21. I Love You.

(Egy gyilkos nő vallomásaiból.)

… Hét éves voltam, midőn anyám meghalt.

Tizennégy éves koromig nevelőintézetben tartottak; ki fizette ott értem a nevelési díjat? azt soha sem jutott eszembe tudakozni. Mondták, hogy van egy nagybátyám, anyámnak valami távoli rokona Sz** úr; ez kezeli vagyonomat s gondoskodik tartásomról.

A mennyire nevelőintézetben a fényűzés lehetséges, én úgy voltam tartva, hozzá szoktam, hogy mindig szép ruháim, finom fehérneműim legyenek; zsebpénzem elég volt, névnapomon és ünnepeken mindig ajándékokat kaptam, egészen el voltam kényeztetve.

Mikor tizennégy éves lettem, azt mondták, hogy nagybátyám haza kiván, s ezentúl saját házánál fog tartani.

Én előre örültem e változásnak. A nevelőintézet kimért napirendjét, szűk diæteticus életmódját, szigorú felügyeletét örömest cseréltem fel egy kényelmes otthonnal, hol egy kényeztető nagybátyán kívül senkivel sem kell törődnöm. Annak pedig, előre elgondolám, mennyire kedvét fogom majd keresni. Ő bizonyosan valami jókedvű nyájas öreg úr, a ki szereti, ha ősz hajszálait simogatják, esténként papucsait ágyához készítik, theáját megfőzik, szája ízét eltalálják. Én nem tudom, honnan jöttem ezekre a gondolatokra? annyi bizonyos, hogy így gondoltam.

Pompás hintó jött értem, vállrojtos inas segített felülnöm; én arra gondoltam, hogy nekünk okvetlenül gazdagoknak kell lennünk. Egyik nevelőnő elkísért odáig.

A hintó a város legfényesebb utczáiba vitt, egy elegans ház kapuján hajtatva be, mely előtt prémes kapuőr állt; a lépcső, melyen felmentünk, pokróczczal volt behúzva; az első emelet elzárva a többiektől; egyéb lakosság más lépcsőn járt fel. Minden úgy, a hogy urak szokták.

Az előszobában a komornyik várt ránk, az felnyitá előttünk a terem ajtaját s udvariasan kért, hogy foglaljunk addig helyet, míg a nagyságos úr ki fog jönni.

Egy pillanat alatt végig járták szemeim a szobát; minden meglepő volt reám nézve, a butorok tarka eres fából, székek, pamlagok nyomtatott bársonynyal bevonva; különös faragványok ismeretlen kövekből; a boltozatról üvegprizmákkal rakott csillárok függtek, emlékezem reá, hogy e perczben arra gondoltam, milyen pompás tánczestélyek lehetnek azok, midőn azon csillárokat felgyujtják.

Most a mellékterem ajtaja nyilt, s én felkeltem helyemről, hogy várt nagybátyámnak eléje siessek. Szívem dobogott, nem tudva, minő arczot fogok látni? mennyire lesz az hasonló ama nyájas, kedves öreg úr képéhez, a kit magamban képzeltem?

A látás megdöbbentett. A valóság épen nem közelíté meg ábrándomat. A várt nyájas öreg úr helyett, félig ősz, félig kopasz fővel, egy fiatal férfi lépett elém; magas, karcsú alak, sápadt, hideg arcz, szenvedélytelen kék szemek, szőke szakálla állán simára leborotválva; viselete úrias és elegáns.

Én annyira meg voltam lepetve, hogy nem mertem közelebb lépni hozzá, nem akartam őt elismerni nagybátyámnak.

A nevelőnő azonban odavezetett hozzá, s mondta, hogy üdvözöljem Sz** urat.

Erre ő is megfogta kezemet s hidegen megszorítva, mondá csendes, szelid hangon, melynek lágysága szinte szomorúvá tette az embert.

– Kedves Jenny, ezentúl itt fog ön lakni; Szálli kisasszony majd elvezeti kegyedet szobájába, s rendelkezésére fog állani.

Azután a nevelőnőnek köszönte meg a velem tett szíves fáradozásait s mint észrevettem, egy csomó bankjegyet takart keszkenőjébe, és ezt oly gyöngéd kimélettel tevé, hogy alig lehetett volna különben észrevenni, ha a nevelőnő hálálkodása el nem árulja az ajándékot.

Szálli kisasszony, kire nagybátyám rábízott, negyven és ötven között lehetett akkor; de nem látszott annyinak, szép fekete haja és piros orczája volt, ha mosolygott, fehér fogsora látszott, s én még akkor nem tudtam, hogy ez mind hamis is lehet.

Nagybátyám igen parancsolólag viselte magát irányában; meghagyta neki erősen, hogy ügyeljen rám, mutassa meg a kertet, a szobákat, tegye zongorára hangjegyeimet, három órakor vigyen ki kocsikázni a városligetbe, félötre itthon legyünk ebédelni, – ha addig valami kell, adasson fagylaltot a szakácscsal, de ne legyen közte vanilia, mert az fiatal leányoknak nem jó; estére ha opera, vagy népszínmű lesz a színházban, elmehetünk a páholyba.

Én magamon kívül voltam örömömben. Futottam kezet csókolni nagybátyámnak; ő engedte azt. Valóban úgy viselte magát irányomban, mintha ötven évvel vénebb volna nálam; – pedig csak tízzel volt öregebb.

Ő eltávozott; én pedig siettem végig járni a pompás szobákon, összevissza bámulni mindent; Szálli kisasszony mindent megmutogatott, még a zárva tartott ezüstneműeket is, bevezetett nagybátyám szobájába, segített elrakosgatni a sok irást az asztalon és magasztalt, hogy milyen okos vagyok, ha az irásokon megimertem: ez német, ez franczia, ez számadás. Azután zongorához ültem, Szálli kisasszony el volt ragadtatva játékomtól, hogy ő soha sem hallott annál fölségesebbet; mikor elhagytam, minden körmömet megcsókolta a kezemen s azt mondta, hogy aranyba kellene azokat foglaltatni.

A szobalánynak azt mondta hátam mögött, de úgy, hogy én is jól hallottam: «valóságos angyal, olyan szép mint egy angyal.»

Napestig nem szünt meg dicsérni; akármit tettem, mondtam, az mind rendkívüli, bámulatos csodatett volt előtte; ha valamit kértem tőle, azért futott; ha valamiért mosolyogtam rá, kezet csókolt s végtelen boldognak vallá magát, hogy nekem szolgálhat.

Ebéd idején hárman ültünk az asztalnál, nagybátyám, én és egy öreg, hallgatag úr; mint később mondák, nagybátyám házi ügyvédje. Szálli kisasszony csak reggelinél szokott az asztalhoz ülni; ebédnél, nem tudom maig sem miért? soha sem volt ott.

Az ebéd felett sok minden közönyös tárgyról folyt a szó nagybátyám és ügyvédje között, a mik nem érdekeltek; nagybátyám annyit gondolt velem, a hogy egy gyermekkel szokás: megtanított, hogyan kell az osztrigát felnyitni és kihörpenteni? mit szedjek le a sardináról? a granátalmát hogy facsarjam poharamba? Ebéd végén megkérdezte tőlem, ha nem maradtam-e éhes? azzal elbocsátott Szálli kiasszonynyal, hogy öltözzünk szinházhoz, mert épen Ernánit adják, a mit én végtelenül szerettem s magam is tudtam zongorán játszani belőle.

A szinház egészen bodoggá tett; dalolva, tánczolva futottam fel a lépcsőkön, midőn haza értünk s kétszer is megcsókoltam nagybátyám kezét, s kedvem lett volna őt megölelni, ha oly végtelenül hidegen nem tekintett volna rám.

Három idegen férfi volt még nála, kik vele együtt theáztak, azoknak bemutatott, mint unokahúgát.

Egyik közülök ismert.

– A kis Jenny? Ej be megnőtt a nevelőintézetben. Lehet már hét éve, mikor láttam.

– Valóban hét éve. A gyermek felnő; monda nagybátyám.

Azzal kártyázni kezdtek. Valami nagyon hallgató játékot, úgy gondolom whiszt volt. Én oda támaszkodtam nagybátyám székének s néztem hol a játékot, hol az ő arczát. Úgy illett egymáshoz mind a kettő. Olyan nyugodt, szilárd volt arcza, oly tekintélyes minden vonása fiatalsága daczára; mentül tovább néztem reá, annál jobban tetszett nekem, úgy szerettem volna – leánya lenni.

Az első játék végével hozzám fordult, megsimogatá fejemet s nyájasan szólt.

– Jenny, már most elbocsátom aludni.

Én azt hittem, hogy meg akarja csókolni homlokomat s odatartottam fejemet hozzá; ő azonban elfordult és tovább osztotta a kártyát.

