9. Az Utolsó Csatár.

(Csatakép.)

Sok dicsőt fed a föld, kinek nevéről hallgat a hír.

A ki túlélte a csatát, koszorúzott fővel ült a diadalszekérre, míg az, ki a győzelmet kivívta, temetetlen maradt a csatamezőn.

Azokról, kiknek neveit dicsfény sugározza körül, eleget beszél a történet, mi beszéljünk azokról, kiknek sírhalmait sem lehet megtalálni többé.

* * *

Elveszett a mohácsi ütközetben a nemzet virága és feje; a tengernyi török tábor szétömlött az egész hazán, egyenkint tördelve össze a nemesek csapatjait, mik a hon elbukása után, kétségbeesett védelemre összegyülekeztek.

Hasztalan festette nemes vérével Dobozy a Visegrád feletti halmot; maig is «Basaharcznak» nevezi a köznép a hősök sírját; az is a győztes nevét örökíté, nem az elbukottét, pedig amaz ellenség volt.

Ilyen hely van Varasd mellett is, melynek neve «az utolsó csatár».

Ki találná azt ki: a rekettyés mocsár, nádas zsombikjaival miért kapta ezt a nevet?

Háromezer magyar, horvát és dalmata bajnok jött a merész Frangepán vezetése alatt Szlavonia felől, a királyi hadakkal egyesülendő. A királyi hadak pedig már akkor szépen lekaszálva feküdtek a mohácsi síkon s az ifju király koronátlan feje fölött csendes patakvíz folydogált. Varasd felett szembejött Frangepánnal Karamán Ogli, feles török-tatár haddal, egyike azon alvezéreknek, kiket a mohácsi vérnap után a győztes Szolimán szétküldött az országot meghódoltatni.

Frangepán bátor hadvezér, merész katona és lelkes hazafi volt s tán ha bizonyosan tudta volna is, hogy Mohácsnál elveszett a nemzet harcza, egyedül is képes lett volna elfogadni a csatát, maroknyi hadával, hogy ha egyébben nem, osztozhasson ama dicsők halálában.

Húszezernyi pihent haddal húzódott alá a hegyekről Karamán Ogli s a mint a síkra letekinte, meglátott ott alant háromezer magyar és horvát bajnokot csatarendben állani. Végig láthatott rajtuk, megszámlálhatta őket csapatonkint, nem voltak többen.

– Sajnálom e szegény ártatlan népet, sóhajta fel a török vezér s eléhozatta az alkoránt, három óra hosszat imádkozék az elesendők lelkeiért, kiket fegyvereinek éle e napon meg fog emészteni, azután megfuvatá a kürtöket s kiterjeszté előttük táborát.

Azok meg nem mozdultak helyükből a túlnyomó erőt látva; két hegy közé ékelték magukat s hátukat egy mocsárnak vetették, melyen csak helylyel-közzel voltak keskeny csereklyés utak gázolva, olyanok, miken egyszerre egy ember haladhat végig.

Karamán Ogli látta, hogy ezek nem gondoskodtak arról, hogy megmenekülhessenek. Győzelme bizonyos volt, de ára igen magas lehetett. Ellene a kétségbeesés fogta a kardot.

Háromszor elénekelték az imámok a La illah il Allaht, háromszor menydörögte utánuk az egész sereg, akkor a vezér parancsot adott háromezer janicsárnak, hogy a hegyeken keresztül Frangepánt oldalt megkerülve, a mint a fősereg harczi zaját meghallják, törjenek elő, a többieknek pedig meghagyá, hogy a csata hevében nyissanak a jobb szárny felől útat a magyar seregnek a menekülhetésre s ne törődjenek a futókkal, hanem forduljanak mind azon csapat ellen, a hol Frangepán személyesen küzd. A szegény fegyverhordó népség hadd fusson, csak a vezér essék foglyul vagy halottul, a mit előre látni nem volt nehéz, minthogy Frangepánnak az volt a szokása, hogy mindig ott járjon, hol legnagyobb a veszély.

A török-tatár vezéreknek ez volt mindig ravasz taktikájuk; menekülni hagyták ellenfeleik egy részét, hogy a másikat annál biztosabban tehessék semmivé.

Frangepán hada kopjás magyar huszárokból s harczias horvát határőrökből állt, kiket a czéllövésben a mindennapi munka gyakorolt; ezekből egy szakaszt csatárlánczba osztva, a nádas, rekettyés bokrok védelme alatt előre küldött a vezér; kik oly merészen közelítének a török hadhoz, hogy golyóik a csatasoron kívül lovagló tiszteket és nyargonczokat egyenkint szedték le lovaikról.

