14. Fulkó Lovag.

Rege a régi rossz időkből.

Azokban a szomorú időkben, hogy az átkozott kegyetlen tatár pusztítá e mi jó hazánkat, két jó magyar vitéz testvér, Koppánd Simon és Koppánd Mikhál, a tamásfalvai pusztulás után, mely nagy városnak a nyoma sem látszik meg mai nap, valahogy megszabadultak az égésből, gyilkolásból, s a nádasok közé menekülve, azokban bújdokoltak sok napon és éjszakán keresztül, néha fejtetőig elbújva a víz alá, mert a gonosz, vérszomjas ellenség, még a mocsárokat is meghajtotta, hogy a menekülteket kézrekapja, nem levén egyéb a szándéka, mint hogy végképen kiirtson minden magyart a földszinéről.

Ilyenformán, nappal rejtőzködve, éjjel bujdokolva, a szerint mentek mindig nyugot felé, a mint azt a csillagok járása mutatta nekik, remélve, hogy még ott menedékre találnak. Eledelük nem volt ez alatt más, mint a récze- és szárcsatojás, a mit a mocsári fészkekben kaptak, azzal táplálkoztak.

Egyszer, mikor már nagyon messzire elmentek s azt gondolták, hogy jóval megelőzték a tatárokat, elő mertek jőni a nádasból a síkságba s a szép holdvilágnál egy tornyot pillantottak meg jó távol maguk előtt.

Az ott valami város, gondolák magukban, tartsunk arra; talán ott biztosságban leszünk, odáig nem jön a tatár. Mert csak azt hitte minden ember, hogy a mint máskor szokta, egy-egy rablócsorda betör az országba, s ha jól megszedte magát zsákmánynyal, megint visszamegy az országába.

Mentek hát a látott torony felé egész éjfélig; hát a mint közel értek hozzá, akkor vették észre, hogy a toronynak nincsen teteje; a mint még közelebb mentek, akkor látták, hogy a házak mind földig vannak rontva, s a mint beértek az utczába, hát akkor látták, hogy ott senki sem lakik, hanem farkasok és elvadult kutyák üvöltenek eléjük a fekete kapubálványok mögől, a hol mindenfelé emberek feküsznek; alakok fej nélkül, asszonyok, nyillal általlőve, az anya, ki halott gyermekeit takarja holttestével, hosszú, elszórt fekete hajával.

Az ifjak elborzadva takarták el szemeikei e látvány elől, jaj! itt is a tatár járt már, itt sincs többé élet.

Hanem azért mégis ott akartak maradni másnap éjszakáig, valahol elrejtőzve, mert már közel volt a reggel, s fényes napvilágnál nem jó volt kijőni a mezőre.

Bementek hát a templomba, hogy majd ott valahol elrejtőznek, vagy kriptában, vagy valami sekrestyében.

Hajh! sírbolt volt most az egész templom, ott vágták le a nép szinét javát, asszony, férfi és gyermek úgy hevert egymáson keresztül, a leégett gerendák között, a sápadt hold csak úgy világított le rájuk a tetőtlen orom beszakadt padmalyán át.

Itten valósággal kardot kellett rántaniok, hogy elhajtsák a farkasokat, a mik a sírásó hivatalát pótolni jöttek ide, s a mint kiriogatták őket onnan, ismét vissza-visszajöttek s beordítottak az ajtón.

Azt mondá akkor az öregebbik testvér, Simon: Mikhál öcsém, ezek a gonosz férgek nekünk itten békét nem adnak, s miattuk meg nem nyugodhatunk, pedig az álmatlanságtól alig van jártányi erőnk már; azért te fekügyél le most, az oltár mellett jó helyed lesz, Isten most is közel van ott még, én majd addig őrt állok az ajtóban s elhajtom rólad a feneállatokat; majd ha elfáradtam, akkor fölkeltelek s te fogsz vigyázni rám.

Mikhál tehát keresett valahol egy helyet az oltár mellett, s egyik holt vitéz mellé lefeküdt, olyan volt mind a kettő, mintha aludnék, vagy mintha mind a kettő halva volna. Simon vitéz pedig azalatt összekeresett néhány elhullt nyilat a harczos téren, talált hozzá íjat is s úgy támaszkodék a puszta ajtófélnek! a mint közeledtek a toportyán-férgek, közéjük lőtt egy-egy nyilat, a megsebzett aztán verekedést kezdett a többiekkel, azt gondolva, hogy társai harapták meg. Ez a rút viadal, undok marakodás tartott már közel egy óráig, a midőn egy vén farkas csúnyául elkezdett üvölteni, rá, mintegy jelszóra, visszaüvöltöttek a város minden részéből társai s azzal egyszerre iramodott valahány, annyi felé.

Simon vitéz csakhamar kitalálta e futás okát, s visszament testvéréhez és felkölté:

– Ébredj fel öcsém; lódobogást hallok, a tatárok jőnek vissza.

Nem volt más menekülés, mint mind a kettőnek lefeküdni a halottak közé, arczczal földfelé fordulva s úgy várni csendesen a közeledőket.

Épen ide jöttek az omladék templomba.

Sokszor tettek ők így. Gondolták, a menekült nép azt hiszi, hogy nincs már mit keresnünk feldult városában s visszatért romjai közé, üssünk rajta. Sokat elvesztettek így.

Azon városból való ember vezette őket vissza: egy tatárrá lett lakos, ki maga is átpártolt az ellenséghez s előljárt, a hol pusztítni kellett.

Ez az átkozott gonosz ember maga is tatár ruhát viselt már, hosszu hegyes prémsüveget, bő nadrágot s törte a tatár szót a kedvükért; – hogy az Isten fullaszsza a torkán, valahány kijön rajta!

A testvérek kivehették a beszédből, hogy az átpártolt rossz ember azért vezette ide az ellenséget, hogy felfedezze előttük a kripta nyilását, melybe az elfutott lakosság drágaságait, s templomi ékszereit elrejtette, az ajtót befalaztatván utána. Azt ott felbontották rögtön, s nagy lármával és dulakodással megosztoztak a talált kincseken, összetörve, a mi nagyobb darab volt. A tatárrá lett vezetőnek is jutott belőle egy szentségtartónak a fedele, mit a gonosz ember süvege mellé tűzött czifraságnak.

