I. András Napja

A jó öreg Petki Farkas nem utolsó ember vala a maga idejében, a mit mindazok, a kik őt valaha ismerték, bizonyára tudni fognak. Miután azonban lehetséges dolog, miszerint ezen sorokat olyan emberek is olvasni fogják, a kik őt nem ismerték, jónak találom őt oly módon leirni, a hogy akkoriban élt és uralkodott.

Vala ő az 1676-ik esztendőben királybiró Csíkben és jobb módú főúr nem találkozék nálánál azon a környéken. Udvart tart vala Rákoson, a hol nyolczvan inas szolgála előtte, a szakácsok, béresek, lovászok és drabantok számait ide sem vevén, a kik mindnyájan úgy voltak ő nála, mintha az apjok házánál laktak volna s biztosan mondhatom, hogy a ki egyszer ott volt, el nem kivánkozott onnan.

Mert három dolog volt, melyekben a jó öreg Petki Farkas büszkeségét lelte: egyik az, hogy őt igen jó, bőkezű embernek tartsák. Kapu soha sem volt az ő házán és a vendég soha ki nem fogyott belőle; akárki jött hozzá, oly képpel fogadta, mintha épen csak ő reá várt volna, s ott úgy el tudta marasztalni, hogy gyakorta megesett, miszerint azok, a kik Csíkszeredába indultak szentmargit-napi vásárra s betértek hozzá egy szóra, úgy ott maradtak, hogy a vásár is elmúlt, még sem szabadultak tőle. Ajándék nélkül sem hagyott senkit elmenni magától, végig hordozta az embert tárházain, ménesein, kérdezgetve: hogy tetszik neked ez a kard, ez a bilikom, hát ez az arab csikó? s ha azt mondá rá a kérdezett, hogy «nagyon szép», mindjárt rátukmálta erővel. Kalendáriumában sokkal több ünnep volt, mint más emberében, s még az ősapjának is föl szokta tartani a nevenapját, s hogy az ünnepélyességről ismerői el ne maradhassanak, hivatalos citatoriumokat küldött rájok, mint főkirálybiró. A hol annyi szolga és belső fraj volt, mint az ő házánál, azok közt lehetetlen volt, hogy egy vagy más ismeretség ne szövődjék; mihelyt az öreg úr ilyesmit megtudott, rögtön összeházasítá őket s titulusa volt lakodalomadásra. Koldus nem volt az ő falujában, mert a hol egyet meglátott, megfogatta, elviteté valamelyik pusztájára, ott adott neki egy jobbágytelket, ökröt, tehenet hozzá és nem hagyott senkit koldulni.

És nemcsak hiú dolgokban mutogatá ő adakozóságát, figyelme kiterjedt a maradandóbb becsűekre is; – minden esztendőben eljárt a nagy-enyedi collegiumba, mikor vizsgálatokat tartottak, s a mely diák legjobban felelt, azt saját költségén kiküldte akadémiákra, ott kitaníttatta, s ha visszakerülvén, nem akadt neki egyhirtelen ecclesiája, addig jött ment Erdélyben, míg talált valahol egy puszta templomot, a mit valaha a tatár leégetett, azt megépítteté s beletevé papnak a maga candidatusát s fizeté saját pénzéből.

Másik pont, a melyben a jó úr büszkeségét helyezé, családjának ősi eredete vala, melyet, hogy Ádám- és Éváig restelt fölvinni, onnan van, mert már ezekről nagyon világos, hogy mezítláb járó parasztemberek voltak. De nem messze járt tőlök: vala ugyanis az ő családja czímerében egy antediluvianus állat, melyről senki sem tudhatá, hogy micsoda? nem tartozván az sem a repülő, sem a négylábon járó, sem a csúszó-mászó állatok sorába, s annak a hátába volt ütve egy háromágú fegyver, a minővel hajdan Neptunus regnált, s melyet a mostani prózai emberek villának neveznek. Ebből semmi sem következett jobban, mint hogy a Petkiek legelső őse vasvillázta agyon azt az özönvíz előtti plesiosaurust, s miután a csíki hegyek között volt egy meszes halom, melyben nem ritkán lehete találni kővévált csontokat és fogakat, szabad volt gyanítani, miszerint ezek mind azon emlékezetes szörnyeteg porczikái, s egy napon a Marosból egy irtózatos állkapczát halászván ki az oláhok, azt a rákosi rektor mint a Petki-család őseinek maradványát, præsentálta az érdemes úrnak.