Karamán Ogli hirtelen egy nagy csapat tatár lovast küldött e boszantó csatározók ellen. A tatárok szokott harczi fortélyukkal tág félkört alakítottak s azzal előre feszítve hosszú dárdáikat, mint egy lassankint összecsukódó legyező, rohantak a lövöldözők ellen, veszett ordítással, mintha idegen lármájukkal akarnák az ellenfél szívét megrémíteni.

A portyázó had a csatárlánczból egyszerre tömeggé alakult s közel várva elleneit, oly sortüzet adott a támadó tatárokra, hogy azok megrémülten fordultak vissza, most már egymást ijesztve a kiáltozással.

Erre a varasdmegyei banderiális lovasság, mintegy háromszáz nemes, nem várva parancsszóra, utána rugaszkodék a megriasztott csapatnak s közéje vágva, elkezdék pusztítani a megrémült futó hadat, mely nem tudta hasznát venni a tusában hosszú dárdáinak s apró bivalybőr paizsát rosszul használta védelmül a hegyes csákány csapásai ellen.

Karaman Oglit düh és rémület lepte meg, midőn ez összebonyolult tömeget hadrendben álló sorai felé hömpölyögni látta; a futók zavarba hozandják a rendben állókat, a kergetett tatárok maguk fogják keresztül törni a sereg derekát… Nem sokáig tétovázott, hirtelen elővonatott tizenkét sugárágyút, azokat megtölteté lánczokkal és szeges zsákokkal, odairányoztatá az összekeveredett tömegre és egyenesen közéje lövetett; a lövés elseperte a vívó hadakat, tatárt és magyart egyaránt s néhány percz múlva nyiltan állt a tér, mint egy levágott erdő helye.

A muskétás zászlóalj még állt négyszögbe verve a tér közepén; ekkor Szadi Mehemed, az összes lovasság parancsnoka, egy tömegbe gyűjtve hatezer spahit és arnót lovast, azokat egy ék alakú csapattá rendezé, mely hegyével a magyar tábor szívének volt irányozva s ez ék hegyére állt Szadi Mehemed maga, egy óriási termetű renegát, ki vitézségéről a harczban s kegyetlenségéről a harcz után egyformán ismeretes volt.

A középen álló lövészcsapat észrevevé a közelgő vészt s elkezde lassan a fősereghez visszavonulni.

Ekkor megharsantak a török lovasság két oldalán a kürtök, hatvannégy zászlót lehete megszámlálni, mely a szélben egyszerre kibontakozott s a tömeg közepén a kettős lófarkat; – azzal egy hosszú Allah ordítás tört fel az égbe, melynek végét elnyelte a föld dübörgése, mely rengett a roppant hadtömeg rohanása alatt. Úgy látszott, mintha ez egyetlen rohamnak el kellene törülni a földről azt a kisded tömeget, mit Frangepán népe alkotott.

A kis határőrcsapat szabályosan, rendben vonult vissza s midőn a török hadtömeg mintegy száz lépésnyire ért hozzá, egyszerre kilőtte fegyvereit ellene.

Tizennégy zászlót láttak a lövés után lebukni: a határőr nem lövi ki fegyverét hiába; de a többi azért feltartóztatlanul rohant előre.

A lövészcsapat erre hirtelen felbomlott s rendetlen futással rohant a deréksereghez vissza, mielőtt az ádáz roham utolérné.

Frangepán négy ágyúval fogadta a közeledőket. Az ágyúkkal csak ő tudott igazán bánni a harczban; a többi magyar vezérek még akkor nem sokat gondoltak azokkal, saját nagy kárukra. A golyók egész utczákat vágtak a török lovasságban, de fel nem tarthatták azt, mint a megindult jeget a jégtörő csak széthasítja, de meg nem akasztja.

A futó lövészek mögött egy megsebesült közkatona látszott elmaradni, egy-egy társa megfogta kezét, meg elhagyta, ha nem bírt vele futni; tántorogva, ingadozva botorkázott odább, néha elbukott, ismét összeszedte magát, átölelte fegyverét és futott vele odább. Pedig ha e fegyvert elhajítja, még megmenekülhetett volna.

Végre erejefogyottan megállt, fegyverére támaszkodék, lábai nem bírták többé, lerogyott térdre, fegyvere leesett mellé; összeroskadva ott maradt a rohanó lovasok útjában. Ki ügyelt volna rá?

Abban a pillanatban, hogy a roham eleje közel jutott hozzá, hirtelen felkapta fegyverét, czélzott, a fegyver eldördült – s a lovasság vezére Szadi Mehemed megszünt vitéz lenni a harczban, kegyetlen a harcz után: e lövés az ő számára volt tartogatva és jó helyre talált; a roham épen úgy eltapodta a lováról lebukott vezér holttestét, mint azon bajnokét, a ki őt megölte.

