V.

Ez álomkórság csak hetek mulva tünedezett el a megmérgezett nő idegeiből. Az alatt csak perczekre ébredt fel néha; akkor megismeré Ardent-t, rámosolygott; engedett magának ételt, italt adni, gyógyszert vett be, néha fel is kelt, felöltözött, Ardent karján végig járt a szobában, hanem beszélni nem tudott. Nem emlékezett semmire, a mi elmúlt, a jelent is csak úgy észlelte, mint a ki még félig álmodik, s azoknak felelget, a kik álmában beszélnek hozzá.

Ardent egy éjjel fedett kocsiban elszállítá őt falun lakó szülőihez. Ott félévi anyai ápolás lassankint visszaadta a nőt az életnek; kigyógyult a halál utáni mámorból, megrázott idegrendszere helyre jött, kedélye feltisztult, lelke visszanyerte látását, s azután megtanult boldog lenni. Ardent neje lett.

Miért ne lett volna az? Nem mondhatta-e őt az Isten előtt magáénak az a férfi, ki őt a sírból hozta fel, ki eltávozott lelkét szerető gonddal édesgette vissza a földi világba? Nem szünt-e meg neje lenni Malmontnak, a midőn a koporsó födelét rászegezték? nem szakadt-e ott ketté minden viszony közöttük, a hol a sírboltajtó elválasztá őket egymástól? Nem egy új élet-e ez, a melyben most jár, egy új világ, a halál országa utáni lét, s ki üldözhetne valakit – a túlvilágon?

Amália valóban a túlvilágon találta magát félév múlva. Most kezdett el még gyermek lenni, örülni a mezei virágnak, az apró házi állatkáknak, a boldog családi csendéletnek. – Mintha az a szomorú, kétségbeesett halvány teremtés, a ki az előtt marquis Malmont őrzött kastélyában sóhajtani sem mert, valóban halva feküdnék a földben, s egy másik lény támadt volna fel helyette, a ki vidám, enyelgő, elmés, kinek gyermeteg jó kedve mindenkit földerít, a ki közelében él, a ki néha oly túlcsapongó örömében, hogy Ardentnak kell őt figyelmeztetni: – «a nagy öröm megárt! Malmont még él!»

Igaz ugyan, hogy megházasodott, elvette Páris leghíresebb delnőjét, de azt már tudja a világ, hogy nem boldog vele. A nő tudja kínozni férjét.

Ardent sokszor felment Párisba, hírt hallani Malmont felől, a ki őt sohasem látta; olyankor megfoghatlan meséket regéltek neki e csodálatos viszony felől, mi e férj és neje között van.

Ez a férfi, ki oly hiú, oly merész volt a világ előtt, ki hideg szivével szeretett dicsekedni máskor, a gyávaságig szelid volt úrnője közelében, s ha az véletlenül megszólítá, összerezzent bele. A marquist éjente valami csodálatos kór szokta gyötreni; félre beszélt; ilyenkor kiküldötte cselédeit s orvost sem eresztett magához közel. Nem is állta volna ki ember, hogy azt a nyögést, azt a kisértetes sóhajtozást órákig hallgassa; közbe a marquis eleven visióinak töredékes felkiáltásait. Csak Oliva volt az, a ki ezt ki tudta állni. Ő reggelig eljárkált abban a teremben, a hol Malmont feküdt; mit tett, mit beszélt? azt nem tudta senki, de a mellékszobában fekvő cselédek nem birták szemeiket lehunyni attól a suttogástól, a mit a nő beszélt férjéhez, s a mire ez kétségbeesve ordítozott fel, hogy ne szóljon tovább! és még sem merte neki azt mondani, hogy hagyja el, hanem vonaglott előtte, mint egy meggázolt féreg.

Ilyenek voltak marquis Malmont mézes hetei.

Félév alatt a délczeg, daliás férfi egy roskatag váz lett. Templomba kezde járni, merev, sötét tekintettel járta az utczákat, gyakran reggelenként aléltan lelték őt cselédei szobájában a térdeplő előtt, a feszületet görcsösen szorítva két kezébe.

Mind e rejtély fölött magasan látszott uralkodni ama csodálatos nő, ki nem sajnálta ifju életét azon emberével összekötni, a kit gyűlölt, csak azért, hogy kínzója lehessen neki, a míg él.