Engemet Szálli kisasszony szobámba vezetett és segített levetkőztetni. Minden olyan kedves volt e kis szobában; nappal rá sem értem azt úgy szemügyre venni, mint most lefekvés előtt; ágyamon fehér csipkés függönyök, asztalom rakva ezüst pipere-szerekkel, éjji asztalkámon metszett kristályokban ivóvizem, mellette ezüst csengetyűm, mely Szálli kisasszonynak szól; másik csengetyű a szobalányokat ébreszti; ennek hímzett szalagja ágyamon belül függött; és a mi legkedvesebb volt, a fehér márvány kandalló leghátul, melynek széllyukain át most is vidám parázs fénylett elő; én odafutottam s egészen kitártam a kandalló ajtaját, hogy a vidám láng bevilágítá egyszerre kis szobámat.

E rózsavilágítás mellett szobám oldalfalán egy kép tünt egyszerre szemembe, mely most úgy meglepett. Nagybátyám aczélmetszetű képe volt az. Épen oly hidegen, oly tartózkodva nézett onnan, mint valódi arcza.

Mikor lefeküdtem is, sokáig elnéztem ez arczot. Addig néztem, míg el nem álmosodtam. Le-lehunytam szemeimet s megint felpillantottam rá; a kandalló tüze el-ellankadt, homályba ejtve a képet, meg fellobbant, újra elém tüntetve azt… Még sem álmodtam felőle…

Két évet töltöttem nagybátyám házánál ezután. Öröm, játék és mulatság közt telt el minden órám: nem volt óhajtásom, a mi teljesületlen maradt volna, mindenki alkalmazta magát szeszélyeimhez s iparkodott kedvemben járni. Egy elkényeztetett leány minden játékszere közt legnélkülözhetlenebb egy hízelgő, engedékeny társalkodóné; egy nyomorult alárendelt személy, ki egy kis haszonért, egy kis kényelmes életért mindennap össze hagyja magát töretni tízszer s ugyanannyiszor ismét kényünk szerint újra idomíttatni; ilyen volt nekem Szálli kisasszony. Hagyta magát szidatni, ha rossz kedvem volt; dicsért, mikor rossz színben voltam, s együtt nevetett velem, ha derültnek látott, akár volt rá oka, akár nem; mindent sietett megtenni, a mit rábiztam s ha azután a másik perczben megbántam azt és szidtam érte, miért tette, kezet csókolt s elragadtatással mondá, hogy mennyire illik nekem a harag; milyen szép vagyok, mikor indulatba jövök.

Nagybátyám volt azonban, a ki legjobban kedvemben járt. Nem mult el tőle semmi alkalom, melyen valami kellemes meglepésben ne részesített volna. Szobám mindig tele virággal, pipereszekrényemben új ékszerek, ruháim a legpazarlóbb divat szerint; a madaraknak, házi állatkáknak bolondja voltam: ő majd egy pár elválhatatlant, majd egy kis kapuczinus majmot lopott be szobámba, míg én távol voltam; úgy, hogy be sem zártam ajtómat, sem szekrényeimet, mert tudtam, hogy valahányszor hazamegyek, mindig valami újat, meglepőt fogok ott találni; a második év farsangján fényes estélyeket adott a kedvemért, mikben én úgy tetszettem magamnak a házi asszony szerepében, azt hittem, egészen értek már hozzá; viszont mi is meglátogattuk mások estélyeit, egy pár nyilvános dalidót is, a midőn én mindig nagybátyám karján léptem a világ elé. Szép elegáns férfi volt, s nekem úgy tetszett az a gondolat, hogy most sokan azt hiszik, hogy ő férjem. Pedig nagybátyám.

Hanem egy bántott még is.

Minden szívessége mellett olyan hideg volt hozzám, olyan tartózkodó. Soha sem tegezett. Azzal a nyájas, de bizalmas részvéttel szólt velem mindig, a mivel egy orvos beszél betegéhez, vagy egy ügyvéd védenczéhez; pedig én úgy szerettem volna, ha jókedvű lett volna, ha lehetett volna vele enyelegni, tréfálni; ha lehetett volna szobájába bemennem, munkájában megzavarnom, bálokról, bohóságokról, Szálli tréfáiról beszélnem vele; ha lehetett volna tőle megkérdeznem, miért oly szomorú mindig? miért oly hallgatag? ha beszélt volna nekem élete korábbi eseményeiről, én azt úgy elhallgattam volna hideg ködös estéken, a pattogó kandalló előtt, mellette ülve, tán épen azon a széken, melyen ő, s kezemet vállára téve és fejemet odahajtva az ő fejére. Olyan szokszor elképzeltem ezt így magamban, de soha sem mertem úgy tenni. Mikor mellette voltam, egy hideg tekintet, egy hideg hang úgy visszautasított, hogy kezéhez sem mertem nyúlni. Pedig hiszen, gondolám, ki lehetne bizalmasabb, meghittebb barátnéja, mint én tudnék lenni, a ki úgy szeretem, úgy becsülöm, a ki annyival tartozom neki.

Valahányszor évenkint az a nap előfordult, melyben házához kerültem, mindannyiszor este behítt magához s komoly, hivatalos hangon kért, hogy üljek le mellé, s vessek egy pillantást azon iratokba, a mik bizonyíták, hogy a lefolyt évben mennyi kiadást tett rám? Én először sem tettem azt, hogy végig nézzem, annyit láttam, hogy az összes szám a tízezresen felül ment; a második esetnél pedig épen sírva fakadtam s kértem, hogy ne mutasson nekem számadásokat, mikor én tudom, hogy úgy is rendén túl tesz velem ennyi szívességet, a mit meg nem érdemlek s meghálálni nem tudok.

Sírásom nagyon megindította; felkelt, odajött hozzám, kért, hogy ne tegyem azt; az neki fáj, ha sírni lát. Én azonban tovább is szomorú maradtam; ő leült mellém s kérdezé, hogy miért vagyok oly lehangolt? Én bátorságot vettem magamnak arról beszélni, a mi szívemen fekvék.

– Mert nagybátyámnak nincs bizalma hozzám.

– Miből hiszi azt, Jenny? kérdezé ő reszkető hangon.

– Mert mindig olyan szomorú és nekem nem mondja meg, miért az?

Ő nem felelt rá semmit, csak merően nézett maga elé.

Én hirtelen odaborultam vállára s átfonva nyakát karjaimmal, hévvel unszolám, hogy vallja meg nekem, miért oly bánatos?

Ekkor rámnézett, valami olyan különös ragyogott szemeiben, a mit akkor nem tudtam magamnak kimagyarázni, mert ha tudtam volna, nem engedém magamat oda vonni keblére, derekamat átfűzni karjaival, lehelletének arczomat érinteni.

– Az a bánatom van, suttogá hő hangon, hogy szeretek és a kit szeretek, az nem tud róla semmit…

Az a hang, az a forró ölelés egy percz alatt világot vetett lelkembe, s az erősebb fény volt, mint hogy eszem elbirta volna; sápadtan, reszketve váltam ki karjaiból s mozdulatlan, gondolatra képtelenül ültem előtte a pamlagon.

Ekkor ő megfogta kezemet és azt mondá sebesen:

– Akarsz-e nőm lenni?

Én e szóra felugrottam helyemből s lefutottam szobámba, oly ijedten, oly kétségbeesve, mintha gyilkosok üldöznének éles késekkel; ott leültem az ablakba; azt hittem, megfulladok.

Ez a percz irtóztatón felforgatá egész lelkemet.

A mennyire szerettem őt egy percz előtt, – nem annyira: – százszorta jobban gyűlöltem most. Szeret engem! Nem úgy szeret, mint gyermeket szeretnek, hanem mint férfi szereti a nőt!… Reszketett minden tagom e gondolattól. Oly irtózatom támadt tőle, hogy ha e perczben utánam jön, levetem magamat az ablakon át az emeletből.

Tehát minden jóságának, kedvezésének egy oka volt, egy eltitkolt, önző gondolat. Nem az az angyali magasság, a miben őt megszoktam látni magam előtt, hanem a mindennapi vágy tette őt oly szeliddé hozzám, nem szeretett, hanem szerelmes volt.

Óh milyen boldogtalanná lettem egyszerre ettől a gondolattól!

Mennyi nyugalmat adott az az ábránd, hogy egy jó férfi őrködik felettem, ki engemet szeret, s kit én szeretnék atyámnak nevezni; – s mennyi borzalom támadt egyszerre azon rémeszmétől, hogy egy férfitól kell őriznem magamat, a ki szerelmes belém, s ki nejének akar nevezni, s a kit én gyűlölök.

Eddig minden este belefoglaltam őt imáimba, s ezentúl úgy kell róla megemlékeznem imáimban, mint arról a rosszról, a kitől őrizzen meg az Isten.

E naptól fogva soha sem feküdtem le a nélkül, hogy szobám ajtaját be ne zártam volna. Még Szállit sem engedtem magamnál aludni. Nem biztam már senkiben. Gyanakodó lettem egész életemre.

Különben senki sem vehette észre, hogy közöttünk mi történt? Azután is találkoztunk ebédnél, vacsoránál, a páholyban; ő ismét hallgatag volt, hideg arczot mutatott és távol tartotta magát tőlem, mint az előtt.

Hanem Szálli mégis észrevette, hogy velem valami változásnak kellett történni, s addig unszolt, míg kivallottam azt neki. Nem titkoltam előtte, hogy ez idő óta mennyire gyűlölöm nagybátyámat.

