13. Mit Tudnak A Nők?!

Mindent meghódított Róma;… övé volt az egész világ.

Voltak birodalmai az æquatoron innen és túl, mik a struccztól a jegesmedvéig minden állatot megtermettek; voltak rabszolgái mindenféle színben; fehérek, feketék, olajszinűek; gyapjuhajúak és sáfrányfürtűek; erdőlakók és városépítők; aranynyal, ezüsttel, igazgyöngygyel és vérrel fizetők; éneklő, tánczoló és hadakozó rabszolgák; jókedvű, barátságos, mogorva és daczos rabszolgák; minden ország, minden nemzet meg volt már hódítva.

Meg volt hódítva az idegen férfierő; a római hadtudomány és fegyverzet lába alá tiporta a barbár óriásokat; vetélytárs lobogóit semmi szél sem lengeté már a határon.

Meg volt hódítva a nemes nagyravágyás; az elbukott nemzetek nagyjai a Cæsarok trónja előtt térdepeltek, czímeket és római lovagnemesi rangot esdve; s római nevek alatt siettek országaikba vissza, császári hivatalokban büszkélkedni. A hősök java Róma idegen legióiban harczolt; egyik rabnép a másik ellen, s viselte a római divat szabta öltönyt elfeledett ősi jelmeze helyében, és hordozá azt a felemelt «aranykezet», mint harczijelt, mely hazáját lesujtá.

Meghódolt a szellem: római műveltség, tudomány, művészet bűbájos ragálylyal lepte meg az idegen nemzeti életet; az elbukott nép egyszerre szokta meg a jármot és a civilizátiót.

Még maga az édes anyaföld is meghódolt az új gazda szavának, ki azt új ismeretlen növényekkel beülteté, folyóit medreikbe szorítá, utakat vágott erdőin keresztül, városokat építe sivatagjai közepébe, s óriási emlékeket emelt diadalai hírére. Minden, minden elismerte, hogy egy az úr a földön – és az Róma.

Csak a nők szívei nem voltak meghódítva.

Mintha mind az a nemes dacz, az a szent fájdalom egy elbukott hazáért, az a kínzó remény a múltak fényét a jövő ragyogásává változtathatni át, mi a közérzületből kiveszett, mind a gyöngébb nem keblébe menekült volna át, hogy ott elrejtve magát, lappangva, mint a hamu alatti tűz, éljen egyik ivadékból a másikba oltva, s lángra lobbanjon egy napon, a mikor férfinak lenni ismét dicsőség leend.

A rómaiaknak egymásután csupa «istenek»-nek hívott császárjaik voltak, a kik igen jól tudták bálványisteneik szerepét betölteni. Hiszen ők is úgy bocsátának vészt és pusztulást az őket vakon imádó népekre, s épen úgy nem adtak számot tetteikről senkinek, miként azok; épen úgy nem ismerték ezt a szót «lehetetlen» s épen oly hiábavalóság volt bennük bízni, mint amazokban.

A sok «isten» után valahára következett egy «ember»: Vespasian.

Az volt benne a legemberibb vonás, hogy fösvény volt. Zsugori császár! Nem a pazarló Augustus, hanem a takarékos öszvérhajcsár fia, ki kedvesének megengedé, hogy pénzért osztogasson hivatalokat s aztán a nyereségben osztozott vele; ki új adónemeket talált fel, s helytartóiról azzal a tréfás véleménynyel volt, hogy azok az ő szivacsai, kik a nép zsírjából tele szíják magukat, s a kiket azután ő egyszerre kifacsar.

Ezek mind igen szép «emberi» tulajdonok.

Vespasian egy ellencsászár holttestén keresztül lépett a trónra; a császári biborért folytatott harcz kiterjedt a világvárosra, Rómára is s a profán küzdelemben meggyuladt és porig égett a szent Capitolium.

A ős fellegvár lángja volt a jeltűz a meghódított népeknek a föltámadásra, és a mi tűz ebből támadt, az sokkal nagyobb volt, mint a milyennel jókedvében Nero császár megörvendezteté az ős Rómát.

Két hölgy volt a harczok indítója.

Az egyik egy druida szűz: Velleda, kinek jóslatai zendülésbe hozták Germania ős rengetegeit; a másik Julius Sabinus neje: Eponine; ki Gallia férfiainak kiáltá a jelszót: «tűzben a Capitolium! utána a többit!»

Mind a két nő szava gyujtott: mindkettő elbukott, Rómát nem győzhette le senki.

Velleda hőse, Civilis, legalább véres harczok után veszett el; De Sabinust árulás volt, a mi elejté; saját honfitársai, a sequanok faja, támadt föl ellene, Rómához híven, s szétverte római fegyverekkel a szabadsághős seregét, melyet csak a lelkesülés s nem a fegyelem tartott össze.

Sabinusnak menekülnie kellett.

Egy kisded vára volt Langres mellett, a síkon, abba menekült néhány harczosával a sequánok elől, kik nyomába érkeztek, s ostromolni kezdék, a mint a hidat maga után felvonatta.

Három nap ostromolták, harmadnap este már csak két embere maradt; a többi meghalt, vagy haldokolva hevert a sánczon.

Mikor beesteledett, azt mondá Sabinus két harczosának:

– Testvérim, most már csak hárman vagyunk.

Egy harczos szomorún monda rá:

– Holnap megint ezeren leszünk együtt.

– A földben, ugy-e?

– Ott, uram.

– Én másra gondolok. Még állanak gál testvéreink, a trevirek, Classicus és Tutor vezetése alatt, még harczol german szövetségesünk, Civil, a rómaiak ellen; jó volna még tovább élni s folytatni, a hol elhagytuk. Én még élni akarok, s ha ti segítségemre lesztek, megszabadulok.

– Szólj, mi cselekszünk.

– Egynek közületek meg kell halni, s egynek árulónak lenni ellenem.

– Nyilat vetünk rá; a kire a második esik, az a vesztes.

– E várnak van egy pinczéje; abban állnak élelmi szereink: ezt mindenki ismeri. E pinczéből egy szűk nyílás vezet egy másik kisebbe alá, ott állnak kincseim; már arról kevesen tudnak, de még ezen alul van egy harmadik üreg, a mit senki sem ismer; ennek nyílását egy nagy kő takarja. Én ez üregbe fogok alászállni: s ti ketten a követ annak nyílására hengerítitek. Akkor közületek egy belülről meggyujtja a raktárban összehalmozott faggyút és bivalybőröket. S az, a ki ezt cselekszi, maga is benn ég a várban. A másik ezalatt kiszökik az ellenséghez, s azon föltét alatt, hogy kegyelmet és szabadságot nyerjen, elárulja kincseim hollétét. Azután sietni fog Langresbe, nőmhöz, és Trierbe Classicushoz s titokban tudatja velük, hol vagyok? a többi azután az istenek dolga.

A két hős helyeslé Sabinus tervét.

A vezér a kettős pinczén keresztül leereszkedék a harmadikba; az egy sziklába vágott verem volt, semmi más: épen jó sírnak. A két bajnok egy «élj boldogul»-t kiálta a sírjába leszálló után s azután a nyílásba illeszté ismét a nehéz követ. Sabinus el volt temetve.

Azután fölmentek a várba, halomra hordták a nyergeket és kopjákat, a csepűkötegeket beitatták olajjal, a felhalmozott bivalybőröket szurokkal és faggyúval keverték be, az elhullott bajtársakat pánczélostól, fegyverestől felrakták a máglyák tetejére, s akkor nyilat húztak.

Tetrix volt az ifjabb neve, Varaker az öregebbé.

Tetrix húzta a rövidebb nyilat, Varaker a hosszabbat. A rövid nyil volt a szökevényé, a hosszú a gyujtogatóé. Amannak gyalázattal élni, emennek dicsően halni kellett.

És mégis – mind a kettő örült a választott sorsnak!

Varaker büszkén gondolt az óriási máglyára, mely az utolsó «lingo» szabadsághős lelkét füstfellegek tüzes szekerében küldi fel ősapáihoz; Tetrix pedig szívdobogva gondolt a bűbájos Eponine sötétkék szemeire, miknek könyeit letörülni, vagy folyni hagyni csupán tőle egy szó, – egy hallgatás.

