VI.

Malmont csak egy útját látta a szabadulásnak: csendesen viselni magát és úgy tenni, mint a ki gyógyulóban van.

Nappal sikerült az neki; nyugodtan, szeliden tudott orvosaival beszélni, felelt értelmesen, nevetett a mulatságos adomákon, miket olvasni adtak neki; örömest hallgatta a zenét, s maga is kért egy fuvolát, hogy azon játszék; leült más jámbor ábrándozókkal sakkozni, kártyázni, s nem vette észre, hogy a zene, a nevetés, a kártyázás háta mögött szüntelen ott van egy megmozdíthatlan örök gondolatja, mely lelkében tovább-tovább fonódik és untalan újra kezdi magát, s mely annyival iszonyúbb az őrültek rögeszméjénél, mert ez való, gyógyíthatlan tudás… Hanem éjjel a csendes, árnyékos, lélekjárta órában nem volt hatalma többé lelke rémei felett; akkor azok lettek az ő urai, akkor lehetett hallani, mint sír, mint sóhajtoz, mint veri magát a földhöz; imádkozik az Istenhez, s egy percz mulva tagadja annak lételét, és beszél láthatlan alakokhoz, küzd velük, fut előlük, küldözi őket maga elől, míg végre kifáradtan rogyik össze elviselhetlen terheik alatt.

Az orvosok szépen törhették rajta a fejüket, hogy micsoda neme ez az őrültségnek, mely éjszaka megjő s nappal elmarad.

Egy délután erős zivatar támadt; az őrültek egy része a Bicétre kertjében sétált, midőn egyszerre minden fenyegető előzmény nélkül rajtuk csapott a vihar. Akkora jegek kezdtek el hullani, mint egy dió, a heves szél gyökereikből tépte ki a fákat, egy villám épen a kert vízmedenczéjébe csapott le. Annyi őrült ordítás, jégverés, menydörgés közepett Malmontnak egy gondolat jutott eszébe: menekülni erről a helyről.

Az őrök annyira meg voltak lepve, elájult asszonyok, rémült tébolyodottak annyi dolgot adtak nekik, hogy oly nyugalmasabb betegekre mint ő, nem is figyelhettek akkor; maga a zivatar, ez a természet őrült fia, pártul fogta a menekülőt; porfelleg, jégeső elrejté őt szem elől, senki sem vette észre az első zavarban, hogy egy tébolyodott ember felmászik a három ölnél magasabb kőfalra, s onnan, e nyaktörő magasból, pillanatnyi habozás nélkül leveti magát arra a koczkára, hogy összezúzva marad a földön.

Az orkán nem engedte őt leesni a kövezetre, hanem elrepíté hat ölnyi távolra, mint egy lapdát, s ott az utczai jeges árba vetette le. Semmije sem törött. Hirtelen fölszedte magát, s kezdett futni ki a szabadba. Tudta jól, hogy merre kell mennie? a merre a zivatar húzódott: ez volt az ő természetes védője, útmutatója. Tudta, hogy a zivatar mentében senki sem jő őt üldözni. Ádáz óra volt az, s annak magának is őrültnek kellett volna lenni, ki ebben az órában egy őrültet el akart volna fogni. A sűrű jég paskolta a futó födetlen fejét, a szél széttépte ruháit, a villám czikázva vágott keresztül szemei előtt, recsegő dörgését hagyva maga után; a futó nem gondolt velük, a merre a szél vitte, a merre a hulló jég kergeté, arra száguldott, a hol elesett, ott megpihent, s azután megint futott a szél előtt, a villámok után.

Két óráig tartott, a míg a zivatar elfutott fölötte; a vihar mégis jobb futó, mint az őrült; az tova ment, őt pedig elhagyta egy összedült erdő közepén. Valami szép kis mulató erdő volt az, Páristól két órányira; a kitépett fák, mik az utakon keresztül voltak döntögetve, mind hársak és jegenyék voltak, lehasgatott galyak temették el az alacsony rózsa-, ákász- és jazminbokrokat, miket sűrűn fedett a halomra hullott jég.

Ez épen arra való hely volt, hogy Malmont éjszakai tanyául válaszsza magának. Körül minden mező, liget le volt tarolva; volt az embereknek egyéb gondjuk, mint egy elfutott őrültet kergetni.

Egy tövéből kiforgatott fenyő alatt, mely ágaival egy egész szép csoport taxusfát nyomott össze, elég sűrű, elég sötét menedéket talált – a jeget kihányta maga alól, oda bevonult és összehúzta magát.

Lassankint egész éjszaka lett, az ég beborult, sötét lett, hanem a távozó zivatar még egyre világított benne. Egyik villám a másik után perczről-perczre, majd itt, majd amott deríté fel a tájat, szomorgó kékes színt adva mindennek egy perczre. – Jó világítás ez annak, a ki úgy keresi az útat, mint marquis Malmont.

