II.

Párisban ez idő alatt egy sajátságos nő volt a divat királynéja. Tudjuk biz azt jól, hogy ezt a czímet senki sem kapja ingyen, s hogy azok a különösségek, a mikért az ember ezt a megtiszteltetést nyeri, keveset használnak a nő jó hírének. Legjobb hír az egy hölgynél, ha semmi híre sincsen.

Delmaure Olivának már a neve kimondása által tett valami kárt az ember, mert a Delmaure név nem apjáé volt, hanem anyjáé. Abban pedig már elég kétértelműség van, ha valaki az anyja nevét viseli az apjáé helyett.

Igen gazdag és különösen előkelő családból származott; de azért még sem tartozik az előkelő világhoz, a haut crémehez, mert nem tudja egész világosan documentált bizonyítékokkal indokolni, hogy mi joggal jött a világra; a középvilágnál, az ugynevezett demi-mondnál megint feljebb áll, mert függetlenül és tulajdon családja után gazdag; salonjai tárva vannak ugyan az elegáns világ őrültei és unatkozottai előtt, de azok közül egyik sem dicsekedhetik, hogy szeretője volna. A hölgy igen szép, igen kaczér és igen kegyetlen. Szereti imádóit halálig kínozni. Bizonyosan valami távollevő kedveséhez hű, s a többieket csak szórakozásból bolondabbítja; vagy az bizonyos, hogy úgy el tudja titkolni valami meglévő viszonyát, hogy senki sem tud róla semmit. A kik még bizonyosabbat tudnak, azok azt állítják, hogy ő meg egy fiatal herczegbe szerelmes, a kinek nem annyira nagy adósságaira, mint inkább – nem is két szép szemére, – hanem szépen hangzó nevére van szüksége. A kik pedig legbizonyosabbat mondanak róla, az már olyan hitványság és képtelenség, hogy nem érdemes ide leirni.

A való körülbelől ez:

Messziről kell kezdenünk, Oliva születése előtti dolgoknál, hogy önök, a beteg tisztelt consultáló orvosai, átláthassák, mennyire voltak ez események is befolyással Oliva lelkületére.

Oliva édes anyja, Delmaure Camilla, alig volt több tizenhat évesnél, midőn a zárdából kikerült, hol a nagy urak leányait szokták nevelni. Mert a jó erkölcsű Francziaország gazdag leányai zárdai nevelést kapnak.

Igen szép leány volt, előkelő család, gazdag szülők még nagyobb hírt szereztek neki, mint szépsége; az atyai ház megnépesült versenyző fiatalokkal, kiknek mind legforróbb ohajtásuk volt egymást a hölgy kegyében fél lófejjel megelőzni (hogy elegáns kifejezést használjunk).

Tizenhat éves korában a szív tele van ábránddal, érzelemmel, a lélek még öntudatlan, a legelső benyomásokat könnyen felfogó; a sok rajongó ifju közül egynek sikerült Camilla előtt nemcsak ébren, de álmaiban is megjelenni.

Az nagy hódítás, ha egy férfi egy nő álomlátásait is el tudja foglalni.

A gyermek hitt az álomnak és a szép szavaknak, s egy napon megvallá atyjának, hogy szeret és választottjához nőül akar menni.

Az apa nagyon büszke ember volt, kinek sok haszontalanságon kívül, a mikben kevélységét veté, volt egy leghaszontalanabb tárgya, egy fiu gyermeke, elegáns dandy, semmi egyéb (különben ezzel elég rossz van már róla mondva); az öreg Delmaure erre akarta minden vagyonát ruházni.

Azért nem is igen ütődött meg a leánya által tett fölfedezésen; azt mondta neki, hogy tehet, a mit akar; hiszen csak leánya volt, s a leány nem számít a családban semmit.

Ezekben a régiókban a leányt ki szokták tagadni, ha nem a család választotta számára a férjet. Nem úgy tagadják ki, a hogy a színpadon szokás, mennydörgő atyai átokkal s obligát ájuldozással, hanem – nem adnak neki hozományt.

De hiszen szeretett, tehát boldog volt; szeretőjével elszökött, a legközelebbi faluban összeesketé őket valami meghivott lelkész, s ő boldog szerelmében feledte az atyai házat, vagyont, rangot és jövőt.