Az éj alig hozá fel csillagait, midőn az ostromlók egy lángoszlopot láttak a vár közepéből fölemelkedni s egy futó érkezett a vár sánczai közül a vezér sátorához, ki éltének kegyelmet s magának szabadságot kért, ha megvallja, hogy mi történik ott a várban?

– Megigérték, a mit kért s akkor azt mondá, hogy a várőrség, mely még most is igen számos, elszánta magát Sabinussal együtt inkább megégni a vár üszkeiben, mint magát megadni. A vezér kincsei el vannak rejtve a föld alá, s azokra ő rávezetheti a győzteseket.

Már akkor jutalmat és decuriói rangot is igértek neki.

Az ostromlókból tűzoltók lettek, a sánczárkok vize segített az oltásban; a kincsszomjas nép reggelre legyőzte a dühöngő elemet s ura lett a romnak.

Csupán romokat talált s korommá égett holttesteket.

A fegyverteremben feküdt tizenkét viador csontváza, az izzó sisak még a főn; némelyikről levált a rostély, s abból ijesztőn mered ki a feketére égett halálfő; az érczpaizsok, mellvértek sötétkékre edzvék a lángban; néhol csak egy vasing, s közötte hamv, a hősök maradványa.

És a terem közepén ott feküdt maga Sabinus, ráismertek ezüst sisakjáról, szögletes paizsáról, melyen czímer helyett négyágú villám volt kiverve aranyból. Szépen hanyattfekve halt meg, kezét kardmarkolatán tartva, s meg nem mozdulva a kínhalál alatt. Arról a kardról is ráismertek sokan, a kik csapásait látták és kikerülték.

A sequán vezér sírva állt a hősök csontházában; hogyne sírt volna, hisz ő is, bárha Róma híve, de a gál nemzet fia volt, s azonnal követet külde Langresbe Eponinehez e rövid izenettel:

– «Végy fátyolt, férjed hős halállal veszett el.»

Azután fölkeresték a győztesek Sabinus kincseit, eltakaríták a romokat a pinczék fölül s megosztoztak a zsákmányon.

Utoljára sírt ástak a várudvaron elhullott ellenfeleiknek, abba lefekteték őket egymás mellé, legfölül Sabinus csontvázát, s a várromok köveiből gyászgúlát emeltek föléjük. Hiszen testvéreik voltak.

Ekkor a sequán vezér az mondá Tetrixnek: «eredj asszonyodhoz és mondd meg neki, hogy Sabinus hőshöz méltó díszszel van eltemetve.»

Tetrix pedig egyedül tudta azt, és kívüle senki a föld felett, hogy az eltemetett hős Varaker volt, Sabinus fegyverzetében, s hogy a vezér el van ugyan temetve, de él, s maga a győztes ellenség segített sírját hozzájárulhatóvá tenni, midőn kincseiért elhányta a romokat rejthelye fölül.

* * *

Egyik rossz hír hozója a másik nyomába lépett. Egyik jajkiáltást még viszhangzá a langresi fejedelmi palota, midőn az új fájdalomhangot új kín szólaltatá meg.

– Elveszett az ütközet, a lingok szétverettek!

Ez volt az első jajszó.

– Sabin várát ostromolják. Ez volt a második.

– Annius, a római proprætor közelg Iberia felől győztes legiókkal!

– Sabin magára gyujtá várát s benne égett!

– A római legiók a város alatt vannak!

Ezt mind egyenkint kelle hallani Eponinének. A bürökkelyhet egyenkint kiüríteni.

Egyszerre férjet és hazát veszíte: ifju férjet és öreg hazát. Ha siratta az egyiket, meglopta könyekben a másikat, s mindkettőnek egy élete volt, egy gyásztora lett.

Ekkor érkezett Tetrix. Egy órával jött hamarább, mintsem Annius legiói a város tulsó kapuján beérkeznek vala.

Eponine és asszonyai gyászban, szétbomlott hajfürtökkel, tépett ruhákban vártak a győztes ellenségre a fejedelmi palotában. Ősz tanácsosok álltak szomorúan a küszöbnél, lecsüggesztett fővel; semmi fegyveres nem őrzé az udvart.

Eponine zila tekintettel futott eléje az érkező követnek. Megismeré benne férje leghívebb hadnagyát.

– Meghalt Sabin?

Olyan kérdés ez, a mire egy feleletet nem hisznek el.

– El van temetve már.

A nő sikoltva veté magát a földre s a márványnak könyörgött, hogy legyen érzékeny hozzá, nyíljon meg alatta és nyelje el fájdalmaival.

– Elhoztam magammal aranymarkolatú tőrét, folytatá Tetrix, mit rám bizott, hogy neked adjam által. Ismerni fogod a regéket, miket e tőrről beszél a hír. Markolata hegyén van Sabin czímere, melylyel a szent szövetséget megpecsételé; vasát egy római proprætor vére szentelé föl, kit Sabin anyja egy szerelmes lehelletért keresztüldöfött. Im vedd magadhoz.

Eponine e szavaknál fölemelkedék a földről s könytől ázott arczát égfelé emelve, átvevé a gyilkot, s némán ajkaihoz, kebléhez szorongatá azt, s két összekulcsolt kezébe fogva markolatát, némán rebegő ajkakkal beszélt hozzá, mintha imádkoznék, mintha fogadást tenne néki.

Tetrix irigyen nézte azt a tőrt. Mennyi forró csókot vesztegetnek el rá!

Eponine szép, hosszú aranyszín haja a mint Tetrix lábainál térdelt, körüle egészen beteríté a földet: mintha bűvkör volna, melyre férfinak lépni lehetetlen. Oh a drága szép selyemmel olyan kár söpreni a földet.

Tetrix nem nézheté e némán csókoló ajkakat, nem tekinthete e könyező égszínkék szemekbe, a nélkül, hogy megőrüljön. El kelle takarnia arczát, hogy eszébe jusson, miért jött.

Egy eltemetett férj küldi őt izenettel ifju nejéhez; egy nőhöz, a kit ő szeret és a ki bizonynyal özvegy fog lenni, ha ő elhallgatja, mely sírban él eltemetett férje? Neki csak hallgatnia kell, s a nő, kit szeret, övé lehet.

A mint félrefordított arczczal állt ott: egy forró kéz szorítását s egy nedves ajk csókját érezé kezén. Eponine szólt hozzá:

– Ez a kéz szorítá meg az övét, midőn halálba ment. Ez a kéz temette őt el, midőn elhamvadott. Ez a kéz mutassa meg nekem, hol van az ő sírja, hogy odamenjek és mellé temetkezzem.

Tetrix harmadszor is érezé a nő forró csókját reszkető kezén.

Nem állhatá tovább. Odahajolt hozzá. Szép fejéhez hajtá fejét s halkan sugva mondá neki:

– Elvezetlek a sírhoz, melyben Sabin temetve van; ott megtalálod és ölelheted; – mert Sabin él, és nincsen halva.

A nő alakját villanyos rándulás hatotta keresztül.

Tetrix mondá halkan:

– Mindenki rád néz. Arczod el ne árulja, a mit mondék. Hallod: Annius trombitái már az utczán szólnak. Most temesd el a jó hírt arczod vonásain, a hogy én eltemettem Sabinust vára romjaiba. Szived örüljön, szemeid sírjanak.

Azzal hátravonult s ott hagyta a nőt a földön.

Ott találta őt a római vezér.

Csörtető kiséretével jött fel Annius a palota lépcsőin, fényes vexillum-hordozók követék a vasléptű római urat, ki azt látszott követelni még a falaktól is, hogy a hova ő lép, ott rengjen a ház.

Vespasian vezéreinek az volt parancsul adva, hogy a gál néppel kimélve bánjanak; ezeknek lázadó törzseit inkább kiengesztelni, mint összetörni igyekezzenek, hogy azután osztatlan erővel ronthassanak a sokkal hatalmasabb Civilisre, ki mocsárai között a világ urával daczolt.