– Hej, csak kerülnél egyszer a kezemre, gondolá magában Simon vitéz, ki mindezt nézte félszemmel, a halottak között fekve.

Azután tüzet raktak a gyilkos tatárok a szent oltáron, a templomban levágtak egy lovat, azt tiltul megsütötték nagy konczokban s neki telepedtek lakmározni, hogy utálat volt őket látni; az új tatár velük evett.

Egyszer egy parázs a tűzből kipattanva, épen Mikhál vitéz kinyújtott markába esett; Simon vitéz látta azt jól, s megrettent, hogyha öcscse az égető kínra meg talál mozdulni, mind a ketten elvesznek. Mikhál vitéz azonban szép csendesen összeszorította a markát, úgy hogy senki sem vette észre s olfojtotta benne az égő parázst, még csak szisszenését sem lehetett hallani.

Hajnalra kelve aztán ismét felkerekedtek a tatárok, felkaptak lovaik hátára s száguldottak odább; nem vették észre, hogy két élőt hagytak el a holtak között.

A két vitéz késő estig átalla a templomból előjőni, hanem ott viaskodott egyre a mezei vadakkal, a mikhez nappal még a keselyűk is csatlakoztak, ott vijjongtak egész nap a fejük felett, csak hogy ki nem verték a szemeiket karmaikkal. Hálát adtak az Istennek, a mint a borzasztó helyről odább mehettek napnyugatkor.

A sík rónán mentek, a hogy mehettek sietve; hátra sem is igen mertek nézni; de mit is néztek volna ottan egyebet, hanem ha a sötét füstfelhőket, miket égő városokról hajtott feléjük a szél? Hátuk mögött jött a tatár!

Estefelé egy magános tanyához értek, a melyben egy izmaelita lakott. Duplán ellenség, mert idegen és pogány, hogy adott volna az jó tanácsot a menekülőknek?

Sok mindenféle nép volt már akkor ott az udvarában, a kik elfutottak a tatár elől s futottak, a merre világot láttak maguk előtt, ki lovon, ki gyalog, ki szekéren, férfiak, asszonyok, gyermekek.

– Jaj édes feleim, ijesztgeté őket az izmaelita, rossz helyre jöttetek ide: sokkal jobb volna visszafordulnotok, a merről a tatár hadak jőnek, mert azok legalább, ha megadjátok magatokat, le nem vágnak, csak rabszolgának visznek el; jaj de előlrül sokkal nagyobb veszedelem vár reátok, mert itt ebben az erdőben laknak óriások, rettentő magas szörnyek kétszarvú fejekkel, szájuk akkora, hogy egy ember befér rajta; ezek elfogdossák az erdőkre futókat s ott megsütik nyárson; engem is csak azért nem bántanak, mert bort adok nekik, mikor jőnek.

Már ekkor a menekvők hallották Várad alól futó vitézektől a tatár óriások hírét, kik egy egész sereget megszalasztottak puszta feltünésük által, sőt egy csordapásztor, a ki becsületes jász eredetű ember volt, maga is esküdött rá, hogy ő is látta őket, a mint négy öles lépésekkel jártak végig a mezőn s egy közülök szépen leült a kutágas tetejére, a nélkül, hogy a lábai lelógtak volna.

A szegény megrémült népség erre a hírre inkább visszafelé akart futni a tatár torkába, hogysem e szörnyetegek fogaira jusson; de a két Koppánd vitéz azt mondá okosan egymásnak:

Ime azok kevesebben vannak, a tatárok száma pedig sok százezer. Az óriás húsa is csak hús: majd bejárja a kard, Goliáth is óriás volt, s egy pásztor fiu ölte meg; inkább menjünk mi azok ellen.

S elindultak az erdő felé.

– No majd megbánjátok! kiálta utánuk az izmaelita.

Hát a mint a vitézek az erdőhöz közelértek, ime kijöve a fák közől tizenkét rettentő alak; háromszorta magasabbak, mint a közönséges ember; nagy fejük, mint holmi hordó; bajuszok, mint egész lófark; három ölet léptek egyszerre, s két öles kardokat czepeltek a vállaikon.

– No öcsém, szólt Simon vitéz, kardmarkolatához kapva, már most vagy mi eszünk, vagy ők esznek; válaszd ki a magadét, én is az enyimet.

S azzal kivont karddal rárohantak az óriásokra.

A szörnyű alakok eleinte nagyon lármáztak reájuk s kardjaikat emelgették; a mint azonban látnák, hogy a két vitézt semmikép sem lehet megijeszteni, hátat adának és hosszú lépésekkel iramodtak vissza az erdő felé.

Nem voltak azok valami természettől alkotott szörnyek, hanem csak a tatár khám szemfényvesztői, kik hosszú lábtókon tudtak járni s felöltöztek Isten csodáinak, hogy a futó népeket visszariaszszák gyilkosaik körmei közé; az izmaelita jól tudta azt, mert velük értett.

A mint Simon vitéz meglátta, hogy az óriások futnak, még jobban biztatta testvérét ellenük, a holott azután nem érék be azzal, hogy az erdőig megkergették őket, hanem a mint azok a fák és cserjék között lábtóikkal nem tudtak boldogulni, sem a nehéz álarcz és rémpóla miatt ügyesen mozogni, nehéz kardjaiknak sem vehették hasznát, ott a vitéz ifjak mind valamennyit levágták irgalom nélkül s a nagy festett szörny-fejeket feltűzték az erdő szélében karók hegyére, hogy a futó népek bátorságot kapjanak, ha azokat messziről meglátják. Az áruló izmaelita nevét azonban Simon vitéz felirá kardmarkolatára.