Egy napon, midőn a sors megsokalta örömeit, ifju férje azt mondá neki, hogy el kell utaznia távollakó szülőihez, hogy azokat házassága felől kiengesztelje. Mert, hogy az ő atyafiságának is van oka neheztelni, a miért egy kitagadott leányt vett nőül, az már csak természetes.

Az elhagyott nő sokáig várta vissza eltávozott férjét, de az sem személyesen, sem levélben nem jött; egyszer hónapok mulva hírét veszi, hogy azon ifju, ki neki férje, megházasodott: elvett egy gazdag özvegy asszonyt. Ez a hír való volt. A sértett nőben fölébredt a méltatlankodás érzete, s utána ment a csalónak, ki egy új nőnek adta kezét, mielőtt a régi meghalt volna.

Ott pedig kinevették.

Az egész házasság csak alakoskodás volt; a lelkész, ki őket összeadta, nem volt egyéb, mint a csábító egyik átöltözött czimborája; a tanuk szintén; és az egész alávalóság olyan jól el volt már sepergetve az útból, hogy senkit sem lehetett azok közül többé megkapni, semmit bebizonyítani; ki tudja, hová lett még az a könyv is és miféle könyv volt, a mibe házasságuk napján sajátkezűleg beirták neveiket? meglehet, hogy valami avult szatócsszámviteli könyv volt az is, a mit a zsibvásáron vesznek font számra.

A szerencsétlen megcsalt nő szégyentől égő arczczal, fájdalomtól tört szívvel ment magát a világ elől elrejteni; a mi annál nehezebb lett már, mert a dolog egészen a nyilvánosság előtt forgott: az újságirók is megtudták; képzelhetni, mennyiféle változással, idomítással és hozzáadással ment az át a közönségbe. Először megteltek vele a napi rovatok, azután irt róla egy kisnevű poéta egy rossz regényt, azután elővette egy nagynevű költő, az csinált belőle még rosszabb regényt, utoljára a vaudeville-szinházakba került a tárgy, ott verték agyon nagy nehezen.

Az öreg Delmaure kénytelen volt folyamodni a kormányhoz a nagy botrány miatt, hogy engedje családi nevét megváltoztatni.

Ilyen világban született Oliva.

Olyan anyától, a kiről regényt és népszínművet irtak, a nélkül, hogy bűneivel megérdemelte volna.

Nem kell orvosnak lenni, hogy az ember elhigyje, hogy mindazon keserűségnek, a mit az anya szíve kiállt, a gyermekén is keresztül kellett menni még születése előtt, s abból a jellemből, a mivé később fejlődött, sokat hozott már a világra Oliva.

Később, midőn eszmélni, gondolkozni kezdett, láthatá, hogy anyja mindig oly bánatos, hogy ha rá néz is, az anyaszeretet örömén keresztülsötétlik a boldogtalan nő fájdalma.

A bánatot, a gyalázatot tetézte még a nyomor.

Rokonainak egy része elhagyá, elfeledte; a másik része nem feledte el, hanem üldözé; ah, mert azt be kelle bizonyítani a világ előtt, hogy a feddhetlen nevű család szigorúan tudja büntetni nevének beszennyezőjét.

Oliva már tíz éves korában ősz hajszálakat keresgetett anyja fejében. Pár év mulva aztán nem kellett már azokat keresni, mert a szép fő egészen megőszült.

Mennyi próbát állatott ki velük az ég! hányszor el voltak rá határozva, hogy véget vetnek életüknek! Oliva, a tizenkét éves gyermek hideg keserűséggel tudott arról gondolkozni, hogy egy éjjel szenet vigyenek be szobáikba, azt meggyujtsák, azután lefeküdjenek egymás mellé és soha se keljenek fel többet. Anyjának minden baját ismeré; hisz szegény asszony nem volt kinek panaszkodjék kívüle.

A jövő iránt semmi kilátásuk nem volt; az öreg Delmaure végrendeletet tett, melyben mindenét fiára ruházta. Minden rokonának, minden cselédjének gazdagon hagyományozott abban, leányát meg sem említette benne.