Anniusnak tehát engesztelni, kegyelmet osztani jutott. Háladatos szerep.

Még kedvesebbé tette azt azon körülmény, hogy a lázadó férj elesett, s a fejedelmi trónon egy asszony maradt, kiről a hír előre is annyit mondott, hogy szép és fiatal.

Annius még szebbnek találta őt, mint a hogy a hír lefesté. A fájdalom eszményítő dicssugára túlvilági bájjal vette körül a fejedelemnő arczát, termetét. Egy mythoszi alak volt az, annál mesésebb, mert az özvegyi fájdalom tüneménye az akkori Rómában már valóban a regekör csodái közé tartozott.

Tetrix egy oszlop mögé vonultan nézte, mint uralkodik Eponine szíve érzelmein?

Belül örömtől kellett lobogni minden csepp vérének, azon gyors hírre, hogy Sabinus él; míg kivül fájdalmat, kétségbeesést kellett színlelnie, hogy más ne gyanítsa a titkot.

Biztos léptekkel, mint egy áldozatra elszánt, lépett Annius elé, ki tiszteletteljesen állt meg előtte, midőn Eponine inte kezével, hogy tovább ne jőjjön.

– Megállj, vezér. Szememben könyet, kezemben tőrt látsz: amaz szívemből jő, ez szívemnek indul. Hazát és férjet veszték, s nyertem helyettük özvegyi fátyolt és római lánczot; de e kés kezemben visszavisz engem hazámba férjemhez, s széttép fátyolt és rabigát.

Annius távozást inte kisérőinek, s egyedül maradt Eponine előtt a rómaiak közül.

Nem félt tőlük. A pánczélnál jobban védte őt az a név: «római.»

– Nemes hölgy, szólt a fejedelemnőhöz, fordítsd el bátor szíved felől a vas hegyét s enged könyeidet visszatérni oda. Nem jövök hazádat eltiporni, nem hozok új lánczokat Galliának. Róma legyőzte a gál nemzet forradalmát, s nem áll boszút a lázadókon; hanem így szól hozzátok: «Mit kívántok? miért vontatok kardot? Im a kardot kivertem kezetekből, de kívánságtokat meghallgatom. Elnémíthatnám bennetek a sóhajt, a reményt, a honvágyat; ellenkezőleg cselekszem. Szavat adok a panasznak, s jutalmazok, a hol más büntetni fogna.» Ime a császár engem bizott meg a fővezérséggel, ki magam is a gál nemzet szülötte vagyok, nevem Annius Gallus. Kora gyermekéveimben elszakadtam Galliából, sokat elfeledtem, a mit ti még tudtok. Őseim nyelvén csak a gál legiók közvitézeivel szoktam beszélni; azért az ajkamról durván és darabosan hangzik; védisteneink oltárain harmincz év óta nem áldozám, nem ismerem már szertartásainkat; de azért most is szeretem Galliát, s hazámnak vallom. Ha vannak panaszaitok, adjátok elém, én a császár elé juttatom azokat. Ha az idegen tisztviselők szigorúan bántak veletek, mondjátok meg, én enyhíteni fogom a szigort; ha a sarcz volt rajtatok nehéz, szóljatok: én megkönnyebbítem; ha ősi szokásaitokat kigúnyolák, tudassátok velem, én el fogom tiltani a gúnyt; ha elnyomták a szabad szót, kiáltsatok fel, én meghallgatom.

Langres fejedelemnője felegyenesedék e szavakra s keserű büszkeséggel válaszolt:

– Igaz, hogy oltárainkat széthányták s ősi törvényeink tábláit összetörték, de nem ez fáj nekünk. Igaz, hogy mezitelenre vetkőzteték a népet s kivették szájából a falatot, de nem ez keserít. Igaz, hogy fiainkat, testvéreinket elvitték idegen országokba, vérükkel Róma dicsvágyának adózni, de nem ez ejt kétségbe minket. Egy fáj, egy bánt, egy az, a mi megöl: s ez az egy, hogy le vagyunk győzve, s hogy ti mint győztesek álltok előttünk. Mindegy: kegyelem vagy büntetés, ha a ti kezetek adja, ha tőletek kell azt elfogadnunk. A seb nem fáj, mert azon kifoly a vér; de fáj a szégyen, mert az belül marad. Fáj a gál népnek a meghódolás!

A gál vének reszkettek e bátor szavakra, miket csak érezni volt bátorságuk a férfiaknak, de kimondani nem.

Anniust e szavak sem ingerelték.

– Tehát ne fájjon ez sem, szólt nyugodtan a fejedelemnőhöz. Ha nehezen esik egy jó szót adnotok nekünk, ne adjátok azt. Ha bánt jelenlétünk, elviszem legióimat innen. S hogy ne tartsa magát rabnak senki ez országban, im tartsd meg a fejedelmi pálczát, mit Sabinus elejtett s légy uralkodónéja te magad nemzetednek; boldogíts, itélj, áldj, büntess; hozd vissza az ősi szokásokat, építsd fel isteneid oltárait, és légy egyedül a trónon.

A győzelmes vezér nagylelkűsége egy fejjel mindig fölemelkedék a daczoló nő nemes ellenszegülésén. Ha az nagynak tudta magát mutatni az elbukás után, ő még nagyobbá lesz a kegyelmezésben.

Eponine könyei még sűrűbben kezdtek hullani, zokogása elfojtá szavait.

– Miért sírsz? kérdezé tőle Annius. Én mondám, hogy egyedül állsz magad a trónon.

– Épen azért, rebegé a fejedelemnő, hogy «egyedül» állok ottan, honnan férjem alábukott. Mit ér nekem fény, nagyság, hatalom? mit ér, hogy hazát és szabadságot adsz, – ha nem adhatod vissza férjemet!

Tetrix bámulva szemlélte a nőt: mily igazi megtört szívvel gyászolja a férjt, kiről most tudta meg, hogy él; mennyi lélekerőbe kerülnek neki a könyek; miknek azért kell hullaniok, hogy egy rejtett férjnek holt híre maradjon.

Annius gyöngéden lépett oda a fájdalomtól roskadozó alakhoz s gyönge ellenállású kezéből kivéve a tőrt, biztató szelidséggel monda neki:

– Talán még vesztett férjedet is visszaadhatom.

Eponine nem jól érté ez igéretet, de Tetrix elérté. S ez mindkettőjükre nézve nagy veszélyt támasztott.

* * *

Hogyan élnek a sírban? Miről gondolkoznak a halottak? Meg vannak-e elégedve azzal a sötét kis üreggel, s azzal a szomorú vigasztalással, hogy ott már senki sem bánthatja őket? vagy odalenn is kínozza őket a dicsvágy, a szerelem és a gyötrelmes szomj a szabadság után? Tán odalenn is meghallják a győzelmes ellen büszke dobaját, az özvegy hitves zokogó keservét s a honfiak láncza csörrenését?

Az éj nagyon hosszú volt már, melynek virradását Sabinus lenn a sírban várta. Egy hármas pincze legalsó fenekéig a külvilágnak zaja sem hat már le; eleinte hallott valami neszt, midőn a várat elborító lángok recsegve hasogaták a gerendákat; azután valami méhköpü zúgását, az oltani siető ellenség lármája volt az; a lárma közelebb jött; a fölötte levő boltozatot betörték; hallotta, mint czivódnak a zsákmányon, hogy dulakodnak a tömlőből kiomlott pénzen feje fölött, azután ismét lecsendesült minden, csak nagy sokára hallatszott egy földrengető robaj, mely üregét összeomlással fenyegeté; valami fal a dúlt romok közül megadta magát a viharrali harczban s ledőlt, még jobban eltakarva a sírt, melyben Sabinus virrasztott. Koronkint föl-fölveré a csendet egy-egy zuhanás mindig siketebben hangzó nesze; a sírt mindegyre mélyebben temették a rom hulladékai.