Frangepán táborából örömriadal zendült fel, a midőn az óriási vezért esni látták, s ha Frangepán engedi, szemközt rohantak volna elleneikkel; de Frangepán helybenmaradást parancsolt, a tér neki volt kedvező, a vízjárta mező messziről nem látható apró gödrökkel volt tele, mint mocsárok szomszédjában szokott lenni; mit ágyú- és fegyvertűz el nem ért, megtevék e fűvel benőtt vermek, zavarba hozták a török lovasságot, megtörék a roham egységét, a lovak elbuktak az egyenetlen földön, a gyalogságnak kedvezett a tér; azok lándzsáikkal rohantak a lovasokra; Frangepán ott nyargalt fehér paripáján, mindenütt buzdítva, bátorítva harczosait s merészen vetve magát a legádázabb vívók közé; a damaszk kardok hasztalan csorbíták ki éleiket aczél sodronyingén, míg az ő tenyérnyi széles kardja ketté tudta vágni a paizst, a paizstartó karral együtt.

Már kis lovas hada a török ezredek közepében dúlt s Frangepán viadallal kicsikart lófarkas póznát mutogatott a küzdőknek, midőn az oldalt fekvő hegyekről hirtelen előtörnek a janicsárok ezredei, mik az alatt az egész csatatért megkerülték.

Karamán Ogli csataterve sikerült; e ravaszság által a magyar had két részre lőn szakítva, még pedig úgy, hogy Frangepán a kisebb részszel maradt.

A harcz egyszerre más fordulatot vőn; a törökök útat nyitottak a nagyobb tömegnek s minden erejükkel a kisebb töredéket fogták körül, mely így egészen a mocsárnak lőn szorítva.

Frangepánt hirtelen egy csoport huszár középre véve, a mocsár széle mentében nyargalt vele végig, valami útat keresve, melyen megszabadíthassák.

A spahik mindenütt nyomukban; – észrevették, hogy a vezér közöttük van s most ezt minden áron el kelle fogni.

A huszárok, folyvást harczolva üldözőikkel, futottak a mocsár szélében; egy-kettő minden összecsapásnál elhullt belőlük; némely lovastól az iszapba dőlt s az utána rohanóktól a nád közé gázoltatott; végre a kifáradt, mindenünnen elnyomott maradvány kénytelen volt magát életre-halálra megadni.

A diadalittas győzők csak akkor vették észre, hogy győzelmük bére, a fővezér, nincs az elfogottak között.

Az üldözés rohamában lováról letaszíttatva, a mocsárba esett, ott lehúzta magát a víz alá; sásliliomok, vízi virágok olyan jók voltak, hogy eltakarták őt üldözői csapatja elől, kik mellette rohantak el. A következő pillanatot felhasználva, hirtelen felkapaszkodott egy gazdátlan paripára, mely elvadultan úszott neki a mocsár vizének a csata riasztó zajából; egy gyalog menekvő horvát katona kalauzul akadt hozzá, ki aztán elkezdte őt vezetni a mocsár belsőjén keresztül, egyikén azon ingó lápos utaknak, miknek tekervényein csak jártas ember gázolhat keresztül, – az is csak életveszélylyel.

– Utána! ordíták a törökök, a mint meglátták a menekvőt: «dicsőség és jutalom annak, a ki őt elfogja.»

Ekkor történt az, a mi ragyogó fénypontja marad e csatának.

Tizenkét nemes bajnok, Frangepán szétvert kíséretéből, összeszövetkezék, hogy a vezér futását fedezze.

A mocsáron keresztül vezető gyalogúthoz csak egy keskeny gáton keresztül lehete jutni; a gát maga is a vízszínnel egyenlő, mellette két felől feneketlen iszap, melynek tetejét benőtte a vízmoha és tórongy; ki a csalóka szőnyegre lép, elnyeli az ismeretlen mélység.

E keskeny gátra állt fel a tizenkét nemes az egész török tábor ellen, nem a győzelemért, nem a dicsőségért nézve szembe a bizonyos halállal, hanem csak néhány pillanatnyi megnyert időért a futó vezér számára.

A gáton csak két lovag állhatott egymás mellett. – A védők párosával álltak egymás mögé: a spahik csak kettővel vívhattak egyszerre; a többi azalatt várt hideg nyugalommal, míg rákerül a sor.

A két első csatája rövid volt. Lándzsákkal leszúrták messziről lovaikat, s ők a mocsárba hullva, ott nyomorultul megölettek.

Most a második párra került a sor.

