18. Első Az Etiquette.

Az én kedves barátom, régi jó ismerősöm Kárpáthy Abellino megházasodott, elvette a régi kedvesét, a szép Ninát.

És azt bizony nagyon okosan tette; ha tíz esztendeig ő gondoskodott a szép Nináról, már most gondoskodjék az ő róla. Ebből a szempontból véve azt lehet mondani, hogy igen jó parthiet csinált.

Tíz esztendő alatt apródonkint neki ajándékozgatta kastélyát, jószágát, hintaját, lovait, míg utoljára magának semmije sem maradt; most azután egyszerre egy coup d’étatval visszaszerzett mindent s ismét otthon van.

Hanem persze, hogy a magas körökben rettenetes lárma támadt erre, nem akarták elhinni, nem akarták lehetőnek találni; ah! oh! hah! c’est incroyable! Később, midőn csakugyan átlátták, hogy ez fait accompli, akkor abban conveniáltak, hogy Kárpáthy Abellino nevét többé elegáns hölgyek társaságában kimondani nem szabad, épen úgy, mint egy időben ezt a szót «revolver», s ha valaki olyan ügyetlen volt (tán holmi vidékről jött Landpomerancsen), hogy vaktában kérdezősködni talált Kárpáthy Abellino felől, annak egyszerűen azt felelték: «meghalt» – «il n’existe pas». – «Kitörte a nyakát.»

Abellino az első Sturm ideje alatt jónak látta a felesége falusi kastélyába retirálni, (hajdan az ő kastélya volt, most ismét mind a kettőjüké) s ott passzirozni a mézes heteket.

Ott el lehet temetve! mondák és epitáphiumot csináltak reá s kitörülték minden néven nevezendő élők sorából.

Egy hétig megállta mindenki, hogy nem beszélt felőle, de már akkor elkezdte az embereket piquirozni a dolog. Eleinte csak úgy titokban, ha két-három bizalmas ember összejött, pendítette meg egyik vagy másik, amúgy is távoleső kérdésképen: «vajjon mit csinál Ariadne, a ki elrabolta Theseust?» – vagy pedig így: «milyen szép tavaszi idők járnak idylli pásztorórákra, boldog ifju szerelmeseknek, a kik valahára elérték czéljukat». Ezen azután nevetett a többi, értették, miről van szó? Később egy-egy nyugtalanabb kedély nem állhatá, hogy ki ne mondja: «mi az ördögöt csinálhatnak azok a boldog fiatal házasok ott falun, hogy semmit sem lehet felőlük hallani? vajjon hányszor verekedtek már össze? megnyitotta-e már az új méltóságos asszony salonjait s miféle élitet gyűjtött azokban össze? adnak-e matinéekat, soiréekat? s hogyan fogják azokhoz a megkivántató vendégeket? vagy el vannak-e zárkózva egy eremitázsban s nem élnek egyébbel, mint erdei gyökérrel és boldog szerelemmel?» mindezekre igen mulatságos dolog lett volna válaszolni tudni.

Utóbb annyira növekedett az eltitkolt és erőszakosan elfojtott baj, hogy félni lehetett, nehogy a kiváncsiság rendre ölje az embereket, s hogy e veszedelemtől megmentse a jó társaságot, végtére vállalkozott három derék gentleman, kik a közjóllét kedveért készek voltak magukat akként feláldozni, hogy kocsira üljenek s együtt meglátogassák Abellino barátunkat falusi paradicsomában s aztán referáljanak róla az illető klubbok előtt.

E három vállalkozó volt: báró Berzy Tivadar (szintén tetszik ismerni), híres vadász és úrlovar, báró Erdey Gergely, mulatságos angloman ifju és gróf Torontáli, ünnepelt szónok, kit valamely liberális vármegyében meg is választottak táblabirónak.

Tehát báró Berzy befogatta a maga négy szürkéjét, gróf Torontáli is az arabsait s átrepítették magukat a kérdéses «Szalmáskérre», mely más embernek innen egy napi járó föld, nekik azonban csak négy óra.

Este hét órakor érkezének meg a kastély udvarára, melyben nagyon jól ismerték régibb időkből a bejárást s sans gène iparkodtak befelé.

Nagyon meplepetének azonban, a midőn az antichambreben egy livrées inas megállítá őket s azt igérte, hogy majd be fogja őket jelenteni a méltóságos úrnak.

– Diable! Ez itt ugyancsak noble megy. Elébb be kell az embernek magát jelenteni.