Megint mentek odább napnyugat irányában, míg végre a Tisza vizéhez értek, a hol egy révet találtak, mely előtt már akkor sok ember várakozott, a kik mind a tatárok elől futottak. A vámot ottan valami patarénus nép szedte, mert még András király és Dienes nádor idejében mind ilyen huzavona nép kezébe kerültek a vámok. Azt lehetne gondolni, hogy ilyen nagy veszedelem idején, mikor mindenki tűz elől, vér közől fut tova, ingyen is átszállították a révészek a menekülőket? Igen, keresztyén és magyar ember bizonyára azt tette volna, de az istentelen patarénus nép most sarczolta az átkelőket legjobban, ki mit megmentett a tatárok elől, testén maradottat, azt oda kellett nekik adnia, asszonyok fülönfüggőiket, férfiak bogláraikat vetették váltságul a kegyetleneknek, csakhogy átszállítsák őket. A kiknek pedig épen semmijök sem volt, a kik koldusképen futottak el, azokkal azt az istentelenséget követték, hogy elébb elmondattak velük egy manichæus imádságot, mely nem volt egyéb, mint a legirtóztatóbb káromlása az igaz Istennek és az ő szenteinek tatár nyelven. Igen sokan elmondták azt, csakhogy menekülhessenek, nem gondolván a halál félelmében lelkük örök életére; a kik irtóztak elmondani a csúfságot, másutt kerestek a Tiszán gázlót, vagy ha úszni tudtak, ahoz fogtak, sokan ott is vesztek.

A két testvérnek sem volt semmije, a mivel megváltsa a révet, csak az istenkáromló tatár imádság. Simon vitéz azt mondá, hogy inkább darabokra engedi magát vágatni a tatár által, hogy sem az Istent káromolja és a szent Szűzet, de Mikhál könnyebb vérű lévén, azzal biztatá, majd elmondja ő azt mind a kettőjük helyett, azt állítván, hogy testvére néma; ő tehát elmondá kétszer is egymás után, egyszer magáért, másszor a bátyjáért a rettentő káromkodást, mialatt Simon összetett kézzel magában halkan mondá utána a Miatyánkot és az Üdvözletet. Így szállíták őket át a túlsó partra, a holott a midőn Simon vitéz szemére vetné testvérének, hogy miért mondta el kényszerűségből az istenkáromló verseket, ez azzal vigasztalá bátyját, hogy hiszen magában minden vers végén utána mondta: «nem igaz, nem igaz.» De csak mégis nagy bűn volt az.

Simon vitéz a manichæus nevét is feljegyzé kardmarkolatára.

Hajh de a menekülők ott csak újabb veszedelem torkába futottak; a sajói nagy ütközet el volt már vesztve, a Duna Tisza között is özönnel járt már a tatár, a mint egy erdő széléből kiértek, köröskörül nem láttak egyebet a távol láthatáron, mint égő falvak füstjét; visszatértek hát megint az erdőbe s felfelé északnak kezdtek tartani, köröskörül hallva a tatárok kürtjeinek hangját, a mint egymásnak felelgettek, s a nappalokat odvas fák rejtekeiben tölték, nem találva egyéb táplálékot, mint vadmézet és lehullott bükkmogyorót, a mivel éhségüket csillapíták.

Negyed napra találtak egy tisztességes házat az erdő közepén, melyet sem lőrések, sem sánczkarók nem védelmezének s mégsem volt leégetve.

Az ifju vitézek csodálkoztak ezen; pedig hát tudniok kellett volna, hogy abban a házban szaraczenus lakik, a kik pedig mind egyetértenek a tatárokkal, azok hordanak nekik tudósítást, vezetik őket a városokra, kémeik és orgazdáik; a mit a tatár rabolt, azt megveszik tőle olcsó pénzen s szállítják majdan Morvába és odább is. Egy ilyen kufár háza volt az. Egy nagy vörös ökörfő volt a kapujára festve, a miről a tatárok ráismerhettek, hogy ez az ő emberük.

A szaraczenus nagy nyájassággal fogadta őket, mikor bementek hozzá; biztatá, hogy várjanak, mindjárt készíttet számukra ebédet, a mi a kiéhezett jámboroknak vajmi kedves vigasztalás volt. Míg ott panaszolnák kiállott szenvedéseiket a jámbor arczú házi gazdának, jön lihegve egy úri asszony, megszakgatott ruhájáról, feslett sarujáról ki lehete venni, hogy messziről menekült futva s reménykedve kérdi a házi gazdától, nem tért-e ide be az ő szerette férje kis fiacskájával? Az erdőbe menekültek öten: a férj kis fiával, a hitves, egy dajka és a kis csecsemő gyermek. Egyszer kutyaugatást hallottak: a férj azt mondá, hogy hárman maradjanak hátra egy barlangban elbujva, majd ő fiával előre megy, megnézni: nincs-e ott emberi lak közel? ők sokáig vártak ott, végre a nő aggódva férje kimaradtán, maga indult el őt keresni, talán itten voltak?

– Meglehet, hogy itt jártak, gyermecském, szólt vállat vonva a szaraczén, itt sokan megfordulnak napjában; milyenek voltak?

A nő leirta férje alakját, ruházatát, a kis gyermekét, a fiucska ujján volt egy fekete lószőr gyűrű fehér kereszttel, azt csak nem vette el tőle senki, ha megölték is, ráismerhetne róla.

A szaraczén azt mondta, hogy semmikép sem látta őket s a szegény nő kezét tördelve és jajongva ment ismét odább férjét és kis fiát keresni.

Ez alatt felhozták az ifju vitézek számára az ételt, egy nagy bográcsban aprított húst, a szaraczén hozatott nekik melléje bort s megáldva lakomájukat, magukra hagyá őket.

Mikhál vitéz, a milyen éhes volt, rögtön hozzá akart fogni a bőséges étkezéshez, de Simon vitéz megállítá elébb.

– Hát Mikhál, nem jut-e eszedbe, hogy elébb imádkoznánk?

Azzal elvégzék az imát, a hogy istenfélőkhöz illett, s csak akkor fogának az étekhez.

És ime, Isten megjutalmazá őket kegyességűkért, mert a mint Mikhál vitéz görbe evőkését beleszúrá a bográcsba, ime mi akadt legelébb is kése hegyére, egy vékony csont, egy fekete karikagyűrűvel lószőrből átkerítve, fehér kereszt a gyűrű közepén.

