Késő Látogatók

A nap már leáldozóban volt, a fehér hóval fedett vidékre hideg barna ködök kezdtek leszállani. Küküllő-vár négy saroktornyának bádog födelein még ragyogott az alkony aranyvörös színe, s köröskörül a láthatár mintha egy hamvas lilaszín árnyéktól lenne már körítve, melynek szürke homályából ezüstös berkekként tűntek elő a távoli erdők zuzmarás fái. A hajlongó fákat egész csoport hollók foglalták el, rekedt károgással szállongva a légben, a hófuvatokban egy-egy ordas farkas ügetett szaglászva s meg-megállt üvölteni, vagy beléhentergett a hóba, mintha melege volna a hidegtől, a szürke levegőben a megfagyott köd pilléi libegtek.

Az est félködében a távolból szán csörgése hallik, melyet el-elkap a hófuvatokat torlasztó hideg szél, s a Küküllő jegén egy szánt látunk tova sikamlani, három gyors havasalföldi paripától röpítve. A három paripa füstöl az izzadástól, a szánban két férfi ül, meleg farkasbundákba burkolózva, bajuszaikra jégcsapokat ragasztott a ráfagyott lehellet, minden hajszáluk fehér a dértől. Hátul a bakon egy csatlós pattogott hosszú karikás-ostorral, minden durranásra neki kapaszkodnak a lángvérű paripák, a szánka repülni látszik, a szilaj mének serénye és csótárja lobog, a szánka orrán reszket a kifaragott szerecsenfő. A szánban ülők beszélnek valamit egymással, a csörgés robogás közt elhangzik minden szó.

A mint a Küküllő a kápolnánál félre kanyarodik, a megtorlott jég miatt kénytelen a szánka a magasabb partra kikapaszkodni s parthosszant folytatni útját. Azon pillanatban, hogy a lovak csörtetve vágtattak fel a partra, a szán háta mögött alig kétszáz lépésnyire két lovag jött poroszkálva, kiknek egyike, a mint a szán véletlenül felbukkant előtte, hirtelen hátrarántotta paripája száját s vissza látszott hőkölni.

– Álljunk meg egy pillanatra, Tamás, senkivel sem akarnék itt találkozni, szólt társához a lovag, s leugrott lováról, mintha nyergén igazítana valamit.

A lovag nagyon ifjúnak látszott, arczán nyoma sem volt még a férfiszőrnek, de tekintetében volt valami korát megelőzött szomorú komolyság, melyet nem birt meghazudtolni életteljes arcza, most még a hidegtől is vérpirosra csípve. Karcsú, de izmos termetét sötétkék posztódolmány fedé, egyszerűen sujtásozva, félvállára lompos medve-kaczagány volt vetve, szíjas rézcsattokkal fűzve nyaka körül, fején egyszerű asztrakán-kalap, két kerecsen tollal, oldalán aczélkard, minden ékszer nélkül, csupán a büszke arab mén, melyen lovagolt, látszott némi uraságot árulni el nála.

Kisérője egy vén szolga őszbe csavarodott csimbókos hajával, szigorú mentéjén csillog a sok évi viselés, s a kifordított báránybőr subávali érintkezés nyoma. Oldalán nagy rezestokú kard lóg, lova erdélyi telivér.

– Nem is jó volna ezekkel találkoznunk, felele a vén szolga ura szavaira. Ez Bánfi Mihály uram, a lovairól ismerek rá, kinek urabátyját a megboldogult fejedelem egy czigány hóhérral nyakaztatá le.

Az ifju búsan fölsóhajtott.

– Ott voltál azon esetnél?

– Bár ott lehettem volna. Most tán nem állna így a világ. Mikor a fejedelem aláirta a halálitéletet, Csáky László uram rögtön lóra ugrott s futtatott Bethlenbe, a hol Bánfi fogva volt feleségével; a fejedelemasszony megtudta a dolgot s fölrohant a fejedelemhez sikoltozva borult lábaihoz: «te átkozott ember! te átkozott ember, ne ontasd ki annak az ártatlannak vérét!» kiáltozá magán kívül s el nem bocsátá a fejedelem térdeit, míg az a kegyelmet ki nem adta az elitélt számára; mi rögtön lóra ültünk az étekfogóval, ez a kegyelmet hozta, én egy vég bársonyt vittem arra az esetre, ha már későn érnénk, halotti takarónak; két ló dült ki alólunk Bethlen-várig, de bizony csak a halotti takaróra volt ottan szükség; azóta kétszer ütött bele a menykő a bethleni várba, az egyik tornyán ide is látszik, hogy kisebb mint a másik, s a hova Bánfi uram van eltemetve, minden tavaszszal megindul a vér a földből.