Mi történhetik ezalatt odafenn? Eljutott-e Tetrix Eponinehez; vagy megölték az úton? Elmondta-e a nőnek férje sorsát, vagy elárulta őt az ellenségnek? Jöhet-e segélyére a hitves, hogy sírjából kiszabadítsa? vagy tán elhurczolták rabságra s most kénytelen férjét elevenen eltemetve hagyni? És hátha a férj szerencséjével a nő szerelme is kialudt? ha az üldözött férj neje özvegynek tekinti magát, s új nászágyat keres s felbontatlan hagyja a régi szerető sírját?

A sötétben megkeresik az embert a sötét gondolatok. Sabinus sziklaüregében a mint fogyott az éltető lég, aként fogyott szívéből a remény; érezte az elevenen eltemetett álmatlan aggodalmát; bánni kezdé, hogy nem rohant inkább ellenei dárdái közé, hogy nem feküdt fel a máglyára szolgája helyett, hogysem a föld alá rejté magát, magáról és a világról emlékező s szabadulni nem tudó halottul.

Megkísérté százszor a követ fölemelni, mely rejthelye nyílását fedte; hasztalan volt minden erőfeszítés; egész halom kő volt már arra omolva, alulról semmi óriás válla meg nem emelheté azt.

Hallgatózott az irtóztató csendben; órákig elhallgatózott valami nesz után, míg azt hivé, hogy megsiketült, míg feje zúgni kezdett, míg a halotti némaságban képzelt hangok, közeledő moraj, földfeletti csaták zaja, tengervihar és menydörgés tölték be hevült, izgatott képzelmét; s ha e kísértő semmik elmúltak, ismét csak a megszólíthatlan éjszaka volt körülte.

Már utolsó élelemszerei is fogytán voltak, a kiélt lég mindig nehezebben nyomta mellét; aczél izmain, idegzetén végső csüggedés vett már erőt, midőn egyszerre neszt vélt hallani feje fölött, mintha a köveket hengerítenék el egymás fölül. Hallgatózni kezde; nem a képzelem játéka-e ez ismét? Nem, nem; a hangok közelítenek; sírját kezdik bontogatni. Ekkor egy viszás gondolat jégkeze futott végig lelkén. De hátha a kik érte jönnek, azok épen ellenségei; s a ki rejthelyét fölfedezte, az nem jó barát, hanem áruló, s a gál szabadsághősnek csak azért kell sírja fenekét elhagyni, hogy a győztes római hadvezér diadalkocsija előtt hátrakötött kézzel tántorogjon az ujjongó csőcselék előtt a circusok kivégző pinczéjéig?

Az elhengerített kövek hangja pedig egyre közelebb jött. Már a legutolsó zárkövet emelgették. A legelső nyíláson át nevét hallotta kimondani Sabinus, s a hangban, mely azt kimondta, Eponine szavára ismert.

A másik perczben el volt emelve a kő feje fölül s a gömbölyű nyiláson át Sabinus az ég csillagait látta maga fölött, s a föld csillagait Eponine szemeiben.

Egy őrült örömkiáltás, mely Eponine nevét hangoztatá, tört ki az eltemetett férj ajakán, kinek a szabad lég és Eponine arcza minden erejét visszaadta; odarohant eléje, nem várta, hogy leszálljon, ölébe ragadta, úgy vette le magához a sírba.

– Csitt, csendesen, súgá Eponine, veszély jár mögöttünk; kémek vannak körülünk, ne szólj.

S hogy elfojtsa a férj szavát, mit tehetett volna jobbat, mint hogy csókjaival zárta le annak száját, s attól féltében, nehogy az beszélni találjon, meg nem szüntette a csókot. Oh a nők úgy tudják egyesíteni a védelmet és a boldogítást!

A felemelt kő ismét bezárta az üreget.

– Ki van odafenn? kérdé Sabinus.

– Tetrix, felelt Eponine. Most már szólhatunk együtt, nem hallja meg senki.

Azzal gyujtószereket, mécset vett elő övén függő táskájából, világot gyujtott s ketten ültek a mécs fénye mellett a sírban, mint a mesés őskor bebalzsamozott halottai az örökké égő lámpa előtt; csakhogy még ők a balzsamot egymás dobogó szívében találták.

Boldog halottak a sírban!

A sírőr, ki azalatt a sírkövön ülve nézte a csendes csillagjárást, nem volt ilyen boldog.

Őt is epesztő szerelem csatolá e nőhöz; magasztos hűség a férjhez.

Amabban halni, ebben élni tanult.

Uráért sokszor vérzettek sebei, de nem fájt egy is úgy, mint a mi belül vérzett, a szép Eponine miatt és a mi felől még panaszkodnia sem szabad.

Nem inkább hallott-e ő, ki ül a sír felett, mint a kik alatta vannak s boldogságukat emlegetik ottan?

Pedig milyen jól el volt temetve már e helyt Sabinus! Soha senki rá nem akadt volna.

Mikor ide jöttek, egy kőszáli sas fészkét találták már a kövek közé megtelepítve, mik Sabinus sírját födték.

A sas fészkét pedig a gál nép szentnek és érinthetlennék tartá, mert a saskeselyűben Tyr lelke lakik, a hadistené; de itt meg kelle törni a szentséget, a sas fészkét szét kelle szórni.

Maga nem volt otthon. Haragudni fog érte a hadisten; de Sabinus előbbvaló az ő haragjánál.

Tetrix a csillagok közé bámulva egyszerre megpillantá azt a sötét pontot, mely úgy szokott az égen körül-körülkeringeni, mint valami bűvkörbe csalt gonosz szellem.

Az volt a sas.

Tetrix kezébe fogta dárdáját, s látta jól, hogy a keselyű által vágott kör az ő feje körül van kerítve, mindig szűkebben, mindig alantabb, s magában csendesen kezde beszélgetni a közeledővel.

– Ismerlek, uram, Tyr; uram hadisten; tudom, hogy te jösz felém. Elhánytam lakhelyedet, megbántottalak, az igaz. De rá emlékezhetnél, mennyi szép áldozatot hordtam oltárodra, pedig tiltotta a római augur, én mégis odahordtam. Az is eszedbe juthatna, mennyi ellenséget levágtam számodra, a kiknek csontjain te és a te madaraid lakoztatok. Nem tehettem máskép. El kellett a fészket emelnem; de nem szórtam széllyel, ha odább megyünk, más helyre összerakom. De ide ne tedd többet, mert Odin apád szakállára mondom, megint el fogom innen tenni.

A keselyű nem látszott hajtani a szép szóra; egyszerre mint a villám, mint az égből eső meteorkő, oly sebesen, oly függőlegesen rohant le a férfira, kit fészke helyén talált; Tetrix két kézre fogott dárdájával hozzá vágott; a sas kikerülte a süvöltő dárda hegyét, s rekedt kiáltással odább rebbent, egy percz múlva ismét visszafordult s a viadort szűk karikában körülrepkedve, szárnyai csapásával iparkodott leütni.

Roppant óriása volt a szárnyasok hadának; egy-egy ölnél hosszabb volt mindegyik kiterjesztett szárnya, csonttörő karmai a fiatal bölényt képesek voltak a levegőbe emelni.

Tetrix, a mennyire dárdája elért, nem engedte őt magához közel jönni.

– Tyr ne bánts, én sem bántalak; Tyr ne zúgj körülem; dárdám hegyes, szárnyadat eltöröd benne.

Egyszer a dárda hegye megvágta a keselyű szárnyát, tollai szerteszét repkedtek a levegőben.

A pompás vad rikács ordítással rebbent tova s egy közeli ormon megszállt. Így nézett a két ellenfél egymásra sokáig.

Tetrix folyvást alkudozott szent ellenfelével.

– Ismerlek, uram Tyr; de te is ismersz engem. Tudom, hogy ki vagy, de te is tudod, hogy gyáva nem vagyok. Elhiszem, hogy haragszol rám nagyon, de nem engedhetem, hogy megölj. Ha én most meghalnék, uram Sabinus és neje Eponine, innen e sírból ki nem tudnának többé jönni. Csak addig várj, a meddig e követ fölemelem, azután nem bánom, tégy velem, a mit akarsz; de addig ne jőjj rám, hadisten, mert bizony megharczolok veled.