Két óráig gunnyasztott a fenyők és taxusfák sötétében, nem aludt, nem is arra való volt neki ez az éjszaka, hanem kigondolta magában az egész úti tervet, mindent, a mit annyit forgatott fejében, ha egyszer kiszabadulhatna, mit tenne? hová menne? és hogyan érne oda?

Azután útra kelt és ment – ment, míg nem virradt. A vihar egész éjjel világított előtte s hivogatta őt maga után. Nem tartott az úton, nem találkozhatott senkivel; kikerülte a falvakat, s reggelre elbujt egy híd alá. Ott várta be, míg ismét bealkonyodik, s egész nap ki nem jött rejtekéből.

Mikor ismét jó sötét lett, akkor folytatta az útját. Letért az eddigi irányból, s délszak felé kezdett tartani. Néhány óra alatt kiért abból a szomorú pásztából, a mit a jégeső hosszú vonalban egész a tengerpartig elvert, s zöld erdők közé jutott. Jobbára dió- és gesztenyefák voltak. Ott lakomát tartott e fák alatt. A gyümölcs félérett volt már, s ő elég éhes, hogy azt egész érettnek találja. Még azonfelül ruháját is tele szedte a hulladékkal, mert még holnap is nap lesz, és nem tudja, hol fognak a számára teríteni? Holnaputánon túl aztán vagy virrad meg többet, vagy sem.

Néhol mégis a mérföldmutatók kedveért ki kellett mennie az útra, hogy megtudja, vajjon jól megy-e erre? olyankor az út melletti árokban lappangott végig, hogy véletlen észre ne vegyék.

A következő virradatra egy nagy síkságot ért, melyen sem erdő, sem hegyszakadék nem volt, a hol elrejthesse magát, itt egy boglyába ásta be magát, s ott várta végig a hosszú napot. Parasztok ott jártak körülötte szekerekkel, egyik-másik boglyát felrakták, elvitték: az ő rejtekhelye érintetlen maradt. – Egy-egy kuvaszkutya meg is ugatta, a béresek azt mondák: hörcsögöt kerget, s nem törődtek vele.

Azután megint éjszaka lett és ő megint futott odább, s azután még egy fáradságos éjszaka és még egy unalmas nap következett, az utolsó éjszakán azután czélt ért.

Reggelre ott volt az issodunei temetőben.

Ott volt azon sírbolt előtt, melybe első feleségét eltemetteté, azon rácsajtó előtt, mely azóta úgy belerozsdásodott sarkaiba; a halottak olyan keveset használják a kilincseket!

– Itt vagyok, halovány kísértő lélek! suttogott e rácson keresztül. Eddig te látogattál meg engem, most én látogatlak meg téged. Csak egy éjszakát várj még, csak a jövő éjfélt, akkor majd többet beszéljünk egymással. Majd éjfélkor, addig nyugodjál…

Malmont tudta, hogy e sírbolt előtt áll egy régi római sarcophag, mit ő diszítménynek állíttatott oda, e tág kőkoporsó egyik végén van egy nagy törés, melyen befér egy ember, s odabenn bizton elrejtőzhetik; senkinek sem fog eszébe jutni, hogy ott élő embert keressen.

A marquis oda rejté magát.

És azután arról gondolkozott, hogy majd mikor megint éjszaka lesz, a sírbolt tetején keresztül lemászik valamelyik léglyukon át, melyen vissza nem lehet jönni. Nem is szükséges. Ott a koporsóból kikelt hullát visszafekteti elhagyott fekhelyére, s azután – egy vasszegre ott a fülke mellett felakasztja magát. Tudja bizonyosan, hogy most is ott az a kötél, melyen a koporsót leeresztették. Majd azután egyszer a jövő században, ha ez a sírbolt is rommá lesz, s szétbontják, a temető helyére várost építenek, hogy fogják az emberek fejüket törni rajta, hogyan került az a kötélen csüggő csontváz ama koporsó mellé? ki lehetett az és mi hozta oda? Hogy kapnak majd rajta a regényirók és a tárczaköltők!

Tetszett neki ez a gondolat; hiú volt rá.

A nap szépen feljött, szűk oduja nyílásán keresztül látta, hogy ragyognak a fűszálakon rezgő harmatcseppek, hogy nyitják ki a vad virágok éjjel alvó kelyheiket; hallotta, hogy dong a vadméh virágról-virágra szállva, és azt kivánta magában, hogy csak már elmúlna ez az utálatos napfény.

Annak a szép napfénynek pedig igen sok ember örült akkor. Vasárnap volt; szegény városi nép ilyenkor siet ki a zöldbe, meglátogatja a mulató-kerteket, még a temetőket is szereti, ha a nap melegen süt akkor.