– Kegyetlen ember volt a fejedelem ugy-e? kérdé bánatos hallgatás után az ifju.

– Nem volt biz az. Én ismertem, mert gyermekkorától szolgáltam mellette; míg ifju volt, épen ily szelid, áldott lélek volt szegény, miként maga kegyelmed, szerette a tudományokat, vitéz volt, jószívű, jobbágyai úgy szerették mint édes apjokat, s felesége, a jó Anna asszony, – Isten nyugtassa meg – oly boldog volt vele, mint az angyalok az égben. Csak a hogy egyszer fejedelemmé lett körülvették a rossz tanácsadók, belekeverték az ivásba, ittas fővel mindenre rávették; ha gazdag emberre volt foguk, az ellen ligát csináltak s vagyonait maguk foglalták le, utoljára a fejedelemasszony elvette pecsétnyomó gyűrűjét, s valahányszor Mihály úr jó fővel öt-hat emberre halált mondott, ő meg rögtön kegyelmet irt nekik. Reggel aztán a szegény fejedelem meg is köszönte neki, hogy nem engedte az ártatlan vért kiontani.

– Őrangyala volt, mégis elkárhozott.

– Hát még azután, hogy a jó asszonyt magához vette az Isten, be nagy csapás volt rajtunk a jó úr! A sok jöttment sehonnai ember azt tette vele, a mit akart. Kifosztották az ő nevében a szegény köznépet, s kifosztották őt magát is utoljára, úgy, hogy vénségére megtébolyodott azon való aggódtában, hogy nem leszen neki mit enni. De mit beszélek én kegyelmednek erről, a mit százszorta jobban tud nálam.

– Örömest hallom. Azok, a kik én körülem vannak, csak hazudni, hizelegni tudnak, mikor igazat akarok hallani, teveled beszélek.

– Szegény Apafi Mihály uram! szólt a szolga felsóhajtva, míg élt, be sokan siratták, mikor meghalt, bizony nem siratta senki.

– Ez hát a fejedelmek sorsa.

– Nem mennénk odább? nagyságos uram, szólt Tamás, másfelé térítve a beszédet, a szánka már jól elhaladt.

– Ne nagyságolj engem, szólt szomorúan az ifju.

– Hiszen most senki sem hallja.

– Magam sem akarom hallani. Meg kell előznünk a szánban ülőket, ők a Küküllő parthosszát követik; ha mi neki vágtatunk torony irányában a várnak, előbb ott lehetünk mint ők. Értesítette leányod a kisasszonyt arról, hogy jövök?

– Igenis, hanem a jó kisasszony sokáig nem akart beleegyezni, hogy egyedül szóljon kegyelmeddel, s utoljára is csak abban állapodott meg, hogy a nyugati toronyszobában kész lesz szólni kegyelmeddel, de csak igen rövid ideig.

– Csupán három szót s aztán visszatérek.

– Még az éjjel? ebben a hidegben?

– Nem fázik az a ki szeret, jó öregem, te addig majd térj be a csapszékbe és melegülj.

* * *

Bethlen Gergely uram a templomban történtek után rendkívül jó kedvre kapott. Haza menvén, magával vitte a papot is, a ki a templomon kívül igen barátságos víg ember volt, s otthon nagy tüzet rakatott a kandallóban, s alig fért bőrében a jó kedvnek miatta.

– Olyan szemet vetett kend rám onnan a szószékről, nagytiszteletű Gernyeszegi Menyhért uram, mintha a fejemhez akarta volna vágni a bibliát, szólott az öreg kötekedve a paphoz.

– Akkor igazán csőstül kapta volna kegyelmed a tanítást, válaszolt a pap vidáman.

A víg mulatozás közt belépett a terembe Ilonka, meglátszott rajta az előbbi ijedelem okozta sápadtság; kezében egy üvegcsét hozott, valami csodatevő balzsam-félével, melylyel egy könnyű karczolást jött bekenni, a mit atyja a medvéveli küzdelemben a jobb kezén kapott. Gergely úr föl sem vett egy olyan kis sebecskét, vadászaton különbet is szokott az ember kapni, hát még ütközetben, hanem azért édes mosolygással nézte, mint kötözgeti be sérült kezét az aggódó leány, ki zsámolyára térdelve, megcsókolá a sebesült kezet azután bekenve balzsammal, bekötözé s ismét megcsókolá.

