Vizkereszt Ünnepe

Még akkoriban nagy ritkaság volt Erdélyben az orgona, kivált a kálvinista templomok csaknem mindenütt nélkülözték ez Isten dicséretére rendeltetett hangszert, csupán Majosfalván volt egy, melyet Bethlen Gergely uram készíttetett Németországban, e kis mezőváros temploma számára. Bernard mester, az akkori leghiresebb orgonakészítő, megértve, hogy a megrendelt munka fejedelmi ivadék számára készült, nem restelé a fáradságot annak kiállításában, megcsinálván annak öreg sípját alabástromból, a pedal brugókat aranyozott vastag papirosból, s az előtéren álló fuvolasípokat valóságos öntött ezüstből, s felkészítvén azokat aranyozott rácsokkal és arabeszkekkel, a mint az akkoriban kegyes divat vala.

Bethlen Gergely uramnak ugyan volt Küküllő-várban saját családi temploma, melyben a pompás orgona szépen elfért volna; hanem ő azt mondá, miszerint ő azt nem a maga, hanem az Isten dicsőségére szerzé, s ekként került a pompás hangműszer aranyozott és ezüstözött alkatrészeivel a kisded kálvinista szentegyházba, nem kis munkába kerülvén a helybeli lelkész, nagytiszteletű Gernyeszegi Menyhért uram ellenszegülésének legyőzése, ki is – saját szavaiként – átallotta a dudát behozni a templomba, s még nagyobb gondot adván az orgonának felállítása, melynek legnagyobb sípja tizenhat láb magas vala, úgy, hogy a tetejéről mind le kellett szedni az aranyozott czirádákat, ha azt akarta, hogy elférjen az alacsony imaházban.

Bethlen Gergely uram azonban már most az orgonája kedvéért minden vasárnap eljárt a templomba, két szép hajadon leányával együtt; a két szép leány kedvéért pedig ugyancsak a környék fiatalsága választá ez imaházat buzgólkodása helyéül, úgy, hogy rövid idő alatt nem volt látogatottabb szentegyház Küküllő vármegyében a majosfalvinál, a holott is nagytiszteletű Gernyeszegi Menyhért uram vasárnaponkint az egybesereglett gyülekezetet együtt és egyenkint, kor-, nem- s rangkülönbség nélkül úgy megmosta, úgy megfeddé, úgy megdorgálá, hogy Ezaiás próféta sem tette jobban a maga idejében.

Ezerhatszázkilenczven után írtak ötben, a midőn ez történt a majosfalvi szentegyházban, vízkeresztnek ünnepében.

Bethlen Gergely uram tudniillik ekkor is szokása szerint alájövén Küküllő-várból kisebbik leányával Ilonkával, – a másikat, Katalint, az ifjú Kendefi Gáspár vitte az előtt két héttel Bodonba férjhez, – hátrahagyá szánkóját a jó úr a templom kerítése mellett, s betérvén a paphoz, a ki rendesen meg szokta őt várni, vele együtt mene a templomba, előre bocsátván a papot, s kezénél fogva vezetvén leányát, s akképen foglalva helyet a fényesre festett padon.

A pap bejöttével megzendült az orgona, a hívek felálltak, felállva elénekeltek egy hosszú verset, azután leültek, hozzá fogtak a XXXVIII. zsoltárhoz, azt végeslen végig elénekelték, maga is pedig Bethlen Gergely uram oly buzgón, oly lelkiismeretesen énekelt a hívekkel együtt, hogy avagy csak egy sort is el nem mulaszta a zsoltárból, csupán csak az orgonista által minden vers után elkerített kacskaringós kikezdő czikornyák alatt akadván ideje, mellette ülő leányával zsörtölődni, ki előtt a kinyitott könyv most is a kezdő lapon volt. «Hát te mért nem énekelsz?» «Jaj így is meg vagyok fagyva, hát ha az a kis meleg is kimegy belőlem!»

Bethlen Gergely uram oldalt vetette magát e szóra. Ilonka szokott neki olyan feleleteket adni, hogy övé maradt az utolsó szó, s mégis ő volt Gergely úr legkedvesebb leánya, mint ki a jó ötleteket – még saját rovására is – különösen szerette.

Gergely úr mintegy negyvenöt éves lehetett ez idő szerint; kisded, zömök, kurtanyakú férfi vala, a fején levő sűrű haj egészen meg volt őszülve s rövid üstökre kanyarítva, homloka mindig le volt a szemére húzva, mintha mindig haragudnék, pedig nagyon is ritkán haragudott; szokása volt kurta bajuszát rángatni, ha valami nem volt ínye szerint, s ha valamit rosszalt, annak legvilágosabb jele volt az, hogy orrát megdúzva egyet mordult a torka fenekéből, s dolmánya zsinórjait egyik oldalról a másikra gombolá, a harag kitörése pedig csak egy perczig tartott nála, úgy, hogy ha akkor ült, a mikor megharagudott, mire fölkelt már megszégyenlé magát.