Szálli semmit sem felelt ekkor; úgy látszott, hogy sokkal jobban meg volt rettenve, mint hogy nekem ezúttal igazat mert volna adni. Későbbi napokban egy párszor megkisértette nagybátyám előnyére elejtett szavakat intézni hozzám; azonban én oly ijedelemmel találtam ránézni, hogy abbahagyta és többé nem kísértett.

Nem volt egy nyugodt órám ezentúl, nem volt semmi örömem többé. A mi máskor gyönyörűségemre szolgált, azt utálatossá tette előttem az a gondolat, hogy azt az örömet azért szerezte számomra egy ember, hogy szeressem érte; nem öltöztem, nem piperéztem magamat, borzadva attól a gondolattól, hogy ő szépnek fog találni, gyötrelem volt e pompás szobákban járnom azzal a tudattal, hogy ez mind az én tömlöczöm, melyben fogva tartanak, mint egy madarat.

Azt gondoltam végre, hogy nekem legjobb lesz megölnöm magamat.

Sokat gondolkoztam rajta, hogyan lehetne az? eszembe jutott minden eszköz, de mindannyi közt legjobban tetszett a méreg.

Elhatározám erősen, hogy mérget fogok bevenni.

A nevelő-intézetben sokszor hallottam a nevelőnőtől, hogy vannak olyan szépítő szerek, miknek alkatrészei halálos mérgek; a jó asszony azért ijesztett bennünket azoktól, hogy valamikor használni ne találjuk. Ilyen méregnek mondá a herczegnővizet. Én egyszer rávettem Szállit, hogy szerezzen nekem ilyen szépségvizet. Ő nevetett, azt mondta, szép vagyok én anélkül is; de azért csak megszerezte. Mikor kezemben volt a szer, este bezárkóztam szobámba, levelet irtam Szállihoz, melyben búcsút vettem tőle s tudattam, hogy miért akarok meghalni. Kértem, hogy levelemet tegye el jól s ha kell, mutassa elő, nehogy valakit üldözzenek halálom miatt; azt a levelet az ajtó alatt átcsúsztattam az ő szobájába s azzal ágyamra fekve, a palaczk tartalmának felét kiürítettem. A szer természetesen nem tette rám azt a hatást, a mit kívántam tőle; rosszul lettem bele, de a halál nem jön olyan könnyen. Szálli megtalálta a levelemet s elrémülve tört rám; orvost hívott, kigyógyítottak; mi bajom volt? azt nem mondtam meg másnak, egyedül ő neki. Az orvos talán sejtette.

E naptól fogva Szálli egészen elkomolyodott s nem tréfált a kedvemért annyit, mint máskor. Mikor felkeltem az ágyból, a tükör elé vezetett s mutatva sápadt arczomat, azt mondá, hogy miért tettem ezt magammal?

– Bár még rútabb lennék, feleltem neki, hogy ne tetszeném Sz**nek.

Ő arra összecsapta kezeit.

– Óh kedves Jenny, a felől bizony lehetne kegyed akár szép, akár rút. Nem olyan ember Sz**, a ki egy leányt a szépségeért tudjon szeretni. Ne volna csak kegyed gazdag, bizony nem is törődnék vele.

– Hát én gazdag vagyok? kérdém elámulva.

– Bizony ha az nem volna, ne is higyje ám, hogy talpig csipkében járatná urabátyja; hideg vérű ember ő, jól ismerem; pénz az Istene; ha ő kegyedre elkölt tízezer forintot, másik tízezeret bizonyosan megtakarít magának.

– De hát honnan gondolja azt? Maradt nekem szüleimről valamim?

– Ejnye no! Hát még arról sem beszélt a kisasszonynak drága urabátyja soha?

– De igen, akart többször számot adni, de én nem engedtem.

– Kár volt. Én bíz igy könyvnélkül meg nem mondhatom, hogy mije maradt a megboldogult nagyságos asszonynak? hanem azt tudom, hogy a bálvány-utczában az a nagy háromemeletes ház az övé, az ő nevéről is híják; mikor kis leány volt, tudhatja, hogy abban laktak; azonkívül jószágai vannak, a miktől most roppant haszonbért fizetnek. Ismerem az árendást, minden negyedben fel szokott jönni, s mikor elmegy, olyankor Sz** rendesen ötezer forintot szokott beküldeni a takarékpénztárba.

Ez a beszéd egészen új életet öntött belém. Az a tudat, hogy gazdag vagyok, s nagybátyám csak birtokomért akar elvenni, egészen más szinben állítá elém az életet. Most már nem gyűlöltem őt, most csak mosolyogtam rajta. Egész alakja megváltozott előttem; azelőtt igen szépnek, egyszerre ismét félelmesen rútnak találtam őt; most egy mindennapi, jelentéktelen alakká sülyedt le előttem, a kinek jelenlétét egykedvűleg lehet venni. Azon nevetséges imádók sorába szállt le, a kikről tudjuk, hogy pénzünkért akarnak elvenni, s minden boszúnk abból áll, hogy nem gondolunk rájuk.

Most már nem féltem tőle többé, nem gondolkoztam öngyilkolásról. Egészen más eszmékkel volt agyam elfoglalva. Azon töprenkedtem, azt főztem magamban éjjel-nappal, hogy lehetne tőle megszabadulnom? hogyan tudnék gyámsága alul megmenekülni és magam úrnéja lenni?

Semmi ismerősöm sem volt, a kihez pártfogásért folyamodhattam volna, tánczvigalmi ismeretségeim nem voltak arra valók, hogy valami komolyabb összeköttetésre gondolhattam volna velük, s úgy czél és ok nélkül nem hagyhattam el a házat; végre is Szálli mondott egy alkalmas módot a menekülésre, melyet azután együtt igen jól kifőztünk.

Az ő terve az volt, hogy egy napon felmondja eddigi szolgálatát Sz**nek s elmegy a háztól azon ürügy alatt, hogy pipere-boltot fog nyitni. Azután fogad egy csinos szállást a Terézvárosban, s mikor helyben lesz, én egyszer meglátogatom őt s azzal végképen ott maradok nála, míg törvényes úton felszabadítanak nagybátyám gyámsága alól, vagy más gondnokot rendelnek, a ki nem követelheti, hogy nála lakjam.

Szálli kisasszony remeknek találta ezt a tervet; én pedig örök hálára köteleztem magamat neki, ha szándokunk sikerül. Egyszer tudom, valami kötelezvényt is adtam neki tíz ezer forintról előre, a mit ő azonban rögtön összetépett s sírva kért, hogy ne bántsam őt meg ezzel.

Nehány nap mulva a kivitelhez fogtunk. Szálli kisasszony talált alkalmas szállást, azt bebutoroztuk; előleges költségekre mindig volt elég heverő pénzem. Egy pár ékszert is eladtam kéz alatt valami zsibárusnak. Gondoltam: magamét adom el; saját pénzemből vették.

A mely napra előre terveztük eltávozásomat, Sz** épen távol volt a háztól, semmi akadály sem volt utamban; szobaleányomat valami ürügy alatt eltávolítottam hazulról, s azzal hevenyében minden ékszeremet, drágaságaimat összeszedtem egy katulyába. Mielőtt eltávoztam, egy levelet irtam Sz**nek, melyben igen röviden e sorok voltak: «Uram! A míg azt hittem önről, hogy szeret, gyűlöltem önt; most, midőn tudom, hogy pénzemért járt kedvemben, megvetem önt. Találkozni ezentúl csak törvényes úton fogunk. Adieu.»

A levelet ott hagytam asztalomon pecsételetlenül.

E nap éjjelén Szálli kisasszonynál háltam. Folyvást izgatottságban tartott az a gondolat, hogy Sz** utánam fog jönni, s valami erőszakoskodást követ el. Mindenre készen voltam – és semmi sem történt. Legkisebb háborítás nélkül virradtam meg új szállásomon.

Másnap reggel alig vártam, hogy virradjon, azonnal dolgom után láttam.

Valamelyik estélyen egy fiatal ügyészszel ismerkedtem meg, ki akkor meglehetősen közönyös volt rám nézve, most ezt fölkerestetém Szállival és odahivattam magamhoz.

Előadám neki, hogy eddigi gondnokommal nem vagyok megelégedve, s óhajtanám, ha vagyonomat más kezelné, mert ehez semmi esetre sem fogok visszamenni többet; ha ő erőszakolna talán rá, akkor majd azt is kimondanám, hogy miért nem?

Jövedelmem valószinű mennyiségét furfangos ravaszsággal számítám ki előtte; bebizonyítva, hogy az 25–30 ezer forint között lehet s igértem, hogy évenkint két ezer forint fizetése lesz nálam, mint rendes ügyvédemnek, ha közbenjárása sikerül.

Annyira hidegvéremnél voltam ez alatt, hogy a míg beszéltem, ráértem azon mulatni magamat, milyen hatást tesznek szavaim a fiatal ügyészre. Eleinte azt láttam arczán, hogy udvarolni akar, lovagias védelmet készül ajánlani, bajusza hegyeit felfelé sodorgatja, később az évi fizetés emlegetésére egészen megváltozott, buzgalma erőt vett regényesebb érzelmein, s bajuszát egyszerre lefelé simította. Úgy nevettem magamban rajta.