– Látod, látod, monda az öreg úr gyöngéd enyelgéssel, ezt se kellett volna kapnom, ha szeretőd volna. Ilyenkor annak kellett volna előállni védelmedre vén apád helyett. De hisz való is valamire ez a mai fiatalság, biz elnézték, mint vesződtünk mi ketten pap urammal a nagy birkózásban.

– Milyen különös, szólt Ilonka elboruló arczczal, már másodszor akart a medve széttépni.

– Másodszor? szólt Gergely megütődve, te erről nekem nem is szóltál, hol? mikor?

Ilonka zavarba látszott jőni. Úgy tetszék, mintha megbánta volna már a kimondott szót, s örömest nem felelt volna atyja kérdésére, mely okvetlenül újabb kérdésekre adandott alkalmat.

– Nos? miért hallgatsz? kérdé Gergely úr, maga felé fordítva leánya arczát, ki lángvörössé pirult s szemeit lesüté.

– A múlt őszszel, szólt akadozó hangon a leány, hogy Almakeréken voltam a nagynénémnél, Magdussal eltévedtünk az erdőben. Már esteledett az idő, s mi mindig jobban belekeveredtünk a sűrűségbe, midőn egyszerre a távolból vadászkürt hangja üté meg füleinket; félelmünkben arra kezdénk tartani, midőn egyszer szemközt ránk a bokrok közől egy rút gubanczos vadállat tört elő, én meg azt hittem, hogy ördög, mert soha sem láttam ilyet elevenen s elkezdék ijedtemben sikoltozni. A fenevad észrevéve bennünket, felénk kezde csörtetni. «Fusson kisasszonyom! kiálta Magdus, én addig lefekszem, s míg velem bajlódik, kegyed megmenekül». Azzal ő leveté magát a földre, én azonban egy lépést sem tudtam odább tenni, hanem egy nagy odvas fa mellé húztam magamat s onnan néztem, mint ment oda a medve Magdushoz, tenyerével összetapogatta, arczát megszaglászta, s a mint látta, hogy nem mozdul, ott hagyta feküdni, s széttekintett morogva, mintha engemet keresne. A halál félelmei közt voltam. E pillanatban újra hallatszott a kürtszó, s a berek sűrűjéből egy ifju lovag robogott elő fekete paripán; én nem állhattam tovább, felsikolték, mire a lovag a neki ágaskodó medvét torkon ütve kelevézével, hanyatt dönté a sűrűbe, s azzal leszökve lováról, oda futott hozzám, ki szinte magamon kívül hevertem a füvön, s az odafutott Magdussal együtt felkarolva, egy közel patakhoz vitt, hol arczomat vízzel meglocsolva magamhoz térítének. Soha sem mertem ezt neked megmondani.

– Üm; majd máskor is így bizlak én téged magadra. De hát tovább. Mi lett aztán belőle?

Ilonka még jobban elpirult.

– Hát miért nem mered tovább mondani? Tán biz egy csókot adtál a lovagnak, a miért életedet megmenté s azt szégyenled?

– Oh nem atyám.

– Pedig bizony megérdemlette volna. Tán nem volt valami szép?

– Oh igen. Arcza, magatartása délczeg és nemes, szemei oly bátrak és mégis oly szelidek.

– S te ráértél mind ezt észrevenni? De folytasd, hogy jöttél azután haza? No mért hallgatsz el? Gyere no, ülj ide mellém, nem mondom meg senkinek, a pap már aluszik, nekem elmondhatod, nos?

Ilonka suttogva, meg-megakadva beszéde közepén, folytatá:

– Alig birtam magamat lábaimon, a lovag paripáját ajánlá, fáradt voltam, kényteleníttetém rá fölülni, a lovag kantárnál fogva vezette a paripát. Hanem a paripa nagyon keményszájú volt, és az út nagyon bokros, a nyereg sem volt nő számára való, majd leestem róla.

– Nos? nos? nos?

– Hát a lovag utoljára kénytelen volt maga is felülni s engemet ölébe venni s úgy hozni hazáig.