Egy napon az öreg Delmaure nagyszerű vigalmat tartott fia huszonnegyedik születésnapjára; a rokonok, a környék notabilitásai mind hivatalosak voltak rá. Estére roppant tűzijáték volt a repertoiron. A báró saját hálószobájában rejté el a napokat és tűzokádó hegyeket, mikkel vendégeit és kedves egyetlenegy tékozló fiát vala meglependő; a mint a lakoma vége felé közöttük motozna, – melyik jőjjön elébb vagy utóbb? – a vendégek épen poharaikat csördíték össze valami ostoba toaszton, midőn egyszerre egy földrendítő pukkanás taszítá fel őket székestől, asztalostól, s a palota széttört ablakain volkáni láng lövellt elő. A fölhalmozott lőpornemű valahogy szikrát kapva, egyszerre nyolcz terem közfalát döntötte ki. A meglepetés igazán nagy volt, a napok és tűzkerekek szikrát okádva nyargaltak a vendégek közé, zöld és rózsaszín csillagok omlottak az ablakból alá, s tűzkigyók süvöltöttek a kiütött háztetőn keresztül. A tüzijáték kissé rosszul volt arrangeolva, hanem azért tökéletesen sikerült; percz mulva az egész palota lángbaborult, a ki még eszméleténél maradt, menekült a lépcsők felé, azokat pedig az első rázkódás ledöntötte, nem maradt más mód a szabadulásra, mint a folyosóról az udvarra leugrálni. Ezt kisérté meg a fiatal tékozló fiu is, hanem biz az nyakát törte benne; ezer kár érte, hogy ez nem valami fényes lóversenyen történhetett meg rajta.

Az öreg Delmaure maga bennégett a kastélyban, s vele együtt a végrendelet is.

Most azután nem maradt a bárónak egyéb örököse, mint az eltaszított leány. A törvény őt ismerte el a megholt összes vagyonai birtokosának. Ki tegnap koldus volt, s a halál nemeiben válogatott, hogy a legcsúfabbat, az éhhalált kikerülje, ma mint kétszázezer livre évi jövedelem birtokosnéja lőn üdvözölve. De kárpótlás volt-e ez a megőszült hajért?

Hát aztán mit tettek a rokonok? a világ?

Természetesen kiengesztelődtek. A gúnyolókból tömjénezők váltak. Camillának már nem igen lehetett hizelegni, de magasztalhatták leányát, a szép, tündéri Olivát. Oliva pedig még jobban gyűlölte őket most, midőn hizelegtek előttük, mint akkor, midőn üldözőik voltak.

De hátra volt még utolsó bünhödése a könnyenhivő nőnek, a miért egyszer tudott szeretni. Ez a mindnyájunk bűnhödése: a halál. Oliva ott volt ágya mellett, midőn haldoklott.

Meglátszott a nő arczán, hogy tizennégy évig imádkozott haláláért.

Megszorítá leánya kezét, azt mondá neki: – «ne szeress senkit» és megszünt élni.

Oliva eltemetteté anyját – nem a büszke nemzetségi sírboltba, oh a kevély Delmaure bárókat hogy sértette volna meg azzal? hanem egy szép kis virágos ligetbe, mely rózsával és jázminnal volt teleültetve; ott egy sima, egyszerű fehér sírkövet állíttatott fel eléje, s arra nem iratott mást, csak annyit: «Anyám».

Hisz azt csak nem vésethette oda egész világ gúnykaczajára aranyos betűkkel, hogy «itt nyugszik Delmaure Camilla kisasszony, kit leánya sirat».

Az előitélet még a sírkövet is megbélyegezte. Még a halottnak sincs kegyelem.

A gyermekévek szenvedései, a gyönge kor súlyos tapasztalása eltörölhetlen nyomot hagytak Oliva szívében; korábban tanult meg gyűlölni, mint szeretni, s az élet később sem tanította őt az utóbbira.

Különben is ritka gyémánt az igaz szerelem, az ő számára még ritkábbá lett az. Mindenkin, a ki hozzá közeledett, vette észre azt a bántó bizalmasságot, a mire jogot vélnek találni abban, hogy ennek a leánynak nincsen neve. Az apja gazember volt, az anyja szerencsétlen; a leányra ez gyanús árnyékot vet. Akárhogy éljen, akárhogy érezzen, minden ember tudja, hogy az apja gazember volt, az anyja szerencsétlen.