A marquisról eszeveszett dolgokat kezdtek elbeszélni, hogy éjjel kiküldözi cselédeit, megnézni, hogy nincsen-e valami idegen nő az utczán, a ki be akar jönni a házba? A cselédek unják már a sok szaladgálást, s inkább hazudnak neki, hogy de igenis van. Akkor azután kérdezi tőlük, hogy milyen? Azok leirnak előtte valakit, a hogy épen eszükbe jut. Azon azután megnyugszik. Látszik, hogy nem találták el azt a képet, a mi az ő lelke előtt jár, csak nehány lépésnyi távolban szüntelen előtte, soha sem tud neki hátat fordítani, mindig előtte jár. Egyszer Oliva szobaleánya valamit mondott a marquis inasának; midőn a marquis a következő éjjel ismét felkölté a cselédet, azt kérdezve, hogy nincs az előszobában valami delnő, a ki őt keresi: az leírt előtte egy olyan alakot, a melytől a marquis arczából eltünt a vér, a mitől reszketett minden tagja, s ekkor arra kérte az inast, hogy vegye le a falról azt a pisztolyt, s lője őt vele főbe; a mit ez természetesen nem fogadott meg.

Máskor meg mindenféle rongyos embereket keresett fel a külvárosokban; azoknak igért nagy összegeket, hogy menjenek el Issoduneba, törjék fel ott a Malmont-család sírboltját; valakit találni fognak ott egy szögletben, a ki már nem él, azt fektessék vissza üres helyére és szegezzék rá jól a koporsó födelét. Azok azt hitték, hogy őrült, s nem indultak el szavára.

Végre egy este, a mint szobájába lépett a marquis, irtózatosan sikoltva szökött vissza az ajtóból, s azzal a lépcsőkön lerohant és elfutott a háztól.

Mi úgy megrezzenté, az egy arczkép volt, megholt nejének arczképe, melyet Oliva készíttetett számára, s távolléte alatt ágya fölé függeszteté.

A marquis hová futott el házától? először a Szajna partjára; de ahhoz nem volt bátorsága; végig sietett a parton, egyik hidon keresztül, a másikon megint vissza, a hidakról lenézegetett a vízbe. Nem volt bátorsága a korláton keresztül ugrani.

Végre elhatározta magát, egy üres bérkocsit talált elő, annak azt mondá, hogy vigye őt a rendőrfőnökhöz.

Még a bérkocsisnak is feltünt a férfi feldúlt arcza; azt kérdezé tőle: «odáig viteti-e magát csak, vagy vissza is?»

Malmont komolyan vette a humoristikus kérdést, s azt felelé, hogy csak odáig.

A rendőrfőnök személyes ismerőse volt Malmontnak, ki már régóta tudója volt sok apró részletnek a marquis életéből, különösen a mik azzal második házassága óta történtek.

Malmont ebben az órában fölfedezte a hivatalnok előtt, hogy ő első feleségét megölte. Elmondá neki, hogy annyira nyomja a bűntudat, hogy inkább szabadulni kíván az élettöl, s enyhülést talál abban a gondolatban, hogy bűneiért vérével lakoljon.

Vallomását azonban annyira keverte titkos visiókkal, képtelen lélekjelenésekkel, hogy a rendőrfőnök nem hitte el neki a mit beszélt, egészen más valamit hitt felőle.

Malmont észrevette a kétkedést a hivatalnok arczán; a maniákusok nagyon éles tekintettel bírnak, ha azt kell észrevenni, hogy valaki nem hiszi magában azt, a mit tőlük hallott. Ekkor tehát azt is megmondta neki, hogy a bizonyítékok, a készített mérgek, azoknak készítője nevével s a részletes gyilkosság leirásával együtt neje kezében vannak, kinek ő azokat egykor őrült szerelme bizonyítékául adta át, csak kérje tőle a főnök; ez az asszony bizonyosan ki fogja azokat szolgáltatni, mert őt halálosan gyűlöli. Legyen az ő öröme teljes.

A rendőrfőnök egyet gondolt; levelet irt rögtön Olivának, hogy azonnal siessen az általa meghatározott helyre; azzal karon fogta a marquist, s azt mondta neki, hogy ez önfeladás nyomán őt azonnal foglyává teszi, s személyesen fogja őt oda elszállítani, a hol azután őrizet alá tehetik.