Ezt mondva, Ilonka apja keblére rejtő égő arczát, a ki erre jovialis kaczagásban tört ki.

– Hahaha! hiszen te valóságosan szerelmes lettél bele. Hogy hívják a lovagot?

– Nem tudom.

– Lehetetlen. Nem kérdezted meg tőle?

– Mertem is! hanem Magdus megtudta az apjától, hogy az ifju fejedelem udvaránál van.

– Ahá. Tehát tudakozódtunk utána?

– Azt is, hogy keresztnevén Mihálynak hívják.

– No ugyan erről ráismerünk, hisz annyi a Mihály Erdélyben, mint a vadalma. De annyit legalább tudsz felőle, hogy magyar és nemes?

– Nemes, de szegény.

– No bizony. Hát hisz Kendefi Gáspár uram sem gazdag, mégis elvitte Katiczát; nem adom én a leányomat pénzért meg tevéért, mint a cserkesz, hanem szeretetért. Mai világban úgy sincs egyéb bizonyos birtoka az erdélyi magyar embernek a kardjánál.

Ilonka szótlan örömmel csókolta össze atyját, elárulva öröme által, mennyire szeret, s azzal jó éjt kivánva az öregnek, látható felindulással hálószobájába távozott.

Az öreg úr még nem volt álmos. – Hej pap uram, kiálta a kandalló mellett bólingató lelkészre, zabban a lovak!

– Nem alszom, viszonzá a lelkész, csak nem akartam kegyelmeteket háborítani Istennek tetsző beszélgetésükben. Kend Bethlen Gergely uram valójában nem oly bolond ember, mint sok apa, ki rangot és gazdagságot keres leányai számára, boldog élet helyett.

A pap még egy igen szép hosszú és épületes beszédet szándékozott e thema fölött tartani, melybe azonban bele sem foghatott, mert a várkapun ejtett döngetés vendégek érkeztét jelenté, s e zajra Bethlen uram számtalan kutyái mind előrohantak a pitvarból, akolból és konyhából, rettentő ugatást mívelve; a külső lármára a szobában alvó kedvencz agarak is elkezdtek csaholni, egy az ajtónak futott, farkát csóválva, másik első lábait az ablakra téve kezdett el üvölteni, a többi is, – volt legalább tizenkettő, – minden szegletben megszólalt, Gernyeszegi Menyhért uram nem győzte őket a sok «czoki»-val csitítani, s ha kettőt-hármat elhallgattatott, a negyedik akkor mordult el a zsölyeszék alatt.

Végre hallatszott a kapu csikorgó kurrogása, a kutyák ismerő nyihogással futottak mind az ajtóhoz, az udvaron egy bevágtató szán csörgése hallék s azután férfias lépések a tornáczon, valaki a ház ura után kérdezősködött.

– Ez Bethlen Miklós öcsém! kiálta fel Gergely úr, ismerem a hangjáról. Ezek már aztán Isten hozta vendégek, a kik ilyen időben jőnek látogatni.

Az érkezők benyitottak a terembe, bundáikat oda künn lerakva; az egyik egy fiatal harmincz éves férfi lehetett, szembetünő családi hasonlattal Gergely úrhoz, a másik: Bánfi Mihály, valamivel idősebbnek látszék korai kopaszsága miatt, bár ő sem volt hajlottabb korú.

Gergely úr összeölelé, csókolá vendégeit, Menyhért úr is kezet rázott velük, és az agarak is mind fölugráltak nyakukba, s rájok ágaskodtak nyomot hagyó czirógatással. – Hej, bort ide legények! kiálta ki Gergely úr cselédjeinek, több tüzet a kandallóba, nem aluszik itt az éjjel senki!

A csatlósok rögtön megjelentek boros vedreikkel, előkészíték a nehéz ezüst billikomokat, a vendégeknek nem kelle sok kinálás.

Akkor nem oly homeopathicus adagokban itták a bort, mint most, meszelykével, vizecskével, hanem veder számra, s azért, ha itt-ott jó kedve lett is az embernek, de még sem volt részeg.

A borozás közben kisült, hogy Gernyeszegi Menyhért uram ott is megfelel magáért, de még Gergely úr sem hivott segítséget a maga veder borához, s a mi Bethlen Miklós uramat illeti, ő még Bánfi Mihály uram helyett is jónak látta inni, mint a ki bornemissza lévén, csak úgy hallgatott és mélázott a lármás társaságban.