Ez a tudat végkép elkeseríté. Látta, hogy szeretik, egy szóval sem akarják vele elhitetni, hogy becsülik is; jogot éreznek őt könnyelműnek tartani, s nem szenvelgik előtte azokat a költői ábrándokat, miket más ifju leány előtt legalább hazudni szoktak. Néha pedig épen olyan emberre is akadt, a ki nagylelkűnek akart előtte feltünni, midőn saját vagyonát elpazarolva, hajlandónak mutatta magát a névtelen gazdag nőt egy törvényes és világképes névvel és czímmel megajándékozni.

Lehet-e szomorúbb tünemény a világon, mint egy fiatal nő, a kinek a sors emberismeretet adott?

Oliva ezt a szomorú szerepet igen vígan tudta eljátszani. Ha keserű élettapasztalásaival zárdába megy, kinevetik, s aztán elfeledik; de ő a világ zajos közepén nyitott remetelakot, odagyűjté maga körül a világ bolondjait és mulatta magát rajtuk.

Meghallgatta imádói őrjöngését, elolvasta szerelmes leveleiket, viselte bokrétáikat, engedte őket estélyein tánczolni, borától megrészegülni, mosolyától megőrülni, szerelmet vallani, magukat oktalan pazarlással tönkre tenni; hanem biz ez mind kárba veszett dolog volt: epedezés, levélfirkálás, bókok, megőrülés és pénzpazarlás nem használtak senkinek semmit. A nő csak játékszernek nézte őket.

És ezt tudta minden ember. Az ész logikája szerint ebből az következnék, hogy a csalogatott, kinevetett rajongók elmaradozzanak tőle; hanem az élet másképen játszik, épen ez hozta őt divatba. Az emberek annál jobban siettek e gyönyörteljes kínpadra, mentől több áldozatot láttak már onnan kificzamodott észszel, elperzselt lélekkel lebukni.

Ezen bolondok közé tartozott különösen egy férfiu, a kit Oliva már régebben ismert.

Onnan ismerte, hogy épen ez volt azon tanúk egyike, a kik anyjának színlett házasságán jelen voltak s körülbelül ő rendezte az egész tréfát, úgy a hogy az végbe ment.

Ez az ember volt Malmont marquis.

A marquis Párisban lakott akkor, midőn legelőször meglátta Olivát a szinházban és abban az első pillanatban úgy belészeretett, hogy mikor aztán a másik pillanatban megtudta, hogy ki e nő? már akkor az késő volt rá nézve.

Talán ha elébb hallotta volna, hogy ki ül ott ama lilaszín damaszk függönyös páholyban? őrizkedett volna oda nézni, de így elébb megtörtént rajta az igézet, azután érkezett a józan tudás, a mi épen olyan keveset használt neki, mint ittas embernek a hasonszenvi labdacs.

A marquis megkisérté a szerencsét. Ő minden szerepre készen volt. Ha e nő valóban az a dæmon, a kinek a rossz világ mondja, ha épen csak azt a férfit keresi, a ki miatta koldussá tegye s aztán főbe lője magát, neki az is tetszeni fog; ha pedig azt a sértett lelket találná benne, a kinek őt a jó világ hiszi, akkor ő is tudni fogja, mit tegyen? nemes bánattal, töredelmes szívvel közeledik hozzá, elismerni bűnét, mely őt nevétől megfosztá, de jóvá teszi az által, hogy egy új fényes névvel kinálja meg: – saját magáéval.

A terv kezdete nem volt nehéz; az ember csak egy látogatójegyet tesz koczkára, ha azt elfogadják, akkor nyitva az ajtó s azontúl segít az ész, vagy az esztelenség.

Az első lépés sikerült, a marquis látogatását elfogadták. Az úrnő igen kegyes volt, nem mutatott régi haragot a hajdani üldöző előtt, sőt igen nyájasan bánt vele; meghívta estélyeire, elfogadta páholyában, szeretetreméltó kezdett lenni, új imádóját kitünteté; engedte szenvedélyét nőni, míg egyszer a láng kicsapott az ablakon s a marquis egy őrült pillanatban minden vagyonát oda ajánlá igézőjének… Akkor azután kitiltá őt a házából s többet meg sem látta, akárhol találkozott vele.

