7. Történetek Egy Ócska Kastélyban.

Apámtól, ki kereskedő volt, mintegy százezer forintot örököltem; a kereskedéshez nem volt kedvem, ellenben ideálom volt a gazdálkodás.

Oh azt valami nagy gyönyörűségnek képzeltem mindenha: az Istenáldotta földdel bibelődni, szép ökröket, lovakat nevelni, meghozatni külföldről a legbecsesebb haszonravaló állatok példányait, azokkal javítani az állattenyésztést, zöld vetéssel, esővel, harmattal spekulálni, nem ostoba papirosokkal; csontliszttel, guanoval, chilisalétrommal dolgozni a haussera, s a contreminet alagcsövezésekkel kezdeni meg; ez az én igazi ártatlan börzejátékom, itt láthat az ember olyan nyereséget, a mi nem veszteség másnak; ez az a munka, a mire az ember estenként elmondhatja: «Uram Isten, adj rá áldást.»

Hanem annyi kereskedő-vér mégis csorgott ereimben, hogy vaktában nem vágtam bele a jószág-vételbe, hanem úgy speculáltam, hogy ha az ember napjára várja a vásárt, ötven-hatvan ezer forintért, igen jutányosan kaphat csinos terjedelmű jószágocskát, a megmaradt pénz pedig nagyon jó lesz szabad befektetésre, a mi nélkül gazdálkodni annál nagyobb kín, mennél nagyobb jószága van az embernek. Én tehát minden nap szorgalmasan elolvastam a hírlapok hirdetményeit, s válogattam az eladásra hirdetett jószágokban.

Egyszer olvasom, hogy egyik felső vármegyében egy allodiális birtok szabadkézből eladandó; terjedelme 900 hold szántóföld és kaszáló, 1500 hold erdő, gazdasági épületekkel, urasági lakkal, gazdasági felszereléssel, ára 70,000 forint. Tudjuk meg, mi ez?

Felkerestem az ügyvédet, kihez a hirdetmény utasított, s kérdezősködtem az eladandó jószág felől.

Az ügyvéd hivatalos udvariassággal elmondott minden tudnivalót: a jószág bizonyos Klárándy grófi családé; a gróf nemrég halt meg, ki maga is ott lakott, s a család mindent azon módon ad által, a hogy ő hátrahagyta; birkákat, lovakat, még a bútorokat és a falon függő képeket is.

– De hátha azok nekem nem kellenek.

– Az mindegy. A jószág ára a holmikkal, vagy azok nélkül ugyanaz marad: 70,000 forint kerek summában; az ingó-bingó csak ráadás, ha nem tetszik önnek, eladhatja.

– Persze, hogy nem tetszenek. Akármekkora gróf valaki, azért, ha megveszem a jószágát, csak nem kötelezem magamat, hogy a viselt dolmányában járjak.

Az ügyvéd nevetett az ötleten, s azt mondta, hogy igazam van, azt nem kivánhatja tőlem senki.

– És hát tulajdonképen miért adják el az örökösök ezt a jószágot?

– Mert az egyik katona, a hadseregnél szolgál; a másik pedig egy külföldi Freyherrhez ment nőül, s egyik sem láthat utána.

– Milyenek azok a földek?

– Meglehetősek; van egy kevés első osztályú, a többi második; a rétek kitünően jók, van az uradalomnak egy szabályozott patakja, melyet rétöntözésre szoktak használni, azonkívül egy őrlő-malma, egy fűrész-malma, mely saját erdejéből készít deszkákat, s így az erdő is észrevehető hasznot hajt; a jószág azt az árt, a mit kivánnak érte, bőven megéri, s kamatját beadja.

– Nem jár valami maleficium vele?

– Őszintén mondhatom, hogy nem. Árvíz oda nem megy; útja jó van; nincs sem fagynak, sem szárazságnak kitéve, a mit bizonyít az, hogy az uradalomnak igen szépen díszlő gyümölcsös kertje van, melynek eredményeül most is láthat kegyed egy pár szép Napoleon vajas körtét ott a szekrényem tetején.

(Szép gyümölcsös, Napoleon körte, ez nagyon megvesztegető említés volt rám nézve.)

– Hát a gazdasági felszerelés milyen állapotban van?

– Tessék átnézni a leltárt; úgy hiszem, hogy a felszerelés testvérek között is megér 15 ezer forintot.

Valóban, a hogy futólag áttekintettem, rá lehetett annyira becsülni a holmit. Annál nagyobb szeget ütött a fejembe, hogy miért adnak el egy ilyen jól szerelt jószágot olyan olcsó árért? Az ügyvéd kiolvasta a szememből ezt a kétkedést, megelőzött kérdésemben.

– Igazán megmondva, ezt a jószágot azért adják el ilyen jutányosan, mivel ahoz egy terhelő feltétel is van kötve a leendő vevőre nézve: a meghalt gróf végintézetében az ottani tiszttartója, komornyikja, lovásza, kocsisa, kapuőre és fogadott árvaleánya számára, részint az ottani kastélyban, részint a tiszti és gazdasági épületekben holtig tartó lakás van kötelezve, mely ugyan a vevőre nézve egyéb teherrel nem jár, mert a gróf azokat különben holtig való fizetéssel ellátta, hanem az örökösök kénytelenek azt a jószágot ezzel az alkalmatlansággal együtt adni át az új birtokosnak.

– Ha csak ez a baj, az nem nagy baj; tiszttartót és cselédséget úgy is kellene tartani; ha életre való emberek, még jó, hogy helyben vannak; az ember a kastélyban egyedül úgy sem lakhatik.

Az ügyvéd egy kissé visszahökkent.

– Kegyed ott akar lakni maga?

– Hát természetesen; gazdálkodni akarok, azért veszek falusi jószágot. Nekem ahoz van kedvem, s a mihez az embernek kedve van, ahoz van szerencséje is.

– S ott akar lakni a kastélyban?

– Hát mi a gutát? Csak nem fogadok tán hónapos szobát magamnak, valamelyik zselléremnél?

– No mert én azt nem tudtam, hogy kegyed ott akar lakni.

– Tán bizony kisértetek járnak abban a kastélyban? Ahhah! valamely elátkozott várféle az, a hol a dédősök feljárnak fehér halotti köntösben az unokákat ijesztgetni; holmi lemoshatatlan vérfoltok a pallókon; láthatatlan sóhajtozók éjféli óra-ütéskor, éjszakai vampyrok, a milyenekről Alexander Dumas senior irt egy időben? Olvastam; nagyon szép regék, hanem én nem félek tőlük. Nem uram, bennem nem folyik aristokrata vér, én jámbor kalmár fia vagyok; hozzám nem fognak a méltóságos halott asszonyságok másvilági pongyolában leereszkedni; aztán én szándékozom nagyszerű sajtkészítést berendezni, a sajt szagától pedig minden kisértet elszalad; tudja ön uram, semmit sem utálnak úgy a túlvilági szellemek, mint az ostyepka szagát; én pedig ezt a nemzeti fromage de Zólyom-ot akarom nagyban tökéletesíteni.

Én is nevettem, az ügyvéd is nevetett, s miután újolag biztosítám, hogy nekem olyan vastag idegeim vannak, mint egy rhinocerosnak, azt mondá, hogy e szerint bátran megköthetjük az alkut; meg is irtuk a szerződést rögtön, s én pár nap alatt kifizettem az egész vétel-árt, meghatalmazva egy X. megyei ügyvédet, hogy a nevemben hajtassa végre a szokásos beigtatást. Azért nem tettem a szertartást személyesen, mert az rendesen költséggel jár, én pedig mint aféle kereskedő-ivadék, az oknélküli vendégeskedésnek nem vagyok barátja.

Igazán megvallva, valahányszor arra gondoltam, hogy nekem olyan kastélyom lesz, a mi egy kis rémeskedés hírében áll, a minek saját kisértete van, mindig egy kis gyermekes öröm futott el; milyen mulatságos lehet az: az embernek kisértetekkel lakni egy házban, a kikről minden ember tud mesét mondani; nevetni rajta, mikor mások a gyertyalobogástól reszketnek, mikor a látogatók felijednek a bútorroppanástól, mikor a cselédek nem mernek kimenni a folyosóra, mert ott valaki csoszog, s kinevetni minden embert, mert hiszen én felvilágosodott ember vagyok, a kit meg lehet azzal ijeszteni, ha azt mondják, hogy az adósom megszökött, de azzal, hogy valaki, a kinek nem tartozom semmivel, a másvilágról visszajön, bizony nem igen.

Én tehát néhány nap mulva a statutio után megindultam jószágom felé, elbúcsúztam itthoni ismerőseimtől, azok engem egy pár esztendeig kivánva sem fognak látni, postakocsira ültem, gondoltam, hogy minek vigyek oda lovakat, a hol úgy is vannak lovaim. A tiszttartónak előre irtam, hogy a legutolsó állomásra, *Bányára, küldjön elém egy fogatot könnyű kocsival, s azt pontosan ott is találtam a fogadóban, már készen várt reám.

A kocsisom akkor is gyászt viselt, bizonyosan a meghalt uráért; olyan hosszú gyászfátyol lógott le a kalapjáról, mint egy halottbemondó halálmadáré. Én ugyan tisztelem a pietásokat, hanem az mégis egy kicsit kellemetlen, hogy a kocsisom úgy legyen öltözve, mintha a szent Mihály lovát hajtaná; jó, hogy a lovakon nincs fekete pokrócz, azt hihetnék a városban, hogy halottas szekéren utazik valaki.

Hanem hát ebbe csak belenyugodtam; felültem a kocsiba, s mondtam, hogy csak iparkodjunk helybejutni, mert majd beesteledik, s rossz az út.

Az igaz, hogy jól hajtott az ember; értett egészen a kocsis-mesterséghez, hanem az nem tetszett nekem, hogy minek sóhajtozik egyre; akkorákat fohászkodott néha, mint egy alvó tehén, s a mint megkérdeztem tőle, hogy mi baja? azt felelte rá, hogy nem lehet azt embernek kimondani, a milyen nagy teher nyomja az ő lelkét.

Szép, csak a nyakamat ki ne törd.

Majd meg elővette a zsebkendőjét, megtörülte a szemeit, úgy látszott, hogy sír: – «mi lelte kendet?»

– Nagy az én fájdalmam, nagyságos uram.

Hanem azért jól hajtotta a lovakat.

Egy mély útba érve, a hol az két meredek sziklafal közé szorul, az én kocsisom épen elkezdett fenhangon zokogni. De már komolyan megijedtem rajta: – «a mi baja? miért sír?»