– Szóljon már kend is vagy egyet Bánfi uram, szólt Gergely úr, bele kapczáskodva a józan emberbe, mert biz azt hiszem, hogy nem tud magyarul.

– Hát miről beszéljek? válaszolt az egykedvűen.

– Miről? – Hát mondja el, hogy tetszik Küküllő-vára?

– Bolond volt, a ki építette, mind a négy tornyához külön kijárás van, ha nem vigyáz az ember, tolvaj és ellenség könnyen hozzá férhet.

– Sohse aggódjék kend, az én életemben egy ajtó sem volt azokból nyitva.

– Kend, lehet, hogy nem járt be rajtok. De ki tudja, korhely cselédek nem szökdösnek-e rajtok ki s be, mikor éjjel a főkapu zárva van.

– Legalább mi hogy jöttünk, a délkeleti torony ajtaját nyitva láttuk.

– Az ördögbe! Hisz az a leányom szobáiba vezet.

– Tán nem jól értette kegyelmed? A délkeleti tornyot mondtam. Mert a holdvilágnál a hogy jöttünk, mi azon az ajtón egy férfialakot láttunk belopózni, én még figyelmeztettem Miklós öcsémet reá, de ő azt felelte: valami kósza cseléd lehet.

Bethlen Gergely arcza e szavak alatt elsáppadt, elsötétült, a kupát letette kezéből, székét eltolta az asztal mellől, s a nélkül, hogy egy szót szólna, a falra függesztett kardjához lépett s azt kihúzva, megindult az ajtó felé, melyen Ilonka eltávozott.

– Mit akar kegyelmed? kiálta fel a pap felrugva székét s eléje ugorva a baljóslatú arczú embernek. – Mit szándékozik kend mívelni?

– Legyen kendnek esze, Gernyeszegi Menyhért uram, szólt nyugalmát hirtelen visszanyerve Bethlen Gergely, s engem se tartson bolondnak. Meglehet, zsiványnyal lesz dolgom, s csak nem mehetek az ellen zsoltárral.

– Jó, de hátha többen lennének, én is elmegyek kegyelmeddel, hogy segélyére lehessek.

– Igen, de az is meglehet, folytatá Gergely tompa hangon, mintha nem akarná, hogy hallják a mit mond, hogy a kit ott kapok, nem pénzemet, hanem becsületemet jött elrabolni, s akkor jobb, ha rajtam kívül más nem tudja. Azt elhiheti kend, hogy leányomat meg nem ölöm, egyért azért, mert asszonyt ölni nem szokásom, más meg az, hogy szeretem, ha szégyenemre válik is; de ha férfit kapok ottan, akkor!… akkor esküszöm a szent háromság egy Istenre, Gernyeszegi Menyhért uram, hogy ha hétszáz pap imádkozik is érte, és hétezer ördög őrzi is, minden haja szálát kétfelé hasítom!

Ezt mondva a jó úr, félre tolta az útból a becsületes lelkészt, s a nehéz tölgyfaajtót olyan dühvel vágta be maga után, hogy minden asztal tánczolt bele.

– Igyunk tovább nagytiszteletű uram, szólt Bethlen Miklós uram, ki az egész jelenet alatt meg sem mozdult a helyéről, majd elvégzi azt Gergely bátya, s ha szüksége lesz ránk, meghalljuk. Isten éltesse ifju Apafi Mihály uramat, a fejedelmet!

A pap ivott a kimondott egészségért, a két úr keserűen mosolygott egymás szeme közé.

* * *

Az éji lovagok ezalatt kikerülve az előttük haladó szánt, mély hófuvatos árkokon s zuzmarás berkeken keresztül elvergődtek Küküllővár alá. A vár déloldali ablaka ki volt világítva a délkeleti torony ablakában két gyertya égett.

– Künn a jel! szólt András gazda urához.

– Szálljunk le lovainkról, monda az ifju könnyedén leszökve paripájáról, s a kantár szárát szolgájának vetve. Te keresd föl a legközelebbi csapszéket. Ott melegedj föl. Egy óra múlva ismét itt légy.

Az ifju lovag azzal a torony felé sietett. A várárok be volt fagyva, könnyen átmehetett rajta, ott egy palánkon kellett magát keresztülvetnie, s nehány pillanat mulva a toronyajtó előtt állt, miután annak kőlépcsői szét voltak hányva, a kiálló kőpárkányokon kapaszkodva föl annak erkélyeig.