Ez a szörnyetegfaló czímer aztán a hova csak fért, mindenüvé ki volt vágva, festve, faragva és sütve, kapú homlokára, lódingra, ökrök tomporára, ponyvákra, zsákokra, úgy, hogy a falubeli emberek úgy ismerték már azt az állatot, mintha gulyaszámra látták volna legelni. A kastély legbenső tornáczában pedig, hová csak a családbelieknek vala bejárásuk, volt a Petki-család kérdéses ősének álló szobra embertelen nagyságban vasból kiformálva, egyik karját fölnyujtván az égre s tartván benne egy rettenetes pallost, a másikat pedig maga elé meresztve s egy rengeteg paizst tartva rajta, melyen ott feküdt a nevezetes csoda, fejekkel és körmökkel és nyilas farkakkal borzasztón ellátva.

Ha valakit új ismerői közül megszeretett a jó öreg úr, annak meghagyta csodálni ezt a szobrot, s büszkén vette ki a szobor kezéből a roppant nagy pallost, mutatván, hogy azt most két kézzel is nehéz megemelni, holott az ős Petki mint nádszálat forgatta. Végül megengedé, hogy tessék kitalálni: miféle állat az ott a paizson? Persze, hogy e tudatlan világban azt senki meg nem tudta mondani, s a jó öreg büszke lehetett rá, hogy az ő czímerében egy olyan állat van, a minek senki sem tudja nevét.

Ez vala második tárgya a jó Petki Farkas büszkeségének.

A harmadik… oh a harmadik túltesz mind a kettőn, s ha azt mondom, hogy Petki Farkas sem gazdagságának, sem nemességének nem köszönhet annyi tisztelőt és jó barátot, mint ennek, nem mondok sokat. E harmadik büszkesége a jó öreg úrnak két szép leánya volt.

Szép és jó leányokban Erdélyország soha sem volt szegény, tudom, hogy ezután sem lesz az; azért semmit jobbat nem mondhatok róluk, mint hogy méltók voltak Erdély leányai között említtetni.

Ilonka volt a nagyobbik; lehetett ezen időben mintegy tizennyolcz esztendős; magas, karcsú, mint egy liliomszál, sűrű fekete haja mégis sarkáig ért; ha mély ábrándos szemeibe nézett az ember, szinte elsülyedt benne lelkével.

Csupán az volt benne kár, hogy örökké szomorú volt, soha sem látta őt senki vigadni, enyelegni, a hogy más ifjú leányok szoktak. Halavány, szépséges orczáján ritka volt az öröm ragyogása, jó kedv mosolygása. Szüntelen könyveket olvasott, miket az akkoriban divatozó frank és angol költők írtak, vagy ha félrevehette magát kertjébe, félnapokig elandalgott, semmivel sem foglalkozva, mintha a virágok kinyilásának titkain tünődnék, vagy a méhek döngését, madarak csevegését tanulná érteni, s ez ábrándozó vágy annyira ki volt fejezve arczában, szemein, ajkain, hogy a kire nézett, a ki rápillantott, vagy szólani hallá, valami búsulást érzett rá szívében s gyakran játékközben, midőn az ifjak és hajadonok zálogosdit játszának egymással, került a sor, hogy egy ifjunak meg kellett az ő arczát csókolni: annak, ki őt ajkával érinté, az nap nem lehete szavát venni többé; mintha benne is megfagyott volna a lélek attól a halvány fehér arcztól. Társaságokban többnyire hallgatag volt, de ha magára maradt, meglepék, hogy néha magával beszél, mint valami szelid őrjöngő. Nem lehete soha rávenni, hogy daloljon; csak néha, midőn csendes holdvilágos estén ablakában kidűlve, a távol havasok felé nézett elmerengve, olyankor kezde el mintegy tudtán kívül egy dalt énekelni, mely ezen kezdődik: «Repülj fecském ablakába», s Isten tudja miért? mikor a dalt végzé, könyei megeredtek és sírt érzékenyen, maga sem tudta miért?

Kisebbik testvére, a szöszke Erzsike, épen ellentéte volt nénjének. Mintegy tizenhat éves lehetett; vidám, kis fürge teremtés; szőke haját hosszan leeresztve vállain akkori divat szerint fölbodorítva viselte, gömbölyű orczája a pünkösdi rózsát lopta meg színében, s kék csillagszemeit senki sem látta másként, mint nevetve. Egész nap csörtetett alá s föl a házban; cselédekkel pörölt, tudott tenni-venni napestig a háznál; ha ügyes-bajosok jöttek az apjához, meg nem szabadultak tőle, míg el nem mondták neki, hogy mi bajuk van? ő aztán alperesnek és fölperesnek egyaránt igazat adott; reggelig elvirrasztott apja vendégeivel együtt, s csak kérni kellett rá akárkinek, hogy danolja el az ő nótáját, mindjárt készen volt rá, s ha senki sem kérte, akkor danolt maga jó szántából.