– Hogy ne sírnék nagyságos uram? mikor ezen a helyen ütöttem agyon a testvér-öcsémet.

– Készakarva?

– Igenis, készakarva.

– S kiállotta értte a büntetését?

– Nem tudja azt senki a nagyságos úron kívül.

Tisztelem ezt a hozzám való nagy bizodalmat!

Már most mit csináljak én ezzel az emberrel? feladjam-e holnap mindjárt a gyilkolásért, vagy elhallgassam a dolgot? De ugyan minek vallotta azt ki nekem? már most én hogy tartsak ilyen kocsist? – Pedig nagyon jól hajtott különben; úgy vitt ezen a döczögős úton, mint a tojást. – Én igazán nem tudtam, hogy e vallomás után mit csináljak vele.

Jóformán este lett, mire a faluhoz értünk, melyben jószágomat kellett találnom; a falu közepén volt a kastély. Egyszerű négyszög épület volt az, közepén kis tornyocskával, nagy fehér kőkerítéssel; az emeleten öt ablak ki volt világítva, jeléül annak, hogy várnak.

– Tudják-e a cselédek, hogy jövök? kérdém a kocsisomtól.

– Ott áll már az őr, mondá ő, egy alakra mutatva, ki egészen katonai positurában állt az út mellett egy magas kő tetején, egy hosszú botot tartva puskaformán a vállához szorítva. A mint közelértünk, elordította magát az ember: «Queraus!» azzal elkezdett dobolni, trombitálni a szájával, botjával megtette a nyolczféle tempót, azzal leugrott a kő tetejéről, lába közé kapta a hosszú botot, mint valami paripát s futtatott a kocsim előtt, mint valami fullajtár, folyvást kiabálva: «Queraus! ki a házból! az úr pokolban is úr!»

– Ez az ember bizonyosan részeg! mondám a kocsisnak. Ez nem felelt semmit.

A házakból kinéztek az emberek a kiabálásra, köszöntek is, midőn megláttak, de senki sem iparkodott az előttem futót csitítani, sem a kiabálásban semmi meglepőt nem talált, a mit én nem tudtam magamnak megmagyarázni.

Mikor a kastély kapujához értünk, ott megállt az én őröm, mint egy czövek, leszállt a pálczalórul, ismét tisztelgett, midőn leszálltam, meredten, katonás rátartással.

Én a szeme közé néztem. Soha becsületesebb, őszintébb arczot nem lehet képzelni: csupa mosolygó hűség az egész kép. Ez az ember nem részeg, hanem úgy látszik: egy kissé «ultra».

Az udvaron egy kis alacsony, ötödfél lábnyi ember ácsorgott, kiben zöld gallérjáról a vadászt kellett sejtenem.

– Jó estét, atyafi; ön a vadász?

Az ember semmit sem felelt a kérdésemre; végig nézett sötét fekete szemeivel, azzal felemelte a fejét büszkén, hátratette a kezét s odább ment.

Ühm; be furcsa emberek ezek itt én körültem; be különös sajátsága van mindegyiknek: nem tudom majd, hogy szokom hozzájuk?

Erre azonban egyszerre vídám nevetéssel közeledik valaki felém; a komornyik volt; fürge, ficzkándozó legény, valami negyven éven túl, furcsa képe csupa ráncz volt az erős nevetéstől, a mi azt egészen igénybe vette.

– Hahaha! csókolom kezeit, nagyságos úr, hozta Isten; ugyan vártuk már; hahaha! meleg szoba, tiszta ágyak, vacsora is kész, hahaha; tessék besétálni. Csakhogy szerencsésen megérkezett; hehehe, hahaha. Én vagyok nagyságod alázatos komornyikja, hahaha.

– No, hála Istennek, csakhogy egy nevető emberre találok már a háznál. (Ez ugyan nem tudja eltitkolni, hogy örül jöttömnek, jó fiu!) Már azt hittem, hogy nem jó helyen járok; a kocsisom az egész úton sírt, fohászkodott.

– Jaj, kérem alássan, bolond az; az egészen bolond. Arra ne tessék hallgatni, mert az valóságos őrült; hahaha!

Úgy? Ezt nem tudtam.

– Hát az a kapuőr, vagy micsoda, a ki előttem végig kiabált az utczán?

– Az? hahaha! Az meg még nagyobb bolond. Az egy sült bolond; hanem azért igen hűséges ember: a szemeit be nem hunyja éjjel, úgy vigyáz az uraságéra; hahaha.

Szép társaság.

– Hát ez a kis büszke gnóm, a ki úgy lenézett az imént, miféle teremtés itten?

– Jaj kérem alássan, az meg a legnagyobh bolond; most bizonyosan hava van neki s azt képzeli, hogy ő a lapponiai király! hahaha.

Ejnye, ez már aztán jól össze van válogatva: három bolond egy rakáson.

– Itthon van-e a tiszttartó?

– Igenis, itthon van kérem alássan, hahaha! áthíjam? hehehe.

– Nem, majd magam megyek át hozzá.

– Hahaha.

Szerettem volna már, ha egy kicsit abba hagyta volna a nevetést.

– Hogy híják magát, atyafi?

– Louis, nagyságos uram, hahaha!

– Hát maga Louis mindig szokott nevetni?

– Nem kérem alássan, én soha sem nevetek, hahaha.

Szépen vagyunk: ez meg a negyedik bolond.

– No édes Louis, hát csak mosolyogja ki magát kedve szerint, aztán vezessen át a tiszttartóhoz.

A fiu a legügyesebb szolgálat-készséggel segített úti öltözékemet rendbe hozni, csupa előzékenység volt, hanem amellett akár én mondtam neki valamit, akár ő mondott nekem valamit, mindenre akkora hahotával kaczagott fel, mintha a legtréfásabb adomákat mondogatnók egymásnak.

Terringettét! Itt már csak vígan fogunk élni.

Elvezettetém vele magamat a tiszttartóhoz, onnan azután visszaküldtem.

A tiszttartó egy harmincz éven túl járó férfi lehetett, finom úrias kinézéssel; arcza a fekete bajuszon és oldalszakállon kívül simára borotválva; homloka magas és jóformán kopasz, erős, húsos szemöldökökkel; termete szikár, hajlékony, egész magaviselete inkább egy miniszteriális ügyszoba főnökéhez, mint tiszttartóéhoz hasonló.

Megtudva, hogy én vagyok a jószág jelenlegi birtokosa, gratulált; elmondá, hogy igen jó karban levő jószágot vettem által, a megholt gróf szenvedélyes gazda volt s minden javítást létesített jószágán, a mit az újabbkor rendszere üdvösnek talált; beszélt nekem a Howard-ekékről, a Clayton-cséplőgépekről négy ökörerőre, drainirozott vadvizes helyekről, esparzettről és kövi-lóheréről; angol malaczokról, rambouilleti kosokról, szarvatlan tehenekről, a mik húsz itcze tejet adnak, rétöntözésről, gipszezésről s mindenféle kellemetes tárgyról, a mikbe én magam is halálosan beléjük vagyok bolondulva. Mindezek foganatba vannak már véve jószágomon, díszlenek, tenyésznek, jó karban vannak; cselédség, tisztek belé okultak. Nekem valóban igen nagy okom van megelégedve lenni azzal, hogy ezt a kis jószágot megszereztem. Épen ilyen volt az én ideálom.

Örömömben egy szivarra akartam gyújtani.

Malczer úr, ez volt a tiszttartó neve, látva előkészületeimet, igen udvariasan instált, hogy ha csak lehetséges, tegyem meg azt az áldozatot a kedvéért: ne szivarozzam az ő jelenlétében.

Én rögtön visszatettem a zsebembe szivartárczámat. Bizonyosan mellbeteg szegény s tiltva van neki a dohányfüst. Ellehetek nála nélkül; várhatok, míg hazamegyek.

– Hanem egy dolgot találok furcsának, mondám a tiszttartónak; mi a csuda lelte ezt az itteni cselédséget? a víz okozza ezt, vagy a levegő? hogy ennek mind valami sajátságos hóbortja van: a kocsisom az egész úton sírt s utoljára gyilkosságot vallott magára, a kapuőr pálczalovon nyargalt előttem, a vadász úgy bánt velem, mintha ő volna az én gazdám, a komornyikomat pedig semmi igérettel nem tudom rávenni, hogy hagyja egy perczre abba a nevetés dolgát.

A tiszttartó bámulva nézett rám:

– Kegyed nem kapott volna erről felvilágosítást az ügyvédtől?

– Miféle felvilágosítást? Miről?

– Hogy ezek a cselédek mifélék és más egyebekről; azt nagyon csodálnám. Hisz ez az eladási feltételekkel együtt jár. No ez nem volt rendén, ha ezt kegyed előtt elhallgatták. Már most persze késő. Azok az emberek, uram, mindnyájan őrültek. A megboldogult grófnak az a sajátságos szenvedélye volt, hogy mindenféle tébolyodottakat gyűjtött maga körül, azokat maga gyógyította, tanulmányozta és valóban nagy sikerrel: mindannyit okos, kitartó, leleményes bánásmóddal annyira tudta vinni, hogy ismét ember lett belőlük. A kocsisa egy olyan maniácus volt, a ki búskomolyságból háromszor elakarta magát ölni, azt annyira vitte, hogy most már csendesen megvan, legfeljebb egy kicsit sirdogál még, ha bűntetteire gondol, a miket soha sem követett el.

– Tehát nem igaz, hogy testvérét megölte?

– Kegyednek is elmondta már? Annyi testvért sem ölt biz az, mint mi ketten. A kapus dőre volt, a ki még a megenni és nemenni valók között sem tudott különbséget tenni; a gróf ápolása alatt ebből is hasznavehető ember lett. A vadász dühös bolond volt; mikor ide hozták, lánczra volt kötve, tépett, harapott; lassankint ezzel is annyira ment, hogy a szemejárásával igazgathatta; s most nem látszik rajta egyéb különös, mint az őrültek rátartó büszkesége, hanem azért szófogadó és engedelmes; a komornyikját pedig épen mint gyógyíthatatlan bolondot hozta ide, a ki egyre lármázott, kaczagott, bukfenczet hányt és most, ha az ember nem ügyel a nevetésére, igen jó fiu. Ez bizony egy kissé mágnásnak való szenvedély volt a gróftól, mint a mi igen nagy mértékű emberbaráti foglalkozás, a mihez nem mindenkinek van szenvedélye s épen azért hiba volt az ügyvédtől, azt kegyednek előre el nem mondani, mert az eladás feltétele levén az, hogy e pártoltjai a grófnak halálukig itt maradhassanak, a vevőre nézve érdeklő lehetett megtudni, hogy azok miféle emberek?