A távolból a szán csörgése hallatszott.

– Hozta Isten ifju uram! szólt egy suttogó hang a belopózóhoz, s egy izmos némber, kiben Magdusra ismerünk, kézenfogva a lovagot, fölvezette őt azon szobáig, melyben a két gyertya égett.

A szobában vígan pattogó kandallótűz vete élénk világot, kitüntetve azt a sok apró, kedves, semmi haszonra nem levő tárgyat, mikkel hölgyek fel szokták szobáikat ékesgetni, s mi azoknak olyan jól illik.

– Jaj lovag úr, kezdé Magdus, már csak vegye el kisasszonyunkat, mert még a templomban sincs bátorságban kegyelmed nélkül.

– Jót mondasz, jó Magdus, felelt a lovag mosolyogva, hanem kettőn áll a vásár.

– De lovag úr, a hol az eladó is oly kész mint a vevő, hamar készen van ott az alku.

A lovag jó kedvében egy aranyat nyomott a cseléd markába, az bosszúsan adta vissza.

– Mit gondol kegyelmed? nekem egy aranyat? kegyelmed szegény ember, nem így kell vesztegetni a pénzt. Kelleni fog bizony menyegzőre, akkor is csak márjást a cselédnek, nem aranyat.

– Úgy, igaz, dörmögé magában a lovag, hisz én szegény vagyok.

E perczben fordult a kilincs, a lovag oda szökött az ajtóhoz s felrántva azt, Ilonkát látta maga előtt örömtől és boldogságtól üdvezült arczczal.

A két szerelmes napok óta tanulgatá magában a szavakat, miket e találkozáson egymásnak mondani fog; épen azért egy szó sem jött ajkaikra, némán megölelték egymást, egy csók volt mind az, a mit egymásnak mondani tudtak.

– Haragom van rád, szólt Ilonka, ki akarva fejleni Mihály karjaiból, – tudta, hogy nem fogja bocsátani, – te úgy jösz hozzám, mint a tolvaj, az ablakon keresztül, mikor az ajtó is nyitva áll előtted, titokban, midőn nyiltan is jöhetnél.

– Nem jöhetnék Ilonka. Atyád bizonyosan megtiltaná.

– Lásd, szólt Ilonka mondhatlan hamiskás mosolygással, én bátrabb vagyok tenálad. Te nem merted kezemet megkérni atyámtól; én megtettem helyetted és nem kaptam tagadó választ.

A lovag egyszerre elkomorult.

– Te elmondál neki mindent?

– Találkozásunkat. A többit ő maga kitalálta; én mondám neki, hogy te szegény vagy, ő felkaczagott, megveregette arczomat, megcsókolt és azt mondta, hogy Kendefi is szegény, mégis neki adta nénémet.

– Lásd azt nagyon rosszul tevéd, hogy titkunkat előtte felfedezted. A mit mondok, nem fogod érteni, de hinni fogod, hogy igaz. Sem atyád, sem rokonaid nem fognak tégedet nekem nőül adni, ha engem megismernek; okaik vannak rá, mikről sem ők nem tehetnek, sem én.

– Nem értem, mi okaik lehetnek? Hogy szegény vagy, azt tudják már, ha családjaink ellenségek, én kibékítlek benneteket, ha más hiten vagy, majd megtérítlek én. Oh az én családom nem terem oly képtelen embereket, mint te gondolod. A Bethlenek jó szive mindenütt ismeretes, családi körünkben s az ország ügyeiben egyaránt.

– Jól tudom. De van egy körülmény, melyet te nem ismersz, s mely korlátot emel szerelmem és szíved között. A Bethlenek az utolsó férfiig ellenezni fogják, hogy férjed lehessek, míg ha már az volnék, örömmel szorítanának karjaik közé.

– Nem értelek. Nem értelek.

– Ne is érts, csak higyj. Boldogságunk egyedül attól függ, hogy tudsz-e bennem eléggé bizni s tenni azt, a mire kérlek? A legközelebbi faluban értekeztem a lelkészszel, ki bennünket azon perczben összeadand, melyben előtte megjelenünk. Akarsz-e velem jőni?

– Én szökve, atyám tudta nélkül?

– De velem. Az én lovagbecsületem védpaizsa alatt. Esküdni nem szokásom, de szavamra mondom, hogy míg nőmmé leendsz, megőrzelek, s ha az lettél, megszerzem számodra mindenki becsülését és atyád áldását.

