Nagy fátuma volt a magyarnak, hogy legnagyobb királyai után soha sem hajtott ki a nagyok sarjadéka.
Nagy Lajost követte Zsigmond; Mátyást Dobzse László; Szent Istvánt Péter; pálmák, tölgyek után fűzfa, rekettye és tövis! A nagy világdrámák után deszkabódék paródiái!
Szép, mert fönséges az első magyar király fiának története.
Első István egyetlen fiának, Imrének, olyan nevelést kivánt adni, mely őt méltóvá tegye apja trónjára. A legkegyesebb főpapra bízta az ifju lelkét.
És a kegyes püspök buzgalmában túlment a király akaratán; Imréből nem királyfit nevelt, hanem szentet; nem a magyar, hanem a mennyei koronára tette őt érdemessé.
Az ifju azon időkorban volt már, a melyben a férfiszív egy nőalak ideál képével megtelik. Az ő szíve is telve volt egy női képpel, arról álmodott, azt kereste ébren, ahoz imádkozék. E nőalak volt pedig – a szent szűz maga.
Imre herczeg lelke előtt annyi fényben ragyogott az, hogy minden földi asszony arcza sötét volt mellette és holt.
A bölcs atyai gond szép királyleányt választa ki élettársul egyetlen fia számára. Az ifju nem nyújtá érte kezét.
– Másutt van az én szerelmem. Tisztább az, nem homályozza semmi földi szenvedély. A kit én imádok, az égben van az; s ha meghallgatja imámat, engem is fölvisz magához.
A király és bölcs országnagyjai elszomorodtak nagyon e szókra. A királyfi, a korona örököse, az ég lakójába szerelmes! Mely asszony lehetne vetélytársa az ilyen szerelemnek?
A királyfi nem tölti éjszakáit víg pohár és hő lélekzetű asszony mellett, hanem térdepel egész éjeken át az oltár zsámolyán s társalog a láthatlanokkal.
Semmi sem érdekli őt, a mi földi; nem országa, nem népei, nem koronája; sem eljegyzett mátkájának lesütött szemei.
Egy napon halva találták őt az oltár előtt, kezei közt a szent szűz képét tartva. Az égiek meghallgatták imáját.
A király szomorúan monda a püspöknek.
– Egy szentet adtál az égnek, de egy királytól fosztottad meg az országot!
És első István után következett utolsó Péter, és e felől nagyon szomorú lapok vannak teleirva a magyar történetben.