A jó öreg úr, ámbár jobb szerette volna, hogyha Erzsike pajkos jókedvéből egy részt Ilonkának adott volna cserébe ennek komolyságáért, mint afféle bölcs ember, nem sok gondot csinált magának mindkettő különczségéből, gondolván, hogy majd ha férjhez mennek, mindegyik rátalál jó kedve és komolysága okaira.

Az ezerhatszázhetvenhatodik esztendei Andrásnapjának reggelén fölhivatá Farkas úr magához mind a két leányát, kik is előtte megjelenvén, Ilonka orczáját megdörzsölé szürke szakállával, Erzsikének pedig a nagy szeretetből oly eleven pofocskákat adott gömbölyű piros orczájára, hogy szintúgy csattogott. Tréfának megjárta. (Megjegyzendő, hogy Farkas úr soha életében senkit komolyan meg nem ütött, pedig háborúban is volt; ott se bántott senkit.)

– Hát leányok, kérdé a jó úr, tudjátok-e mi nap van ma?

– Szerda? szombat? találgaták azok, miután náluk mindig vasárnap volt.

– Nem úgy, lelkek. Hanem miféle név van ma a kalendáriumban? No? Nem tudjátok? Az a szent van ma, a ki a leányoknak valamit szokott hozni, ha jól viselik magukat.

– Mikulás? sietett beleszólni Erzsike.

– Eredj, te golyhó! Csak nem várod tán, hogy mézesbábot és aranyos bárányt hoz valaki ilyen eladó leánynak, mint te vagy? Hehe! Ma András-napja van. S tudjátok-e, mit hoz András a leányoknak? Vőlegényt!

Ilonka lesüté szemeit, Erzsike pedig kis tenyerébe tapsolt.

– Ejnye az derék lesz! aztán milyent hoz nekem?

– Várd el csak. Azt mondja a vers a leányoknak:

A ki bőjtöl András napján,
Vőlegényt lát éjszakáján.

Ha ma egész nap semmit nem fogtok enni, éjszakára megálmodjátok, hogy ki fog elvenni benneteket.

Erzsike ugrált, tapsolt örömében, fölségesnek találta a gondolatot; míg Ilonka szemérmes hallgatagsággal huzódék hátra, kezet csókolva apjának, ki halvány orczáját ismételve megdörzsölgeté szakállával; hogy legalább attól legyen piros.

– Hanem te golyhó! kiálta Farkas úr a futó Erzsike után, azután el ne mondd a dolgot minden embernek, mert majd kinevetnek; nénédnek nem is szólok, mert annak úgy is van esze.

– Dehogy szólok, kiálta az, elszaladván, s a legelső szakácsnak, a kivel találkozott, elmondá, hogy neki ma nem kell teríteni az asztalnál, mert ő majd bőjtölni fog, s a dajkájának meghagyta, hogy őt föl ne költse korán, mert ő álmodni akar valamit, a mit senkinek sem kell tudni, s míg Ilonka egész estig szobájában maradt, ő délben, mikor apja vendégeivel együtt asztalnál ült, csak azért jött le az ebédlőbe, hogy ha kérdik: «miért nem ebédel velök?» megmondhassa: «oh ne gondolják, mintha azért bőjtölnék, hogy megálmodjam, ki lesz a vőlegényem!» Mindenki nevetett rajta.

Másnap reggelre kerülvén a sor, András úr első volt, a ki fölébredt a háznál, s azután felköltögetvén cselédeit, addig míg leányai felöltöznek, sietett sajátkezűleg elkészíteni az akkor Erdélyben legkedveltebb reggelit. Egy nagy tálat tele tölte finom lengyel égett-borral, azt meggyujtván, mézet tölte közé s fügét, malozsát, aszalt szilvát hányva belé, egy nagy öblös csontnyelű ezüst kanállal elkezdé azt kényelmesen kavargatni, egy-egy kanállal merítve belőle, s a mint elfújta a lángját, azon forrón hörpölgetve.

A mi gyomrunk aligha nem tiltakoznék az ilyen mulatság ellen; de Petki Farkas uram kemény természete könnyen bevette azt; mert ötven éves korában még nem tudta, mi a fűtött szoba? s a míg nem csikorgott a hideg, nyitott ablaknál hált egy leterített medvebőrön, s soha nem takarózott egyébbel egy hosszú subánál, s megette a vaddisznó fülét, ha vadászaton elejté.

Nem sokára bejött a két leány. Erzsike ragyogó arczczal hozta magával mélázó testvérét, átkarolva annak derekát s pajkosan nevetve.