A marquis értette a dolgot. Ő «csak» vagyonát ajánlá fel a hölgynek s azért kiadták neki az útat. Ennek több kell, ennek a kéz is kell, azaz, hogy a név.

Ebben pedig egy kis akadály volt a marquis előtt; neki neje volt. Még pedig fiatal neje, a kit pár év előtt vett el.

Azt is szenvedélyből vette el, szegény polgárleány volt, kit nem tudott más áron megvenni szigorú szüleitől, mint a házasság árán.

Amáliának hítták a szerencsétlent.

A marquis a milyen nagyon beleszeretett Amáliába, olyan hamar meg is unta. A nő nem szerette férjét s mindig szomorú volt előtte. Ez a legjobb ok arra, hogy a férj elidegenüljön.

A nőnek más ideálja volt; egy leánykori fiatal ismerős, valami orvos, Floiron Ardentnak hítták. Ezt a férj nem tudta. Ámbár azt sejthette, hogy az a szív, a mit ő nem tud felnyitni, bizonyosan belőlről van bezárva, valaki lakik már ottan.

A nő és a fiatalkori kedves azután is leveleztek egymással. Volt egy közbenjárójuk: Amália szülőinek egy régi hűséges inasa, az hordta a leveleket pontosan Amáliától Ardenthoz és onnan vissza. Ezt rendesen nagy hűséggel hajtá végre.

Hanem annyi esze volt az inasnak, hogy minden harmadik, negyedik levelet megtartotta magánál a küldöttekből, hol a férfitól, hol a nőtől. Azért nem támadt a levelezésben semmi zavar; az ellenőrködés pedig lehetetlen volt, mert a szeretők soha sem beszélhettek egymással. Malmont jól tudta őriztetni nejét.

A jámbor cseléd azután, mikor volt vagy tizenkét levele egy rakáson, elvitte azokat a marquis úrhoz s eladta neki egy jó csomó pénzért.

Malmontnak épen aznap adták ki az útat Olivánál, mikor e leveleket kapta. Volt neki legalább min mulatni magát.

Először felbontott egy levelet Ardenttól. Abban ez volt:

«Elveszett mennyországom! utolszor akarok előtted megjelenni a síron innen. A mennyi örömet veszték el, annyi fájdalmat nyertem emlékedben. E fájdalmak közt legsúlyosabb az, hogy te el tudtál engem feledni. (Már ekkor bizonyosan eldugott a hű cseléd egy párt a neki szóló levelekből.) Bár hihetném azt, hogy boldogságod feledteté emlékemet. Adj választ csak egy szóval, csak egy intéssel, ha feledni akarsz, megkönnyítem azt rád nézve: elmegyek olyan messze, honnan hírem se jő vissza. De ha gondolsz reám, várni fogok az időkkel; messziről látlak, boldog leszek, lelkem körüled fog járni s tán ha egyszer megőszülök, könyörül rajtam az ég, enyim leendsz; akkor is úgy foglak szeretni, miként most.»

Malmont elnevette magát.

– Ez a fiu várni akar addig, míg én meghalok; vajjon hány esztendővel fiatalabb nálam?

A másik levél a nőtől volt. Ebben még szebb dolgokat talált a marquis:

«Lelkemnek jobb fele. Kétségbeesésem véghangja szól feléd. – Elhagyott Isten és ember, elhagytál te is (alkalmasint ez sem kapott már egy nehány hozzá küldött levelet). Nincs erőm tovább élni. Üldöző ördögöm (ah ez én vagyok! gondolá a marquis) óhajtottá teszi előttem a perczet, melyben a hant koporsóm fedelére fog hullani. Ez az egyedüli nyugalmas gondolata lelkemnek. – Oh légy könyörülő irántam, csak egy sort, melyből megtudhassam, hogy meg leszek siratva s örömmel távozom innen. – Isten veled! Csókold meg e levélkét, én is megcsókoltam azt; gondold, hogy engemet csókolsz benne.»

Malmont széttépé a levelet s azután hidegvérrel mondá magában:

– A mit kivántál, az megtörténhetik.

Másnap kocsira ültette nejét s elvitte magával Issoduneba. Félévig éltek ott, akkor meghalt a nő és eltemették.

Szüleinek azt mondták, hogy agyonbúsulta magát, meghalt szívszakadásban s azok megnyugodtak benne. Egyébiránt nem lehetett panaszuk a marquis ellen, mert az pontosan kifizette nekik a kötelezett móringot, neje halála után.