Az ifjak ijedten ugrának fel ültökből s nem érintve többé sem ételt, sem italt, nem búcsúztak sem gazdától, sem gazdasszonytól, hanem futottak onnan sebten, a hogy lábaik elbirták, s csak későn akadtak meg egy szegény remete barlangja előtt, kinek elbeszélték az ijedtséget, a mi velük történt.

Áldjátok Istent, fiaim, szólt az öreg aszketa, hogy megszabadíta a gonosz barlangból, mert nem más lakik ottan, mint az istentelen szaraczén, a tatárok kéme, ki a hozzá betérő menekülőknek kábító szert ad italban s mikor elalusznak tőle, akkor fejüket veszi! a fejekért kap egy dénárt a tatároktól, a húsaikat pedig feladja az utánuk jövő vendégeknek, azt a szörnyűt követve el, hogy testvéreit eteti meg a magyarral. Örüljetek, hogy nem izlelétek ott semmit, jól fog esni most forrásom friss vize s az aszalt gyökerek, miket veletek megosztok. Reggelig maradjatok itten, azután menjetek csak mindig feljebb észak felé; nem tévedhettek el: a melyik oldalon a fáknak moha van, arra van észak; ha hét napi járó földet tettetek hegyeken-völgyeken keresztül, meglátjátok a legmagasabb hegyeket, a mik Magyarország határán vannak; ottan majd hallani fogtok harangszót; az vezessen benneteket; ott jó oltalom van, azok ott a «menedék kövei», lapides refugii, miket a harczos szerzetek láttanak el védelmi eszközökkel, hogy befogadják a mindenünnen futókat. Ott jó helyetek leszen. Találtok oltárt, kenyeret, erős bástyákat, miket a jó kard és a jó Isten ezernyi ellenségtől megoltalmaz. Míg odáig nem értek, meg ne állapodjatok, mert veszedelem és pusztulás van az egész hazán.

Az ifju vitézek megcsókolták a jó öreg kezét a jótékony tanácsért s reggel útmutatása szerint mentek nagy egyedül magukban sűrű erdőkön keresztül; soká mentek, messze mentek, tölgy elhagyta, bükk elhagyta már a hegyet, következtek a nagy gyászoló fenyőfák, de még tovább kellett menniök.

Egy reggel azonban, a nagy magános rengetegben, a mint pihenni leülének, távolról jövő harangszó ütötte meg füleiket, valami nagy harangok szava, a minők csak Fehérvárott voltak akkor, meg Nagy-Váradon, a nagy székes egyházakban.

Mikhál vitéz felugrott örömmel és mondá:

– Itt van bizonyára az említett «lapis refugii».

De Simon bátyja megcsóválta fejét.

– Messzebb van az öcsém, még háromnapi járó földet mondott odáig a szent ember.

– Ejh, talán saját lábaihoz mérte a járó földet, azok pedig már öregek.

– Aztán nem is észak felől jön ez a hang, hanem nagyon is nyugatról.

– Bizonyosan mi tévesztettük el az irányt.

Mikhál vitéz csak rábeszélte Simon bátyját, hogy ne menjenek már messzebbre, hanem keressék fel, a honnan az a harangszó jön, hiszen harangszóval csak keresztyén ember ad jelt; bizonyosan azért teszik, hogy ha valaki eltévedt bujdosásában, odatérjen, a hol nem félnek az ellenségtől.

Simon ráállt s mentek aztán, a honnan a harangszó jött, s a mint kiértek az erdőből, egy kies völgy terült el előttük, melyen keskeny patak kigyózott keresztül, a patakon nagy lábas hid volt verve, a hid pedig egy magas sziklavárba vezetett fel, melynek négy hegyes tornya volt a négy szegletén, ötödik meg a középen; azokban mind harangok voltak s azokat mind úgy húzták, mintha búcsújárás volna.

Ez bizonyosan a menedék köve; mondá újból Mikhál vitéz.

– Nem mondott annak tornyairól, sem bástyáiról a remete; szólt ellenkezve Simon bátyja.

– Ejh azóta felépíthették, hogy ő ott járt.

S azzal mentek a vár felé. De különös volt előttük, hogy az ilyen nagy erős vár tövében a hogy másutt szokott lenni, nincsenek paraszt kalibák, nincsen falu, zsellérházak, a kik a várhoz tartoznak, hogy lehet ez?

– Bizonyosan a parasztokat mind bevették most a várba. Így magyarázá azt a könnyebbvérű Mikhál lovag.

A toronyőr, a mint észrevette közeledésüket, rögtön jelt adott kürtjével, mire a felvonó hidat leereszték, mely az állóhidat a várkapuval összekötötte, czifra csatlósok jöttek a jövevények elé s midőn azok aggodalmasan elmondák nekik, hogy ők messze földről jőnek, országos veszedelem közől, nem tudják, jó helyre jöttek-e? azok nevetve mondának nekik.

– Jó helyre bizony, atyafiak! ez itt Fulkó lovag vára; híres, nevezetes vitézé; nem jöhet ide a tatár, ha csak a völgyet ki nem tölti; nem is lesz itt fogyatkozástok semmiben, mert itt van enni inni elég; van-e valami kincsetek, a mit el kell kell jó helyre tenni?

– Valóban nincs egyebünk jó kardjainkon kívül.

– No annál jobb. Akkor beállhattok a lovag úr zsoldjába s vitézkedhettek az ő zászlói alatt jó pénzért.

– Nem kivánunk mi pénzt a szolgálatért, elég lesz nekünk, ha harczolhatunk a pogány ellenség ellen vitéz vezetők alatt.

Az inasok úgy nevettek rajta, hogy az ifjak olyan komolyan beszéltek s azután bevitték őket a várba s nemsokára hoztak eléjük ezüst medenczékben illatos vizeket, megmosdatták, megfüröszték őket, hoztak nekik pompás bársony és virágos kamuka-köntösöket, arany skofiummal kivarrva, boglárokkal végig rakva, hajfürteiket bekenték illatos kenőcsökkel; azt mondák, hogy ezt mind Fulkó lovag parancsolta, a ki a vendégeit ilyen szívesen szokta fogadni.