Persze, hogy a bejelentett nevek hallatára egyszerre kettős ajtót tártak előttük; Abellino egész a küszöbig eléjük sietett, nagyon sajnálta, hogy három keze nincsen, hogy mind a három vendégét egyszerre vezethetné be a salonba; ott egyenkint bemutatá mind a három gentlemant a méltóságos asszonynak (mintha sohase látták volna egymást), az egész Anstanddal hajtá meg magát, a pamlagon ülve maradván s leereszkedőleg inte, hogy hova üljenek le.

Az elfogadási terem egész elegantiával volt bútorozva; a falakon aczélmetszetek, de nem azok a hajdani Casanova-félék, hanem a book of beautys arczképei: mylady ez és vicomtesse amaz, Derby-verseny és fejedelmi pompajelenetek tableauxi, mint akármi anglesax lord felesége salonjában.

A társalgás rettentő illedelemmel indul meg. Szigorú homlokú társalkodóné ül az asszonyság jobbján, valami mistress, a ki csak angolul ért s a kinek a kedveért angolul kell folytatni a discursust; a három gentleman beszél ugyan angolul, de utoljára is nem szokott társalgási nyelvük; minden élcz, minden tréfa elakad rajta; az embernek holmi bonmot, holmi piquanteria nem esik úgy keze ügyébe, mint magyarul vagy németül, sőt legtöbbször négy ember, a ki négyféle grammaire szerint tanult, csak beszél-beszél egymással, de egyik sem érti, hogy mit mondott a másik, hanem csak bámul és komoly szemeket csinál, a mi nagyon jól illik az angol beszédhez.

Tehát ez nagyon gènánt portéka volt. Ha pedig valaki Abellino barátunkhoz kezdte intézni a szavait, hogy mulatságosabb fordulatot adjon a társalgásnak, azt tapasztalá, hogy Abellino mielőtt felelne, a felesége arczára néz, mintha attól kérne engedelmet, hogy válaszoljon-e valamit? s rendesen nem lehet belőle kihozni többet, mint hogy nagyon-nagyon örül, hogy igen tisztelt barátjai is megtisztelék látogatásukkal salonjait, melyek különben mindig nyitva állnak az elegáns világ számára. S azzal ismét néz vissza a feleségére, mintha várná, hogy ő is ereszkedjék le és mondja, hogy ő is örül e szerencsének.

Ez azonban nem mondja. Sőt inkább nagyon észrevehetővé iparkodik tenni, hogy kedvetlen, hogy valamivel nincs megelégedve. Pedig hát, hiszen az urak igen illedelmesen viselik magukat; lám, semmi czélzást, semmi legkisebb plaisantériát nem engednek meg maguknak, szépen illedelmesen ülnek, nem rakják egyik lábukat a másikra, feledékenységből senki sem mondja: «chère Ninon», mindenki tiszteli a megváltozott állást: utoljára is ez már bevégzett tény s ha a madame megtud állani a helyén, azt jól teszi, nem az ő hibája, hogy ott van. Hanem denique a madame folyvást apprehensiv képeket csinál; utoljára bocsánatot kér az uraktól, hogy eltávozhassék, migrainje van – a vállában, majd a mistress fogja addig a honneurseket végezni; ezzel azonban az urak nem akarják a mistresst terhelni, hanem átflankirozzák magukat a pipázóterembe, a hol Abellino komornyikja drága havanna-szivarokkal regalirozza őket s egyúttal a méltóságos úr bocsánat-kérését terjeszti elő, hogy a méltóságos asszony hirtelen rosszul levén, azt nem hagyhatja, egyébiránt a nagyságos urak tetszésére bizza, hogy a theát saját szobáikban kivánják-e serviroztatni, vagy pedig lejönnek a kis salonba, a hol a mistress fogja a háziasszonyi tisztséget teljesíteni.

Az utasok természetesen, hogy az előbbit választották (mintha nem elég volna az embernek már magában az, hogy a theát megigya, hanem angolul is beszéljen mellé és hosszú képeket lásson hozzá?). Csak hozzák ide a pipázóba azt a theát, vagy akarám mondani kappanpecsenyét!

Itt aztán elkezdtek mind a hárman azon tanakodni, hogy vajjon mivel sérthették ők meg a házi asszonyságot? mert ha a régi ismeretség, a látogatók dévaj élményei a multból s más effélék által génirozva érezte is magát, ez nem volt arra ok, hogy elhagyja a társaságot s migrainet emlegessen. Melyik hármunk közül bánthatta őt meg?