Ilonka tétovázni, ingadozni kezdett. E pillanatban erőszakosan felszakasztaték az oldalajtó s a szerelmesek előtt Bethlen Gergely uram állott, meztelen karddal kezében.

Ilonka nagyot sikoltva veté magát apja keblére s onnan lassan alácsúszva, annak lábaihoz omlott.

Bethlen Gergely sok szóba kezdett, míg egyet ki tudott mondani. A lovag háttal állt a kandallónak s félkezével eltakarta arczát.

– Suhancz! ordíta rá Gergely, kardja reszketett izmos kezében. Látom a te oldalodon is kard van. Húzd ki ilyen amolyan lélek fia, mert négy felé váglak.

A lovag erre levette kezét arczáról s azt a tűz felé fordítva, méltóságteljes tekintettel nézett Bethlen szemeibe.

Az öreg e pillanatra egyszerre átváltozott. A düh és meglepetés egy pillanatig küzdöttek arczán, egészen elkomorult, szemeit lesütötte, kardját a falnak támasztá s hüvelykujját övébe dugva, nagyokat mordult: Üm – igen – hm. – Azután mérgesen fordult Magdus felé: Vidd kisasszonyodat szobájába.

Ilonka még jobban megrettenve atyja elkomorulásától, mint előbbi haragjától, átkarolta annak térdeit s reszketve könyörgött neki:

– Hiszen te azt mondád, hogy nem fogsz arra haragudni, a kit szeretek, bárha szegény is.

– Szegény? szólt az öreg úr metsző sarcasticus hangon. Az igaz, hogy elég szegény, nincs egyebe ennél a kis Erdélyországnál. Ő nagysága Apafi Mihály uram, a fejedelem.

– Igen, az vagyok, szólt az ifju előlépve, s ha úgy akarod, leányod férje, kit fogadom, hogy boldoggá fogok tenni.

– Oh atyám! szólt Ilonka örömrepesve csókolva atyja kezét.

– Menj szobádba, viszonzá Gergely szigorú hangon. Itt nem rólad van szó többé, hanem Erdélyországról, s azzal karon fogva leányát, kivezette a teremből s azzal magukra zárta az ajtót.

– Nagyságos uram, szólt Gergely visszatérve a fejedelemhez, sokat szeretnék kegyelmednek mondani, ha czudarság nem volna a magam házánál összeszidni a vendéget, bárha az ablakon jött is be! hanem annyit mégis megmondok kegyelmednek, hogy inkább hagyta volna kegyelmed leányomat összetépni a medvétől, mint hogy maga tépte össze. Mert hogy kegyelmed az én leányomat elvenni nem fogja, arra már aztán esküszöm.

– Mi kifogásod van ellenem?

– Ne méltóztassék tréfálni ez órában, nagyságos uram. Én vén ember vagyok, az eszem sem szállt még a lábam szárába. Vajmi jól tudja azt kegyelmed, hogy a kegyelmed fejedelemsége leendő házasságától függ. Nehány hónap mulva letelt a kegyelmed kiskoruságának ideje, s a számára kijelölt mátka, a Brandenburgi Márkio leánya azóta szintén felnőtt. Boldog lesz-e kegyelmed általa? az nem kérdés, de fejedelemmé lesz. Ha pedig egy ilyen magamforma nemes ember leányát veszi el kegyelmed, engemugyse az ágy alá vágta akkor kegyelmed a fejedelemsüveget.

– Mit bánom én.

– De bánom én és bánja az ország! Kegyelmed csak egy ember, én is csak egy vagyok, mi élhetünk, halhatunk, a hogy Istennek tetszik, de most Erdély jövendőjéről van szó, s mi nem fogjuk tűrni, hogy a kegyelmed szerelmessége miatt elveszszen az ország. Ha kegyelmed most elveszti a fejedelemséget, soha sem lesz itt többet úr a magyar. Menjen innen kegyelmed Isten szent hírével s teljesítse azt, a mit az ország rendei határoztak. Ilonka kegyelmed neje nem leend. Leányom szive megszakadhat, az enyém vele szakadhat meg, de kegyelmed még sem fogja őt birni, mert Erdélyország sorsa előbbvaló. Kegyelmed meggyalázta házamat; – ellenségeim meg fogják tudni; – leányom hírneve oda lesz; de azért kegyelmed nem fogja őt nőül venni, mert Erdélyország sorsa több, mint az én becsületem… Kegyelmed apja sok jó magyar nemest lenyakaztatott, kegyelmed örökölte apja nevét, öröklendi apja vérszomját is; én tudom, hogy magam leszek az első, kinek fejét kegyelmed, ha fejedelemmé lesz, leütteti és azért mégis kényszeríteni fogom kegyelmedet, hogy fejedelme legyen Erdélynek, mert az én fejem semmi ott, hol Erdélyország sorsáról van a szó. Most Isten áldja meg nagyságodat.