– Nem mondott az énnekem erről egy szót sem. Igaz, hogy nem tanácsolta, hogy magam is ide jőjjek lakni, hanem mindössze annyit mondott el, hogy egy inas, egy kocsis, egy vadász, egy kapus, egy tiszttartó és egy fogadott leány a jószágon fognak maradni. – Apropos: hát az a fogadott leány hol van? – Remélem, hogy az csak nem őrült?

– Fájdalom, hogy ez is az. Egyébiránt igen szelid, szánalomraméltó tébolygó, a kivel különben kegyednek találkozni sem igen lesz alkalma, mert a kastélynak azon szegletében lakik, a honnan külön van kijárás s hacsak a dal nem háborítja kegyedet, egyébbel nem alkalmatlankodik.

– Boldog Isten! Tehát én öt őrülttel lakom egy házban?

– Uram, nincs különben.

– Kérek tintát és papirost; hadd irjak annak az ügyvédnek egy levelet; legalább egy kicsit megmosom neki a fejét, a miért ezt elhallgatta előlem.

– Tessék. Itt az irószer. Mindjárt behozatom a lámpát, mert sötét van már a szobában.

Leültem irni; egy kicsit ugyan furcsának találtam a lámpást, a mit az asztalra tettek, az egész be volt vonva sűrű vékony érczsodronynyal, mint a Davy-féle bányalámpák. Mi az ördögnek ez a sodronyszövet a lámpa körül, mintha kőszénbányában volnánk? a tejüveget akarja ez pótolni?

Hanem hát ezen én most nem sokat okoskodtam, hevenyében megirtam nagy nyersen az ügyvédnek, hogy azt meg kellett volna mondania, micsoda Bedlámot veszek én itt a nyakamra? és hogy most nagyon goromba tudnék lenni, ha kárpótlásul egy olyan derék, okos embert nem nyertem volna, mint ez a tiszttartó. Ennek köszönheti, hogy most kibékülök a dologgal s iparkodom a helyzetbe beletalálni magamat.

– Punktum. Hajtsuk össze a levelet. Kérek egy gyertyát, meg spanyolviaszt.

A tiszttartó a fogát szítta.

– Nem méltóztatnék inkább ostyával pecsételni?

– Nem! spanyolviasz kell.

– Az ostya erősebben zár.

– Nem szeretem, no. (Magam sem tudom, miért nem szeretem? denique haragos voltam!)

– Akkor hát majd odakint méltóztassék a másik szobában lepecsételni, ott lesz gyertya.

– De hát nem könnyebb azt a gyertyát ide hozni, mint nekem oda menni?

– Bocsánatot kérek, szólt a tiszttartó, egészen elsápadva, meg kell uraságodnak mondanom, hogy én egy rendkívüli betegségben szenvedek: az én tüdőmben a levegő rögtön hydrogenné válik, úgy, hogy az a szoba, a hol én egy óráig vagyok, lassankint megtelik hydrogénnel kilehellésemtől, és ha abba a szobába akkor égő gyertyával lépnek, vagy egy gyufát elgyujtanak, a robbanó lég egyszerre explodál s az egész házat felvetheti.

Én csak hátra estem a székemben: – hisz ez a főfő bolond! – Hisz én így hat bolond közé jutottam, magam vagyok a hetedik, a ki ezt a szép társaságot megvettem pénzen.

Már most mit csináljak? Adjon valaki tanácsot. Ha itt maradok, akkor elébb-utóbb magamnak is bolonddá kell lennem; ha pedig elfutok innen, cserbehagyok kastélyt, kertet, gazdaságot, akkor még nagyobb bolonddá lettem.

Mégis elmegyek. Alásszolgája uram. Ne kisérjen ki kérem, hátha valaki meg odakinn oxygént lehell ki s a hydrogén meg oxygén összetalálkoznak, víz lesz belőle; hogy úszom ki belőle?

Összetéptem az ügyvédnek irt levelemet, mentem az én elátkozott kastélyomba vissza, talán fenhangon is beszéltem, olyan dühös voltam; no iszen szép mulatságot szereztem én magamnak!

Azt sem tudom, hány embert taszítottam fel az úton? annyit tudok, hogy a legutolsó, a kinek betörtem a homlokommal az orrát, Louis volt, a komornyik.

Nevetett rajta szörnyen.

– No öcsém Louis, hiszen most gyere ide nevetni, mert van minek. Nevessünk ketten, majd én contrázok, hahaha, hehehe. Nevess hát jobban, ha tudsz! Hihihi! Hanem már most elég volt, menykő csapjon a két nevető füled közé, hord előlem magadat s mondd meg a többi bolondnak is, hogy felém ne jőjjenek, mert én meg olyan bolond vagyok, a ki emberhússal él s rajtad kezdem.

A fiu takarodott előlem, hanem az nem zavarta meg jó kedvét.

Én pedig bezártam utána az ajtót s elkezdtem a palotában alá s fel járkálni, mint a ki a bécsi vörös tornyot kapta volna örökségbe. Négy szoba egymás végtiben ki volt világítva; nekem az is kevés volt; a kandallómban tűz ropogott, kellett is most nekem a meleg; vacsorám az asztalon állt; köszönöm! ki tudja miféle bolond főzte ezt is; hátha valami veszett kakast ölt le annak a pecsenyének, a ki megszólal bennem, ha megeszem; az ágyam is fel volt vetve; gondoltam is én arra, hogy aludjam. Arról gondolkodtam, hogy mit csináljak, hogy itt ne legyek?

Kimenjek ebből a házból, másikat építtessek magamnak? azért mégis csak itt maradnak a bolondok s csak én maradok a gazdájuk; aztán ha építkezésbe ölöm a pénzemet, akkor nem gazdálkodhatom.

Majd azt gondoltam, hogy pert indítok a szerződés megváltoztatásáért. Eszembe jutott, hogy pörlekedni már magában elég nagy bolondság. Ni, hogy ragad az emberre!

Azután azt gondoltam, hogy itt maradok; nem törődöm senki fiának a furcsaságaival, a ki bolondozik előttem, annak a számára tartok egy kegyetlen nagy husángot s úgy eldöngetem vele, hogy megjön az esze rögtön; az már nincs a kontraktusban, hogy a nemes gróf pártfogoltjait püfölni nem szabad.

Hanem aztán ez az eszme sem tetszett sokáig; ugyan ki fogna verekedni ilyen szegény nyomorult emberekkel? ki ütne meg egy őrültet, a ki nem tehet arról, hogy ő szerencsétlen?

Az is megfordult a fejemben, hogy eladom én ezt a jószágot per sundám bundám, a hogy vettem, rászedek vele én is valakit, a hogy engem rászedtek. Hanem akkor eszembe jutott, hogy az apám, ha rossz czitromokat kapott, aztán jött valaki kérdezni: jó-e ez a czitrom? megmondta neki őszintén: «bizony rossz ez, édes úr, nem érdemes pénzt adni érte», hát én sem lehetek kevésbbé jámbor, mint ő.

Vagy eladjam a jószágot veszteséggel? – Azon kezdjem a gazdálkodásomat, hogy elveszítsem a vagyonomnak egy ötödrészét?

Pedig igazán mondom, ha akkor valaki oda jön s azt mondja, hogy megveszi a birtokomat húsz ezer forint veszteséggel, megölelem, megcsókolom, kezébe nyomom a kulcsokat: itt van a vacsora, itt a vetett ágy; tessék jóllakni és lefeküdni; én meg majd megyek Amerikába, ott még nem szedtek rá.

Dehát hiába, ilyen valaki nem jött; s nekem csakugyan magamnak kellett lefeküdnöm a vetett ágyba.

Bárcsak legalább valami nagyméltóságú kisértet jönne ide, hogy megijeszszen, attól talán kimenne a fejemből ez a nagy boszúság. Ha ezek a rococo nagyságos urak és asszonyságok ezekből a diófa rámákból csak most egyszerre alászállnának, körülülnék az asztalomat, hozzá látnának a vacsorámhoz s beszélnének egymással olyan nyelven, a miből én egy szót sem értek. Átkozott fatális gondolat valakinek az ősi arczképeket is honnhagyni a kastélyában, mikor eladja; az új ember valahányszor egy ajtót kinyit, mindig azt hiszi, hogy valamelyikkel szemközt találkozik.

Aztán csak volnának hát bár ezek is olyan régimódi becsületes kisértetek, a kik igazán bejönnek a kéményen, meg a rejtett padlatnyiláson, illendő lánczcsörgéssel, huhogatással, szemfintorgatással; de nem teszik, hanem csak úgy meredeznek alá onnan a festett vászonról az emberre s fenyegetőznek a festett buzogányokkal kezeikben; az asszonyságok meg úgy rátartják magukat azokkal a legyezőkkel, pásztorbotokkal.

Oh be hideg ez az ágy is. Bizonyosan innen is valami kisértő lelket ugrattam ki: ugyan jól járt, hogy rá nem találtam heveredni. Épen olyan kedvemben vagyok most, a mikor nem nagyon respektálom a csavargó szellemeket.

A gyertyákat eloltottam rendre, a nagy góth ablakokon aztán bebámult hozzám a hold: – ez a bolondok patronusa. Ennek sem volt most egyéb dolga, mint hogy grimászokat csináljon az én szemem közé: soha sem láttam még, hogy így félre húzta volna a száját, így hunyorgatott volna a szemeivel: soha sem látszott ennyire hasonlónak egy sajtpofájú gúnyolodó emberarczhoz; úgy boszantott az egész vigyorgó kép. Utoljára találtam valami függönyt, a mivel eltakartam magamat előle: engem bizony ne csúfoljon.

Akkor meg egészen setét lett a szobában, csak a mint a kandalló haldokló tüze egyet-egyet lobbant, akkor tünt elő félhomályosan a megholt gróf arczképe a falon. Épen az ágyammal szembe volt felakasztva; valahányszor egyet világított rá a kandalló fénye, mindannyiszor úgy tetszett, mintha oda jönne hozzám, megmozdítaná erős fekete szemöldökét, megtapintaná az üteremet s azt mondaná: egy bolondommal megint több van.