Alig hajolt le azonban Tetrix a kőhöz, hogy azt fölemelje, midőn a keselyű egyszerre dühös rikácsolással veté rá magát a rom faláról, s mielőtt a viador dárdájához kaphatott volna, megrohanta, vállába és balkarjába vágta éles karmait s vadölő csórrával úgy vágott sisakjára, mint ha csatabárddal vernének reá.

Tetrix féltérdre bukott a roham súlyától, s a keselyű karmai közt levő karját nem bírta emelni; azonban hirtelen kirántá oldaláról széles, rövid kardját, s egy erőfeszítő mozdulattal félrecsapva ellenét magától, felegyenesedék.

Most a keselyű egy dühös csapással kiüté fejéből a sisakot.

– Nem, uram, ma nem ölsz meg! nyüzsgött küzdve a viador, s úgy talált ellenfele nyakához ütni, hogy annak lecsapott feje négy ölnyire repült el onnan; míg a karjába kapaszkodó élettelen test magával rántá őt a földre.

– Lásd, nyöszörgé Tetrix, mi közben összemarczangolt karját a holt keselyű összegörcsösült karmaiból kiszabadítá. Megmondám, hogy így fogunk járni. Miért nem hallgattál rám?

S nagy sajnálkozva nézte a keselyűt, mely kiterjesztett szárnyaival még most is nagyokat csapott maga körül, s vérével összefecskendé a sziklákat.

Gál harczos egész életére vert embernek tartá magát, ha egy sast megölt. Tetrix készen tartá magát ez órától fogva, hogy Tyr boszút fog állni rajta. És ennek is Sabinus és Eponine lesz az oka.

A föld alól hangzott Eponine jeladása: a hármas koczintás a zárkövön. Tetrix sietett azt fölemelni.

A lebocsátott kötélhágcsón feljött elébb Eponine, azután egy ismeretlen férfi, kit Tetrix még soha sem látott. Rá bámult: hogy jöhetett ez ide?

Rövid rabszolgaköntösben volt, rövidre nyirt fekete hajjal, szakáll és bajusz nélkül, arczszíne olajosbarna, mint a phrygiai rabszolgáké; fogai fényes feketék, mint a betel-rágóké, füleiben nagy ezüst karikák.

– Most sietve jerünk Angresbe, monda a fejedelemnő, hajnal előtt ismét a palotában kell lennünk.

– Hát Sabinus? kérdezé Tetrix.

– Nem ismersz rám? kérdezé tőle a phrygiai rabszolga, Sabinus hangján. Én vagyok az.

Tetrix megrendült, azt hivé a nomák játéka ez. A szép hosszú, szőkefürtű arcz, piros életszínével, göndör kerek szakállával, hogy változhatott el így; még szája is egészen más lett, olyan ellentét az a fekete jaspis-fogsor, az eddig megszokott elefántcsont fehérhez.

Eponine nagy művésznő, hogy így el tudta változtatni férje arczát nehány óra alatt.

– De hangjáról még ráismernek, súgá aggodalmasan Tetrix a fejedelemnőnek.

– Épen azért némának kell őt mondanunk. Annius, a római vezér, azt ejté ki, hogy férjemet visszanyerhetnem reményem van.

Tetrix nagyot sóhajtott. Ő tudta, mit értett azalatt Annius? Saját magát szánta kárpótlásnak.

– A császár jónak látja, vagy tán épen kénytelen rá, hogy kegyelmet gyakoroljon a gál fölkelők iránt. Én meg akarok kísérteni valamit. Annius szavát birom, hogy fölmehetek Rómába Vespasián elé. Azt mondám neki, hogy a császár kegyelmét személyesen akarom fölkérni: ő helyeselte szándékomat; kíséretet fog adni mellém, a mely oltalmamra legyen egész Rómáig. Azt is megengedé, hogy kettőt asszonyaim és szolgáim közül magammal vihetek. E két szolga szerepét ti fogjátok teljesíteni. Egyszer a császár elé jutva, az én gondom leend, hogy őt könyörgésemmel rávegyem, miszerint Sabinus nevét törölje ki a proscriptusok lajstromából. Miért ne tehetné azt egy halott nevével? Miért ne lenne engedékeny egy megholt nevéről levenni az üldözött bélyegét? S ha egyszer a felmentő viasztábla kezemben van, ha én Angresben fejedelemnő vagyok, akkor Sabinust senki sem fogja halálra kereshetni többé. Én viselem az ország gondjait: helyette férfi, mellette nő leszek. Jó lesz-e így?

A két férfi elragadtatva csókolá a fejedelemnő kezeit. Azokban szépség és erő volt.

Nemsokára sietve hagyták el a romokat; alant kipányvázott lovaikra kaptak s nyargaltak vissza mind a hárman Angres felé.

Az elhagyott sírnál csak a megölt keselyű maradt, mely még nagyokat csapott szárnyaival maga körül, mely még körmeivel tépte az omló köveket, mely még fő nélkül is felállt lábaira s kiterjesztett szárnynyal még repülni akart, s aztán erőszegetten bukott bele az elhagyott sírba, melyet számára hagytak üresen…

Szomorú jelképe egy hatalmas népnek, melynek fejét vették!

* * *

Eponine eljutott Vespasian elé. A császár kegyesen fogadá a gyászoló özvegyet, s midőn azt kijelenté, hogy kegyelmi engedékenységet vár tőle, előre biztosítá, hogy mindent meg fog neki adni, a mi egy embernek hatalmában áll. Vespasian nem tartá magát istennek: a historia már ezt is érdemül számítja be neki.

– Törüld ki férjemet a proscriptio tábláiról, s adj nekem pecsétes tabellát arról, hogy Sabinus neve kegyelmed által megtisztult s minden további üldöztetéstől ment legyen.

– Férjed meghalt? monda a császár.

– Meghalt, de neve él, s azt én viselem. A gál fejedelmeknek holtuk után síremléket szoktak emelni hitveseik, én azt sem tehetem, mert Sabinus neve el van átkozva. Szabadítsd fel ez átok alól, s leghívebb alattvalódra biztad országod egy részét, midőn rám biztad.

– Legyen meg.

A császár parancsot adott Lucilius senatornak, hogy készítse el a kegyelemiratot, melyet Langres fejedelemnője kívánt; azzal saját kezeivel emelé fel a lépcsők alján térdelő nőt, s biztatva bocsátá el: Lucilius át fogja neki adni, a mit kivánt, még ma este.

Eponine sokkal inkább nő volt, hogy sem vakon higyjen a biztató szónak.

Jól tudta, hogy a palotában, mely számára a császártól lakásul volt rendelve, a falaknak fülei vannak; tudta, hogy azok a gál honfitársak, a kik látogatására jönnek, nem egyebek Vespasian kémeinél. Úgy sírtak, úgy sajnálkoztak előtte Sabinus halála fölött. Ki lesz már ezután a gál nemzet lelkesítője; kire nézzenek a honfiak reménylő tekintettel, ha ez is elhalt? Bár újra fel lehetne őt támasztani.

Eponine okosabb volt, mint hogy ez aranyos döglegyek előtt elárulta volna, hogy az a megsíratott még él és közel van.

Más kémek a szolgákat vették elő; azokat fakgatták. Sabinus némának tetteté magát, Tetrix pedig bolondnak. Úgy felelt a kérdezőknek, mint egy Sybilla-könyv; érthettek is belőle, nem is.

Úgy játszották mind a hárman szerepeiket, mint a kik tudják, hogy az a színpad egyúttal vérpadnak is jó.

Eponine úgy bánt mindig Sabinussal, mint úrnő cselédjével szokott: ha laktikájában vitette magát, ő gyalogolt zsellyeszéke mellett s segíté abból kiszállni, a hol megálltak. Még azt is meghagyá történni magán, hogy Tetrix tréfáit eltűrte a császári palota tányérnyalói előtt; pedig a mennyire nem volt Tetrix természetében az enyelgés, annyira nem Sabinuséban a türelem.