– Talán nem is érdemeljük mi ezt a nagy tisztességet; monda Simon lovag pironkodva, ki igen szemérmetes férfiu volt, midőn ajándékokat kelle elfogadni.

– Ah de még többekben is fogtok részesülni, szóltak a tréfálózó cselédek; a lovag úr lakomát rendezett számotokra, ottan lesznek az úr-kisasszonyok is, Fulkó vitéz leányai, Meryza és Sziona, azok mellett fogtok ülni.

– Oh de furcsa neveik vannak, mondá Simon lovag, vajjon hol keresztelték őket annak?

– Ne törődjetek ti azzal; majd holnap elmondhatjátok, melyik volt kettő közől a szebb?

Mikhál vitéznek mindjárt meg is ragadt a szívében: melyik lehet kettő közől a szebb? mert a szép asszonyi arczokat ő halálba tudta szeretni; de Simon bátyjának máson járt a gondolatja.

– Hol van itten a kápolna? oda szeretnék elébb menni, hálát adni az Istennek, hogy annyi veszély közől megszabadított; sok hete, hogy nem voltam már oltár előtt, csak az égi madarakkal együtt imádhatám Istent az erdőkben napköltekor.

Az ínasok megint csak nevettek rajta.

– Hagyd azt mostan, jó barátom, megtalálhatod még holnap, a papot mindig jókor van látni; most jertek a lakomára; régen ülhettetek asztal mellett.

Simon vitéz nagyon csóválta rá fejét; nem tetszett neki az olyan hely, a hol az oltárról olyan nevetve beszélnek, de nem akart háboruságot kezdeni s engedett a meghívásnak, de öcscsét mégis figyelmezteté, hogy a hosszas bőjtölés után, majd a gazdag lakomából nehogy sokat be találjon venni, bort ne igen nagyon igyék, mert az megárt most egyszerre; Mikhál vitéznek pedig máson járt akkor az esze: melyik lesz szebb a kettő közől?

Egy trombitaszóra aztán felnyiltak a várbeli szárnyas ajtók s bevezeték azokon az ifjakat az ebédlő-terembe.

A két jámbor vitéz szemefénye elveszett a nagy ragyogáson, a mi itt minden oldalról feléjük tündökölt. Az asztalok ezüst tálakkal és arany serlegekkel rakva, székek, lóczák czifrán kifestve és kifaragva, ablakok színes üvegekkel rakva, az asztalfőn álló székek biborral bevonva és mennyezettel födözve, mintha fejedelmek számára állnának ottan; minden szék háta mögött állt egy arany vitézkötéses hajdu, skárlát mentében, a bortöltögető ezüst vederrel kezében; azután a másik terem ajtajai is felnyilván, kijöttek belőle a várkastély úri vendégei, mind gazdagon öltözött urak, kiki egy-egy szép hölgyet vezetve jobbján, a kik nehéz selyem ruháikkal csak úgy söpörték a padlót, gyémánt és kárbunkulus tündökölt forgóikban, kösöntyűiken; azok ott páronkint helyet foglaltak a hosszú rakott asztal körül, egy férfi egy asszony mellett, végre hármas trombitaszó után jött maga a vár ura: Fulkó; kövér termete majd leroskadt drágakövek és boglárok terhe alatt; két kezén vezeté két leányát, Meryzát és Szionát.

Az első, kit jobbján vezetett, tündéri szépségű hölgy volt, ragyogó fekete szemei illettek halvány arczához s piros ajkaihoz, magas, délczeg termete is oly méltósággal hordta e büszke főt, mintha tudná, hogy itt neki mindenki engedelmes szolgája.

A másik leány, kit Fulkó balfelől bocsátott, alacsony volt és görbe-hátú, szemeit nem is emelte fel soha, s nem tekintgetett sehová, mint a ki nagyon jól tudja, hogy őt mindenki megveti. Könnyű volt rámondani: melyik kettő közől a szebbik?

Mikhál vitéz azt hivé e látványra, hogy álmodik, szemeit elvakítá a drágakövek fénye, még jobban a szép szemek ragyogása, hogy azt sem tudta már: a földön jár-e vagy az égben?

Simon vitéz pedig ennyi pompát látva maga előtt, arra gondolt szomorú szívében, vajjon talán ez időben Béla király futó patak partján iszsza levett sisakjából a vértől langyult vizet?

– Asztalhoz, urak és hölgyek! hangzék Fulkó lovag szava; ide mellém Koppánd Simon, Koppánd Mikhál; az utóbb jött vendégé mindig az első hely nálam. Üljetek leányaim mellé. Im ez Meryza leányom, amaz pediglen Sziona.

Mikhál úgy ejté a dolgot, hogy a tündéri szép Meryza mellé jusson, kiről le nem birta szemeit venni többé. Simon pedig odaült a szemlesütő Szionához, hanem elébb elmondá magában halkan az asztal-áldást, a mi fölött a többi vendégek nagyon kaczagtak a kegyes vitéz botránkoztatására, egy hang azonban mellette halkan suttogá: «Amen, Amen.» Oda nézett s látta, hogy az a púpos hátú Sziona, s e pillanatban szebbnek tetszett előtte a görbe leány, mint a délczeg Meryza.

A vendég urak igen vígan ittak, nem kellett nekik nagy kinálkozás s miután jól felborozták magukat, megkérték a jövevény ifjakat, hogy mondják el előttük azon viszontagságokat, a miket idáig jutva kiállottak.

Mikhál vitéz nem bírt nagy ékesen szólással, a miért is csak bátyjának inte, hogy szóljon. Simon tehát felálla és gondolva, hogy igaz résztvevő hazafiui szivekre talál e helyen, elkezdé a hon gyász-eseményeit mondani előttük; a beszéd folytán mindjobban belejött az indulatba, a lelke előtt újra megjelenő rémlátások képe ihletet adott ajkainak, annyira, hogy végtére oly szívrehatólag beszélt, hogy saját magának is könyek csorogtak alá az orczáján.

Ime azonban, midőn e könyeket letörölné és széttekintene, akkor látá, hogy a vendégsereg épen nem sír és nem sóhajtoz az ő fájdalmas beszédén, hanem csupán csak mulatságképen hallgatja azt, mintha valami trufátor énekes regéjét hallgatná.