Egy szóval minden élő és nem élő tárgy hozzá fogott, hogy engem itt üldözzön. A mint meghúztam az óra zsinórját, hogy megtudjam, mennyi az idő? az elkezdett százat meg százat ütni egymás után; a kétszáz huszonötödiknél abba hagytam a számlálást, nem tudom hánynyal végezte be? kínomban a párnám szegletén találtam egy furcsa rézcsapot, azt addig csavargattam jobbra meg balra, míg egyszer azt vettem észre, hogy az ágyam egy rettenetes nagyot sóhajt, s erre a sóhajtásra úgy összelapul alattam minden derekalj, mintha egy ív chinai papiroson feküdném. Persze szélpárnákból állt az egész, a miknek kitaláltam nyitni a lélekző csapjukat s egyszerre kirepült alólam a töltelék.

Felugrottam dühösen. Bolond az egész garnitura! Nemcsak a cselédek bolondok, hanem az órák, ágyak, bútorok, maguk a képek, még a holdvilág is! hanem majd én megmutatom, hogy én nem vagyok az! sem el nem szököm a háztól, sem el nem adom a jószágot, hanem itt maradok s kihányok mindent az ablakon, a mi nem akar eszére térni: inast, tiszttartót, képeket, órát, ágyat, holdvilágot! Kezdjenek ők ellenem aztán pert; majd megmutatom én azután a Klárándy grófoknak, hogy én is találok prókátort, a ki kilenczven esztendeig fenn tudja tartani a lélekzetet egy életrevaló processusban. Holnap reggel, – szerződés ide, szerződés oda, – talyigára pakolom az egész armentum ferreumot s beküldöm *Bányára, nem bánom én, tegyék őket ott az archivumba. Majd megmutatom én, hogy ki itt az úr a háznál?

Egyszer csak, a mint itt legjobban dühösködöm, elkezdek valamit hallani, a mitől megállt bennem a gondolkozás. Mi volt ez? dal-e vagy zene? a sphaerák harmoniájából éjnek idején idáig tévedt hang? Nem tudom honnan jön, de annyi bizonyos, hogy azzal a nevetséges disharmoniával, a miben saját érzékeim vannak, valami csodálatos ellentétben áll az.

Néhány percz mulva elhallgatott, mielőtt kivehettem volna, mi volt az?

Hanem én meg voltam már babonázva.

Nem törődtem többé helyzetem furcsa bajaival, elfelejtettem, mi bajom? kinyitottam az ablakot s kikönyököltem a holdvilágra, úgy hallgatóztam. Ez az ablak az udvarra nyilt, itt épen nem lehetett semmit hallani: legfeljebb egy kis kutyaugatást.

Kimentem a folyosóra; a mint saját viszhangzó lépteimre megálltam hallgatózni, ismét megjelent az elébbi kedves kisértet: a láthatlan dal; most már úgy hangzott, mintha alattam volna. Valami búskomoly dal volt az, nem is dal, hanem csak olyan ábránd, a mit valaki öntudatlanul énekel, se ríme, se melodiája, mint az erdei madár dalának, de olyan izgató, olyan túlvilági valami volt az, hogy én elbűvölve álltam ott és szinte elfelejtettem, hogy otthon vagyok.

Szerencsémre a dal megint elhallgatott s én megint ura lettem ép eszemnek; s eszembe jutott, hogy itt még egy őrült lakik: egy leány, a ki nem tesz egyebet mint dalol. Annak tehát itt kell valamelyik alattam levő szobában lakni.

Fogtam egy gyertyát s megindultam keresni az én dalkisértetemet. Nem igen szép kiváncsiság volt ugyan tőlem, de hiszen nem akartam én rajta rontani, nem akartam őt megzavarni, csupán csak közelebb akartam jutni hozzá, olyan közel, hogy egy válaszfalon, vagy tán egy ajtón át hallgathassam őt.

A nagy ódon kastély egészen arra a czélra látszott építve lenni, hogy ha valami ismeretlen vendég egyszer kilép a szobájából éjjel, s végig megy egy pár folyosón, az aztán többet soha vissza ne találjon a szobájába. Bejártam én az egész első emeletet, egy hosszú folyosón végig, a másikon vissza, háromszor is elmentem egy ketyegő lábas óra mellett, magam sem tudom én hogyan; a hol lépcsőt találtam lefelé, azon lementem; a másikon megint felmentem, utoljára egy szobába nyitottam be, a mely egészen ismerősnek tetszett előttem; az tulajdon hálószobám volt, nem tudom én, hogy kerültem oda? Csak annyit tudok, hogy nagy meglepetésemre nyoszolyám szélpárnái ismét fel voltak duzzasztva, kandallómban a tűz ismét égett, s az ágy előtti nagy arczkép elé egy sűrű zöld függöny volt lebocsátva; – itt valaki járt.

Azután ismét megálltam hallgatózni, ismét hallottam a dalt: most már úgy hangzott, mintha fölöttem volna.

Azzal lefeküdtem, valami úgy húzott lefelé; úgy éreztem magamat, mint a gyermek, a kit a bölcsőben ringatnak, s a dajka meg énekel hozzá; addig énekel, addig énekel, míg a gyermek elalszik.

A gyermek, – már mint én, – csak reggel nyolcz óra felé ébredt fel álmából.

Azt mondják, hogy az álom jó tanácsot ad, hogy egy éjszaka sokat változtat az ember határozatain; másnap reggel egészen másformának találtam az engem környező világot, mint az előtt való nap.

Hisz én nem vagyok rászedve, sőt ellenkezőleg, ez a sok különös ember, a kit én itt ráadásul kaptam a jószágomra, valódi kincs, megannyi ritkaság; hogy is lehet valaki olyan prózai lélek, hogy ezt mindjárt első tekintetre fel nem fogja?

Először is ez a bohó fiu, ez a nevető gép: hát lehet ennél becsesebb specialitást felfedezni? hogy hozza be a reggelimet tánczolva, nevetve; hogy kaczag annak a pár csizmának, a mit fénymázzal barátságosan keneget; azután az a komondorhűségű kapus, a kitől sem tolvaj, sem tűz meg nem lephet, s a ki minden mondását azzal fejezi be: «az úr pokolban is úr», a mi rám nézve, a ki szintén úrféle vagyok, átkozott jó vigasztalás; hát aztán ez a kis hátahoporjás gnóm; hogy villognak a szemei a sörtés szemöldök alól; mit nem adna azért egy franczia regényiró, ha ilyen villogó szemű erdei manót tarthatna az előszobájában? továbbá a kocsis, a ki elkövetett bűneit siratja s egy szem zabot el nem lopna az urától; végre a tudományos tiszttartó, kinek a chemia egy kissé megzavarta ugyan a fejét saját belső organismusát illető fogalmaira nézve, de a ki azért a gazdálkodást egészen alaposan érti. Oh bizonyára az én elődöm, a nemes gróf, nemcsak emberbaráti szenvedélyét elégíté ki abban, hogy embereket adott vissza a világnak, de egyúttal hűséges embereket szerze magának is, s nagy botorság volna tőlem az általa elkezdett nemes munkát nem folytatni.

Meg kell vallanom őszintén, hogy e nemes munka folytatásához gondolám amaz éjjeli dal rejtélyének megfejtését is.

Azt bizony nem tudom, mi rendszert szokott a nemes gróf követni elmekóros környezete gyógyításában; én csak mint naturalista, mint kuruzsló bántam velük, hanem magamra nézve elég nagy sikerrel.

Az őrültek elmetévelygéseinek semmi sem olyan jó ellenszere, mint egy-egy jó ötlet.

Fél esztendő alatt annyira hozzá szoktam helyzetemhez, mintha benne növekedtem volna.

Ha meg nem gyógyítottam is bolondjaimat, de uralkodtam rajtuk.

Louis nagyon szerette a bort, s ha hozzá juthatott, akkor aztán olyan jucundus volt egész nap, hogy nem lehetett vele birni a folytonos nevetés miatt.

Mikor leggyönyörűbben kaczagott, azt mondtam neki, hogy hozzon egy palaczk vizet.

Elhozta, letette elém. Akkor én rárivalltam:

– Mit tettél ebbe a palaczkba?

– Én? semmit. Azaz, hogy vizet, felelt ő kaczagva.

– Nem tettél mérget bele? egérkövet? légyvesztőt, he?

– Én? ohohó! hahaha.

– Hadd látom, ki mered-e inni magad?

Louis száját elhagyta a nevetés. Megijedt nagyon. Nem a méregtől, hanem a víztől.

– Ha azt állítod, hogy ebbe a palaczkba nem tettél mérget, idd ki előttem!

A jámbor fiu retteneteset fohászkodott, felvette a palaczkot, ivott belőle egy pár kortyot, azután levette a szájáról, s rám nézett kétkedve: vajjon tréfa ez, vagy komoly dolog?

– Idd ki mind! kiálték rá toporzékolva.

A nyomorult, mit tehetett? hogy lelkiismerete tisztaságát bebizonyítsa, palástul veté neki a gyomrát, s megitta mind a vizet.

Rettenetes komoly lett utána: nem nevetett többé; meg volt sértve és keserítve szörnyen.

– És ezentúl valahányszor vizet hozatok veled, mindig két poharat tészsz a tálczára, egyikből iszom én, a másikból te.

Ez a cura használt. Louis nagyon sokat elvesztett nevetési kedvéből, s odalenn erősen panaszkodott a cselédeknek, hogy az ő gazdája aligha meg nem bolondult egy kicsit.

Azóta igen jól jövünk ki egymással; Louis mindennap megiszsza velem a bruderschaftot – vízben, s kezd általánosan kijózanodni. Csak egyszer tette meg velem azt az élczet, hogy mikor bort hozattam vele, akkor is két poharat tett a tálczára, s egyikbe magának töltött, hogy bebizonyítsa, hogy abba sem tett mérget.

A jámbor kapus sokkal kevesebb gondot adott; a szegény dőrének az volt a legmagasabb vágya, hogy ha ő olyan piros frakkot viselhetne, a milyet egyszer a boldogult gróf idejében látott valami rókavadászon! Vettem neki egyet. Azóta tűzbe, vízbe menne értem, s alig hiszem, hogy lehetne ember, a ki elhitesse vele, hogy nem ő most a megnézésre legméltóbb lény, minden földön mozgó teremtés közt.

A kocsisommal is jót tettem szegénynyel. Mikor egyszer nagyon megsajnáltam, hogy annyit sír és sóhajtozik, kérdőre vettem szépen:

– Te Pista! voltál te valaha büntetve a te elkövetett vétkeidért?