Az ének elmult, következett a prédikáczió; nagytiszteletű Gernyeszegi Menyhért uram felment a kathedrába, a hívek sok köhögés után helyreverték magukat, s várták csendben a hirdetendő igét.

Mint már tudjuk, a nagytiszteletű úr kemény dolgokat szokott a gyülekezet épülésére felhordani, a mai textus ilyen formán hangzott Ezsaiásból:

«Ordíts kapu, kiálts város! mert eljön az Úrnak rettenetes napja!»

Az emberek elkékültek, elhalaványultak, Bethlen Gergely uram nyuszt-prémes dókájába burkolózva, hátravette magát székében, mintegy előre érezve a zivatart, csupán Ilonka arcza volt nyugodt és ábrándozó; nagy, sötétkék szemei nem keresték a szónok élő márványarczát, az ablakon az esti nap búcsú alkonysugára sütött be, keblét egy önkénytelen sóhaj emelé, lelke túl volt a templomon, túl az égen, még ennél is közelebb az Istenhez, – ő szeretett.

A pap ekként kezdé híveit megszólítani:

– Gyilkosok, tettetők, csalók, hitszegők, istentagadók, hazaárulók! Miért jöttetek e szent helyre?

– Üm, dörmögé magában Bethlen úr, még mélyebben húzva magát dókájába.

– Hogy mertek Isten színe előtt bűneitek sokaságával megjelenni? Nem féltek-e annak haragjától, kinek nevét szájatok kimondja? Széttekintek rajtatok és nem látom közöttetek azt az öt igaz embert, a ki ért megtartandja az Úr Szodomát és Gomorát. Mindenütt bűn, iszonyat, veszedelem. Látom a fiút, ki apja halála után sóhajt; látom az asszonyt, ki férjének szemben hizeleg és szemével másra tekint; látom az árvák megrontóit, kik testvéreik megnyomorításával szereznek maguknak veszendő kincseket.

– Jól van, nagyon jól van, mormogá magában Gergely úr, szokás szerint nem állhatva, hogy bele ne szóljon a prédikáczióba.

– Meg van vesztegetve a nép, a konkoly kikelt mindenütt s bevette magát a várakba, úgy mint a kalyibákba, míg a közönséges gonosztevő dénárokat rabol, addig ti főurak az országot fosztogatjátok; veszekedtek a hivatalokon s a közinségből gazdagultok; ime Vándor Ádám uram milyen bogláros mentében mutatja magát, pedig Isten ember tudja, hogy két kesely paripával jött be az országba. Ti magatok mentek rossz példával elő, megbüntetitek a gyilkost, a ki egyet megölt, s ti magatok háborút csináltok az országnak, mely nélkül ellehetett volna; jaj ti reátok! az özvegyek és árvák siralma az egekre száll föl ellenetek.

– Üm, üm, dörmögé Gergely úr, bajuszát rángatva s fejét csóválva. Jól, jól van, pap uram. Jól van.

– Behoztok törököt, tatárt, kuruczot, labanczot az országba, s míg az szerte pusztít, rontja a népet, égeti a falvakat, ti felveszitek magatokat váraitokba s onnan nézitek a romlást.

– Üm. Ez rám szólt, mormogá Bethlen Gergely uram, üstökét borzolva.

– Pedig hiába építettétek erős váraitokat, por és hamu minden erősség, melyet az Úr lehellete megillet és menten leomlanak, de kősziklára épített ház az Istenben való bizodalom, az igaz hit! és ti e hitet is megvetitek, elhanyagoljátok, kicsúfoljátok. A hajdani buzgóság, az ősi önfeláldozás nem találtatik sehol. Cserélik, berélik a hitet, mint az új ruhát, ma rácz, holnap unitárius, holnapután török, ki mint hasznát látja. Ime Pünkösti László uram mily áhitatosan hallgatja az Isten szavait, pedig csak a mult héten igérte meg Apor István uramnak, hogy pápistává leszen, majd akkor ő is kap valami részt a testamentomban; ime László Mihályné asszonyom kiadta kezéből mind a két fiát Kolozsvárra, mintha itthon nem lett volna már nekik mit tanulni, s most ott a tisztelendő Jesoviták olvasóval és képes könyvekkel dugdossák a gyermekek zsebeit. Ime Mihács Mihók uram bolond fővel azt beszéli, hogy ő minden vallásból hisz valamit, a zsidóból a szombatot, a törökből a sok feleségtartást, pedig lészen ő neki egyformán része a poklokból minden vallás szerint; sőt még Henter Jónás uramat is itt kell látnom, a ki már két héttel ezelőtt convertált, hogy valami hivatalba promoveálódjék, s most is csak azért jelent meg az Isten házában, hogy itt Bethlen Gergely uram hajadon leányára bámészkodjék, pedig bizony mondom neki, hogy azt oltárhoz vezetni nem fogja.