Ügyészem tüzesen fogadta, hogy a legrövidebb idő alatt ki fog szabadítani Sz** úr körmei közül s rögtön sietett bérkocsit fogadni, hogy elébb eljárhasson, a hova kell.

Délután Sz** hintaját láttam szállásunk előtt megállani. Ügyvédem és nagybátyám ügyésze, Livádi, léptek ki belőle. Az utóbbi egy halmaz iratot hozott magával.

– Egyezkedni jön; gondolám magamban s készen voltam rá, hogy eszemen legyek.

Midőn beléptek a szobába, az én fiatal ügyvédem igen gyanús képet csinált, nem is igen köszönt, az öreg Livádi pedig oda jött egészen hozzám, rám nézett sokáig, fejét csóválgatta jobbra-balra, azután nagyot sóhajtott:

– Mit csinált Jenny kisasszony? – mit csinált? – mit csinált?

Olyan őszinte jó akarat, olyan szelíd szánalom volt szemeiben, szavaiban; de én nem akartam azt észrevenni, daczosan feleltem neki:

– Meggondoltam jól, a mit csináltam.

– Óh Istenem; Istenem; hát nem volt kegyednek egy jó akarója, a kitől tanácsot kérjen? Nem tudott engem megkérdezni elébb, mielőtt ily lépésre szánta magát? Ez az én becsületesen megőszült fejem nem gerjesztett annyi bizalmat kegyedben, hogy csak egy szóval kért volna felvilágosítást? Én soha el nem árultam volna.

Nem értettem szavait. Ügyvédemre néztem, az egy sarokban ült és körmeit rágta; úgy feleltem vissza, a hogy nyelvemre jött.

– Én tisztelem kegyedet, ügyvéd úr, de az ellen úgy hiszem nem lehet kifogása, hogy ha nekem gyámom nem tetszik, vagyonom kezelését másra bízzam.

Az öreg ember akkor hidegen végig nézett, s a mit ezután mondott, azt igen száraz hangon tevé.

– Kisasszony, én nem tudom, micsoda ügyetlen ember ámította el kegyedet; annyi bizonyos, hogy az kegyednek igen rossz szolgálatot tett. A mint fiatal collegám előadásából megértettem, kegyed abban a képzelődésben él, hogy kegyednek 25–30 ezer forintnyi jövedelme van. Kénytelen vagyok kegyedet ez álmából fölébreszteni; kegyednek semmi, – épen semmi, – de épenséggel semmi vagyona sincs.

Én gúnyosan kezdtem mosolyogni.

– Hogyan uram? hát anyám háza a bálvány-utczában? hát békési birtokunk?

Livádi egyre szomorúbban nézett rám. Szánalma jobban bántott, mintha haragba jött volna.

– Jó kisasszony; igaz, hogy kegyed anyjának nagy birtoka volt, hogy a házat az ő nevéről híja az utczai közönség most is, hanem gondatlansága miatt csőd alá került, s akkor hirtelen meghalt. Hagyjuk pihenni. Csődpere hét évig tartott, akkor a hitelezők kaptak követeléseikért 50-et százból: fele fizetetlen maradt. A házat, a békési birtokot Sz** úr árverés útján vette meg, s az neki törvényesen szerzett birtoka. Kegyedet ő saját költségén nevelteté, a mit kegyedre költött, az tulajdon vagyona volt, és én tudom jól, hogy nagyon sokat költött kegyedre.

Velem forogni kezdett a világ. Még mindig kétkedve tekinték ügyvédemre s rebegve kérdezém, hogy igaz-e ez? mire ő haragosan rám támadt:

– Persze hogy igaz! De az Isten szerelméért kisasszony, minek tett engemet is ilyen bolonddá; én velem fellármáztatja a birákat, a törvényszéket; engemet most mindenütt kinevetnek; én nem tudhattam, de kegyednek kellett volna tudni, hogy ne indíttatott volna velem lármát egy vagyonért, a mit csődperben elkótyavetyéltek. Nekem oda az egész renomméem miatta.

Azzal kapta a kalapját és elszaladt.

Livádi egyedül maradt velem.

Én elszédülve roskadtam egy székre, minden gondolatom megállt.

– Ha nekem nem hisz kegyed, szólt Livádi, itt hagyom ez iratokat, nézze át, ezek a csődper okiratai; sajnálom, hogy korábban nem mutathattam meg kegyednek ezeket. Nem hittem, hogy egy fiatal leány törvényes dolgokkal foglalkozzék. Még alig tizenhét éves.

Láttam, hogy semmivé vagyok téve.

– Így nincsen hátra más, rebegém, mint egy éjszaka a lánczhídról a vízbe ugranom.

– Ah Jenny kisasszony, micsoda keresztyéntelen gondolat ez. A másvilágon is ott van az Isten.

– Csak nem mehetek vissza nagybátyámhoz…

– Óh semmi esetre sem. Azt már nem. Arra én sem gondolok; nem is hinném lehetőnek azon levél után, a mit kegyed neki irt.

– Megmutatta azt önnek?

– Igen. Nem titkolta el tőlem, hogy kegyedet nőül akarta venni, Hiszen ha nem szerette őt kegyed, arról nem tehet; de azért mégis nem kellett volna őt úgy megbántani.

– Akkor nincs mit tennem, mint hogy koldulni menjek.

– Nem úgy van, kisasszony, majd én megmondom kegyednek, hogy mit tehet még egyebet? Ez persze csak jámbor tanács, a mit ha tetszik, megfogad kegyed, ha nem tetszik, eldob. A kisasszony megszünt ugyan kilátással bírni azon fényűző kényelemre, a miben Sz** úr házánál élt, hanem azért a koldulásra nem szorult. Sz** úr azt rendelé, hogy kegyednek mindent átadjanak, a mit tőle ajándékba kapott, mert ő gavallér ember, a ki nem veszi vissza, a mit egyszer ajándékozott; kegyednek azon fényes bútorokra nem lesz szüksége, egyszerűbbel is beérheti; paripáját sem tarthatja; ékszerei sem czélszerűek, azokat mind eladhatja. Sz** úr nem rég 800 pengőért egy Streicher-féle zongorát rendelt meg kegyed névnapjára, most visszavonta a megrendelést, s a készpénzt küldi el helyette; így kegyednek úgyhiszem négy-ötezer pengő forintnyi készpénze fog maradni. Szorgalommal, takarékossággal ebből meg lehet élni. Kegyednek sok lélekereje van, én úgy gondolom, hogy a midőn kegyed oly fényes vagyont, mint Sz** úré visszautasítani elég erős volt, gondolta magában azt is: inkább szegény leszek, inkább munkával keresem kenyeremet; dolgozom, fáradok, nélkülözök, de nem megyek férjhez szerelem nélkül.

Én elkezdtem sírni, megragadtam az öreg ember kezét, s könyeimmel áztatám. Olyan szépen beszélt hozzám. Ő volt az egyetlen egy ember a világon, a ki igazán javamat akarta.

– Már most tehát gondoljon kegyed arra, hogy a becsületes munka nem szégyen. Ha restelli tán saját nevét mendemondáknak kitenni, ámbár én azokra semmit sem adok, tanácslanám, hogy álljon társaságba Szálli kisasszonynyal; az ő neve alatt nyissanak pipereárus-boltot, kegyednek jó ízlése van; ezen az úton sok ember tisztességesen megél, s akárhány meggazdagodott már. Én különben ezt csak ötletképen mondom. Lehet, hogy kegyednek jobb is jut még eszébe. Két út áll kegyed előtt; egyik az erős lelkűek, másik a gyöngék számára van nyitva; amaz a munkás életbe vezet, emez, mint mondá kegyed, a lánczhíd oszlopához. Még egy harmadik is van, hanem azt az én szám ki nem szokta mondani soha…

Itt elhallgatott az öreg ember s lesütötte a szemeit, mint egy ártatlan gyermek, a ki az eszébe jutott gondolat miatt szégyenli magát.

Azután hirtelen rendbeszedte magát, megszorította kezemet s őszinte hangon mondá:

– Legyen meggyőződve a felől, kisasszony, hogy bármennyire elszakította is magát azoktól, kik eddig sorsára ügyeltek, azok kegyedet nem gyűlölik; s ha valamire szüksége lesz az életben, ha jó tanács kell, ne kerülje el őket. Tekintsen bennünket úgy, mint jószívű idegeneket, a kik most látják egymást először, s sem igényeket, sem neheztelést nem tartogatnak a multból.

Ez ember őrangyalom volt. Szavai egészen megedzék lelkemet; erőt, vágyat éreztem magamban újra kezdeni az életet. Nem voltam többé semmi, s büszkeségemet találtam abban, hogy e semmiből ismét valami legyek; saját munkám, szorgalmam által. Néhány nap múlva az öreg Liváditól ötezer pengőt kaptam kezemhez, mint azon holmik árát, mik nagybátyám kegyéből tulajdonaim voltak, s miknek eladását az ő szívességére bíztam. Egy okosan fogalmazott levélben, mit nem Sz**hoz, hanem az öreg ügyvédhez intéztem, kértem őt, hogy nyilvánítsa ezért köszönetemet Sz** úrnak, s kérje meg nevemben, hogy felejtse el bántásomat, a mit vele tevék s ezentúl tekintsen egyszerűen olyan adósának, kinek nem leend előbbvaló kötelessége az életben, mint e kölcsönnek tekintett összeget a legnagyobb hálával és köszönettel visszafizetni.