– Nem én, még soha sem, felelt az nagyot fohászkodva.

– Látod: az nagy hiba. Hogyha kiállottad volna a büntetésedet, mindjárt könnyebb volna utána a lelked. Nem jó volna, mit gondolsz? ha én vagy harmincz botot rád veretnék lerovás fejében?

Az ember nagyon kapott rajta.

– De bizony nagyon jó lenne, könyörgöm alássan! régen gondolkoztam én azon, de nem mertem könyörögni érette; pedig olyan jól esett volna aztán.

S azzal ott mindjárt előttem lefeküdt a padlóra, hogy csapjam én meg.

– Nem, Pista öcsém, én hajdu nem vagyok, hanem majd mindjárt bejön a Louis, az elvégzi.

Azzal előkerestem Louist, egy egész kancsó vizet megitattam vele, hogy az executio alatt el ne nevesse magát, s lelkére kötöttem, hogy nagyon ne üsse a jámbort, s valami vékony vesszőt használjon hozzá.

A műtétel pompás sikerrel ment végbe. Az én kocsisom édes megnyugvással fogadta a bünhödést; engem kért, hogy csak számláljam, nehogy egy elmaradjon a harminczból; Louist pedig biztatta, hogy csak jobban üssön! no még jobban! hisz ez nem is fáj, mit ér azzal a kis pálczával? hozzon nádpálczát, dorongot, petrenczerudat, azzal üsse; Louis aztán utolsó egy párnak húzott is rá olyan becsületeseket, hogy meg lehetett velük elégedve.

Az én emberem azóta egészen meg van könnyebbülve, nem győz áldani és a kezeimet csókolni, ha meglát. Még fütyül is, mikor a lovakat hajtja, s ha valaki elbámul rajta, hogy de jó kedve lett valahára, annak aztán eldicsekszik vele, hogy igen bizony, kikapta már a magáét; a gazdája olyan harmincz botot veretett rá bűnbocsánat fejében, hogy ugyancsak jó volt, s ha szükségét érzi, kérni fog tőle megint másik harminczat.

A kis gnómot is meghódítottam egyszer. Ez egy büszke individualitás volt; egészen a Ritterrománok törpéinek a fajából; büszke, mérges, daczos kis fenevad, a ki maga jószántából képtelen munkákat elbírt végezni, eleven farkasokat hordott haza megkötözve s maga bebújt a borz után a lyukba; hanem ha parancsolgattak neki, azt nem tűrhette: hogyne? ha elgondolta azt, hogy ő a lapponiai király!

Kivált holdtölte felé, különösen ha tiszta idő volt, mikor a hold, ez a betegek tükre egész erejéből világolt alá s befehérítette az ócska kastély viseltes ormait, olyankor nem lehetett az én törpémmel bírni; mindjárt fojtogatni kezdte az embert, a kire megneheztelt.

Egy este meghallottam, hogy vadkanok jöttek alá az erdőből, s az én kukoriczámat kedvükre gázolják; azonnal kaptam a fegyveremet s kiálték Nimródnak (nem tudom én, úgy hítták-e? én annak neveztem el), hogy emeljen ő is egy puskát a vállára, s jőjjön velem a lesbe.

Az én dzsipszimnek már akkor forogtak a szemei a fejében, úgy tett, mintha nem hallotta volna a felszólítást, s hátat fordított.

Én egy kicsit bosszúsan a vállára üték: «nem hallottad, mit mondtam?»

A kis szörny erre, mint valami sebzett vadkan fordult felém egyszerre, szemei szikráztak, orrlyukai széttágultak, a két füle is egyenesre állt; az egyik kezével, jól láttam, hogy a dókája alatt a vadászkését keresi.

Louis egyszerre ijedten bujt be az ágy alá, nem volt erős oldala a bátorság. – Én azonban nyugodtan szeme közé néztem a kis tömzsi koboldnak, hidegen összefonva karjaimat:

– Hát te hogy mersz én rám ilyen szemeket vetni?

Soha embert büszkébb kifakadással nem láttam fel nem ismert rangjára hivatkozni, mint a milyen keserű kevélységgel mondá az én lidérczem, nagyot ütve a mellére:

– Én vagyok a lapponiai király!

– Én pedig az orosz czár vagyok! viszonzám én rá hirtelen, megfelelő rátartással.

Az én emberem erre csendesen visszadugta a vadászkést hüvelyébe, meghajtá magát, a mennyire bírta, vette a puskát s jött utánam engedelmesen.

– Az már más! mondá szilárd meggyőződés hangján. S azontúl soha sem ellenkezett velem, sem alattomban nem fenyegetett, hanem feudalis hűséggel fogadta minden szavamat, a hogy illik Lapponia királyának tisztelni az ő urát, az orosz czárt.

Hanem annál büszkébb maradt mások irányában, mert most már tudta, hogy neki csak a félvilág ura, a nagy potentát parancsol és senki más a földön.

Az én tiszttartóm, a ki figyelemmel kísérte az én mindenféle variatión átmenő orvosi praxisomat, csak úgy mosolygott felettem. Gondolhatta magában: «könnyű volt kifognod annak a sok mindenféle parasztnak a bolondságán, de fogj ki az enyimen.»

Az igaz, hogy nehéz volt hozzáférni rögeszméjéhez. Hiszen, ha vitatkozásba elegyedtem vele, az sült ki, hogy ő százszorta jobban ismeri a chemiát, mint én, s úgy a szegletbe szorított rettenetes műszavaival, hogy kénytelen voltam megszaladni előle, mint mikor az ostromló hadsereget megszalajtja a várőrség.

Különben talpig becsületes ember volt, a becsületesség fanaticusa, a ki meg nem csalt volna valakit sem egy fillérig, sem a világ minden kincse végett.

Egy napon hozattam Pestről egy nagy kaucsuk-zsákot, oda vitettem hozzá. Épen este volt, az ő szobájában a szokásos Davy-féle lámpa égett már. Jó estét kivántunk egymásnak; én a kaucsuk-zsákot lehelyeztetém a szögletbe.

– Mi az? kérdé a tiszttartó.

– Holmi gumielasticum zsák, feleltem én neki komoly képpel, most hozattam ebben a perczben.

– Hát aztán mire való lesz az?

– Elmondom rendén, hiszen azért jöttem ide: én a kastélyban gázvilágítást akarok létre hozni, s ebben a zsákban szállíttatom odáig a légszeszt.

– Jól van; de hát elébb műhelyt és katlant kellene felállítani, aztán meg nem is hiszem, hogy ez itt kifizesse magát.

– Oh én meg azt hiszem, hogy ki fogja fizetni magát ha ugyan kegyeddel okszerű alkut köthetek.

– Velem? kérdezé az én emberem, a ki nem látszott érteni, hogy mit akarok?

– Igenis kegyeddel; mert minthogy kegyed kilélekzés utján estétől reggelig tökéletesen megtölt egy szobát lámpagázzal, én majd csak egy fujtatót hozok ide, s tele fujtatom a zsákomat levegővel ebből a szobából, két ember a vállára veszi, s nekem aztán csak a csőbe kell eresztenem a gázt, s meggyujtanom a végit.

Az én emberem elkezdett nyugtalanul feszengeni a székén.

– Úgy hiszem, hogy ez ellen kegyednek sem lehet ellenvetése; kegyed úgy is kárba veszti ezt a használható produktumot, én pedig megfizetek érte becsülettel; minden zsák légszeszért adok két pengő forintot, s egy hónapra ki is fizetem előre a diját. Nos – áll az alku?

Komolyan beszéltem hozzá, az ember sápadt lett, mint a fal.

Az ember habozott, azt mondta, hogy ő ezért pénzt nem fogadhat el; mire én a büszkét kezdtem el játszani, hogy én meg ajándékokat nem szoktam elfogadni; ez csak olyan volna, mintha valakinek az eszét akarnám ingyen használni, vagy az ügyvédnek a szóbeli tárgyalásra vesztegetett hangjáért nem akarnék fizetni, minthogy az is láthatatlan dolog, vagy ingyen akarnék az operába járni, mert hiszen ott sem csinálnak egyebet, mint hogy lélekzetet vesznek s azt megint, ki vékonyan, ki vastagon, kieresztik. Itt van az úrnak a pénze; nekem gázt az ördög se csinál ingyen, az úr se csináljon ingyen. Ha gyantát vagy kulimászt talál az úr izzadni, azt én megveszem; majd biz én a mostani praktikus világban egy ilyen eleven kőszénbányát hagyok értékesítetlenül, mint az úr.

Az én emberem homloka izzadni kezdett; a pénzt oda tettem az asztalára; valami két szellem oly gonosz harczot űzött lelkében belül, hogy az arczán meg lehetett azt látni; két óriási dæmon, mindkettő egyenlőn hatalmas és erőszakos, az egyik a rendületlen becsületesség, a másik a tébolyító rögeszme. Az egyik azt mondta: ha elveszed e pénzt, talán nem létező dolgot adsz el, megcsalsz egy embert; a másik azt mondta: ha el nem veszed, megtagadsz engem; pedig én vagyok a te lényednek egyedüli ura; a lelkedhez vagyok nőve, engem ki nem taszíthatsz innen.

– Nos, uram, kevesli a díjt, vagy mi?

Az őrült melle olyan terhesen lélekzett, szemei zavarodtan tekintének felém, egy párszor a pénz felé akart nyúlni, meg visszahúzta a kezét, utoljára elszántan felugrott székéről, s egy nemes bajnok elhatározottságával, ki kanóczot akar vetni a lőporos hordóba, hogy magát az ostromló ellenséggel együtt a levegőbe vettesse, odalépett iróasztalához, lekapta róla a Davy-féle sodronytakarót, s elhajítá magától.

Ezzel kimerülten rogyott le egy székre, mint a ki egy kínos, lidércznyomta álomból ébredt fel, s alig hiszi még, hogy ébren van.

Tehát nem lobbant fel az egész szoba; nem repültünk a levegőbe, nem gyuladtunk meg a gáztól.