Ezen annyira megbotránkozott, hogy kénytelenül megszakasztá a szót.

Különösen bántották őt a délczeg Meryza szép szemei, a miért olyan mosolyogva tekintének reá.

Midőn elhallgatott, a délczeg hajadon megszólítá, hogy mondana még «több ilyen szép mesét is».

Egy suttogó hang azonban, a halavány Sziona szava, esengve szólt mellette, hogy ne folytassa tovább az Isten nevéért, mert hisz e borzalmas történetet szívszakadás így hallani.

És Simon lovag Sziona szavára hallgatott, nagyot sóhajta és leült. Sajnálta a házi urat és a vendég-sereget azzal megbántani, hogy érzéketlenségüket megrója; gondolá, a jó élet teszi azt s azzal menté ki magát, hogy nagyon el van már fáradva.

Arra fölkelt Saksin lovag, egy roppant termetes férfi Simon mellől s belékötött, hogy miért nem iszik s mért nem beszél tovább? minek sérti meg a társaságot azzal, hogy elhallgat; ezért már most «ki a gyepre!»

Simon lovag látta, hogy ebből most mindjárt verekedés lesz, azért hátratolta maga alul a székét s készen tartotta magát mindenre. Nem volt ez szokatlan dolog akkoriban, midőn vendégségek alatt nagyon sok bort ittak s a férfiui erő kitüntetése nem tartatott gyalázatnak, a miért is lakoma előtt a vendégek minden vágó-fegyvert le szoktak rakni magukról, nehogy azokkal találjanak egymásnak ártani, a mit azután józan fővel megbánnának.

Mikhál vitéz is fel akart ugrani helyéről ezt látva, de őt lekötve tartá már a bor, meg a szép hajadon szemei, aztán meg azt is mondák a körülötte levők, hogy két ember vitájába nem illik egy harmadiknak belekeveredni.

Sziona azonban odasúgott Simonnak:

Vigyázz, nehogy ölre engedd magadat kapni, mert Saksinnak hegyes vért van a dolmánya alatt, ha hozzászorít, keresztültör vele.

S ez a titkos intés hasznára vált Simonnak, mert a mint kitolakodának a lovaggal a terem közepére, nem engedé magát derékon kapni, hanem megkapta amannak két karját erősen s megrázva azoknál fogva annak rengeteg testét, gáncsot vetett neki s úgy veté a földhöz, hogy a fejét is odacsapta a padlóra.

Erre dühösen ugrott fel Saksin s most már széket ragadva rohant Simon lovagnak; de az megkapta félkézzel az ellene sujtott széket s a másikkal úgy üté fültövön Saksin lovagot, hogy az se látó, se halló nem volt többet, mert egyszerre kijött orrán, száján, fülén a vér: úgy vitték el pokróczba takarva.

A többi vendég urak nagyon nevettek e mulatságon s dicsérék Simon vitéz erejét, ügyességét, kezet is szorongattak vele sorba; a miközben vette észre, hogy mindegyik azt akarja megtudni, vajjon össze lehet-e úgy szorítani a kezét, hogy fájjon? Engedte nekik cselekedni, hadd lássa, mire mennek vele?

Végre a házi úr maga veregetett a vállára, azt mondá neki, hogy derék ember, mert olyan vitézt győzött le, a kivel még meg nem mérkőzhetett senki, s minthogy ő neki fogadása tartja, hogy a ki Saksin lovagot le bírja verni, annak választani enged leányai közől, hogy egyet feleségül vegyen közőlük, tehát válaszszon.

Simon vitéz azt hitte, hogy csak kötekednek vele, olyan jutalmat igérve, a mit ő meg nem szolgált, csak akkor látta, midőn a káplánt hivatták, hogy komolyan van értve az igéret s újból felszólíták, hogy válaszszon.

Mikhál vitéz de nagyon elbámult erre; most bánta már igen szörnyen, hogy nem ő verekedett meg Saksinnal, mert hiszen ő sem gyöngébb, mint Simon bátyja; jaj! ha Meryzát fogja választani, pedig hát, ha szeme van, ezt látja szebbnek.

De Simon a sápadt Sziona felé fordult s azt mondá, hogy ő neki ez tetszik jobban.

Fulkó lovag meg volt lepve; nem tetszett neki a választás, fejét csóválta, ajkát harapta, de nem tehetett ellene más kifogást, mint azt, hogy Meryza az idősebbik.

– Hogy ne menjen hugánál későbben férjhez, add őt feleségül öcsémnek. Valóban ő oly jó vitéz, mint én vagyok, s ha ő küzdött volna Saksinnal, nem kétszer, de háromszor verte volna a földhöz.

Mikhál esküdözött, hogy azt megtette volna Meryzáért, s ha kell, minden itt levő lovaggal megbirkózik sorban, vagy egyszerre, a min nagyon nevettek valamennyien.

Fulkó lovag azután ráhagyta, hogy ha oly igen nagyon szereti Meryzát, vegye tehát ő is azt feleségül.

Mikhál vitéz magán kívül volt az öröm miatt; alig állt a lábán a gyönyörűségtől, mégis az egész világot akarta birkózásra híni.

De Simon vitéz lelkét hidegítette valami gondolat: miért, hogy mindez ilyen könnyű szerrel történik? hogy ilyen gazdag úr-leányokat olyan könnyen – se kérdik, se hallják – a legelső jövevénynek feleségül adják?

Már pedig az bizony csak megtörtént: akár hitte, hogy ébren van, akár azt vélte, hogy álmodik, Fulkó lovag egymáséba tette kezeiket, Meryza levonta ujjáról gyémántos gyűrűjét s Mikhál bég vitéz ujjára húzta azt, Sziona pedig egy kis vékony karika-gyűrűt adott jegybe Simon lovagnak, a miért a vitéz urak cserébe ősi czímeres gyűrűiket vonták aráik ujjára s akkor ment rögtön az egész násznéppé alakult vendégsereg a várbeli kápolnába, a hol egy szerzetesi alak hit szerint összeadá a feleket az ő társaikkal; rendén, ének- és orgonaszó mellett.