– Üm! mordula Gergely úr, oldalt vetve magát. Azt magam sem óhajtom.

A pap menykövei ekképen hullottak jobbra-balra, a hívek megilletődve húzták le fejeiket, s ha valamelyiknek szólt a leczke, alig lelte helyét. Egyedűl Ilonka nem látszott érdekelve lenni a dorgáló szavak által; szemei, lelke, gondolatai messze-messze tétováztak, túl a szűk falakon, túl a hóval fedett mezőn, ott, hol az Isten közelében örök tavasza van a világnak, a szerelem reményében. Arcza angyali nyugalmát nem zavarták meg Gernyeszegi uram intései, sem Henter Jónás uram bámészkodása.

– Jaj tinéktek, jaj Erdélyországnak! folytatá a pap; eljön az Úr a maga ostorával és megostoroz benneteket; eljön a látogatás napja és el nem mulik. Avagy a bérczek nem a ti bűneitekért rendülnek-e meg álló helyeikben? a viharos menydörgés és villámverés nagy karácson reggelén nem az Isten intő szava volt-e hozzátok? A rettenetes áradások, mik falvakat söpörnek el helyeikről, a sáskajárás, mely minden zöldet letarol, nem azt jósolja-e, hogy el fogtok töröltetni e földnek színéről, és nevetek sem maradand ez országban? Jaj nektek, jaj tinéktek, kiket az unokák meg fognak átkozni, de százszorta jaj az unokáknak, kiket apáik rontanak meg! Én láttalak benneteket az utolsó fejedelem temetésén. Nem sírt közületek senki; többen összetették kezeiket s imádkoztak; az nem a megholt lelkeért történt, hálaimádság volt az az Istenhez, hogy őt magához vette.

– Üm, ez nekem, ez nekem szól, dörmögé magában izzadva, és dókáját jobbról balra gombolva s üstökét sebesen körülkapargálva Bethlen Gergely uram.

– Igaz, hogy gyönge ember volt a megboldogult, könnyelmű, részeges és ittas fővel sok bolondot mívelt; de a miénk volt, a miénk! és azért kár volt örvendeni az ő temetésén, mert bizony mondom néktek, hogy ez volt az utolsó fejedelemtemetés Erdélyországban és több fejedelmet nem fog Erdély eltemetni!

– De már azt tagadom! kiálta fel elförmedve Bethlen Gergely uram, s lecsapta süvegét maga elé. Ahhoz kend nem ért, Gernyeszegi Menyhért uram!

A pap magasra emelt fővel tekinte le a botránykoztatóra, s három újját fölemelve az ég felé, menydörgő szózattal kiálta le reá:

– Itt Isten beszél!

Bethlen Gergely uram már ekkor egészen magához tért, átlátva magaviselete helytelen voltát s lesimítva üstökét és mentéjét helyre rángatva, visszaült helyére:

– Nagyon jól van, csak folytassa kegyelmed.

A pap tehát még egyszer általánosan megdorgálva a gyűlekezetet, végezetre jobbulást ajánlva neki, megvigasztalá a megilletődött népet a menyei bocsánat igéretével.

– Tartsátok meg a hitet, és az bizony meg fog benneteket tartani; szeressétek a hazát és az bizonyára élni fog; tegyetek szent fogadást, hogy Isten és a hon előbb való lesz nálatok minden világi jónál, s e fogadással járuljatok az Úrnak asztalához, mert a ki e nélkül veszi el a szent jeleket, az halált eszik és kárhozatot iszik magának!

A pap menydörgő szavai után újra megzendültek az orgona sípjai, az igazság után a költészet, s a hívek szép rendben járultak a szent kenyérrel és borral terített asztalhoz, melyre Bethlen uram leányai saját kezükkel hímzettek pompás vörös bársony takarót. Előbb a férfiak kerültek sorba, kardjaikat mind lerakva a templom-ajtóban; Gernyeszegi Menyhért uram olykor fejcsóválva húzta vissza a nyújtott serleget, midőn valaki balkézzel nyult hozzá, s velőkig ható mondatokat dörgött mindegyik fülébe; úgy látszék, mintha személy szerint mindenkinek legtitkosabb bűneit ismerné, s nem egy gonosztevő tért az igaz útra, átható szemeinek rettenetes tekintetétől.