A császári kegyhallgatás estején megjelent Lucilius a fejedelemnőnél.

Palástja szélébe takargatva hozá a kettős viasztáblát, melynek szétnyitható belsejébe volt bevésve a stylus hegyével a császár kegyelmi parancsa, s megerősítve saját pecsétjével, mely a viasztábla egy mélyedésébe volt forrasztva.

Mielőtt azt átadta volna Eponinének, így szólt hozzá a senator:

(Ezen név alatt senator nem szükség a Gracchusok korából való tisztes ősz férfit képzelni: valami sima udvaroncz volt az; talán szakács lehetett valaha, kit egy jó pástétomért senatori ranggal ajándékozott meg, – s miért ne tehette volna, ha Heliogabal 12 kancsal vénasszonyt, Caracalla pedig épen a hátas lovát nevezhette ki senatornak?)

– Fejedelemnő, az imperator fölöttébb elégedetlen veled. Te meg akartad őt csalni és könnyen magadat csalhattad volna meg. Kegyelmet kértél megholt férjed számára. Tudod bizonyosan, hogy Sabinus meghalt?

– Bizonynyal tudom, szólt Eponine, leküzdve szíve rebegését, mely féltett titka fölfedezése miatt támadt.

– Láttad őt, midőn halva feküdt?

– Ellenségei találták meg hulláját és érdemeihez méltón eltemették.

– Hátha csatlakoztak azok? hátha megcsaltak téged? Nem lehetetlen, hogy egy hű szolga Sabinus fegyverzetét magára véve, halt meg helyette, s Sabinus a szolga álruhájában megmenekült.

Eponine roskadozni érzé termetét; elzsibbasztá idegeit az a gondolat, hogy titka tán el van árulva.

– Ne sápadjon el arczod, szép fejedelemnő, szólt mosolyogva Lucilius. Nem kérd tőled e kérdésekre választ Vespasian. Ha titkod van, az legyen titok. Ime a kegyelemlap, melyet számodra hoztam, nem azt adja meg, a mit az imperátortól kértél, hanem többet: ő nemcsak a holt férj nevéről veszi le az üldözés bélyegét, hanem előre láthatlan esetekre gondolva, még azt is e lapokra iratta, hogy ha Sabinus valaha világ elé találna jönni, s kiderülne, hogy nem halt meg, hanem valahol elrejtve él, semmi bántása ne legyen; örülhessen az életnek s előbbi rangjában a proprætorok által megerősíttessék. Ime olvasd magad.

Eponine reszkető kézzel bontá fel a ceraticát összefoglaló szironyt s valóban azt olvasá a viasztáblákról, hogy Sabinus, még abban az esetben is, ha nem halt volna meg, hanem élne, ment legyen minden üldözéstől.

Eponine kénytelen volt hinni saját szemeinek, de az imperator betűinek nem.

Bizonytalan öröm és aggó kétkedés harczolt egymással szívében; az egyik árulója lehet, a másik egész jövőjétől foszthatja meg. Melyiknek adjon előnyt?

A két szolga: Sabinus és Tetrix ott vártak úrnőjük parancsára a palota atriumában, jól láthattak rá és hallhaták, a mit Lucilius beszél.

Tán sejté is már a senator, hogy kettő közül az egyik a férj?

Eponine reszkető kezében tartá a viasztáblát, elszorult kebellel monda a senatornak:

– Való, uram, hogy Sabinus él. Császárunk több kegyelmet halmoz reám, mint a mennyinek elhordozására erőm elég. Férjem velem jött rabszolgaköntösben. Engedd meg neki, hogy az imperator trónja elé borulva, végtelen kegyelmeért háláját rebeghesse hozzá.

– Mutasd meg, melyik az? Én magam fogom őt hozzá elvezetni.

Aponine sietve ment az atriumba, hol a két szolga állt.

Tetrixhez lépett.

Súgva szólt hozzá:

– Egy csókot kell tőlem elfogadnod. Meglehet, hogy e csók halálod leend. Kész vagy-e rá?

Tetrix gyönyörtelten sóhajta fel:

– Egy csókodért száz halált, nem egyet!

Azzal Eponine Tetrix keblére borult, vállait átfűzé gömbölyű karjaival s szemeibe nézve bűvölő szemeivel, így szólt hozzá, édesen mosolyogva:

– Kedvesem, Sabinus. Az imperator kegyelmet adott neked: menj hozzá és adj hálát neki.

És megcsókolá Tetrix arczát.

A bajnok megroskadt a gyönyör terhe alatt s jól tudá, hogy ezzel az érzéssel be lehet fejezni az életet.

Ő is szívéhez szorítá a nőt; hiszen csak tréfa volt ez, hiszen csak a halállal játszott.

– Az égiek veled… suttogá Eponine, s Lucilius kezét nyujtá az ifju hősnek s elvezeté őt magával.

Egy óra mulva egy pompásan faragott ezüst hamvvedert hozott két szolga Eponinenek, melynek födelére e szavak voltak vésve:

– Férjed miatt ne legyen több aggodalmad. Derék vezérünk, Annius pótolni fogja helyét.

Eponine fölemelé az urna födelét s megtalálta benne – Tetrix levágott fejét.

A megölt sas balszerencsét hozott a gál lovagnak! Tyr isten boszút állt magáért, de a hű szolga mégis boldog véget ért; egy csókért halt meg, mely Sabinust illeté, s egy bárd által, mely Sabinus fejének volt élesítve.

* * *

Kilencz év múlt el ez idő óta.

Annius még mindig katonai parancsnok volt a Rhone és a Loire közötti megyékben, s Eponine még mindig Angres fejedelemnője; de férj és nő nem vált azért belőlük.

Megkisérte Annius minden eszközt, mit a természet és a római hatalomszó egy férfinak nő ellenében kezére adott, hogy azt meghódítsa, és mind hasztalan. Elhalmozá Angres fejedelemnőjét kitüntetésekkel, kincsekkel, hizelkedéssel, majd megfordítá indulatait s lett hozzá kegyetlen, megalázta, megfosztá rangja jeleitől, inséget, nélkülözést idéze rá: – a nőt meg nem ingatá sem a jó, sem a rossz.

Vespasian óhajtotta volna hadvezérének ezt a diadalt, s koronkint értesíttetni kivánta magát Angres fejedelemnője felől.

Annius mindenről számot tudott adni, kémeivel volt a fejedelemnő körülvéve; a parancsnok mindent megtudott felőle, hol járt, kivel beszél? mivel mulatja magát? s mind erről tudosíthatá az imperátort.

Az angresi asszony (így hítták őt maguk közt a rómaiak) lemondott az uralkodás gondjairól; nem mulattatja a látszat, mely fejedelemnőnek hazudja az elbukottat. Férfiak iránt nem mutat semmi hajlamot; sem római, sem gál nem talál szivéhez útat. Minden közeledést visszautasít.

Csupán egy szenvedélye van, a vadászat; ez tölti be napjait. Néha egész hónapokat eltölt az Aranyhegyek rengetegei közt, bölényt és medvéket hajtva. Ott is mindenütt kisérik Annius megbizottjai, de nem bírnak semmi gyanu nyomára akadni. Néha a vadászat hevében megtörténik ugyan, hogy a nő, a bölény üldözése közben, társai közül eltünik, de gondoskodva van róla, hogy magát semmi bajba ne keverje: az erdő, a hol vadászni szokott, hét mérföldnyi kerületben, katonai őrlánczczal van körülvéve, melyen sem ki, sem be nem lehet jutni Annius tudta nélkül.

És mégis megtörténik, hogy e körülfogott erdőségben néha úgy el tud tünni a fejedelemnő, hogy kisérői hetekig sem találják újra föl. Pedig minden rejtekhelye a bércznek és völgynek fel van már kutatva, az erdőlakók megvesztegetve, hogy lessenek utána; sőt azt a fáradságos munkát is megtették már, hogy az elvágtató paripa nyomán utána mentek; a vezérlő patkónyomok azonban majd egy sziklaúton, majd egy vízmederben elvesztek s azontul nem lehetett többé folytatásukra akadni, mintha ég vagy föld rejtette volna el a lovagnőt paripástól együtt.