Az öreg Livádi azt mondta, hogy ez megint bolond beszéd; hanem én maradtam a mellett.

Azután valódi tűzzel fogtam a munkához. Óh én nem szégyenlettem azt. Boltot nyitottam. Magam is ott voltam mindig, s dolgoztam varrónőimmel reggeltől estig. Szükséges vásárlásokat Szálli tett számomra, ki igen hasznossá tudta magát tenni rám nézve. Soha sem éreztem magamat megalázva, ha egy-egy úrhölgy vetődött be hozzám, kalapot, vagy karmantyút vásárolni, ki azelőtt salonjaiban szokott elfogadni. Ha rám ismert, udvarias voltam hozzá, ha nem tette, nem keserített meg vele. Őszintén szívemből mondhatom, hogy meg voltam elégedve sorsommal s nem volt nagyobb örömem, mint midőn negyed év mulva ötszáz forint tiszta nyereségem volt együtt. Azon örültem, hogy néhány év alatt vissza fizethetem Sz**nek az üzletem alapjául szolgáló összeget.

De tudtam is takarékos lenni. Egyszerű percail ruhában jártam s megtanultam azt kímélni. Nem kellett semmi nyalánkság; mikor az ember dolgozik, olyan jól esik minden étel, a legcsekélyebb összeget sem adtam ki olyan dologra, a mi nélkül ellehettem. Három hónapig még színházban sem voltam, a mi pedig oly múlhatlan élvezet volt máskor, hogy betegnek éreztem magamat, ha el kellett mulasztanom.

Egy délután Szálli nagy örömmel jött meg valahonnan, egy előkelő vásárlónémtól, ki nagyon megdícsért, hogy ízlését mindig eltalálom, megrendeléseit pontosan teljesítem, s köszönet fejében ez estére elküldé számomra páholyjegyét: a nemzeti szinházban hatodszor adták Troubadourt, és az igen szép opera. Ő már többször hallotta s ez este máshová hivatalos.

Én egy perczig sem vonakodtam a nagyrabecsült ajánlatot elfogadni: igazán örültem ennek a figyelemnek; a derék asszonyság nagyobb örömet nem szerezhetett volna nekem, mert a szinház volt legnagyobb gyönyörűségem s én feltettem magamban, hogy egy évig legnagyobb gyönyörűségeimről is lemondok, hogy pénzt ne adjak ki.

Ez este jókor bezártam a boltot, hogy egy hangot el ne veszítsek az előadásból s úgy hiszem, még akkor gyujtogatták javában a lámpákat, mikor már mi beültünk a második emeleti páholyba.

Nekem egész este csak az előadásra volt gondom, nem nézegettem sehová; mit is nézegettem volna? Érdekelt engem valaki az egész túltömött színházban? Volt ott nekem ismerősöm? úgy hiszem, minden régebbi ismerősöm magasztalt magában azért, hogy nem néztem rá; nem kényszerítettem zavarba jönni, hogy köszönjön-e, vagy félrekapja fejét.

Egy perczre eszembe jutott, hogy három hó előtt még saját páholyomba jártam, mely az első emeleten volt, s első dolgom volt, ha helyemre leültem, végig nézni a páholysorokon: kik vannak itt? gróf ez és gróf amaz észrevette-e itt létemet, báró X. Y. kisasszonyok hogy vannak öltözve? mindenkinek tudtam a nevét, s egész este hátat fordítottam a szinpadnak és beszéltem fennhangon látogatóimmal és fitymáltam az előadott darabokat, bírálgattam az énekeseket, a szavaló szinészekre pedig épen rá sem hallgattam; most pedig nem keresek senkit a szinházban, gróf ez és gróf amaz nem léteznek rám nézve; báró X. Y. kisasszonyok piperéje nem érdekel, mert meglehet, hogy épen tőlem vették; a helyett nagy kegyelettel nézem az előadást, egy hangot el nem vesztenék belőle; mindenki remekül énekel, s ha az utolsó dobütés után, mely az operát bevégzi, még rákezdenének egy vígjátékot Kotzebuetól, vagy egy drámát Birchpfeiffertől, még azt is végig nézném, s meg nem mozdulnék a helyemből.

És utóljára mégis jobb lett volna nem mennem a szinházba. Valami szomorú vágyat vittem onnan haza magammal, valami esztelen ábrándot, a mi megkezdett életmódomat megzavarta. Bántott az a gondolat, hogy az emberek elfelejtettek, mert szegény lettem, hogy szégyenlenek ismerni, mert dolgozom. Sokat elgondolkoztam ezen és néha úgy elfelejtettem magamat, hogy mikor nagyon szorította szívemet minden gondolat, felugrottam, hogy zongorámhoz üljek, s akkor vettem észre, hogy hiszen nem foglal helyet zongora egyetlen szobámban, hanem csak dolgozó-asztal.

Egy hét múlva ez este után, midőn szállásomra tértem, Szálli a lépcsőkig elém sietett, s már ott kezdte elmondani, hogy a míg oda voltam, egy levelet hozott a posta, a minek a vevényét ő irta alá; a levél ötezer forinttal van terhelve.

Csodálkozva vettem azt kezembe, a levél czíme angolul volt irva; világosan nekem szólt, házszám és foglalkozásom pontosan feltéve. Kitől jöhet ez?

Feltörtem. Öt darab újdon új ezres volt bele takarva. A levél irójának neve lord Harding. Soha hírét sem hallottam. Annyit tudtam angolul akkor is, hogy a levél tartalmát megtudtam érteni; az elején bocsánatot kér, hogy más nyelven nem tud irni, mert nyelvtanuláshoz nincs semmi fogékonysága. Azután egyenesen a tárgyra tér; – hallott felőlem beszéltetni; tudva van, hogy miért hagytam el nagybátyámat, s minden érzelmes ember méltányol érte és nekem ad igazat. Azt is megtudta, hogy én nagybátyámnak vissza akarom fizetni, a mit nekem ajándékba adott s mit én csak kölcsönképen fogadtam. Ez eszme egy angol hölgyhöz méltó; soha sem hitte volna, hogy a continensen ily character fejlődhessék ki nőben. Neki ez annyira tetszik, hogy nem késhetik nekem rögtön az egész összeget kézbesíteni, nem nyughatván attól a gondolattól, hogy egy nemes hölgy évekig várakozzék arra a boldog pillanatra, a midőn egykori rabszolgasága urától megválthatja magát s azt mondhatja neki: nem tartozom önnek semmivel! Kér, hogy használjam ezt a pénzt a mondott czélra, s ne gyanakodjam benne. Ő engem látott egyszer, most egy hete a szinházban; ezentúl is gyakran fog látni, úgy viseljem magamat, hogy minden lépésemre vigyáz, míg ő ezennel becsületszavát adja, hogy én őt soha sem fogom látni. Ebből tudhatom, hogy részvéte teljesen önzés nélküli.

Ez a rejtély megfoghatatlan volt előttem; mentül tovább gondolkoztam rajta, annál kevésbbé tudtam tisztába jönni vele. Egyet éreztem, egyet megsúgott az a tiszta ösztön, a mely minden női szívben lakik, a míg szavát el nem némítják: azt, hogy e pénzt nekem vissza kell adnom annak, a ki azt nekem küldte. Az ismeretlen azt mondá, hogy nekem jellemem van; tudnia kellett volna, hogy azt, a kinek jelleme van, nem lehet «akárkinek» ajándékkal megkinálni.

Egy igen udvarias és elismerő levelet irtam a lordhoz s beletevém a küldött összeget, megkérve Szállit, hogy tudakozódjék ez úr után és adja át neki minél elébb.

Szálli megdicsért, hogy igen helyesen cselekedtem s nem biztatott a pénz elfogadására.

Este felé hazajött azzal a hírrel, hogy semmi élő lélek sem tud lord Hardingról Pesten.

Nem nyugodtam meg szavában; másnap magam mentem el a levéllel; legelőször a postára siettem, azt vélve, hogy ott valami nyomára akadok a levél küldőjének; ott senki sem emlékezett rá; egyik azt mondta, egy inas adta fel a levelet, másik azt, hogy egy gavallér, egyik ősz emberről, másik fiatalról beszélt. Innen a rendőrséghez mentem. Nem mondtam az igazi okot, hogy miért keresek ily nevű urat; azt állítottam, hogy megrendelést tett nálam kalapokra, s nem viteti, s azért szeretném tudni lakását; másnapra rendeltek vissza; akkor azt mondák, hogy a legjobb akarat mellett sem sikerült ilyen nevű urat felfedezni az idegenek között.