A marquis megköszönte a figyelmet, melyet a főhivatalnok rangja iránt tanusított, s engedte magát karonfogva levezettetni általa a lépcsőkön, ott beült a rendőrfőnök fedett hintajába, ez mellette foglalt helyet; fegyveres rendőr nem ment velük, csupán az egyenruhás cselédek a bakon. Malmont gondolá: akárki azt hiheti, hogy mi most valami estélyre megyünk együtt, pedig a börtönbe visznek.

És pedig nem a börtönbe vitték.

Abban az ismeretlen épületben, melynek udvarán a rendőrfőnök kocsija megállt vele, egy szelid, komoly arczú férfiu fogadta el őket, kinek vonásaiban Malmont hiába akarta keresni a biró szigorúságát, vagy a tömlöczőr keménységét, inkább hasonlított az valami jókedélyű tudományos emberhez, például orvoshoz.

A rendőrfőnök azt mondá Malmontnak, hogy legyen ez úr előtt egészen nyilt, mondja el neki, a mit vele tudatni óhajt, mert ez az úr lesz az ön védője. Legyen hozzá teljes bizalommal. Ha vége lesz értekezésüknek, ön ismét vissza fog jönni.

Marquis Malmont egyedül maradva az ismeretlennel, elmondá neki, hogy ő védetni nem akarja magát, de ha a fiatal ügyész úr ki akarja magát valami szép beszéd által tüntetni, ő kész előtte az egész bűneset adatait, lélektani folyamatával, visióival és chemiai műtéteivel együtt elmondani, a miből azután az ügyvéd úr csinálhat olyan cause célebret, a milyen neki hírt s nevet szerezhet.

Azzal elmondott az ügyvéd úrnak mindent, a mit már a rendőrfőnök előtt is fölfedezett. A fiatal, tudósképű ember folyvást szemei közé nézett a beszélőnek, néha a kezét megfogta, s ez érzé, hogy annak ujjai, mintha véletlenül tennék, néhány perczig üterein nyugosznak meg. Különös ügyvéd lehet ez.

Azonban csak mondta előtte tovább történetét, a maga rémes valóságában, hogy arczán a hideg verejték gyöngyözött bele, s többször félbe kelletett azt szakítania, a titkos borzadály miatt.

Ezalatt a rendőrfőnök várta a mellékteremben Olivát.

Néhány percz mulva az is megérkezett.

A rendőrfőnök eléje sietett.

– Bocsánat, asszonyom, hogy e helyre fárasztottam önt. Kegyed férjének nagy baja van.

– Sejtem, mondá Oliva. Ő följelentette magát, mint gyilkost.

– Valóban azt tevé.

– Azt állította, hogy első nejét megölte.

– Igen. Azt mondta előttem.

– S valószinűleg hivatkozott reám, hogy én ismerem bűnének részleteit; kezemben vannak bizonyítványai, s azokat szivesen ki fogom adni, mert én gyűlölöm, mert üldözője vagyok…

– Asszonyom, hogy tudhatja ön ezeket? Épen ezért hivattam önt, s ön már előre tudja, a mit mondani akarok.

– Szegény ember, szólt Oliva szánalommal, ez rögeszméje; előttem is sokszor rajongott vele, mindig más, meg más versióját találva ki a történetnek. Féltem őt, hogy meg fog bele tébolyodni.

– Tehát az esemény, a mit mondott, nem való?

– Nem, uram, az csak egy szomorú hallucinatio, egy képzeletben festett rém; a mesének semmi alapja, a mit megitélhet ön abból, hogy a szerencsétlen ember engemet titkos üldözőjének képzel, ki nem rég idő előtt önkényt választám őt férjemül, s midőn borzasztó betegsége rajta kitört, híven és gyöngéden ápolám mindig.

– S mi ok lehetett e képzelgés alapja?

– Igen természetes ok uram. Midőn nőül vett, a nászestén epilepticus roham szállta meg. Ő drasticus szerekhez folyamodott, hogy betegségétől megszabaduljon, s azok megzavarták idegrendszerét. Úgy hiszem, hogy ez mindent legjobban kimagyaráz.