A marquis visszatért Párisba s ezúttal mint kérő mutatta be magát Olivánál.

A delnő elfogadta őt. Tudniillik elfogadta házánál. A további még kérdés alá jött.

Az első találkozásnál azt a különbséget fedezte fel Olivánál a marquis, hogy míg előbbi hódolatait haraggal utasítá vissza, a mostaniakon nevet.

Oh pedig mint illett neki mind a harag, mind a nevetés, lehetetlen volt őt még annál jobban nem szeretni.

Malmont vagyonát, nevét, szerelmét tevé a hölgy lábai elé s az nevetett rajta; pedig a marquis gazdag volt, fényes nevű és szép férfi.

– Kedves marquis, én mondok önnek egy jó tanácsot. Mikor szolgát akar ön venni, vigyázzon, hogy ne vegyen magának urat.

– És ha épen urat akarnék venni?

– Akkor jó helyen kereskednék nálam. Csakhogy mi mind a ketten nagyon jól ismerjük már egymást és igen régóta. Úgy hiszem, hogy az édes anyám már az ön nevén tanított sírni. – És nagyon sokat sírtam az ön nevén, higyje el. És most azt hiszem, hogy ez a kárpótlásom, hogy annyit nevethetek rajta.

A marquist nem hozta e czélzás zavarba. Régen készen volt rá.

– Elismerem, hogy végtelen sokat vétettem ön anyja ellen s ha nem bántam volna azt meg ezerszer, nem jöttem volna ide, hogy bűnömet jóvá tegyem. Én kegyednek elrablott nevéért ennevemet adom, a nyomorért, mit szenvedett, átadom mindenemet; éljek én kegyelemkenyéren önnél s a szenvedésekért, miknek könnyelmű szerzője voltam, úrrá teszem kegyedet sorsom fölött, hatalmában áll azokért boszút állni rajtam, vagy megbocsátani.

– Úgy hiszem, ilyen szépen beszélnek minden nőhöz, midőn feleségül kérik. És én még egyet sem ismertem, a kinek helyét irigyeltem volna. Bizonyosan még édesebb szavakat is mondtak ennél a saint-denisi esketőn, a hol anyámat megcsalták; oh ott még esküdtek is! igaz, hogy nem valódi lelkész előtt, de az Isten előtt és azt sem tartották meg. Lássa, marquis, én bennem nagyon régi ez a fájdalom; sokkal régibb, mint az élet. Annak, hogy önt itt elfogadom s önnel beszélek, sőt még vallomásait is végig hallgatom, ne keresse ön más okát, mint hogy oly igen el vagyok már fásulva minden iránt, hogy még gyűlölni sem tudok; mert ha gyűlölni tudnék, ez volna az első indulat, a mit ön iránt érzenék. De nem érzek semmit. Olyan távol tartom magamat mindenkitől, hogy nem érezhetek. Szánom azokat a szegény gyarló nőket, a kik hisznek, szeretnek, azután gyűlölnek és panaszkodnak, a kik megkötöztetik magukat egy vékony pókhálóban s ott vergődnek, mint a szárnyaszegett pillangó. Nem tartozom közéjök. Nem hiszek és nem csalatkozom. Önző vagyok. Önző a legidomultabb mértékig. Önnek nagyon jól kell értenie, mit tesz ez? mert ön maga is az.

Malmont hallgatott, valamin gondolkodott magában; a delnő pedig figyelmesen nézte a gondolkodó arczát, mert meg akarta tudni, hogy az mire gondol most? – És – talán meg is tudta.

– Egyetlen asszonyt irigyeltem életemben, szólt Oliva könnyű elbeszélés hangján, mintha csak puszta mesét mondana most, mely épen eszébe jutott, egy gyilkos feleségét. A férj dühből megölte ellenfelét s kénytelen volt futni a törvény keze elől. A nő védte, rejtegette, ápolta őt, egyedül ő ismerte menhelyét. A férj élete egészen a nő kezében volt. Mennyi aggodalmat, mennyi gyötrelmet kiállt ez asszony, mennyit fáradt, tűrt, nélkülözött – és mégis milyen boldog volt. Valahányszor férjével találkozott, annak fájdalmas szerelme ölelte át, annak hálakönyűi üdvözlék. Az üldözött vigasztaló angyalát látta benne, ki őt az egész világ igazsága ellen védte minden erejével, mit a nőnek a szerelem kölcsönöz; még önlelkiismerete ellen is, s a ki őt egy szavával semmivé teheté, ha ellene talált volna véteni… Ezt a nőt tudtam irigyelni.