A helyett, mire hazatértem, egy levelet találtam asztalomon, ugyanazon pecséttel, ugyanazon irással, melyben a rejtélyes ismeretlen azt irja, hogy megtudá, miszerint én őt keresem, s küldeményét vissza akarom adni. Biztosított felőle, hogy soha sem fogom őt feltalálni. Ha őszinte jó akarat által megbántva érzem magamat, vessem ki a pénzt az ablakon. Azután egy pár igen kemény kitételt használt ellenemben; sajnálta, hogy nem bírok elég tisztult itélő tehetséggel, megkülönböztetni a tiszteletet a pironkodástól s bántó gyanakodással taszítok el egy értem láthatatlanul működő baráti kezet, mely viszonzásul még csak egy kézszorítást sem követel.

Sokat tünődtem e levél felett, utoljára arra a hitre jöttem, hogy csakugyan igaztalan vagyok e rejtélyes jó akaróm ellen, ha ajándékát el nem fogadom, s oda nem fordítom, a hová ő kívánta.

Azzal összetéptem a hozzá irt levelet s elmentem Livádihoz. Elvittem hozzá lord Harding levelét, s a küldött pénzt.

Az öreg ember igen hidegen nézett rajtam végig egy párszor, s láttam, hogy elpirul.

Valami gondolatja támadt felőlem, a mit szégyel; – éreztem, hogy az én arczom is ég.

Valamit rebegtem neki, hogy én e férfit nem láttam, nem ismerem és nem is fogom látni soha.

Nem felelt rá semmit. Átvette a pénzt, elzárta fiókjába, nyugtatványt irt róla, azt kezembe adta s nem ügyelt rám többet.

Én zavarodottan keltem föl székemről, hová beléptemkor nyájasan leültetett, s üdvözöltem őt. El sem fogadta, ki sem kísért; fel sem nézett irásából, a hogy eltávoztam.

Én nem vétettem semmit, meggondoltam mindent jól, és mégis úgy tetszett, mintha valami igen hibás, meggondolatlan lépést követtem volna el.

Éreztem, hogy most kétszeresen kell vigyáznom magamra, hogy még a látszat rossz homályát is távol tartsam nevemtől, s úgy elzárkóztam minden emberi társaságtól, hogy férfi szeme nem látott soha.

Az alatt folyvást újabb, meg újabb megfoghatlan események történtek velem. Az ismeretlen gyakran irt leveleket, s azokban megdöbbenéssel láttam, hogy mindent tud rólam, a mit teszek, a hova járok, még a mit kigondolok is. Lelkemben olvas, gondolataimat kitalálja, helyzetemet a legparányibb pénzviszonyokig ismeri. Ki lehet ez? hol van ez az ember? láthatlan szellem képében jár-e körülem? hogy mindenütt lát, míg én őt sehol sem tudom megtalálni. Sorsomat igazgatja, a nélkül, hogy az legkevésbbé az övéhez volna kötve, áldozik értem, a nélkül, hogy valami hálára várna; mindenütt felkeres és magát sehol sem engedi feltalálni!

Szokásom volt, esténkint naplómba irogatni, a mi gondolatom támadt; ez este is följegyeztem naplómba fentebbi tünődésemet. Azonban midőn elolvastam e naplót, eszembe jutott: ejh, ha valakinek ez egykor kezébe jutna; ha véletlenül hivatlan szemek elolvasnák e sorokat, könnyen azon gondolatra jöhetnének, hogy e férfi engem jobban érdekel, mint kellene. Azzal kiszakítám e lapot naplómból, gyertyára tartottam és elégettem. Két újjam között tartva égett el az egész lap, nem maradt meg belőle semmi.

Másnap egy levelet kaptam ez ismeretlentől, mely ezen szavakkal kezdődött:

«Kegyednek én rejtélyeskedésemmel bizonyosan szándékom ellen sok nyugtalanságot okozok; rokonszenvnek, vagy együtt érzésnek nevezzem-e? de sokszor úgy tetszik, mintha kegyed gondolatait kitalálnám; – kegyed ilyen kérdéseken tünődik: ki lehet ez ember, a ki úgy jár körülem, mint egy láthatlan szellem? ki lát engem, míg én őt sehol sem találom, ki sorsomat igazgatja, mely nincs az övéhez kötve? ki áldozik, hálára nem várva?… Csaknem szórul szóra tulajdon naplóm sorai…

Megdöbbenve ejtém ki kezemből a levelet, s naplómért futottam… Azon levél ki volt belőle szakítva; hiszen én magam szakítottam azt ki, magam tartottam a lángra, kezemben égett hamuvá, senki azt el nem olvashatta többet, leirásától elégetéseig emberi szem, enyimen kívül, nem látta azt meg… Tehát valóban együtt érez, együtt gondolkozik velem ez a rejtélyes lény? Meglát a falakon keresztül, s szívemben olvas… Őrangyalom volna-e ez?

Valami babonás ábránd lepte el szívemet; titokszerű lények közeledtét véltem érezni, s valami mondhatatlan gyönyör terjedt el érzékeimen arra a sympathicus gondolatra, hogy egy rokonszellem előtt lelkem tárva-nyitva, ki előtt magányos szobámban nem vagyok egyedül; ki látja, tudja, hogy nincs egy szégyenlendő gondolatom, s kitől megkérdhetem, mielőtt álomra hajtanám fejemet, meg vagy-e velem elégedve?

Csak azután birtam annyira magamhoz térni, hogy a levelet újra felvegyem és tovább olvassam.

«Megfejtem önnek a talányt: én Anglia legelőkelőbb családjából születtem; huszonnégy éves koromig katona voltam; akkor családom iránti tekintetből megházasodtam. Két évig éltem nőmmel meglehetős hideg, érdektelen házasságban; akkor nőm elkezdett hozzám hűtlen lenni és én elhagytam őt. Öreg apám kedvencz eszméje volt ez a házasság, ki olyan végrendeletet hagyott maga után, hogy ha nőmtől valaha minden igaz ok nélkül elválnék, egész vagyonom legyen a nőé és én tisztán egy schilling jövedelem nélkül maradjak. Azt az egy záradékot mégis oda igtatta nagyatyám, hogy egyedül azon esetben lehet okom elválásra, ha nőm hűtlen lenne hozzám, egyéb körülmények felől igazi gentleman tud segíteni magán; de ez a jogom is enyészszék el, ha én hasonlóan hűtlen volnék feleségemhez. Én a legelső bűn felfedezésénél pert indítottam a nevemet viselő nő ellen; ilyen sérelmet férfi nem bocsát meg először sem. – Ez órától fogva olyan üldözött vad vagyok, melyet a continensen keresztül hajszolnak. Hardingné ügyviselői (a család hatalmas s a kérdésben forgó vagyon megérdemli a fáradságot) egyedül azon védeszközben találnak menedéket, hogy ha ellenem is hűtlenséget bizonyíthatnának be. Ez a vadászat négy éve tart már, kémekkel vagyok köröskörül véve, közeli barátaim s vadonnat idegen emberek vannak megvesztegetve, hogy nyomrúl nyomra kísérjenek, minden tettemet, gondolatomat kifürkészszék; száz meg száz új mese és koholmány lőn perem folyamában bevezetve, mely annak lefolyását meggátolja: olcsó nőket béreltek fel ellenem, kik hálóba kerítsenek s később ellenem tanúskodjanak, s hogy nem diadalmaskodtak rajtam, egyedül annak köszönhetem, mert azon meséknek legkisebb alapjuk sem volt soha. Én nem voltam nőhöz hűtelen, mert nem tudtam nőt szeretni, örökké az a gondolat állt előttem, hogy hát ha e két szép szem, mely most csábítva mosolyog rám, ez édes ajk, mely gyönyörrel kinál, ellenségeim kéme és tanúja, s elfordultam csóktól és mosolytól. Megmérgezték bennem a legüdvözítőbb érzést: a nők iránti gyöngéd hajlamot.

Ekkor láttam meg kegyedet. Bámulva győződtem meg jellemerejéről; és most, – minden tehetségemből sürgetém válóperem eldöntését. Nem kétkedem kegyed előtt bevallani azt, a mit érzek. Nem hiszem, hogy férfi eszményképe elfoglalhatta volna azt a szívet, mely oly tisztának mutatta eddig magát, mint egy aczéltükör; de hiszem, hogy oly erős rokonszenv és oly tiszta indulat, mint az enyim, nem csalatkozhatik igaz vonzalmában. Én azt hiszem, hogy kegyednek látnia kell legtitkosabb eszméimet, a hogy én képzelem kegyed gondolatait láthatni. Mihelyt kezem gyűlölt lánczaitúl megszabadul, sietni fogok azt kegyednek felajánlani. Addig semmi kegyet sem kérek öntől; csupán azt, hogy leveleimet ne hajítsa el. Kegyed érteni fogja azt, miért nem szabad addig közelítenem? miért nem szabad addig kegyednek engemet látni? Egy vigyázatlan szó, egy meg nem óvott tekintet oly gyanút költhetne ellenem, mely kínzó perem végét ismét évekkel vetné vissza; még most remete gyanánt elzárkózva élek, hogy néhány hó alatt befejezve lássam azt, s akkor – – – ez üres sort egészítse ki kegyed angyali szíve. L. Harding.»