– Ez sokszor megtörténik, mondá a rendőrfőnök, ki semmi csodálnivalót sem talált abban, hogy egy párisi delnő ilyen orvostudományi titkokkal ismerős legyen. Kegyed férjét e szerint gyógyíttatni fogjuk.

– Valóban én is azt hiszem, hogy legfőbb ideje erre gondolnunk. A míg monomaniája csak a közöttünki jelenetekre szorítkozott, titkoltam, rejtegettem azt; azonban már cselédek és ismeretlen emberek előtt is kezd háborogni; s félek, hogy egyszer saját életében tesz kárt. Épen néhány nap előtt történt, hogy pitvarnokát rá akarta beszélni, hogy őt lője főbe.

– Asszonyom, kegyed tudja, hogy férje most itt van?

– Gyanítottam.

– Nem fogja kegyedet sérteni, ha azt mondom, hogy itt is fog maradni?

– Uram, én kénytelen vagyok ezt a hidegvért erőltetni magamra, mert ha gondolkozni akarnék azon, hogy egy szép, deli férfi, kit hajlamból választottam férjemül, a nélkül, hogy otthon nyugalmas házában velem, nejével, egyetlen egy boldog pillanatot töltött volna: most e borzasztó helyen van és nekem őt itt kell hagynom, – akkor akár magam is itt maradjak.

– Teljesen értem kegyed fájdalmát. Vigasztalódjék; én úgy hiszem, hogy ki fogják őt gyógyítani. A mi bajnak természeti okai vannak, azt természeti erők megorvosolják. – Hanem a gyógyítás valószinűleg hosszú leend.

– Ön meg fogja tudni, uram, hogy bármily hosszú legyen is az: Malmont marquis neje női kötelességeiről meg nem felejtkezik.

– Meg vagyok felőle győződve.

– Nem gondolja ön, hogy jó lenne, ha vele találkoznám?

– Ellenkezőleg. Nem szabad önt látnia. Távozzék asszonyom haza.

Oliva elment, a rendőrfőnök pedig visszatért Malmonthoz.

A marquis a rémtörténet elbeszélésétől kifáradtan ült karszékében; az a különös ügyvéd forró homlokát simogatta.

– Uram, szólt hozzá a főnök, legyen ön bizalommal e derék férfiuhoz, ő szivén hordozandja az ön ügyét; tekintse benne valódi jóakaró barátját; addig is, míg önt hivatni fogják, maradjon itt és viselje magát nyugodtan.

Malmont azt mondta, hogy egészen megvigasztalva érzi magát, miután bűnét kivallotta, s büntetésére vár; hogy régóta elfeledte, hogy kell csendesen aludni? reméli, hogy megtanulja azt itt – a börtönben.

Az pedig nem volt a börtön, hanem a Bicétre, az őrültek háza.

Első egypár nap nem vette azt észre Malmont, hogy hová jutott? Komolyan úgy beszélt orvosával, mintha az ügyvéde volna, csak akkor, a midőn az gyógyrendszerét nagy óvatosan megkezdé, akkor jött rá, hogy ő vele nem úgy bánnak mint bűnössel, hanem mint őrülttel…

És akkor elkezdett dühösködni, tombolni; arra aztán bezárták az ádáz őrültek közé; mentől jobban átkozta magát és esküdött, hogy ő gyilkos, annál jobban hittek gonosz betegségében, s fárasztották magukat gyógyításában; csepegették fejére a vizet, s töltötték összecsikart fogai közé az orvosságot, míg utoljára térdre hullott, megadta magát és úgy könyörgött, hogy végezzék ki, hiszen ő azt megérdemelte.

Oliva azon naptól kezdve elhagyta Boulevard des Italiensi palotáját, egy bérelt lakba vonult a Bicétrehez közel.

Azt mondta róla minden ember, hogy példánya a női hűségnek. Minden nap kétszer ment személyesen tudakozódni a marquis hogyléte felől; gazdagon fizette az orvost, s órákig eltanácskozott vele a marquis betegsége okairól, folyamáról, fokozatairól; azután a használandó gyógyszerekről, reagensekről, heroicumokról, az egész gyógyrendszerről. Úgy látszik, hogy azóta mindig ezt tanulmányozza.

… A marquisra ki volt mondva, hogy ott haljon meg a Bicétreben.