Hanem az én tiszttartóm egy percz mulva elájult, annyira meg volt minden idegében rázva: hogyne? a kit a kapernaumi ördög elhagy…

Utána tizennégy napig lázban volt, azután felgyógyult szépen, s többet nem vesződött semmiféle gázzal; sőt később azt is elmondta, mikor és hogyan jutott ő e kínzó rögeszméhez. Egyszer egy kőszénbányát látogatott meg, a midőn a hirtelen előtóduló földalatti gáz, a mit a bányászok gonosz szélnek neveznek, kioltá a kezükben levő Davy-lámpát; azok hirtelen menekültek a kijárás felé, a lámpában izzó platinsodrony folytonos világítása mellett; őt is magukkal ragadva. Ez a néhány percz támasztá rögeszméjét; akárhol járt-kelt, mindenütt annak a fojtó gáznak sajátságos savanyú káposztaszerű szagát vélte érezni, s ki nem tudta fejéből verni, hogy ő mindig azt lehelli vissza. A heroicus cura használt. Az én emberem egészen okos ember lett, a ki nem nyugtalanított többé azzal az eszmével, hogy ez most itt szép nyugodtan beszél velem, s egyszer csak fel talál ugrani, s azzal a papirosnyiró ollóval elvágja a gégémet.

Most már csak két őrültem volt még a háznál, a kiken gyógyrendszerem nem fogott: az egyik az én láthatatlan dalos syrénem, a másik meg saját magam, a ki szerelmes vagyok bele.

Szerelmes, holdkóros, monomán, hallucinans! és mit tudom én még mi mindenféle variátiója van ennek a szónak: «őrült», én az mind magam vagyok.

Egész nap csend van nálam, semmi nesze szobáimban annak, hogy kívülem itt még más élő lény is lakik; de a mint beesteledik, a mint sötét lesz, megszólal valahonnan az a bevégzetlen ének, az a pacsirtazengemény emberi ajkon; majd közelebb, majd távolabb hangzik; majd elalszom rajta, majd felébredek rá és nem tudom kitalálni, honnan jő?

Ez még nem elég. Mikor alszom, ott jár-kel a szobámban ez az énekes kísértet, néha órákat ott tölt nálam, leül ágyam mellé a székre és lesi, hogyan alszom?

Hogyan tudom én azt, ha alszom?

Nagyon jó okaim vannak rá, hogy tudjam.

Az ágyam előtti asztalon minden este egy éjjeli lámpa szokott meggyujtva lenni, a mi, valahányszor felébredek, mindig ki van oltva; a csavar által letolt gyapotbél bizonyítja, hogy azt emberi kéz oltotta el. Eloltotta, hogy ha véletlenül felébrednék, meg ne lássam, hogy valaki van nálam.

Azután – egy fali óra van az ágyam fölött; azt rendesen magam szoktam felhúzni, mikor este lefekszem. Tegyük fel, hogy tíz óra van, mikor lefekszem, tizenegy, mire elalszom; ha aztán négy, öt, vagy hat órakor felébredek, az én órám nem négyet, ötöt, hatot mutat, hanem egyet, kettőt, hármat és a mellett egész nap jár rendesen s inkább siet, mint késik.

Az én láthatatlan látogatóm, mikor szobámban terem, megállítja az órát, hogy ütésével fel ne ébreszszen, s mikor eltávozik, ismét elindítja; erről tudom meg, hogy hány óráig, hány perczig volt ott?

És nem tudok rá jönni, hogy honnan jön be hozzám?

Az ajtókat magam zárom be, a kulcsokat belülről a zárban hagyva; ablakaimon keresztvasak vannak; a padlaton nem lehet sülyesztő, mert az szőnyeggel van bevonva, s a szőnyeg szélei a falnál csavarokkal leszegezve; a falakat is körül kopogtattam, sehol valami rejtett ajtó nyoma, a minek különben is meg kellene látszani a mindennapos nyitogatástól. – Nem resteltem minden képrámát leemelgetni a falakról, hogy talán azok valamelyike képez valami vakajtót? Nem találtam mögöttük egyebet, mint pókhálót. Felmentem a kastély padlására, hogy tán felülről találok valami leereszkedőt szobámba? Nincs az ott: – épen felettem van letöltögetve száz mérő morzsolt kukoricza, ha nyitogatnák plafondomat, az omlana legelőször is a nyakamba.

De hát egyátaljában honnan jár ki a szobáiból ez a rejtélyes valaki, mikor ablakait látom, de ajtaját sehol? ablakain szintén keresztvasak vannak, még azonfelül vaskosarak is, azokon ki nem mehet; mit eszik, mit iszik, mivel él; honnan érintkezik mindenféle prózai életszükségre való tárgygyal, ha csakugyan nem szellem, a ki el van ruha és eledel nélkül? Erre nem tudtam magyarázatot találni.

Kérdezősködtem bolondjaimtól, a kiktől azután még kevésbbé lettem okosabb.

A kapust elő sem vettem, mert az úgy is tudom, hogy azt felelte volna rá: «az úr pokolban is úr.» Holott én saját házamban sem vagyok úr.

A tiszttartó azt válaszolta, hogy ő semmiről sem tud semmit, mert ez a tárgy olyan kényes titka volt a megholt grófnak, hogy ha megtudta volna, hogy valaki annak nyomába akar jutni, rögtön elküldte volna szolgálatából. Ő maga is igen csodálkozott mindenen, a mit elbeszéltem neki, s velem együtt egész nap segített szobáim zegezugait kutatni, s nagyokat bámulni egymás szeme közé, mikor elvégre sem találtunk semmit.

A kocsis keresztet vetett magára, mikor kérdezősködtem tőle, s azt mondta, hogy ő jól tudja a titkot, de kér szépen, hogy el ne áruljam, ha tőle tudom meg; az a rejtélyes lény nem élő ember, hanem kisértet; valaha a gróf a feleségét hűtlenségen kapta, s befalaztatá a magányos szobákba, úgy ölte el éhséggel; de az most is feljár kísérteni éjjel, s dalol, hogy senki sem látja; szolgáltassak az üdvéért néhány misét, majd talán megnyugszik.

Ez a magyarázat nem ért semmit, ilyet magam is tudtam volna kigondolni.

Elővettem Louist. A jámbor fiu nem nevetett, attól félt, hogy megitatom; a helyett az őrültek comicus prosopopaeájával adá elő, hogy az valami csodálatos szépségű tündérkisasszony, a ki aranyban, ezüstben jár, nem iszik mást csak harmatot, s nem él egyébbel, mint virágillattal, mint a lepke; mikor akarja, köddé változik, s bepárolog az ajtón, ablakon keresztül, s mikor nem akarja, hogy lássák, megint köddé válik, s kimegy akármerre. – Majd ha tél lesz, vigyázzak az ablakaimra, mikor be lesznek fagyva, ha találok rajtuk reggel a jégvirágok közt egy-egy kereken felolvadt foltot: ott ment ő ki.

No ez legalább költői felfogással bír felőle.

Nem úgy, mint a kis gnóm vadász, a ki azt a titkot közölte velem, hogy nem jó szellem az, hanem ördöngös boszorkány, a ki éjszaka szakállas farkassá változik, az ablakon kicsúszik, a faluból elragadozza a kis gyerekeket, azokkal él, azért nem kell neki étel, mint más embernek. Ő már sokszor találkozott vele az erdőn; rá is lőtt, de a golyó nem járja, mert meg van babonázva.

Ez még legjobb. Tehát szakállas farkas, a ki kis gyerekek húsával él; jó hát rám nézve, hogy már nagy gyerek vagyok.

Egy szóval senki sem tud felőle semmit.

Néha megkísértettem, hogy alvónak tettetem magam. Hasztalan: a míg valósággal el nem aludtam, meg nem jelent; sőt mintha kitanulta volna fortélyomat, hangosan kaczagott rajtam. Hogy hol kaczagott? azt meg nem tudtam magamnak magyarázni. Valahol nagyon közel hozzám.

Itélje meg akárki, hogy nem volt-e elég okom arra, hogy megőrüljek?

De még több okom is lett.

Minthogy mindig felőle gondolkozom, kénytelen vagyok képzeletemben valami képet alkotni felőle. Annyira vittem, hogy már egészen magam előtt tudom őt látni; a mit ki nem egészítettem, azt hozzá álmodom, s azután képzelődöm és álmodozom egy képről, a mit soha sem láttam: valóságos őrült vagyok.

Magas, karcsú alaknak képzelem őt, hajló, simuló termettel; szőke hajának kell lenni, hosszú, földig érő szőke hajának, a mi ragyog, mint az arany, mikor szétziláltan rásüt a nap; fehér, halavány arcza lehet, melynek átlátszó zománczát a vér semmi pírja sem teszi elevenné; vékony, sötét szemöldök, hosszú fekete szempillák alól rejtelmes tűzzel világítnak elő zafirfényű mélázó szemei; ajkai vékonyak, finomak, halvány rózsa színével rajzolva.

Aztán rendesen álmomban ott szoktam őt magam előtt látni. Azt mondják, hogy bolond ember, a ki az álmát elbeszéli másnak. Hiszen én nem is állítom, hogy nem vagyok az. Minthogy bizonyosan tudom, hogy a mint elalszom, rögtön megjelen előttem ez a kettős kép: a való alakja odalép hozzám és néz rám szótlanul, mozdulatlanul; míg az álomban látott beszél velem, meséket mond, jár-kél velem, szavaimra hallgat, ha rá nézek, elpirul: ezért én alig várom, hogy az éjszaka következzék, hogy elaludjam, mert az az én életemnek szebbik fele. Nappal ugar alá szántok, répát ültetek, béresekkel veszekszem, barmok lábát kuruzsolom, azt hiszik, a legtüzesebb gazda vagyok; pedig alig várom, hogy bezárkózhassam, lefekhessem és járjak a tündérek után.

Sokszor feltettem magamban ébren, hogy ha még egyszer álmomban összejövök vele, megvallom neki, hogy szeretem, s megkérem, hogy jőjjön el ébren is hozzám. Erre a gondolatra sem jönne valami nagyon okos ember. – Hanem természetesen álmomban el szoktam azt felejteni, a mit ébren feltettem magamban, s a szerelmi vallomással rendesen elmaradok.

De egyszer mégis annyira tudtam fokozni ezt az erőtvevő álomjárást, hogy egy álmomban eszembe jutott határozatom. Ott ültünk egymás mellett egy szép granátfa árnyékában; előttünk a végtelen tenger terült, a nap, mely a fényes levelek miatt nem süthetett reánk, tükréből, a tengerből vetett világot szép tündérem arczára, a mi azt még túlvilágiabbá tette.

Én nagyon örültem neki, hogy tehát Magyarországon már tenger is van és granátfa-erdő.

A granátalma különben igen szép gyümölcs, de nem valami nagyon sok megenni való van rajta; ha az ember felmetszi, apró áfonyaforma szemecskéket talál benne, pirosakat, mint a granát; ezek megenni valók. Apám ilyet is árult sokat, azért ismerem jól.