… Én meg voltam igézve. Egy ember, a kit soha nem láttam, oly hatalmat nyert szivem fölött, mely több volt bűbájnál: igazi szerelem volt az. Lehettem-e óvakodó ily önzetlen nemesség ellenében? Nem töltötte-e el lelkemnek minden gondolatát az az édes nyugalom, hogy van egy lény e földön, a ki önmagamért szeret, a ki szeret azért, mert becsül, s szerelmének nagysága az, hogy nem követelő. – Ezentúl éjjelem, nappalom, álmom és gondolatom ő volt; magam elé képzeltem őt százféle alakban s alkottam magamban valami eleven ideált felőle, a ki hívásomra megjelent, s szavaimra felelt.

Egy napon igen kellemetlen esemény történt velem. Valami ismeretlen delnő, ki boltomban holmit vásárolt, elveszté tárczáját valahol, s azt állítá, hogy boltomban hagyta azt. A nő igen kíméletlen volt; durva kifejezéseket használt ellenemben; sőt annyira ment, hogy a rendőrség elé idéztetett, varrónőimmel, cselédemmel szembesíttetett; azt hittem, megöl a szégyen, az elszörnyedés. A delnő vádja alaptalan volt, ki tudja, hol veszté el erszényét? tán el sem veszté; meg is sértett több izben, a miért a rendőrtiszt őt meg is bünteté száz pengőig, mit a kórháznak kellett fizetnie, s engem felmentett az undok vád alól.

De meggyógyított-e ez engem? Hát azért, mert munkám után élek, mert varrónő vagyok, minden úrhölgynek szabadságában áll-e engemet gyalázni, bevádolni, a ki nehány forinttal bir alaptalan vádjáért büntetést fizetni? Hiszen nem a világi hatóság ennek az oka, mert hisz az lám megvédett; de mit ér nekem a védelem, ha a megtámadás megtörténhetett? egyedül én vagyok ennek az oka, én, én, én, a miért szegény vagyok és dolgozom.

Kétségbeesésem órájában egy levelet kaptam az ismeretlen ismert kéztől. Tudtam, hogy vigasztalni fog. Így irt hozzám:

«E perczben hallom, hogy kegyedet polgári helyzete minő kellemetlen állásba hozta. Miután van okom kegyed sorsával törődni, nem engedhetem meg, hogy hasonló kellemetlenség újra előfordulhasson, a minek kegyed mindennap ki van téve. Én kegyedet úgy tekintem ezentúl, mint jegyesemet s lord Harding jegyese nem árulhat többé szalagokat, bármilyen tiszteletreméltó foglalkozás legyen is ez különben. Adja el kegyed rögtön üzletét, s fogadjon magának díszes szállást a belvárosban. Én még ma fogok kegyednek annyi összeget küldeni, mennyi rangjához illő háztartásához elég leend. Miután kegyedet addig látni nem fogom, míg oltárhoz nem vezethetem, nem lehet kegyednek aggodalma tőlem azt elfogadni. L. Harding.»

Oly izgatottságban voltam, hogy e levél nem vesztheté el rám hatását. Ha azt kivánta volna, hogy menjek hozzá, legyek szolgálója, az lettem volna. Ha azt mondta volna, hogy éljek vele nyílt viszonyban, nem törődtem volna azzal, hogy mit mond rólam a világ? hisz az, ki engem, mint munkás polgárnőt tolvajnak nevezhetett, biró elé hurczolhatott, egy bankár kéjhölgye volt, és a szájtátó világ engem gúnyolt ki, nem azt. El tudtam volna magamat vetni, ha ő kivánta volna; de ő nem úgy tett, ő felemelt engem, ő megszabadított, mentőkezét nyújtá; ne fogadtam volna-e el azt?

Rögtön áruba bocsátám üzletemet; egy nő korábban kérte azt már tőlem, most ajánlottam azt neki azért az árért, a miben nekem volt. Félóra alatt készen volt az alkunk. Még az nap este lord Hardingtól minden levélkiséret nélkül kaptam postán ötezer pengőt.

Ezúttal legkisebb aggodalmam sem volt azt elfogadni. Jegyesének tekintém magamat.

E naptól fogva egészen új életet kezdtem élni. Ismét úri szállásom volt, s mit oly sokáig nélkülöztem, mely gondolataimat kisérni szokta, volt zongorám is, a mit úgy tekinték, mint egy hosszasan elvesztett barátot, kitől a viszontalálkozáskor alig tudunk elválni. Ismét eljártam a szinházba; a háztartásra költöttem kevesebbet, hogy ott páholyt tarthassak s egy napot el nem mulasztottam ottan és soha el nem vettem szemeimet a szinpadról. Arra gondoltam, hogy ismeretlen szerelmem is itt van és reám néz, és neki fájna az, ha észrevenné, hogy máshova nézek.

Csaknem minden nap kaptam leveleit, szinte hozzájuk voltam már szokva. Elmondta mindig, hogy hol látott, milyen közel ment el mellettem az utczán, egyszer egész óra hosszat kisért a városligetben, és én nem láttam senkit magam körül; egyedül voltam Szállival; ő pedig oly körülményesen elmondott mindent, hol szakítottam le egy ibolyát? hol vesztettem el zsebkendőmet és ő megtalálta azt, hol ültem le a fűbe, s könyvemben koszorút nyomtattam orgonavirágból… És én nem láttam őt meg!

Egy negyedév mult el így. Engem napról-napra jobban elandalított e tündéri viszony; szeretője lenni egy férfinak, a kit nem ismerek, a kit nem láttam soha, a ki hozzám soha nem közelít, a kinek neve gyönyörrel tölti el szivemet, a kinek láthatlan karjai közt alszom el mindennap, a kinek szellemcsókja százszor fölébreszt álmomból, s a kit mindig magam előtt látok, a nélkül, hogy valaha látnám.

A negyedév leteltével ismét küldött ötezer pengőt; azt hitte, hogy a másikat már elköltöttem; dicsért érte, hogy ki tudtam annyival jönni három hónap alatt.

Néhány nap mulva egy levelet kaptam tőle, melyben ez volt:

«Kedves Jenny! (sohasem nevezett még e bizalmas czímmel.) Ma kaptam londoni ügynökömtől tudósítást, hogy perem el van döntve; – rám nézve kedvezően! Csupán az itélet végrehajtása végett szükséges saját magamnak elmenni Angliába; ez az út két hosszú hónapot elrabol tőlem; hanem akkor azután – szabad vagyok! Szabad vagyok és örökre a tied. De e két hónap egy egész örökkévalóság nekem, annyi ideig nem látni téged, távol lenni tőled, a nélkül, hogy valaha közel lettem volna hozzád. Egy őrjöngő gondolat bánt. Nem tudok elmenni innen, a nélkül, hogy veled először egy szót szóltam volna. Érzem, hogy őrültség tőlem ez a vágy; nem találkozhatam veled, a nélkül, hogy magamat és tégedet a legnagyobb veszélynek ne tegyelek ki, ha csak egyike kémeimnek meglát, örökre el vagyunk választva. És én mégis szeretnék egy szót szólni veled. Erre nincs más mód, mint ha nálad este világítatlan szobában jelenhetnék meg. E kivánat őrjöngés tőlem; de te védve tarthatod magadat; ha csak egy tiszteletlen szóval megbántanálak, csengetyűd kezedben van, cselédeid a mellékszobában állhatnak parancsodra s engem kiutasíthatsz. Én nem kivánok melletted ülni, nem kezedet érinteni, csupán azt akarom neked megmondani, hogy szeretlek, s azután elutazom. Érzem, hogy ez óhajtásom bolondság s nem hiszem, hogy teljesüljön; de ha beleegyezel, pár sort küldj Lord H. czím alatt poste restante; én nem merem azt reményleni. L. H.»

Estig töprengtem e levél fölött, este megirtam a választ: «jőjj, várlak!» és magam felvittem azt a postára.

Másnap nyugtalanul vártam az estét. Szobámból kizártam minden embert; nem tettem úgy, a hogy ő mondá: nem hívtam cselédeimet oda, még Szállit is eltávolítám. Magam voltam. De mégis ketten: én és egy tőr. Ha megcsal, ha nem tiszta szándékkal közelít hozzám, egy halottat fog ölelni.

Minden szobám sötét volt: szivem tisztaságában biztam és a keblembe rejtett tőrben; és végre abban, hogy ő nem lehet csalárd, ki oly soká, oly önzetlenül szeretett.

Mikor egészen sötét lett, hármas koczogás hallatszott előszobám ajtaján; kérdezém, ki az? «Lord Harding», volt a felelet.

Kinyitám az ajtót; ő belépett; oly sötét még sem volt, hogy a tárgyakat ne lehetett volna látni; én elfogult kebellel susogtam, hogy üljön le egy karszékre, magam átellenben a pamlagon foglaltam helyet.

Ő illedelmesen leült, s igen szép tiszta angol nyelven szólított meg, a min én is beszéltem, bár nem olyan szabatosan, de értettem jól.