Mikor aztán társaihoz visszatért, vagy azok ráakadtak, annyi bölény szakállát és szarvait látták nyergére fölaggatva, a mennyit ők valamennyien sem bírtak elejteni. Ez volt tanubizonysága annak, hogy egész rejtélyes távolléte alatt nem tett mást, mint a vadakat üldözte s egyedül küzdött velük a berkekben.

Kilencz év alatt Annius megvetett szerelme a boszúálló gyűlöletté változott át; a nőnek, ki hajolni nem akart, törnie kellett.

Egy napon egy sarmata decurio beszélé előtte a tábortüz mellett mesélgetve, hogyan szokták az ő nemzetbeliek a bölényt megkeríteni; felöltöztetik a jó futó paripát hím bölény bőrébe, maga a lovag szinte a bőr alatt van, úgy hogy a feje, a mint a ló hátán hasmánt fekszik, a bölény púpját képezi, s ez által tökéletesen azt az alakot adja a lónak, a mi az idomtalan, vastagderekú bölényé. A púpon elől nyilás van, melyen a lovag kinéz, s kezeivel a bölény sörénye alatt igazgatja a ló fékét. Igy a gyanutlanul legelésző bölénycsorda közepébe juthat s akkor egyszerre hátravetve a rejtő sörényes bivalyfőt, nyilakkal lelövöldözi áldozatait.

– Hallod-e Balbus, így szólt hozzá a vezér, én te rád egy nagy feladatot bízok. Eredj abba az erdőbe, az általad leirt álcza alatt, a hol az angresi asszony vadászni szokott, menj hozzá közel s légy rajta, hogy figyelmét magadra vond. Én parancsot fogok adni, hogy mikor ő üldözésedre indul, társai elmaradjanak s engedjék őt egyedül utánad menni. Te csalogasd őt magad után, s ha elmarad tőled, fordulj te ismét rá vissza s kövesd nyomról-nyomra, míg megtudod a titkot, hová szokott ő eltünni e vadászatok alkalmával.

Balbus ügyesen hajtá végre a rábizott alakjátékot. Egy vadászat alkalmával esti holdvilágnál megjelent a bölény álarcza Eponine vadásztanyája közelében s a fejedelemnő rögtön paripájára ült s üldözőbe vette azt.

Az álfenevad hurczolta őt maga után órahosszat erdőkön, völgyeken keresztül; egyszerre Balbus vevé észre, hogy háta mögött a csörtetés elmarad s a mint visszafordult, látta, hogy a fejedelemnő elcsapott nyomáról s lovát kantáron vezetve, gyalog halad egy hegyi folyam sziklás partján fölfelé, egészen eltérve az iránytól, melyet a bölény vett.

Most ő is visszafordult s utána kezde menni. Nem szokatlan tünemény ez, hogy az üldözött bölény vadásza ellen visszacsap s szerepet cserél vele.

A fejedelemnő nem sokára észrevette a fenevad közeledését, azonban a helyett, hogy sietett volna lovára kapni, közelre várta azt s akkor hirtelen előkapva tegzét, egy nyilat küldött eléje.

Balbus érzé, hogy épen arcza mellett vágott be a nyíl. Ha Eponina a bölény púpjára czéloz, épen Balbus fejébe talál.

A megsebesült mén egyszerre ijedten fordult vissza s vágtatni kezde tüskön, bokron keresztül, a mit észrevéve Balbus, hirtelen kicsúszott a bölénybőr alól a ló farán keresztül s azt futni hagyva, maga a földön kúszva követte a fejedelemnő jártát, mint valami lappangó hiúz.

A völgy fenekére érve, a hegyi folyam forrása tünt szem elé; fenn a meredek hegyoldalban eredt az, s négy öles magasról zuhatagot képezve, omlott egyenesen alá, még csak egy kő sem volt útjában, melyen megakadjon.

A zuhatagon keresztül valami figyelmesen vizsgáló szem fölfedezhetett egy embernagyságnyi hasadást a sziklában, s gyanítható volt, hogy azon belül tán egy mélyebb üreg létezik, azonban a lecsapó vízoszlop lehetetlenné tette az ahozférhetést, minthogy épen fedezte a nyílást s a bejutni kivánót kétségtelenül lezúzta volna.

A mint Eponine e forráshoz ért, levette kürtjét oldaláról s a barlang nyílásához közel háromszor belefujt; a hangnak igen erősnek kellett lenni, hogy a zuhatag robaján keresztül meg lehessen hallani.

Erre a kürtszóra úgy tetszék Balbusnak, mintha a vízomlás zuhogása kevesebb viszhangot költene a völgyben, mintha a lerohanó vízoszlop vékonyodnék; és valóban lassankint mindig csendesebb lett a zaj, pihentebb a vízomlás; utóbb csak egy vékony csergedező sugár maradt fenn belőle, hanem a helyett a sziklahasadék aljából kezdett el egy új forrás előzuhogni, kétségtelenül ugyanaz, mely amott a magasban megszünt omolni.

A sarmata kém megborzadt e látványon. A fejedelemnő bizonyosan egy bűbájos amphisbaenra, ki a földalatti szellemekkel parancsol, hogy kénye-kedve szerint változtassák a vizek folyását; s a földön fekve maradt, nem mert tovább közelíteni hozzá, a bűvésznő szava bizonyosan veszett farkassá változtatná a vakmerőt.

Annyit látott csupán, hogy a mint a zuhatag megállt, Eponine lovastul együtt leszállt a vízmederbe s lovát maga után vonva, a szűk barlangnyíláson át a szikla mélyében eltünt.

És azután nem sokára ismét elkezdett csorogni a vízsugár onnan a magasból; mindig erősebb, mindig hangosabb lett; néhány pillanat múlva épen oly erőszakos rohammal fedte a barlang nyílását, mint elébb.

Balbus, ha elég merész lett volna is hozzá, nem követhette a fejedelemnőt tovább.

A helyett sebten visszafordult s gyalog kivergődve az erdőből, visszakerült Anniushoz, tudósítva a római vezért azon csodáról, mely szemei előtt végbement, s esküdött rá, hogy a mely nő szavára a víz megáll s a szikla meghasad, a víz újra megered s a szikla újra bezárul, annak nem üdvös halandó fejjel üldözésére elindulni.

Annius pedig többet tudott már az elégnél, s mosolygott kéme ijedelmén. Az azon korbeli római sok istennek áldozott ugyan, de egytől sem félt.

* * *

Annius azonnal kiválasztott húsz férfit a legmerészebb triariusok közül s a sarmata kém által elvezetteté magát az aranyhegyi rengetegbe, a zuhatagig.

Négy izmos férfi, egy öblös paizst domború felével fölfelé tartva, felfogá az omló víz rohamát: a nyílás járható lett.

Annius paizsát előre tartva, jobbjában kivont kardját szorítva, merészen lépett be az ismeretlen sötétségbe, melyet az aggódók képzelete varázshatalmú lények csodáival népesíte meg. A csataedzett triariusok szívdobogva követték vezérüket.

Alig haladtak húsz lépésnyire a szűk torkolaton keresztül, midőn világosság kezdett szemeik előtt derengni. Ott megállítá harczosait Annius és csendet inte.

Egy szál szurokfenyőhasáb lobogott fáklyaképen a barlang mélyén, fényes világot vetve egy boltozatos oldalüregre, mely mint egy fejedelmi trón padmalya, zászlókkal és fegyverekkel volt feldiszítve. A boltozat alatt medvebőrökből vetett nyugágy volt elkészítve; azon a nyugágyon hevert egy férfi, hosszú szőkefürtű fejét egy tündérszépségű hölgy ölében nyugtatva, lábaiknál két fiucska játszott, egyik hét éves lehetett, a másik még kisebb; apjuk kézíját próbálgatták; az elpattant húr meg-megüté a kisebbik gyönge ujját, de azért nem sírt, csak nevetett rajta; a nagyobbik már jól megtudta azt vonni.

Annius megismeré Eponinét.