Én egy granátalmát felmetszettem, s ilyen cselszövényt gondoltam ki vele.

Elébb egy szem magot tündéremnek nyújtottam. Ő megizlelte azt, s azt mondta rá, hogy savanyú.

Ekkor egy másik szemet ajkaim közé szorítottam, úgy hogy a piros szem kilátszott közülök, s azt mondám neki:

– Lásd, emez édesebb, vedd el.

Gondolhat ki ilyen ravasz furfangot az ember máskép, mint álmában? oh ébren a világért rá nem jöttem volna erre.

Az én tündérem mosolyogva hajolt oda hozzám, rám nézett szeliden azokkal a kéklángú szemekkel, s mindig közelebb hajolt, hogy ajkaival elvegye számból a számára nyújtott granátszemet; mindig közelebb, egyszerre forrón tapadtak ajkai ajkaimhoz, a hogy nem szellemek, nem álomképek, hanem igazi emberek csókolnak; én magamon kívül a mondhatlan gyönyörtől ölelém őt át hirtelen két karommal, és abban a pillanatban egy éles sikoltás ébreszte fel álmomból.

Nem, ez nem lehetett mind álom; ez valódi csók, valódi ölelés, valódi sikoltás volt.

És még sincs itt senki.

Egy gondolat villant át agyamon; felugrottam fekhelyemről: a kandallóhoz futottam. – Akkor szégyeneltem azután csak el magamat, azt képzelni, hogy tündérem a kürtőn jár be! pedig az nem is lehet: a kandalló most is tele hamvadó parázszsal, s azonfelül a rosta-lappal is el van zárva.

Álmodtam hát mindent, vagy meg vagyok igazán őrülve, vagy csakugyan vannak tündéri lények, a kiket egy hang láthatlanná tesz, egy pillanat más csillagzatba visz át?

Nem tudok rá felelni. Csak annyit tudok, hogy szívem most is dobog az öleléstől, ajkam most is ég a csóktól.

A mint kioltott lámpámat újra meggyújtottam, s elkezdtem szobámban lázasan alá s fel járkálni, egyszerre egy idegen tárgy tünik szemembe.

Egy kis hímzett czipő ágyam előtt.

Oly keskeny, oly finom, oly parányi, hogy az talán nem is földönjáró láb, a mi ezt viseli.

Tehát végre mégis bizonyítványom van rá, hogy ő itt volt: itt ült mellettem, itt járt, innen futott el, siettében egyik czipőjét is elveszté, s nem ért rá azt felvenni.

És mind ez tagadhatatlan, mert hiszen olyan igaz, hogy ez itt a kezemben nem más mint papucs, mint a milyen igaz, hogy élek és nagyobb igazság kedveért egy korsó hideg vizet öntök végig a fejemen.

De azután mégis csak oda kellett visszatérnem, hogy én bizony most sem vagyok ébren, ez is csak álom, az ember sokszor álmodja, hogy felébredett, s másféle álomhoz kezd. Én most ezt a kis bámulatraméltó parányi portékát, ezt a bábuzni való czipőcskét elzárom ide a fiókomba, de bizonyos vagyok felőle, hogy reggelre még sem lesz itt; mert hiszen sokszor álmodik az ember olyat, hogy sok pénzt talált, elzárta vasas ládába, hogy mire felébred, ott találja; az ember álmodik ilyen furcsákat elégszer. Ez is ilyen furcsa álom lesz bizonyosan.

Erre aztán megint lefeküdtem s szokásom ellenére addig aludtam, míg Louis el nem kezdett dörömbözni az ajtómon, hogy nyissam már ki: tíz óra lesz. A szegény fiu megijedt, azt hitte felakasztottam magamat, s már rám akarta törni az ajtót.

Alig nyitottam fel a szemeimet, első dolgom volt iróasztalom fiókját kinyitni, hogy megtudjam, ébren láttam-e valamit, vagy álmomban?

A kis hímzett czipőcske – most is ott volt, azon módon fehér csipkeszegélyével, piros szalagjaival; egy éjviola, meg egy lepke volt rá hímezve finoman.

Attól a percztől fogva nem volt maradásom többé ebben a házban. Egész nap mindig egy megfejthetlen talányt üldözni gondolataimmal, éjjel és nappal mindig egy kép után szaladni, mely soha sem engedi magát elfogni, ez a legegyenesebb út volt arra, hogy magam is kompániába álljak ezekkel a furcsa emberekkel, a kiket a néhai úr ide gyűjtött maga körül.

Nem! Ennek végit kell szakítanom. Szép dolog az az ábrándozás nagyon, de nem nekem való. El fogom hagyni a kastélyt, visszamegyek Pestre, kiadom a jószágot haszonbérbe, vagy rá bizom a tiszttartóra az egészet, azt adjon belőle, a mit akar.

Felhivattam cselédeimet, megmondtam nekik, hogy itt hagyom őket; a fizetéseiket, azonfelül, a mit a gróf hagyománya biztosít számukra, tőlem is meg fogják kapni egész évre; hanem már most menjenek és ne bámuljanak rám.

(Kezdtem abba az igen szeretetreméltó kedélyállapotba esni, a mikor az ember mindenféle ábrázatot gyűlöl látni.)

A jámbor fiuk kotródtak, épen csak a bohókás kapus maradt hátra a szobámban: bizonyosan azt akarja tudtomra adni, hogy «az úr pokolban is úr». Én majd bizonyítom neki, hogy ez nem igaz. Már én tapasztalom az ellenkezőt.

Az én bohókás öregem azonban nagy meglepetésemre, felhagyva katonás magatartásával, odajött hozzám, megfogta a kezemet, megcsókolta, s előttem egészen szokatlan, átváltozott hangon kérdezé:

– Miért akarja ezt a helyet elhagyni? – Bántja önt, hogy az a szegény leány itt van? Terhére van önnek? Neheztel érte?

Én alig birtam magamhoz térni a bámulattól. Hisz ez az ember nem bárgyu.

– Nekem úgy tetszik, mintha te most egészen más hangon beszélnél, mint egyébkor.

– Igen uram. Hallgasson meg; elmondok önnek mindent, s akkor úgy hiszem, sokat meg fog érteni, a mi eddig különösnek tetszett, s ha megértette, nem fogja elhagyni a kastélyt.

Az ember olyan válogatott szavakban beszélt, hogy én önkénytelen megkínáltam, hogy üljön le, a mit ő el is fogadott. Szívdobogva vártam, mit fog mondani? Néhány szavából azt kelle hinnem, hogy ez az egész kastély titkát tudja, s engem csak ez gyógyíthatott meg.

Az eddig oly dőrének látszó arcz vonásai egészen át voltak alakulva; tulajdonképen tán az én hibám volt, hogy azokat eddig is másformáknak láttam s elhagytam magamat ámíttatni bolondos beszéde által.

– A megholt grófnak volt egy titkos szerelme, a mi igen szerencsétlenül végződött. – Hibásak voltak mind a ketten, a nő is, a férfi is; a világ nem itélt felettük, mert el tudták azt titkolni, most pedig már itél felettük az, a ki mindnyájunknak itélő birája az égben. A gróf legalább a gyermekben akarta helyrepótolni hibáját, ki, a mely órában született, a másik órában már árva volt. A gróf ide vette őt magához, s az volt a szándéka, hogy itt fogja neveltetni, s törvényes gyermekévé fogadja. De nem engedte neki a bölcs Mindenható, hogy itt e földön leróhassa adóját; csodálatos, soha ember nem hallotta módon gátolá meg őt e szándékában: – a leány felnőtt szépen, de soha sem tanult meg beszélni, hanem a helyett csak énekelt, mint a madár. – Nem volt siketnéma, mert a legcsöndesebb neszt is meghallja, s lám dalolni tud; de szót nem mond ki soha, csak énekel; mint a kis madárnak az erdőn megvan a maga hangja, a mivel örömét vagy szomorúságát adja tudtára azoknak, a kik nyelvén értenek, a mint meg tudja az értetni magát, ha párját szerelmesen híja, vagy ha veszedelem fenyegeti, épen úgy tudja ő is énekhanggal értetni meg magát. – Oh a szegény gróffal mi sokat tanultuk ezt a beszédet, s én már tudom, hogy mit beszél? A gróf egyedül én velem közölte minden titkát. Mi oka volt rá? mi részem volt nekem e szerencsétlen történetben, azt nem szükség másnak tudni; azt mondá egyszer, mikor a leány már tíz éves volt: «ha én meg találok halni, ha kimondom, hogy ez a gyermek enyim, mi fog történni vele? bizonyosan azt fogják mondani, hogy őrült; pedig nem az: hiszen természetes esze, jó szive, ragaszkodása van, ki tudja találni az ember gondolatját! akkor berekesztik valami tébolyodottak házába, elzárják, kínozzák, valódi őrültet csinálnak belőle, mit tegyek vele?» Ekkor jött a gróf arra a különös gondolatra, hogy leánya végett saját kastélyából csinált őrültek házát. Összekereste a vidéken távolról, közelről a falu bolondjait, a tiszttartót magát valóságos őrültek házából váltotta ki. Egyedül én voltam annyi között az egyetlen ember, a kinek mind az öt érzéke rendben volt, hanem épen én űztem azért a legtöbb bódultságot, hogy híre menjen. És azután éjjel-nappal vesződött, türelmesen, álmatlan gondok közt a szerencsétlenekkel, lassankint csendes szófogadó embereket csinált belőlük, úgy, hogy utoljára nem volt egy cselédje sem, a kit valami elmebajból ne gyógyított volna ki. Oh én azt hiszem, hogy ha van valami módja annak, hogy halandó ember a másvilági bűnhödésből még e földön leszolgáljon, a gróf megtalálta azt, mert az embererőn túl járó munka volt, a mit ő elkövetett. S miért tette ő mind ezt? Azt mondá: ha e nyomorultaknak holtom után itt lakhatást biztosítok, örököseim közől senki sem jön ide lakni; a kastélyt sem bérbe, sem örök áron meg nem veszi senki; kénytelenek lesznek végrendeletem szerint cselédjeimet ott tűrni, s kinek lenne rajtam kívül elég lelke, csupa merő őrültekkel lakni egy házban?

– Bizony mondom, hogy nekem sem lett volna, ha előre tudom.