Egész ottléte alatt minden idegem reszketett. Egészen más formának képzeltem magamban az első találkozást, olyan voltam, mint a kit a hideg lel. Alig tudtam szavára valamit válaszolni.

Ő igen nyugodtan beszélt. Elmondá, mennyire boldoggá tettem őt az által, hogy ily határtalan bizalmam volt hozzá; hogy e találkozásban nem kevesebbet koczkáztattam, mint ő: – ő minden vagyonát, én minden jó híremet. Azt is mondá, hogy ezért örök hálát fog érzeni irántam azon szerelem fölött, a mit eddig érzett.

Én még mindig nem tudtam neki egy szót is válaszolni; nyelvem le volt kötve ez ember előtt, ki lelkemben olvas, s ki bizonyosan látja azt is, a mit e perczben gondolok: hogy mennyire szeretem őt és mennyire félek tőle, épen azért, mert szeretem.

Néhány percz mulva fölkelt és búcsút vett, mondá, hogy holnap este indulni fog (beszéde mindig csak halk suttogás volt).

– Nem kérem kegyedtől, hogy búcsúra kezét nyújtsa, suttogá szeliden, de egy szavával mégis csak megajándékozhatna elválásunkkor.

Igaza volt. Valamit kellene néki mondanom. És én egy szónak nem voltam ura.

– Csak három szót, suttogá ő, csak ezt a mondást: I love you…

Bennem elszorult a szív; ajkaim vonaglottak…

– I shall…

– No, no, no «I shall»; «I love».

Nem birtam e szót kimondani; érzém, hogy ha e szó elhagyja ajkamat, akkor elhagyja lelkemet is az öntudat, akkor el vagyok veszve.

– I cánnot…

– I cánnot? rebegé ő szomorúan. Önnek igaza van; – adieu.

És azzal eltávozott; a nélkül, hogy kezemet érintette volna. Midőn az ajtó becsukódott utána, olyan gondolatom jött, hogy visszahívjam; de küzdtem vele addig, míg legyőztem s elkéstem a visszahívással. És azután korán reggelig üldözött az a fájó eszme, hogy miért nem mondtam ezt neki: mikor oly forrón kérte tőlem, mikor magam is úgy érzek? miért szomorítám meg más szóval, mikor az magamnak is fájt?

Valami lappangó láz terjedt el minden eremben, idegeim uralkodtak lelkem fölött; alig vártam a reggelt, hogy levelet küldhessek a postára, e rövid szóval: «jőjj ma este». De vajjon fogja-e ő ma e levelet keresni? kezéhez jut-e elutazása előtt? estig mind ez a gondolat gyötrött.

Este ismét úgy vártam rá, miként előtte való nap. Nem csalatkoztam: a rendes órán eljött hozzám. Köszönte, hogy e levelet irtam hozzá; boldog volt általa. Azután gyöngéden kérdezé, hogy megtanultam-e már azt a nehéz szót, a mit tegnap nem tudtam kimondani: ezt a rövid kis szót: I love you?

Szivem dobogott, keblem szét akart szakadni; eszméletemet indulatok forró ködei boríták el; lázas, álmodozó hangon mondám:

– I – love – you. –

És abban a pillanatban odaborultam keblére, átöleltem nyakát, elborítám arczát csókjaimmal s zokogva, fuldokolva mondám el neki százszor: I love you! I love you! I love you!

Eszméletem most is elhágy, hogy ha ez órára gondolok. Nem tudom mi történt velem akkor? Álmodtam-e, vagy meg voltam őrülve? vagy csakugyan boldog valék? Midőn eltávozott, görcsösen szorítám meg kezét s azt susogtam fülébe: «ne utazzál még holnap». Ő gyöngéden ajkaihoz szorítá kezemet s azt mondá: «eljövök». Érzém, hogy nem vagyok az a lény, a ki voltam. Valami új, eddig ismeretlen világba vagyok átbűvölve. A következő nap oly lázas hosszúságban folyt le előttem, mint egy beteg ember álma. Alig vártam az estét. Tizenegy órakor volt találkozónk; hét órakor elmentem a szinházba, hogy tizedfélig elöljem az időt. Nem emlékezem a színműre, a mit adtak. Valamelyik felvonás után páholyom ajtaja nyílik s bámulatomra Sz** úr lép be hozzám. Igen nyájas volt, mosolygott; tréfásan szólt hozzám:

– Kedves Jenny; már hiszen ha elszakadtunk is egymástól, azért nem kell haragot tartanunk. Én kosarat kaptam, kegyed nem akart nőm lenni, és én elismerem, hogy igaza volt s ezzel szent a barátság köztünk.

Azzal kezét nyújtá; én mit tehettem egyebet, mint hogy elfogadtam azt; s kináltam, hogy üljön le átellenemben.

– Ah, oda nem, szólt ő nevetve, nem szeretnék okot adni a féltékenységre.

Ránéztem. Gondoltam, hogy ezért jött. Sértegetni, gyanusítani akar. Ő is azt hiszi, a mit a világ, hogy valami gazdag úr szeretője vagyok, csakhogy ő sem tud semmit, valamint a többiek.

– Csalatkozik, uram, feleltem neki könnyedén, miattam senkit sem tehet ön féltékenynyé.

– Ah! nevetett ő, különösen nézve szemem közé, mialatt a mögöttem álló padra ült fel. Jennykém, kegyed most is Turandott játsza.

– Én? játszom?

– No, no, no; de én előttem! Furcsa, hát hiszen én nem vagyok idegen. Előttem csak nincsenek kegyednek titkai?

– Sőt épen csak ön előtt vannak. (Hogy gyűlöltem ezt az embert!)

– És ha még sem volnának?

Ez a hang, ez a mosoly engemet kínzani kezdett. Tudna ő valamit talán? Azért jött volna csak ide, mert valamit tud, a mi őt elbizottá teszi? Félelemmel fordultam el tőle s a közönség felé kezdtem nézni.

Ekkor ő odahajolt hozzám, s halkan azt suttogá a fülembe:

«I – love – you –».

Azzal eltávozott.

Szivemben egyszerre megállt a vér. Eszem, lelkem elzsibbadt e szóra; meg voltam merevedve, mint egy halott. Bár valóban ott haltam volna meg. Csak sokára térített magamhoz az a sajgó fájdalom, mely minden érzékemre kiterjedt. El vagyok árulva! meg vagyok csalva; az, a kit szerettem, elárult annak, a kit gyűlölök; elárulta szivemnek legszentebb, legdrágább titkát; elárulta, hogy szeretek! Egy percz előtt a mennyország volt szivemben, most az egész pokol költözött be abba. Rohantam haza; a kétségbeesés csak egy gondolatra tett képessé, és az egy pillanatra sem távozott el tőlem.

Ismét sötét volt szobámban. Nem féltem, hogy el ne jőjjön; hiszen mit tartana ő tőlem, egy nyomorult gyönge asszonytól?

Tizenegy órakor koczogtattak ajtómon; felnyitottam.

– Lépjen be, mylord.

A férfi odasimult hozzám, átkarolta derekamat, én keblére borultam és fülébe sugám: «I loye you» s azzal a szóval úgy szúrtam a kést a szivébe, hogy egy hang nélkül rogyott le lábaimhoz holtan.

Akkor csengettem cselédeimnek; azok bejöttek gyertyákkal; a megölt ember arczczal feküdt a szőnyegen; fölemelték, felém fordíták haldokló arczát s mindenki ráismert benne – nagybátyámra…

Uraim, a kik itélni fogtok fölöttem, a tanuvallomásokból ismeritek az egész esemény titkát.

Tudjátok, minő kiszámított, évekre kigondolt ármány tett engem áldozatává. Szálli mindig nagybátyám bérencze volt, s ő tudósította azt minden léptemről és szavamról; ő lopta ki gondolataimat naplómból; ő volt az, a ki naplómnak elégett lapját megtalálva, a fekete papirhamvon maradt betűket az érczes tinta csillogása után elolvasta és elárulta, míg én azt hittem, hogy az, ha elégett, meg van semmisítve. Így könnyű volt velem elhitetni egy nagylelkű ismeretlen imádó lételét, kit pokoli kiszámítással lassankint ideálommá, őrangyalommá tettek, s kinek dicsfényében meglopták szivemnek tisztaságát. Minden terv szerint történt; – annak elhitetése, hogy gazdag vagyok, hazulróli elszöktetésem; és azután annak fokozatos kivitele, hogy munkás életemet elhagyjam; még az elvesztett tárcza miatti vád is kiszámított terv volt, és igen jól sikerült. Egyetlen jóakaróm volt az öreg Livádi, s épen azért ő hozzá voltam legbizalmatlanabb.

Nem védelmezem magamat. Itéljenek önök halálra. Hogy meggyilkoltam egy férfit, a ki elárult, azt menthetném szivem kétségbeesésével; de a midőn tudom, hogy e férfi Sz** volt, azt mondom: hideg vérrel tettem azt és – nem bántam meg!

Itéljenek önök halálra.

Úgy is iszonyat volna rám nézve élni azzal a gondolattal, hogy egy férfinak, kinek irtóztam neje lenni, – szeretője lettem.

Itéljenek önök halálra.