Mikhál vitéz és a szép Meryza a számukra elkészített menyegzői terembe távoztak, de Simon vitéz azt mondá menyasszonyának: «én még egy kisség itt maradok az oltárnál, hogy hálát adjak az Istennek e csodálatos jóvoltáért, hogy a tegnapi szorongattatás helyett a szabadulásba vezérlett s kivel tegnap csak a farkasok virrasztottak egy berekben, annak ma ime ily áldott jó hitvest adott társul, mint te vagy Szionám. Csak térj addig szobádba, míg utánad mennék».

Majd egy óráig ott imádkozott Simon vitéz az oltár előtt, mely szépen ki volt szentek szobraival ékesítve; még azután a szent képeket sorba is kellett csókolnia, de gondolta, hogy Sziona nem fog reá e haladékért neheztelni.

– Megbocsáss jó Szionám, szólt, midőn a kápolnából megtért hálószobájába. Sokért hálát kellett adnom az Istennek ezen a napon, hogy olyan sokáig maradtam a kápolnában.

– Valóban sokért kell hálát adnod az Istennek, szólt Sziona, mert csoda az, a hogy háromszor megmenekültél e napon a halálból. Istennek köszönd azt, hogy mellém ültél, nem Meryza mellé, mert Saksin lovag bizonyosan beléd kötött volna ott is s ha nem vigyázsz magadra, hanem ölre mégy vele, halott vagy. Istennek köszönd azt, hogy nem saját poharadból ittál, hanem az enyimből, melyben víz állt, mert serleged széle bódító méreggel volt megkenve, a mi ha ajkadat éri, megbódulsz és reggelre halott vagy. De Istennek köszönd százszor, hogy nem Meryza keze után nyúltál, midőn választást engedtek közöttünk, mint tették előtted százan, a kik most mind halva vannak, mert te is utánuk mentél volna.

– Tehát micsoda ház ez itt? kérdé elszörnyedve Simon.

– Gyilkosok és rablók háza. Fulkó lovag harámbasa; nem is atyám, de mostohám, ki anyámat halálra kínzá; Meryza ellenben az ő leánya, a kiről irtózat szólni. Ezek a vendég urak, kik itt aranyban járnak, mind Fulkó és leánya czimborái, százszor gyilkos és elkárhozott valamennyi. Azelőtt, a mult évekig, messze vármegyékbe eljártak csoportostul rabló-kalandokra, néha maga Meryza is vezette őket, ki az éjszakai gyilkolásban kegyetlenebb még apjánál is. Hogy pedig az ég haragja e nagy csapást mérte országunkra, hogy a tatár rajtunk rontott, azóta Fulkó bandái nem járnak ki a vidékre, félnek, hogy erősebb rablókra akadnak, hanem nagy harangokat húztak fel a tornyokba s azoknak messzehangzó szavával csalják ide azokat, kik a tatár elől menekülnek. Ha jőnek gazdag főurak, kereskedők, szívesen fogadják őket, kincseiket őrzésükbe veszik s ő magukat az első éjjel elsikkasztják. Ha vannak köztük délczeg ifjak, azokkal ama tréfát űzik, mit veletek: Fulkó lovag választást enged nekik leányai közől, a bódító italtól kábult ifju Meryza kezét kéri s az őt az oltárhoz vezeti; egy rabló, valami megölt szerzetes ruhájába öltözve, megesketi őt s lesz belőle férj egy éjre. Mikor Meryza jelt ad, künn félreverik a harangot, tűzi lárma támad, az új férj felszökik álmából s a mint hálótereméből kilép, eltünik nyom nélkül; másnap megint új esküvő, új halál, új áldozat.

– Irtóztató! kiálta fel Simon vitéz. És ez órában Mikhál van ott? hol van ő?

– Halkan beszélj! Ő már nincs ott. A mellékszoba alatt tátong egy húsz öles mélység, mindennap fölötte járunk, az a padló, melyen járunk, középett sarkon fordul lefelé s két végén ütközőre jár. E perczben ki van véve az ütköző mind a két oldalon. Mikor valaki arra rálép, a hidlás elfordul s ő leesik róla; az a mély kút egy hosszú folyosóra vezet, mely innen a hegy lábáig nyúlik s egy szűk nyiláson napvilágot ér; ha valami csoda által még megszabadulna is estében, hogy nem zúzná agyon magát, ott a mélyben van Fulkónak két nagy vérebe, Orkusz és Erebusz, azok felfalják elevenen; csak másnap mennek be Fulkó czinkosai a barlang felől fáklyákkal, a miktől a kutyák félnek s összeszedik a megölt ékszereit.

– Hát testvérem? mi történik testvéremmel?

Sziona szemeiből törlé a könyeket.

– Halld meg, mi volt ellenetek a szándék! A hálószoba ablakán egy kéz koczogtat csendesen s arra azt súgják, hogy a másik testvér akar egy szót szólni. Mikhálnál már koczogtattak az ablakon.

– És ő?

– Ő már bizonyosan meghalt. Nem lehetett megmentenem, mert Meryza az ajtóig jött vele, ott megcsókolá s azután egy kiáltás hangzott és azután csendes lett minden.

Simon vitéz szava elállt a fájdalomtól.

– Most azon légy, hogy mentsd meg magad. Itt egy hosszú kötél, ezt kösd derekadra, itt egy jó kard, ezt szúrd övedbe, ez égő fáklyát fogd balkezedbe, ne várd míg hívnak; lépj ki a forduló hídra, én e kötélen csendesen le foglak bocsátani; s azután a kötelet, ha leértél, utánad eresztem. Ha a vérebekkel találkozol, kiáltsd neveiket: Orkusz és Erebusz, tartsd feléjök a fáklyát, akkor nem bántanak; meg ne öld őket, mert arról megtudnák, hogy megszabadultál s utánad mennének, elfognának. S most siess; ha biztos helyen leszesz s sokáig élsz, gondolj reá, hogy a szegény árva, kit hitvesedül választál, valóban hitvesed volt.

Simon vitéz érzékenyen megölelé s megcsókolá Szionát.

– Valóban férjed vagyok s nem hagylak itt, jőjj együtt velem.