– Megvallom uram, hogy mikor ön e jószágba bejött, nagyon számítottam rá, hogy két hónap alatt el fogja hagyni a kastélyt. Ez a kastély úgy van építve, hogy valami titkos tornáczokon keresztül minden szobát össze lehet járni, a nélkül, hogy valaki az ajtóra kerülne. Többet én sem tudok. Arról, hogy ez miként van rendezve, nincs tudomásom; azt egyedül Viola tudja.

– Mit? viola? (annyira el voltam merülve, hogy valami virágot képzeltem a ki tudja, azután vettem észre magamat, hogy az a leány neve: – úgy képzeltem, hogy az nagyon illik hozzá).

– Ezen az úton rendesen ki szokott jönni Viola éjjelenkint az udvarra; én készen tartom szükséges élelmi szereit, azokat átveszi tőlem; ha én meghalnék, a tiszttartó gondoskodnék róla. Ilyenkor mindig tudakozódtam ön felől, s megdöbbenve vettem észre, hogy a szegény leány, a helyett, hogy félne az idegentől, ki apja kastélyát megvásárolta, s őt abban mintegy fogva tartja, úgy ragaszkodik hozzá, úgy sóhajtoz, úgy nyögdécsel, mikor felőle kérdezősködöm; hát még, midőn azt adá tudtomra, kezeivel, arczával mutatva, hogy ott szokott ülni, mikor ön alszik, hogy álmainál virraszt; ön ezt talán nem is tudta eddig.

– Oh, igenis jól tudtam.

– Eddig nem volt őrült a gyermek, de ha ön elmegy, az fog lenni. Ma éjjel ijedten jött hozzám, és sírt és a haját dúlta két kezével, úgy kétségbe volt esve; én el nem tudtam találni, mi lelte? Hogy azután kissé nyugodtabb lett, mutatta arczával, szemeivel, hogy a míg ön aludt, ismét oda lopózott és az Isten bocsássa meg neki, önt álmában megcsókolá. – Azt a gyöngéd, reszketeg mosolygást én le nem tudom irni, a mivel azt kifejezé; azután ijedten eltakarta arczát és térdre esett, kezeit összetéve esdekelve nézett reám, olyan hangokat nyögve, a milyenekkel a szárnyaszegett madárka könyörög a vadásznak, hogy ne fogja el, ne ölje meg. Viola azért könyörgött, hogy ne haragudjék ön reá; bocsásson meg neki, soha sem fogja önt többé háborítani, még énekével sem. Meglesz csöndesen a háznál, észre sem fogja ön venni többé ittlételét: csakhogy ne haragudjék reá. Én pedig azért könyörgöm önnek, jó uramnak, ne hagyja el ezt a kastélyt, tudja most már egész titkát; mi itt úgy szeretjük önt mind; senki oly jól nem tudna bánni e szegény boldogtalanokkal; – ha ismét idegen kézre kerül, ki felel annyi elveszett lélekért?

– Igaza van, öreg. Meggondoltam, itt maradok.

– Én ugyan nem hiszem, hogy Violát ön többé megláthassa, de ha véletlenül mégis találkoznék vele, legyen iránta azon kímélettel, a mivel a szerencsétlenségnek tartozik minden derék ember.

Én csak azon vettem észre magamat, hogy a kapusommal barátságosan kezet szorítok. – Hozzá vagyok már szokva minden rendkívüliséghez.

Miután megnyugtattam a felől, hogy nem fogok elszökni a háztól, s Violára sem haragszom, egyúttal felmentettem őt az alól, hogy mikor velem találkozik, bohókás szerepét gyakorolja előttem, minthogy úgy sem hiszek már abból semmit, hogy az úr pokolban is úr: ez csak olyan mendemonda.

Két hónapig hangját sem hallottam az én tündéremnek. Mindennap úgy éreztem magamat, mint a kinek valakije meg van halva, s minden éjjel azt álmodja, hogy él, és azon töprenkedik, milyen különös az, hogy valaki élhet, a ki már meghalt; nappal pedig látja, hogy valóban meghalt s azon gondolkozik, milyen különös az, hogy valaki meghalt, a ki még él.

Ezekben az időkben valami jól szervezett rablóbanda hősködött itt ezen a tájon; sok úri lakot felvertek, pénzt elraboltak, ellenállókat főbe lőttek; egy szóval, nevezetes dolgokat vittek véghez.

Szomszédaim engem is figyelmeztettek, hogy vigyázzak magamra, mert egy úri embert, a ki véletlenül ezen a falun ment keresztül, helyettem már megzálogoltak az úton, s aligha rám nem kerül a sor.

Törődtem is én ezzel, a ki sem éjjel, sem nappal nem jártam ezen a világon.

Egy novemberi este csunya havas, esős idő volt; oda künn nem volt mit csinálnom; egyedül üldögéltem kandallóm előtt, s raktam a hasábokat a tűzre s néztem, hogy támadnak azok a fényes süvöltő szellemkék a száraz fából, a mik olyan nagy barátai a táncznak, a midőn egyszerre egy ijedelmes kiáltás riaszt fel merengéseimből, melyet rögtön egy lövés követ, s arra ismét fájdalmas halálordítás hangzik: – mind a két kiáltásban kapusom hangját ismertem fel.

Hirtelen felugrottam, ágyamnál függő revolveremet kapva s ajtómat felszakítva, kiléptem az előterembe. A terem szemközti ajtaján épen akkor lépett be két álarczos alak. Egy pillanat alatt két lövésem fogadta őket, egyik vissza lőtt, de nem talált, a másik valószinűleg találva volt, mire mind a ketten visszavonultak ismét, s a félig nyitott ajtón keresztül lövöldöztek felém, ki részemről saját ajtóm kilincsét fogva, egy felől védve voltam, másfelől készen arra, hogy a belépőt üdvözölhessem.

Ebben a helyzetben egyszer csak azt hallom, hogy szobám tulsó ajtaját is elkezdik feszegetni. Két oldalról vagyok megtámadva, két felé kell magamat egyszerre védnem.

Hirtelen bezártam az első ajtót, s a második felé fordulva, a mint azon egy fejszecsapásra valami rés támadt, kilőttem rajta; de erre már az első ajtót is kezdék döngetni mögöttem.

E veszélyes perczben az jutott eszembe, hogy milyen jó volna, ha most szobámban nem világítna a kandalló; így az ostromlók minden lövése eltalálhat, de alig villant meg e gondolatom, midőn szobám egyszerre elsötétült, s midőn én meglepetve tekinték a kandalló felé, ime az tüzestől, mindenestől együtt eltünt a szobából, s a hol azelőtt volt, ott egy halavány, fehér alak állt előttem, reszketeg éji mécscsel kezében, mit másik kezével eltakart: – az én álmaim megtestesült képe.

Egy villámpercz a bámulatra, a másodikban tündérem odaszökött hozzám, megragadta kezemet, odarántott magához a kandalló helyére, s abban a perczben, mint a színpadi sülyedő, alácsúszott velünk a csodás talapzat.

Tehát ez volt a titok megfejtése. Az egész kandalló feneke emelkedett fel tűzhelyestől együtt a kürtőjébe, s ugyanakkor alatta egy nyilás támadt, mely fél emelettel alább szállítá az embert. A földszint és az emelet között még egy egész osztály volt, nem magasabb, mint hogy egy ember elmehessen felemelt fővel közötte; a mit sem kívülről, sem belülről nem lehetett észrevenni.

Egyszerre egy szegletfalhoz érve, rejtélyes szabadítóm ismét közelebb vont magához, s egy rugót hátra nyomva a falban, a padlatkoczka, a melyen álltunk, hirtelen felemelkedett velünk. Miként nálam, úgy itt is a kandalló alatt volt a titkos feljárás a szobába, melybe ily tüneményes úton lettem átvarázsolva.

Valóban úgy tetszett, mintha egy tündérálmot virrasztanék át: egy percz előtt a minden oldalról fenyegető halálveszély, most pedig a szabadulás egy olyan csendes, hozzájárulhatlan helyre, a hol tündérem lakik.

Egészen az a sokszor megálmodott tünemény, a ki a granátfa alatt megcsókolt. Azon arcz, azok a szemek, az a beszédtelen ajk – és azután az a rögtöni eltünés, mire körülnéztem, nem láttam őt sehol. Ámde ezúttal nem volt álom, a mit láttam; egy pillanat mulva hallottam a kastély tornyában megcsendülni a vészharangot; ezen toronyhoz sem leltem soha a feljárást, tehát ez is Viola szobájából volt hozzájárulható.

Szegény gyermek! a mint a kastélyban váltott lövésekből megtudta a veszélyt, mely éltemet fenyegeti, elárulta megőrzendő titkát, hogy annak az árán megszabadítson, s csak azután kezdett jelt adni a lakosoknak a veszélyről.

Kis idő mulva hallottam a felriadt lakosok zajos közeledtét lakásom felé; azután valami heves dulakodást a tornácz alatt, melyből vadászom rikácsoló hangja volt kivehető; azután a rablók káromkodásait, gyér lövéseket, távozó szekerek zörgését, végre a diadalmas jó emberek örvendő hálálkodását; a rablók el voltak űzve. Egy nehéz sebesültet magukkal vittek, kit az én golyóm talált; egy másik holtan maradt ott, kit a törpe vadász szúrt le saját késével. A vakmerő meg merte támadni a lapponiai királyt, ki az ő potentátjának segélyére sietett. A többi rablót egy év alatt itt-amott mind elfogdosák.

Ámde nekünk is volt egy halottunk; a jámbor kapus. Mikor a cselédek lámpát hoztak elő, s annak a világánál az önfeláldozó hű ember véres tetemét felvevék a földről, Viola, mint az anyavesztett madár kezdett sírni, leborult arczczal a földre, azt hittem, most igazán megőrül.

Én gyöngéden felemelém őt a földről és mondám neki, hogy ezentúl én leszek ránézve az a hű oltalmazó, a kit a megöltben elvesztett, mire reszketve lesüté szemeit, s csak úgy e lezárt hosszú pillák alól gördültek elő a könyek. Tehát megérté szavaimat.

A ki megérti a szót, az el is tudja azt tanulni. Egy hó mult el ez esemény óta, mialatt én abban a munkában fáradok, hogy egy, nem e földről való tündért a mi emberi beszédünkön szólni tanítsak. Munkám sikeréhez közelg.

Most egy rövid kis mondatot tanítok be neki, melyet olyan jól ismer minden ember; utolsó verse így hangzik: «Isten engem úgy segéljen». Ha azt megtanulta, akkor, – akkor el fogjuk azt egymással mondani.