semmit.

Egy ilyen kellemetes állapotban egyszer az a jó történt vele, hogy az egész 4000 pfrt tárczástól együtt elveszett a zsebéből, – s a becsületes megtaláló sem jelentette magát a policzián.

Máskor megint lejött Mátyás úr, megint bekasszált egynéhány ezer forintot s aztán estefelé beült valami jó társaságba mulatni. Volt czigány is, bor is, aztán meg víg czimbora is, aztán meg minden.

Éjfél tájon már megletősen szédelgett a feje a nagyságos úrnak a nagy mulatságtól, hanem annyi eszmélete mégis volt, hogy eszébe jusson, miképen épen ilyenképen csípték ki egyszer a zsebéből szépen a 4000 pengőt, azt se mondták, hogy köszönöm ássan! ezúttal tehát okosabb akart lenni; valami ürügy alatt félre ment, lehúzta csizmáját, belegyűrte az ezreseket, úgy húzta fel a lábára, a tárczában csak az aprópénzt hagyta, holmi százast és tízforintost.

Mely ravasz tett után ismét visszament a társasághoz s ott azután egész biztonsággal engedé át magát azon boldogságnak, melyből reggelfelé alig birta kezénél lábánál fogva felrángatni Jancsi kocsis, jelentvén, hogy már be van fogva; lehet haza menni.

Mátyás úr fölkelt, öltözni nem kellett neki, mert ruhástól fektették le az ágyba; az ajtót sem kellett neki keresni, mert Jancsi elvezette odáig, a hintóba is feltolta szépen; ott azután megint lefeküdt; egy kicsit rázta a kövezet a hintót, míg a városon végig mentek, azután annak is vége lett; a vámnál megállították, arra egy kicsit fölébredt; valaki benézett hozzá a kocsiba s mintha valami passzusról akart volna valamit tudakozódni: annak azt felelte, hogy «majd reggel!» azzal aztán odább eresztették, a kocsi sem zörgött úgy az országúton, alhatott szépen egész Hatvanig.

Ott már le kellett szállni, mert dél volt az idő; a lovakat meg kellett etetni.

Mátyás úr szokás szerint nagy mámorosan betámolygott a vendégszobába, kitappogta lábaiból a zsibbadást, kocsisának rendelt ebédet, magának fekete kávét, a lovaknak szénát, abrakot s mikor el volt fogyasztva minden, hivatta a vendéglőst, hogy számoljanak, hadd fizessen.

Hát a mint előveszi tárczáját, nincs benne semmi! Persze, hogy a mi aprópénzt hagyott benne, azt a czigánynak és egyébnek az utolsó mankóig elosztotta; nem volt abban egy árva peták sem.

De hát az örege hova lett?

Most kezdett egyszerre kijózanodni.

Az erősen jutott eszébe, hogy ő a nagy pénzt félmámoros fővel a tárczából kivette s valahova jól eldugta; de hogy hova? azt már, ha a fejét leütik, sem tudja kitalálni.

Tán a mosdóasztal tükörfiába tette? vagy a vánkos alá? vagy a pinczérre bizta, hogy viselje gondját? Ezek közül nem tudott választani.

– Nosza rajta Jancsi! vissza Pestnek! ott maradt a pénz! Nyargalj lóhalálába.

Az egész úton izzadt az üstöke bele, hogy hol fogja keresni és megtalálni a pénzét? hogy fog annyi ártatlan becsületes embert gyanusítani miatta, hogy fog pironkodni a policzáj előtt; milyen csunyaság lesz ebből, ha majd a pénz se lesz meg, aztán még ki is csúfolják.

Még jókor délután érkezett vissza Pestre; a négy paripáról szakadt a tajték; a vámnál megint megállították: kérték a vámpénzt.

A hatvani vendéglős csak megemberelte még Mátyás urat egy ebéd áráig, mert ismerte rég, hanem a pesti vámos nem hitelez senkinek.

– Nekem pedig úgy segéljen, egy árva petákom sincs. Nem adhatnál kölcsön te Jancsi egy vámravalót? van pénzed?

– Hogyne adnék? Van be’on.

– Ugyan jó, hogy a te pénzedet is el nem lopták!

– Nem be’on, mer’ nekem van annyi eszem, hogy mikoo’ innya meek, há’ eleeb a mankópéézt beedugom a csizmaambá.

– Utczu a ki! – Hisz az enyim is ott van!

Ekkor derül fel a világosság Mátyás úr agyában.

– Már most csak fordulj megint vissza, de meg ne tudja valaki ezt a kázust, mert agyonütlek.

… Nem is tudta meg senki, csak én…