Ezt mondva Gergely úr, fejébe rántotta elülről hátulról kis veres sipkáját, s keserű elkomorodással fordult el az ifju fejedelemtől, ki némán, leverten, összefont karokkal bámult a kandalló hamvadó tüzébe, s egy szót sem birt viszonozni az ősz honfi feddő szavaira.

– Még egyet uram, szólt Gergely visszafordulva az ajtóban. A mit mondtam, mind komoly, megmásolhatlan szó volt s én rajta leszek, hogy szavamat megtartsam; azért ha kegyelmed mint igaz nemes ember azt nem akarja, hogy leányomat ezentúl elzárva tartsam mint egy apáczát, lovagi kötelességének ismerje hozzá többet soha nem közelíteni.

A fejedelem szomorúan távozott el a toronyból. Gergely magához vette az ajtók kulcsát s visszatért vendégeihez.

– Csak igyanak kendtek, semmi baj sem volt, semmi, szólt közéjök lépve, jó kedvet erőltetve arczára, hogy szinte csikorgott bele minden vonása. Egy kis izé – aztán semmi egyéb; bolond tréfa, majd halálra nevettem magamat. Haha! Egy csatlósom furcsán járt Magdussal, hahaha az ördögbe.

Hanem e nevetés közben úgy megszorítá az ezüst kupát, melyet kezébe fogott, hogy a két oldala összehorpadt s a bor kiömlött belőle. A vér elfutotta szemeit.

– Ejh, milliom istennyila! kiálta falhoz vágva a serleget, nem megy már nekem a tettetés, hisz leolvashatják kendtek az arczomról, akármit beszélek, hogy meg vagyok gyalázva.

– Mit? mi történt? kérdezék a vendégek.

– Hát egy suhancz, valami siheder, még leányommal barátságot mert kötni, beszélt Gergely úr, ellobbant haragja után ismét magához térve, hogy új mesét mondjon vendégeinek. De kiadtam a ficzkónak az útat, jól járt, hogy ott nem vetettem le, a hol feljött, az ablakon.

– De hát inkább kényszeríteni kellett volna, szólt közbe a pap, hogy ha hírbe hozta a leányt, tegye nejévé.

– Majd én egy sehonnainak adom a leányomat, egy koldusnak, szólt tettetett pattogással Gergely úr, soha bizony.

– Hisz az elébb egészen máskép beszélt kegyelmed ezen a helyen, feddőzék a pap, igen okosan mondá, hogy nem tekint vagyonra, születésre, csak leánya szeresse a kit választott.

Gergely úr feje főtt a lelkész beszéde alatt, szemei karikát hánytak, szerencsére a serleget már eldobta, mert különben baj lett volna; még beszélt volna a lelkész, de Gergely úr egyszerre olyat csapott öklével az asztalra, mint a menydörgő mennykő, s felordított, a hogy kifért a torkán:

– Az akkor volt! Én tudom mit beszélek! Hagyjon kend nekem békét.

Erre fölkelt Bethlen Miklós s Gergely urat átölelve, visszaülteté székére, fülébe súgva:

– Legyen kegyelmed nyugodt, mi mindent tudunk, a látogató a fejedelem volt.

Gergely úr lankadtan esett székébe vissza, mint ki álomból ébredett föl.

– De kiadtam neki az útat, dörmögé az őt értőknek.

– Kegyelmed igaz hazafi, szólt Bánfi, megrázva a kezét az öregnek.

– Ezt nem hagyjuk megtörténni soha, mondá szilárdul Bethlen Miklós, s a három férfi könyes szemekkel nézett össze, míg a pap sehogy sem tudta magának kimagyarázni, hogy micsoda nagy hazafiuság lehet abban, ha az ember nem adja a leányát annak, a kit szeret?