I.

Az elegáns világ szerette volna kitalálni, miért zárja el marquis Malmont a nejét?

Egyik vélemény azt mondta, hogy a marquis nagyon szerelemféltő, a marquisnő pedig hajlandó mentől több okot adni férjének ez indulat élesztésére.

A másik úgy igazítá el a kérdést, hogy a marquis bizonyosan valami rettenetes rút nőt vett feleségül, s nem akarja, hogy azt az emberek lássák; elég baj neki, hogy ő maga látja.

Ügyesebb találgatók e véleményt oda módosíták, hogy az asszony bizony nem rút, hanem – iszonyú együgyű liba; valami hajlam utáni házasság szerencsétlen tárgya, kibe a marquis a nőszülésig belebolondult, s most már nagyon bánja, hogy azt tevé.

Leleményesebb kedélyek egész meséket gondoltak ki a talány megfejtésére; a marquis régi gonosztevő, neje tud felőle főbenjáró titkokat, azokat félti a férj, hogy a világ fülibe ne jussanak.

Olyan középszerű városban, mint Issodune, a hol egy vidékről feljött birtokos úr megtelepedése epochát képez, ráérnek az emberek ilyen kérdésekkel vesződni.

Marquis Malmont egyszer csak végét vetette az egész találgatásnak azzal, hogy egy szép reggelen a város notabilitásaihoz rendre küldözé azokat az ismeretes meghivó jegyeket, a mikben obligat epithetonokkal ellátott férj felkéri egész tisztelettel ismerőit és nem ismerőit, hogy ebben, vagy abban a délutáni órában kegyeskedjenek őt azzal megtisztelni, hogy szeretett egyetlen egy nejét tekintsék meg – a ravatalon.

Már most tehát nincs többé elzárva a titokteljes nő, mindenki meggyőződhetik felőle, szép volt-e, vagy olyan rút, mint Gargantua? elmés volt-e vagy míveletlen? A halottak mind igen okosan viselik magukat, csakhogy kissé nagyon csendes társalkodók.

Miután meglátták, akkor csak egy vélemény volt felőle: az, hogy ez a nő csodaszép volt!

Olyan szép, hogy még a halál sem bírt rajta rontani, úgy fekszik a koporsóban, mint egy alvó, ki az ébresztő szóra vár, ajkai még most is oly pirosak, vonásai most is oly lágyak, oly gyöngédek, mintha ez a hideg bűvész, a halál, végig sem húzta volna jeges ujjait rajtuk.

Két napig úgy jártak a halott nézésére, mint valami híres énekes előadásaira, s két napig nem beszéltek egyébről, mint arról a fürtökbe szedett arany hajról, mely a gyönyörű arczot körülveszi, s arról a pompáról, mely a ravatalt ékesíti; a nehéz selyem szemfödélről, a fehér rózsa guirlandokról, miken ezüst lepkék rezegnek, a színes viaszgyertyákról, mik körüle égnek, s hogy mind e gyászpompa közé milyen szépen illik az a fehér arczú halott…

Harmadnap pedig elkezdtek arról beszélni, hogy ez a nő meg van mérgezve.

Honnan vette magát ez a vak hír? miből támadt? azt ki nem lehetett találni, mert arra senki okot nem mondhatott. A méregtől megholtak arcza nem ily tiszta, azokon gyorsan végzi szomorú munkáját az enyészet; azok nem mosolyognak így a koporsóban.

És mégis az egész város azt beszélte, hogy a marquis megmérgezte nejét. A közönség nem akart elállni attól a véleménytől, hogy a ki ily makacsul rejtegeté e szépséget, annak okának kellett rá lenni, hogy azt megölje, és az nem lehet, hogy valaki ily hirtelen meghaljon, a nélkül, hogy valaki tudott volna betegségéről valamit. Itt valami nincsen rendén.

Ez a mendemonda a marquisnak is fülébe jutott. Ő vette észre, hogy a hír kezd általános lenni, annálfogva maga sietett a mairehez, őt felkérni, hogy ha a hatóságnak valami gyanúja van neje halálesete felől, az iránt rendeljen rögtön szigorú vizsgálatot.

A város physikusai azonban annyira távol voltak e tekintetben minden gyanútól, hogy a marquist biztosíthaták a felől, hogy ellene értelmes ember semmiféle kétséget nem támaszthat nejének halála miatt; a városi mendemonda pedig nem elég ok a törvényes közbenjárulásra.

Így azután harmadnap a szép halottat eltemették abba az új sírboltba, a mit a marquis három nap alatt nagy költséggel építtetett az issoduni temetőben; csupa fehér márványból volt az egész fala, arany kacskaringókkal, ezüstös rácsajtóval, s azután megint volt mit beszélni a város népének egy ideig a szép márvány urnákról, az arany kacskaringókról és az ezüstös rácsajtóról. De mégis minden márványemléken és vasajtón keresztül törte magát az a hideg hírszellő, hogy ez a nő megvolt mérgezve férje által…

És a hírnek ezúttal igaza volt. Marquis Malmont megmérgezte nejét. Hogy miért tette ezt? azt majd megtudjuk később. Most csak az első titokra kell rájönnünk.

A marquis fiatalabb korában Syriában utazva, egy görög chymistával ismerkedett meg, kinek az a különös foglalkozása volt, hogy szokatlan hatású mérgeket készített. Egy ilyen méreg titkát roppant összegen vásárolta meg tőle a marquis. A chymista «acheronion»-nak nevezte azt.

És ez valóban megérdemlette pokoli nevét.

Ha valaki az acheronionból ivott, nem halt meg tőle, hanem egészen hasonlóvá lett a halottakhoz; tetszhalott lett, a ki öt-hat napig semmi szertől fel nem éled.

A gondolat dæmoni!

Ha vád támad a temetés előtt, s a hatóság vizsgálatot rendel, akkor az orvosi kéz öli meg az elaltatottat; ha pedig gyanútlan eltemetik, – akkor néhány percze van felébredni és meghalni; néhány percz élni a sötét föld alatt; ha később támad a gyanu, s a halottat felássák, megfordulva találják koporsójában, és soha semmi esetben nem fedezhetik fel semmi nyomát a méregnek. – Ez az acheronion.

Marquis Malmont még a temetés napján elhagyta Issodunt, elment – senki sem kérdezte hová? butorait, hintaját, lovait nyakrafőre elárverezték, s cselédjeit széteregették, ki merre látott.

A márvány síremléket pedig szépen körül nőtte a fű, párkányain megtelepedett az a sárga virágú szaka, a mi úgy szeret a sírkövek repedéseiben tenyészni, kiváncsi virágocskák ott az ajtó előtt annyira is vetemedtek, hogy fejeiket bedugták a rostélyon, s benézegettek a félsötét előcsarnokba; az emberek pedig egy hét alatt elfelejtették a sírkövet is, a czifra rácsot is, meg a szép asszonyt is, a ki azon belül fekszik, s nem beszéltek róla többet.

Mi történik tovább a föld alatt? senki sem igen kérdezi.