Ott jártak keltek az emberek Malmont rejteke körül, szilaj diákcsapat laptázott közelében. Százan is megfordultak ott a sírbolt előtt s betűzték fenhangon az aranyos irást a sírlapról. Némelyik rosszul olvasta, Malmont úgy szerette volna megigazítani. Egyszer egy dajka is jött oda egy gyermekkel, leült vele a sarcophagra; mulattatá a gyermeket zörgetyűvel, danolt neki, a gyermek nem akart aludni.

Azután délre harangoztak s egy kis csendesség támadt. Megint hallható lett az örökös bogárdongás, s ez alatt Malmont szemeit elnyomta az álom.

Talán sokáig aludt, talán sokat is álmodott, a midőn hirtelen felébreszté valami, és az még csodálatosabb volt minden álomnál.

A mi felébreszté, az egy ismerős hang volt; hang, a mitől egész idegzete megrázkódott: eltemetett nejének hangja.

De nem az a sírokból jövő hang, melylyel a rémek ijesztgetnek éjjelenként kísértetlátó halandót, hanem vidám enyelgő beszéd, vegyülve nevetéssel és gyermeteg felkiáltásokkal.

Malmont kitekintett a sarcophag nyílásán, és látta őt maga előtt; ugyanazon arczot és alakot, a kit ő a sírba letett és a ki most itt jár a virágos fűben.

De mégsem ugyanazon arcz; mert a kit ő eltemetett, az szomorú, hervatag virág volt, ez pedig egy vidám, piros, nyájas teremtés, a kinek arczáról a boldogság sugárzik.

A boldogság meg is van fejtve. Ott van mellette egy szép, szelid arczú ifju, ki a hölgy kezét kezei közt tartja, s olyan gyöngéden, olyan szerelmesen tekint reá, mint egy szerető férj.

Egészen olyan, mint ő, de még sem ő!

A hölgy odafutott a sírkőhöz, s elolvasta, a mi rá volt irva:

«Itt nyugszik Lizardin Amélie, marquis Malmont feledhetlen neje; a vigasztalhatlan férj ide temette el minden boldogságát, óhajtva a boldog feltámadást, mely őket ismét egyesítse.»

A nő olyan jókedvűen tudott kaczagni erre.

– Ne nevess, Charlotte! feddé őt szeliden az ifju, s elvonta onnan a sírkőtől.

Malmont gondolá, hogy minőt tévedt, ez más: ez Charlotte.

A pajkos nő azonban tréfásan ölelte most körül az ifju nyakát, s azt mondá neki:

– Miért nevezesz te engem ilyenkor is Charlottenak, midőn egyedül vagyunk?

– Hogy hozzá szokjam. Látod, te oly gondatlan vagy.

Ah! Malmont figyelni kezdett.

A hölgy odavonta férjét a sírt körülvevő orgonabokrok mögé, s kényszeríté vele együtt leülni a szép puha pázsitra.

– Haragszol rám? kérdezé tőle gyermeteg hizelgéssel.

– Féltelek; merész szeszély volt tőled ide jönni.

– Ah, ah! ne félj; az egész föld tele van angyalokkal, csak egy ördög volt benne és az nem árthat már. Azután a halottak jó emberek, nem árulnak el senkit. Még a halál is jó ember; nélküle nem volnék a tiéd. Látod én azért jöttem ide, hogy megmondjam neki: «köszönöm neked jó halál, hogy engem Ardentomnak adtál.»

A férj magához ölelte nejét és megcsókolá.

– Látod, most itt ülünk együtt sírhalmamon; olvassuk sírversemet és kaczagunk hazugságain. Kinek jutott már az a szerencse, hogy saját sírján űlhetett és sírversét olvashatta?

– Bohó gyermek te. A boldogság elbizakodottá teszen.

– Megérdemeltem ezt a boldogságot, mert nagyon sokat szenvedtem érte. Aztán épen itt nincs mitől tartanunk. Egész Issoduneban nem látott senki élve, egy vén cseléden kívül, a ki azóta meghalt, senki sem ismert; csak akkor láttak, midőn a koporsóban feküdtem; hasonlítok ahhoz?

– Oh nem, oh nem! mondá Ardent, s bizonyságul kétszer is megcsókolá, mind a két szemét egyszer. Mind a két szem úgy nevetett utána.

– S végtére kinek volna érdeke engemet az egy halálon túl is üldözni; Malmont örült, midőn megszabadult tőlem, hogy új nőt vehessen, most pedig az őrültek házában ül, s mint magad mondád, orvosolhatlan tébolyult…

… – De hát ha meggyógyult?… szólt ekkor a hátuk mögött egy hang s, a szétváló orgonabokrok között ott állt marquis Malmont.