– Melyik? – Mind a hárman uraim, mind a hárman! Hát nézzenek önök végig egymáson és magukon; hogyan vannak öltözködve? Báró Berzyn van egy bársony jankli, lovaginexpressible, magasszárú csizma, hozzá vitorlaszinű ing, rózsaszín virágokkal és szarvasbőr keztyű; – báró Erdey palletotja, mellénye, pantalonja, mind egyforma koczkás kelméből öntve, mintha egy hálót vett volna magára, még az inge és nyakkendője is kadrolirozva apróbb-nagyobb koczkákkal, lábain pedig gombos szarvasbőr kamáslik; – végre gróf Torontálin pitykés Viktoria-dolmány, világos kék mellény, kihajtott inggallér nyakravaló nélkül s plane semmi keztyű a kezén.

Hát nem elég ok ez arra, hogy egy rangbeli delnő migrainet kapjon s elhagyja a társaságot?

A három gentleman ezt persze nem tudhatta, mert azokban a körökben, a hol felnőttek, az a szokás, hogy útas ember abban a costumeben tesz vizitet, a miben a lóról leszállt s a falusi látogatásnak épen az a divatja, hogy ne legyen bálszerű. Igazi grófnék ezért nem szoktak apprehendálni.

No de nem soká maradtak e felől kétségben. Másnap reggel, a mint felkelének, beállít hozzájuk a sokszor említett ezüst vitézkötéses inas s hoz mind a három úr számára egy illatos billétet.

– Mi ez?

– A méltóságos úr ebédre hívja a méltóságos urakat.

A három gentleman összenéz.

– Teringettét. Ez új dolog. Eddig az ember azt hitte, hogy ha valahová falun vendégül beszáll, ott már igen természetesen ebédre is competál s ime kisül, hogy arra külön meghivás kell. Mit nem tanul az ember Szalmáskéren?

De még többre is megtanították őket Szalmáskéren. A meghivójegyekre ez is volt irva: «a vendég urak elfogadtatnak a salonban csupán fekete frakkban, fehér ing, fehér mellény, fehér nyakkendővel és semmi egyéb öltözetben».

Ah, ez már sok, ez már bolond! kiálta fel báró Berzy, szintén így báró Erdey, de már ez impertinentia! hiszen meglehet, hogy magunktól is megtettük volna ezt, de egyenesen ránk parancsolni. Megyünk mindjárt haza. Elég elmondani valónk van már.

– Én nem megyek, mondá gróf Torontáli.

– Micsoda? hát itt maradsz?

– Itt biz én.

– S elfogadod a meghivást?

– El biz én.

– Ilyen clausulák mellett?

– Hát természetesen.

– No hát látszik is akkor rajtad, hogy már táblabiró vagy.

– Nem tesz semmit.

A két báró azzal befogatott és a kapufélfától sem véve búcsút, elhajtatott a kastélyból; gróf Torontáli ott maradt, a mi Abellinonak igen nagy elégtételére szolgált.

Torontáli, elközelegvén az ebéd ideje, neki ült a toilettejének: «van-e itt frizeur?» Természetesen! Abellino tart azt a kastélyban, a gróf szépen felbodroztatá a haját a legújabb divat szerint. Azután kéretett Abellinotól egy kis parfümeöt; az egész készséggel küldött neki négyfélét is. Ez már a gavallér ember, tudja, hogy mi illik? Azután vett magára szép fehér finom tászlis inget, fehér mellényt, fehér nyakkendőt, fekete frakkot – és azután semmi egyéb öltözetet, a hogy a meghivó jegyben eléje volt irva, hanem azontúl vala egész sarkig mezitláb.

S mikor aztán ebédre csöngettek, fogta a kalapját s ebben a hottentotta costumeben prezentálta magát a számára megnyilt salonban a legnagyobb udvariassággal.

– Persze, hogy a dámák erre a látványra ájultak jobbra-balra; Abellino dühösen rohant a grófra, számot kérve magaviseletéről; mire ez hidegvérrel mutatá elő a meghivó jegyet: «így volt meghagyva: csupán fekete frakk, fehér ing, fehér mellény, fehér nyakkendő és semmi egyéb öltözet, – én szót fogadtam».

Abellino barátunk mit tehetett? Legjobbnak találta elhallgatni az egész gonosz tréfával, mert még utóbb valami impertinens ujságiró megtalálta volna tudni s kiadta volna a hirlapban.