Az vesztünkre volna. Megtudnák egy óra mulva, hogy elárultam őket s reggelre ismét kezeikben volnánk. A környék mind egyetért velük. Így pedig harmadnapra a csontok közől nem fogják megtudni, melyik volt az egyik, melyik a másik? Siess! ne időzz.

Simon vitéz megfogadá az Istenre, hogy ha innét megszabadul s más világot ér az ország, vissza fog térni még ide, hogy hitvesét kiszabadítsa s testvére gyilkosain boszút álljon; tőn mindent, a hogy Sziona akará. Egyik kezében a kard, másikban a fáklya, derekán a mentőkötél, így lépett ki óvatosan a sóhaj-hídra, s a mint az elbillent alatta, csendesen ereszkedék alá a rémületes mélységbe, melynek fenekéről tompa ugatás üvölte fel hozzá.

– Isten veled! hangzék felülről Sziona szava, midőn ő már a kút fenekén állt, megvilágítva azt maga körül. Ott feküdt már akkor Mikhál testvér, szép feje halálosan összezúzva; a két véreb, mely vérét felitta már, a fáklya elől a sötétbe hátrált, melyből csak vérfényű szemeik világoltak elő.

Simon vitéz megcsókolá holt testvére arczát s nem hagyta őt a fenevadaknak, hanem fölvette vállára s kivivé őt a hosszú folyosón át, míg az éjvilágra ért ki vele az erdőbe, a két kutya egész odáig kísérte, de nem merte megtámadni a fáklya miatt.

Künn az erdőben sírt ásott a halottnak, nagy köveket hengeríte rá, keresztet metszett négy felől levő fák kérgébe, hogy valaha ismét rátaláljon s elimádkozá őt istenesen, úgy hagyta ott.

Az éjszaki csillag vezette tovább a kárpáti havasok felé.

Két éjjel utazott folyvást, nappal rejtve maradt, harmadik nap virradóra meglátá a távolból az egyszerű keresztet a hegytetőn, a mit a remete mondott neki.

Az volt valóban a lapis refugii.

A derék vitéz templomosok, vörös barátok a köznép szerint, építének ott menedéket az ország minden vidékéből futók számára, a hová ha eljutott is egy-egy kóbor tatár-csorda, vitézül elverték onnan; nem bírt rajtuk erőt venni.

Harmadik évre ismét lesepré árva Magyarországról Góg és Mágóg hadait az Úr keze. Kiki visszatért elpusztult szülötte földére.

Visszajött a király is s népét, birodalmát újra alakítva, vaskézzel nyúlt az árulók, a gonosztevők közé, kik versenyt pusztítottak az ellenséggel.

Körüljáró törvényszékek alakíttattak, mik a nádor elnöksége alatt minden vármegye határán sorompóba hítták a vádlott bűnösöket s kire súlyosak voltak a vádak, annak istenitélet alá kellett vetnie magát, tűz- avagy vízpróbában, avagy ha bajnok vitéz volt, megküzdenie az ország bajnokával, kinek sisak fedte arczát s pánczél termetét, míg a vádlottnak paizson s kardon kívül más fegyvere nem volt.

Sok istentelen bűnös meglakolt eképen, a tatárhoz szegődött árulók, a hittagadók, az izmaeliták, az emberhúsetetők, a rablólovagok és a szaraczén kémek. Egyszer rákerült a sor Fulkó lovagra is. Az ország hirnöke az ő kapujára is felszegezé a vádló vaskeztyűjét, s oly nagy volt a rablólovag elbizottsága, hogy bár futhatott volna, nem tevé, sőt megjelent minden lovagjával, Saksin hadnagyával és Meryzával együtt a törvényszék előtt; a várban csupán Sziona maradt.

Meryza Saksin hadnagyot, ki szörnyű erejű férfi volt s gyakorlott a bajvívásban, felbiztatá, hogy ne féljen, hanem ölje meg az ország lovagját; e végre készíte neki boszorkányos mesterséggel olyan inget, melyet nem jár meg a fegyver s adott neki olyan kardot, mely úgy fogja a vasat is, mint a bársonyt.

Ilyen készülettel állt ki Saksin lovag a sorompóba, a holott az ország lovagja állt egyfelől, középett a mennyezet alatt ült a nádor, alatta állt a pristáldus, ki fennhangon felolvasá a vádlottak előtt bűneik lajstromát: hogy a hozzájuk menekülőket megöldösék hitetlenül s Isten sakramentomaiból csúfot űzének.

Ezek azt felelék, hogy a vád mind hazugság, mert azt hitték, hogy azok mind meghaltak, a kik ellenök tanúskodhatnának.

– Én rágalomnak vallom e vádakat! kiálta Saksin lovag daczosan, s elfogadom a viadalt ország bajnokával.

– No hát akkor ismerd meg, kivel vívsz! szólt sisakrostélyát feltaszítva a bajnok. Én vagyok Koppánd Simon, a kit nem evett meg Orkusz és Erebusz!

E név hallatára, ez arcz látására kihullott a babonás kard a nagy erős férfi kezéből; nem tudott vívni többé, csak a lánczok után nyujtá ki kezeit, s igérte, hogy kivall mindent.

Fulkó lovag, a mint az Orkusz és Erebusz neveket hallá, hirtelen lovára kapott, s nyargalni kezde, futottak utána, de be nem érhették; senki se tudja, mi lett belőle többé?

Csak Meryza maradt ott daczosan. Miután apja elfutott s Saksin megvallott mindent, ő még akkor is tagadta bűnrészvétét, semminek sem akart tudója lenni. A vízpróbánál azután elsülyedt és belehalt a vízbe.

Saksint ott nyomban négyfelé vágták, a többi rablóknak fejét vették.

Koppánd Simont ez eset után a király megajándékozá Fulkó lovag várával, ki az ott talált tömérdek kincset a templomosok vitéz szerzetének ajándékozá.

Szionát pedig most már valóban nőül vevé s másodszor és igazán megesküvék vele, mint hű társával, s boldogul éltek együtt még sokáig; a Koppánd név századokig fennmaradt.

Az úr Isten oltalmazza meg a magyarokat ezután is!