Midőn a férfiak közül a legutolsó is elhaladt, jöttek sorban a nők. Legelől egy pár éltesebb matróna, a helybeli nemes családokból, becsületes tornyos főkötőben s panyókán lógó prémes mentéikkel nagy ezüst kapcsokra; kezeikben aranyos metszésű énekes könyveik, azokba csiptetve egy-egy szál rozmaring. Most egy karcsú hajadon lépett az Úr asztala elé, kin az egész gyűlekezet szemei függöttek, Bethlen uram legszebbik leánya: Ilonka. Mennyi áhitattal, mely nemes ihlettséggel fogadá el az isteni vér jelképét! az Úr lelke lebegett arczulatán.

– Az Úr hallgassa meg szíved fohászait, monda nyájasan a leánynak a lelkész, s egy pillanatra elolvadt arczának szigorúsága.

Ilonka hosszan, mélyen fölfohászkodék a szent asztal előtt; sóhajában annyi névtelen érzelem vágya látszott kifejezve: derengő sejtelmek, mik még gondolattá nem voltak érlelve s melyekből olvasni csak azon nagy lélek képes, ki a csecsemő sírását is érti.

Azon pillanatban, midőn Ilonka letevé a serleget, irtózatos zsivaj támadt a templomajtó előtt, rémült gyermekek és leányok rohantak be a templomba a rögtöni ijedtség érthetlen ordítozásával, s a padokon keresztül ugrálva, a karzat oszlopaira s az ablakrámákra kezdtek fölkapaszkodni.

– Mi történik ott? kiálta a pap a lármát túlharsogó hangon, míg a templomajtónál levő leány- és gyermekcsoport mindig nagyobb zavarba kezde gomolyodni, s egyszer az egymás hegyén hátán hentergő tömeg közül egy roppant nagy medve szökött elő, idomtalan hánykodó ugrással futva egyenesen az Úr asztalához.

– Jézus segíts! sikolta Ilonka összeijedve, s a rémülettől nem birt megmozdulni.

A fenevad már csak néhány nyomnyira volt a leánytól, a csodajelenettől megrémült nép egészen megfeledkezett róla, midőn Bethlen Gergely uram hirtelenebben a kimondott szónál átugrott karospadján s a vadállatot ököllel fültövön ütve, a mint ez két lábra állt, megfogta két kézzel két fülét s azzal hanyatt vágva az állatot, birkózásba eredt vele.

Ilonka, a mint apját a medvével viadalt kezdeni látta, elsárgult, szemei elfordultak s azzal összeroskadva, féltestével az ott álló padra hanyatlott.

– Ne féljen kisasszonyom! rikácsolá ekkor háta mögött valami erőteljes női hang, s a megriadt néptömeg közül egy izmos székely leány vált ki, két könyökkel törve magának útat kisasszonyáig, s azzal odarohant Ilonkához, felkapta karjai közé mint egy ölbeli gyermeket s az orgonához rohant vele, melynek záros rekesze volt.

– Egy kést adjatok! ordítá Bethlen Gergely, még folyvást egyedül küzdve a fenevaddal, s egyik térdével a földhöz nyomva annak füleit. Szaladjatok a kardomért, a templomajtóban maradt.

– De az Isten házában nem fogunk vérengzeni! kiálta Gernyeszegi Menyhért uram, s azzal öltönyujjait felgyűrve, oda futott Bethlen Gergely mellé.

– Ki kell dobni innen ezt az állatot s odakünn végezni vele.

Ezzel ketten belecsimpeszkedtek a hivatlan vendég bundájába, füleibe, s elől húzva, hátul ütlegekkel nógatva kiczibálták azt a templomból, ott künn azután a magához tért népség végkép agyonverte.

Ily csodaeset többször adta magát elő Erdélyben, hogy a medvék, miket télen különben sem ritkaság látni, fényes nappal befutottak a templomokba, ott meghunyászkodva bebujtak valami szögletbe, s minden ellentállás nélkül hagyták magukat agyonverni, a melyből azután a nép babonás hite csodadolgokat jövendölt, s a sors úgy akarta, hogy e jövendölések mind beteljesüljenek.

A pap és Bethlen Gergely visszatértek a templomba. Gernyeszegi Menyhért azon módon, a mint volt, felgyűrt újjakkal, hasogatott ruhában, megállt a gyűlekezet között, magas termeténél fogva egy fővel kilátszott valamennyi közül.

– Ime a fenevadak maguk is megjuhászodnak az Úrnak zsámolya előtt, szólt menydörgő hangon, így adandja az Úr kezeikbe az igazaknak minden ő ellenségeiket!

A pap izmos karjait az égnek emelve, mint egy próféta állt az elámuló gyűlekezet előtt, s a megzendülő orgona zúgása mellett egetverő hangon harsogott föl az ének:

«Az erős Isten uraknak ura!»

Soha nagyobb buzgósággal nem énekelték e verset.