A nő gyöngéden simogatá meg a férfi omló hajfürteit, s oly szerelmes tekintettel, mint egy nőoroszlán, függött annak deli vonásain.

– Látod, Sabinus, hogy a föld alatt is van boldogság, suttogá, a játszó gyermekekre pillantva.

– Még mindig a zsarnoké a föld felszíne?

– Övé az égtől a pokolig minden: csak a sírban lakók mentek hatalmától.

– S én a sírban lakom.

– Már kilencz év óta.

– Már kilencz év óta nem láttam, hogy mi az a nap? Csak éjjel járhatok ki a vadakra lesni, a mik a patakhoz jönnek. Úgy óhajtottam sokszor meglesni a hajnalt, de te megtiltottad azt nekem, s én szót fogadok. Csak az omló zuhatagon keresztül látom néha a megtört napfényt szivárványalakban; s mikor te jösz, akkor a te szemeidben.

– Még ez a két gyermek sem látta a napvilágot soha.

– Születésük óta csak csillagfényt és fáklyavilágot ismernek.

– Talán el sem fogják tűrni szemeik a szabad napsugárt.

– Oh a szabad napsugár! sóhajta fel az eltemetett hős, ki ne éledne fel attól? Melyik halottnak ártana az meg, ha föltámadhatna újra?

– Csitt, mintha csörrenést hallanék.

– A zsilip fel van húzva; a földalatti víz zuhog a csatornában, a vízesésen át nem jöhet ide senki.

– Tanítod-e gyűlölni gyermekeidet?

– Oh ez mindennapi imájuk.

– Tudják-e, hogy ők egy király fiai? Mondtad-e nekik, hogy fejük felett egy haza van és egy korona, mely az övék?

– Hallgasd csak, mit tudnak énekelni?

A két gyermek rögtön felugrott fektéből s kis kardjaikat kapva, elkezdék a fegyvertánczot, melyre apjuk tanította őket, s éneklék mellé a harczi dalt gyenge, csengő gyermekhangon:

«Fel, fel a sírból!
Törd le a lánczot!
Kardot a kézbe!
Elleneidnek
Döfd kebelébe!
Vágd a bitorlót!
Hulljon a vére!
Gallia földe
Zöld lesz utána!»

Eponine úgy tapsolt örömében, úgy hullott szeméből a köny.

E pillanatban Annius paizsa csattant; kardja lapjával ráütött, jelt adva, s a római harczosok előrohantak:

– Sabinus, add meg magad!

A meglepett fejedelmi pár, mint két oroszlán, szökött fel helyéből; Sabinus hosszú kardját ragadta, Eponine tegzét kapta kezébe, két gyermekét palástja alá takarva.

Annius a fáklyát emelte föl, mit Sabinus a földre lökött s azt magasra tartva világított vele harczosainak.

– Fogjátok őket el élve. Római, vigyázz; meg ne ölj egyet is. Ez a vér Vespasian itala!

Sabinus kardja felel a támadóknak; a padmalymélyedésbe állva, csupán szemközt lehetett őt megrohanni; s a halottak kardja jól fog.

Paizsát nem használta, nem akarta testét védni, két kézre fogá a a hosszú pallost, úgy sujta ellenei közé vele. Hatan hevertek már előtte halva.

Mögötte Eponine állt, s nyilait a közeledőre röpítve, ártó sebekkel rontá a harczosokat.

– Római, ne légy gyáva! hangzék Annius parancsszava.

Azon pillanatban egy nyíl vágta ki jobb szemét, Eponine kezétől küldve.

Annius a fájó sebtől nem izgatott aczélhangon kiálta:

– Római, meg ne sebesítsd őket, minden csepp vérük a császáré!

Egy újabb bőszült roham leveré lábáról Sabinust: hosszú kardja hegyével beleakadt nyugágya takaróiba, ott elnyomták és megkötözték. Eponine és a két gyermek bilincstelenül követték őt. Tudja azt a vadász jól, hogy a barlanglakó vad ivadéka fogoly anyjától el nem szalad.

* * *

Vespasian udvarában megrendíté a kebleket ez eset híre, mely a mesékkel és a hajdani Róma erkölcseivel határos.

Hogy egy nő kilencz évig rejtve tudja tartani férjét, s földalatti rejtekében őt boldogítsa; hogy a világ előtt még azt is el bírja titkolni, midőn hitvesi szerelme zálogait szíve alatt viselé, kiket nem a világra, hanem a földalatti sötétségre szült, ott tejével táplált és fölnevelt, és mindezt nem is gyanítá senki.

Mennyi erőnek kellett azon szívben lenni, hogy a földfeletti fényt, mely őt gúnyképen környezé, el bírja viselni s minden gondolatában ahoz térjen vissza, ki a föld alatt van, s e hosszú küzdelemben meg ne tébolyuljon!

Vespasian halálra itélte őket.

Először csak Sabinusra mondá ki az itéletet; a midőn Eponine azt kérte, hogy hadd szólhasson ő az imperátorral. Azt hitte, hogy ha gyermekei könyörgésével egyesítendi a magáét, meglágyíthatja a császár szívét.

Eléje vezették. Ismerte már azt a termet, azt a trónt, azt az arczot; kilencz év előtt térdepelt már előtte.

– Vespasian! szólt a nagylelkű hölgy, megalázva büszkeségét, hogy férjét megszabadítsa. Kilencz év előtt itt könyörögtem előtted Sabinusért; itt igérted meg, hogy kegyelmet adsz neki. Akkor nem tartád meg fejedelmi szavadat. Akkor én egyedül voltam, nem tudtam jól szívedhez szólani. Most nézd, hárman vagyunk; nézd e két gyermeket, kik azért születtek az örök éjszaka sötétségeiben, hogy négy ártatlan kézzel több nyuljon trónod elé, esdve Sabinus életeért! Tekints e gyermekek hozzád emelt arczaiba s azokból többet fogsz olvashatni, mint a mit az én gyönge szavam mondhat. Ha vétett ellened Sabinus, kilencz évig halott volt, megbünhödött érte. Légy te most Isten, ki őt feltámasztod a sírból. Mutasd meg, hogy Róma császárai nemcsak azért istenek, mert ölni tudnak, hanem mert éltet is tudnak adni!

Vespasian biborpalástján keresztül nem jutottak e szavak szívéhez.

– Sabinus özvegye! szólt hozzá szárazon. Én arról, hogy férjed él, semmit sem tudok, mert te magad mondád, hogy meghalt; és így szükségkép halva kell neki lenni. Téged és gyermekeidet nem bántalak, mint hozzátartozóit; egy halottnak nem lehet neje, annál-kevésbbé gyermekei. Sabinus özvegye, vidd magaddal árváidat. A ki meghalt, annak halott a neve.

Eponine fölegyenesedék e szóra, s fölrántá gyermekeit, ne térdeljenek ott. Büszke, daczos arczczal fordult Vespasiánhoz:

– Úgy szóltál, mint egy öszvérhajcsár fiához illett. A szégyen nem enyim, ki hiába térdeltem előtted, hanem a tied, ki egy könyörgőt kigunyolál. Vedd vissza a sovány kegyelemszót, mit nekem adtál, Sabinus élete az én életem is. Boldogabb voltam én a sötét föld alatt, a hangtalan éj rideg rémei közt tégedet gyűlölve, mint te voltál itt dicsőséged hazug ragyogásai közt, silány hizelgők napraforgó arczainál; ki rettegtél legyőzött ellenségedtől, kit már eltemettél. Gyáva zsarnok, öless meg engem is, hogy nyugton alhass!

Eponine jól számított, ha akarta, hogy férjével együtt haljon. Ily szavakat az egész udvar hallatára nem lehete megbocsátani. Vespasian együtt ölette őt meg férjével.

Tán félt tőlük? azért ölette meg?

Oh nem.

Megölette őket azért, mert nem engedheté meg, hogy a magas római erények, miután Róma falai közül végkép kipusztultak, egy barbár nemzetnél leljenek menedéket; mert a vas ellen megvéd a vas, de az eszme és az erény halhatatlan ellensége minden zsarnokságnak…