Ezek a kétségbeesés sikoltásával rohantak az ellenük szegzett lándzsák hegyei közé, alig tudták magukat védeni; karjaikat arczuk elé tartva veték magukat a halálba s átszúrva estek le lovaikról, még akkor is eltakarva arczaikat. Tán, hogy ne lássák a halált? vagy hogy arczukat ne sebezze a gyilkoló vas?

Ámde e halálküzdelem útat nyitott az utánuk következő párnak; ezek gyorsan alá vágtattak a társaik testébe akadt dárdáknak, megragadva azoknak hosszú nyeleit, levagdalták a közel állókat, s még sokáig lehete villogó kardjaikat látni, a mint jobbra-balra csapásokat osztogattak velük, s midőn már lovaikról aláhanyatlottak, még ott is halálra küzdöttek elleneikkel, kik sokáig nem bírtak keresztül gázolni ízenkint széttagolt testeiken, mert a míg egy karja mozgott, addig ártott vele mindegyik.

Ekkor jött a negyedik pár: ügyes két bátor férfi, kik ritka lélekjelenléttel szüntelen védelmi állásban tarták magukat, ravasz cselvetéssel inkább időt nyerni, mint sebeket osztani törekedtek, s e fárasztó harczot addig folytaták, míg Frangepán a távoli nádberekben végkép eltünt.

E makacs, hidegvérű viadal, mely a győzőket diadaluk koszorújától fosztá meg, lángoló haragra tüzelte a törököket; a két hősre, kik halálsápadt arczczal, hideg vérrel, biztos karral harczoltak a nem rettegett halállal szemben, csoportostól kezdett rohanni a veszettül tóduló ellenség, egymást az iszapba tiporva, úgy törekedve hozzájuk juthatni.

Végre sebektől elgyöngulve lehanyatlott a két bajnok s holttesteiken keresztül rohanva, a bőszült ellen leaprítá az ötödik párt is.

Csak ketten maradtak még.

Most e két utolsó hős állt elő a halálharczra.

Egy ősz férfi, lengő hófehér szakállal s egy athletai termetű bajnok.

Az üldözők egy pillanatra visszadöbbentek fehér hajszálaitól az öregnek, kemény csapásaitól az ifjunak.

Sebesen és súlyosan, mint a villám, hullottak a férfi csapásai, az eléje szegzett dárdanyelek nádként törtek össze széles kardja ütéseitől; míg az öreg, mint sírból fölkelt kísértet, alig bírta kardját emelni; mégis visszarettentek a támadók, hófehér hajától, sápadt orczájától s sötét szemeitől.

Karamán Ogli maga is a közelből nézte a viadalt s bámulat ragadta meg a vívók iránt.

– Eredj, szólt Armán béghez, vigy kegyelmet ama két férfinak, senki meg ne ölje őket.

Armán bég nyargalt a viadal helyére, fehér turbánkendőjét lobogtatva s kiálta a harczolóknak: «megálljatok!»

Szavát elnyelte a harczi lárma. Az ősz ember épen akkor esett hanyatt lováról, egy lándzsa jól szíven találta.

Csak egy maradt még hátra.

De az egybe látszott valamennyi lelke szállani: a széles, fényes aczél, markolatig vérrel festve, villámokat szórt körüle, halálkiáltástól kísérve, a midőn lecsapott.

– Megállj magyar! kiálta Armán bég, a harczolók közé furakodva s a bátor vitézig törve magát. Neked nem szabad meghalnod; menekülnöd nem lehet; derék katona kéri a derék katonát: add meg magad.

A férfi nem felelt, hanem vagdalkozott tovább.

Armán bég megtiltá, hogy őt fegyverrel érintsék.

Végre a ló elkezdett alatta reszketni. A nemes állat három lándzsadöfést kapott már, s szomorúan emelé fel fejét urához, mintha búcsút akarna venni tőle.

A bajnok érzé, hogy lova roskadoz alatta, s akkor lebocsátva kardját, fölemelkedék kengyelében, s körültekinte.

Látta, hogy háta mögött a mocsárból kivergődött Frangepán, megmenekülve futtat tova.

Szétnézett a csatatéren: sötét szemei szomorúan tekintének végig az alkonyodó vidéken, arczára borongó homály ónszíne szállt; a harczdüh eltünt arról s homlokának redői lesimultak; – a kardot elejté kezéből, csendesen, nyugodtan ruhája alá nyúlt, a hol övébe rejtve volt éles kése, egy fohász tört ki kebléből: «Uram Jézus!» azon pillanatban valami fényeset láttak villanni gyors kezében, s azután – a hős lebukott lováról – saját késével sziven szúrva.

A meleg vér az eléje tartott kegyelem jelére, a fehér kendőre ömlött.

Ez a férfi volt Kezy Domokos.

Sok ilyen történet volt a mi múlt életünkben; jó, ha egyet feljegyzett abból valaki.