Malmont arczán egyre olvashatóbbak lettek a gondolatok Olivának e szavai alatt, ki mentől többet olvasott azokból, annál nagyobb borzadályt érzett lelkében.

– Kegyed tehát azért irigylé e nőt, mert az, ha neki tetszett, férjét a vérpadra küldheté? kérdé a marquis olyan csodálatos mosolylyal, a mit ajkainak vonaglása minduntalan eltorzított.

– Igen. Ez ember lehetett egy őrjöngő, egy dæmon; a miatt, a kit szeretett, megölt egy embert, kit gyűlölt s azután kezébe adta magát annak életre-halálra, a kit szeretett. Hogyne lett volna viszont szeretve!

A marquis arczát egyre jobban elhagyta a tettetett nyugalom; lelkében küzdő eszmék tükrözték magukat azon vissza, s midőn a delnő mintegy elragadtatással mondá: hogyne lett volna a férfi viszont szeretve! a marquis elveszté józan eszét s reszketve mondá a csodálatos hölgynek:

– Oliva, ön engem megtébolyít. Őrült vagyok, midőn beszélni hallom. Ön az életet kivánja a szerelemért. – Én átadom önnek étetemnek titkát, melyet ha elárul ön, nem visz ugyan vérpadra, mert magamnak is van bátorságom egy pisztoly ajkát megcsókolni, de visszahozhatlanul elveszít. El fogja-e hinni akkor, hogy szeretem, hogy szeretni fogom örökké, hogy semmivé tehet, ha valaha megszüntem önt szeretni.

– Beszéljen. Rebegé a hölgy jól rejtett borzalommal.

Malmont közelebb hajlott hozzá, halkabban beszélve. Az, a mit mondott, szinte égeté a hölgy fedetlen vállát.

– Ön azt mondá, hogy e férfinak, ki azért, a kit szeretett, megölt egy embert, a kit gyűlölt, viszontszerelmet kelle találnia. Ime én is megöltem egy embert, a kit gyűlölék, azért a kit szeretek.

– Kit?

– Nőmet.

– Ez mese.

– Méreggel öltem meg őt, senki sem tud róla semmit.

Oliva szédülést érzett, kénytelen volt karszéke támlájába fogózni; arczát azonban most is kényszeríté mosolyt mutatni s könnyű vérrel susogá:

– Minő együgyű mese!

– S ha én önnek kezébe adnám az okiratokat, mik ellenem bizonyíthatnak, az ismeretlen méreg készítése módját, a leveleket, miket annak készítőjével váltottam s miket visszaszerezni gondom volt; ha megnevezném magát az embert, ki egyetlen tanú ellenem, de messzelakó és öntudatlan tanú; ha így kezébe adnám önnek magamat, azt mondva: «Szeress vagy ölj meg!» mit tenne ön?

A csodálatos hölgy tudott uralkodni magán: nem halaványult el, nem sikoltott fel a borzalomtól, nem kiáltott segítségért, nem; hódítóan hajolt a marquis felé s kezét nyujtá neki.

– Az elsőt!

Azzal hirtelen megfordult s mint egy szemérmes gyermek, kinek az első vallomás kisikamlott ajkairól, elfutott mellékszobájába, ott hagyva Malmontot a szerelmi őrjöngés tetőpontján.

Még abban az órában visszajött hozzá Malmont s egy kis szekrénykét adott neki által, melyben valami volt, a minél drágább nászajándékot vőlegény nem adott menyasszonyának: egy életnek s egy halálnak titka.

Oliva elolvasta ez iszonyú leveleket – mosolyogva; felnyitogatá az átkos szelenczéket, üvegcséket, mikhez maga Malmont is reszketve nyult, ő mosolyogva; meggyőződött az átkozott valóról és nem reszketett belé – s másnap – megesküdött a marquisval a Saint-Eustache templomban – és akkor is mosolygott.