17. A Lunatikus.

Pozdordy úr derék, tehetős nemes ember volt a Bácskában, a kinek a házát annyival is örömestebb látogatták a környékbeli urak, minthogy szép eladó leány is volt a háznál.

Egyetlenegy leány, szép, mívelt és okos; képzelhetni azt a háborút, a mit e miatt a fiatalság elkövetett, senki sem akarván azt engedni másnak.

Pedig utoljára mégis csak át kellett engedni egynek; a kit tudniillik Etelka tetszése szerint választott magának a sok kérő közül; ez is olyanforma pályadíj levén, a mit a biráló-választmány nem oszthat kétfelé.

Nem is lehetett semmi kifogás a kisasszony ízlése ellen, mert a választott vőlegény épen olyan volt, a milyennek szokás a derék férfit képzelni: délczeg alak, nem gyerek már, de nem is hanyatló korú, bátor, katonaviselt ember, a ki őrnagyi ranggal hagyta el a hadsereget, finom társalgású, mívelt és eszes; talpig becsületes ember, jószívű, jó hazafi, jó gazda; nem kártyás, nem adósságcsináló, nem csélcsap; egy szóval olyas valami, a mit ternónak szokás nevezni abban a nagy lutriban, a minek különben házasság is a neve.

Persze, hogy a többi concurrensnek meg kellett magát adni Etelka itélete után; már az ellen az ujságok is hiába beszéltek volna.

De mégis volt a sok között egy nyughatatlan fiu, a ki nem akarta azt megengedni, hogy a gazdag szép leányt a nyertes csakúgy könnyedén elvigye az orra elől, holott, ha az nem volna az első, meglehet, hogy ő volna a második.

Láb alól sem igen könnyű volt pedig eltenni a győztes vetélytárst, mert csunyául tudott karddal, pisztolylyal bánni, nem igen értette a tréfát.

Duránczy Petőnek hítták az őrnagyot, a mellőzött vetélytárst pedig Mogyoródynak.

Egy este Mogyoródy végig várta, míg mindenki elment Pozdordy úr szobájából, s ő maga maradt vele egyedül, akkor rávitte a beszélgetés folyamát Duránczyra.

– Bizony öcsém, az derék fiu! mondá az öreg úr, előlegesen meghatározva, hogy micsoda accordból kell ezt a párbeszédet fujni.

– Igen, igen, derék fiu, engedett Mogyoródy, de olyan pofát csinált hozzá, mint a ki ezt mondja, de nem hiszi.

Az öreg urat bántotta a fitymálódás.

– No hát mit tudsz ellene vetni, ha úgy fintorgatod az orrod? mondd el.

– Én? Semmit; semmit a világon.

– Tán bizony, hogy nem olyan fiatal már, mint te?

– Sőt a legjobb idejében van.

– Azért mondom. – Vagy tán korábbi ismeretségei voltak?

– Hát ugyan kinek ne lettek volna?

– Azért mondom. – Vagy tán biz azt hiszed, hogy pénzért házasodik? csak azért kell neki a leány?

– Azt meg épen nem mondom.

– No hát ne is mondd. – Vagy tán épen ellenkezőt állítasz, hogy nem tud gazdálkodni? tán kártyázik? váltókat ir alá? Mi?

– Dehogynem jó gazda! Inkább nagyon is az.

– Csak nincs a jelleme ellen kifogásod?

– Sőt igen becsületes embernek tartom minden tekintetben.

– Hát akkor mi a hetvenhét menkűnek rángatod a szemöldöködet, mikor róla beszélsz.

– Tudja patvar! Azért mégis van neki valami hibája, a miért nem szeretnék felesége lenni.

– Ugyan úgy-e? No hát csak rukkolj ki vele. Mi hibája van?

– Hát az, hogy lunatikus. Mikor a holdtölte közeleg, éjszaka felugrik az ágyból, nyitott szemekkel álmodva összejárja az egész házat, beszél össze-vissza mindenféle hóbortosságot s ha el nem raknak a keze ügyéből kardot, pisztolyt, hát üt-vág, hadonáz; attól tartok, hogy egyszer álmában a feleségét is megöli. Erről ő szegény persze nem tehet és nem tudják belőle kigyógyítani.

– Ah persze! mendemonda az! Mikor az ember vőlegény, minden bolondot ráfognak. Senki sem hiszi azt.

– Én úgy mondom, a hogy tudom. Jojczakát kivánok.

Az öreg úr fejében mégis csak szeget ütött az, a mit Mogyoródy beszélt az őrnagyról; a gutát is! ez nagy baj volna! Ha csakugyan ilyen baja volna, még meg találná egyszer ölni azt a szegény kis leányt holdkóros álmában. No ennek végére kell járni.

Pozdordy úr nem szólt a hallottakról senkinek, hanem egyszer, mikor holdtölte felé látogatására volt Duránczy, ott marasztotta magánál, késő éjfélig együtt pikétezett vele, akkor azt mondta neki, hogy háljon az ő szobájában, legalább még eldiscurálgatnak, a míg rájuk jön az alvás.

Duránczy elfogadta az ajánlatot s azzal békével lefeküdtek.

Pozdordy úr még ott az ágyban rágyujtott hosszú meggyfa pipaszáros csibukjára, azután, hogy az kihamvadt, eloltotta a gyertyát s elkezdett figyelmesen vigyázni hálótársa magaviseletére, ki ott aludt a másik ágyban.

A holdvilág épen odasütött a vőlegény paplanára teljes éjjeli pompájában.

Hát egyszer a paplan halkan felemelkedik; az őrnagy először az egyik lábát teszi ki az ágyból, azután a másikat; – – mereven kinyitott szemekkel szétnéz maga körül s aztán egészen kiszáll az ágyból;… csendesen, óvatosan előre megy, majd ismét visszatér; – lehajlik, meg fölegyenesedik; – – azután nyugtalanul fordul egyenesen Pozdordy úr ágya felé.

Pozdordy úr lélekzetét visszafojtva, várta e kisértetes jelenet kifejlődését. Tehát csakugyan való és nem mendemonda, hogy Duránczy holdkóros. Csak a kardot le ne venné a falról.

Most a kisértetes fehér alak lábujjhegyen közeledik Pozdordy úr felé; – ez elszántan szorítja markába a keze ügyébe eső védelmi eszközt, törökmeggyfa-pipaszárát s a mint egy pillanatban a holdkóros lehajlik, hogy Pozdordy úr ágya alá bebújjon, jót húz neki a hátán végig a pipaszárral.

– Urrrrrambátyám! a hétszáz teremtettét! mit ütögeti a hátamat!

– Ahán, felébredtél ugy-e? atta lunatikussa!

– Ördög vagyok én, nem lunatikus; hol vette ezt?…

– Hát mért jöttél az ágyamhoz? mért akartál elbujni?

– Hát azt az «izét» akartam innen előhúzni, mert csak egy van a szobában.

– Úgy?! No akkor hát jól van.

Hanem Mogyoródynak jól volt többet oda nem menni a házhoz, mert a meggyfa-pipaszár folytatását aligha az ő hátára nem nyomtatták volna.