– Jertek, jertek! kiálta az öreg úr, egyiket jobbfelől, másikat balfelől fogva át karjaival, s hol egyik, hol másik arczára tekintve. Az egyik oly vidám volt, a másik oly szomorú. – No most mondd el, mit álmodtál? szólt Ilonkához fordulva legelébb. A szép karcsú leányka nagyot sóhajtott s apja vállára borulva, szép homlokát annak ősz fejére hajtá és hallgatott.

– No, no, csak ki vele! el kell azt mondani; hisz tőlem csak nem félsz?… Kezdd el no… Csitt Erzsike! nem szabad nevetni, mert Ilonka elszégyenli magát… Nos?… Hát csak nem akar kijönni? No várj, Erzsike úgyis megszégyenít. Gyere leányom, mondd el te az álmodat. Úgy-e te nem félsz elmondani a magadét?

– Nem bizony, szólt játszi hetykeséggel a kis szöszke leány, s hirtelen oda kuporodott apja ölébe, s azzal gyermeteg fenhéjázással elkezdé álmát elmondani… «Hát azt álmodtam, hogy kinn ültünk a tornáczon mi mind a hárman, a mikor egyszerre nagy ostordurrogással behajtat az udvarunkra egy hatlovas hintó. Szép hat fekete ló volt eléje fogva, három szál darutoll minden ló homlokán aranyos üstök-nyomtatóban; csak úgy rugták a czafrangot, a mi a szerszámról lógott, s hányták vetették fejeikkel a drága klárisos gyöngyökkel rakott sallangokat; a bakon kocsis ült, ezüstzsinóros buzavirágszín dolmányban, s hátul a bakon két csatlós kapaszkodott, lódingosan, tarsolyosan, fehér tollbokréta a kalapjok mellett, hosszú zöld panyókamente rókamájjal a sarkukat verte. A hintó oda vágtatott a bejárás alá, s ott egyszerre megállt mind a hat ló, a hintó ajtaját fölnyitá egy csatlós, s kiszállt legelőbb belőle valami papforma nagy, hosszú őszhajú ember, sarkig érő fahajszín palástban, nagy egyenes süvegben, utána pedig kiugrott a kocsiból egy deli, ifjú legény, szép piros képe volt, s fekete bajusza, ragyogó szemeit mintha most is látnám, sűrű fényes haja a vállára borúlt. Úgy illet neki karcsú termetére az a gránátszín dolmány, arany virágokkal, rubintos gombokkal, a kék nyusztos süvegét nagy rengő kócsaggal a kezében tartá, a másik kezében aranyos kardja volt.»

– Nem rossz az ízlésed lélekadta lánya! Mondd csak tovább.

Erzsi ezentúl már akadozni kezde az előadásban, mintha itt-ott nem akarna mindent elmondani.

– Hát azután, monda, feljöttek oda mind a ketten, a hol mi ketten ültünk, mert Ilonka azalatt már nem tudom hova lett? s az a deli ifju legény előbb oda ment tehozzád s összecsókolózott veled, azután meg elém jött s meghajtotta magát…

Erzsike itt fölhúzta szemöldeit, s a köténye szalagját kezdte rágni gyöngysor fogai közt.

– Hát aztán? kérdé az öreg úr kiváncsi nevetéssel. – No, ne edd meg a kötényed pántlikáját.

– Hát aztán fölébredtem… – végzé be hirtelen Erzsike, a min a jó úr nagyon nevetett, kitalálván, hogy a többit el akarja hallgatni a kis hamis.

– De már most, szólt Farkas úr Ilonkához fordulva, te is mondd el a magadét, Erzsike már kitett rajtad. Akarom már tudni, hogy hová lettél akkor, midőn Erzsikéért feljött a vőlegény? mert hogy neked, mint idősebbnek hamarább férjhez kell menned: ez már olyan, mint a hétfő a kedd előtt. No beszélj. Nem nevetünk már; gyere ülj te most az ölembe; így, ne tarts semmitől; Erzsike ne nevess, vagy a sötét szobába zárlak. No mondd el jó gyermekem, ne félj.

Azzal magához ölelé leányát, végig simogatá keblére hajtott fejecskéjét. A másik irányában pofocskákkal szokta kifejezni atyai gyöngédségét, emezzel czirógatva kellett bánni.

Ilonka végre erőt vőn magán, fölemelé ábrándos szemeit s kezeit ölébe fektetve, elkezdé mondani álmát.

– Azt álmodám, mintha édesen aludtam volna, s e csendes álomból lassankint valami távolról hangzó bűbájos dal ébresztett volna föl. Lassankint magamhoz kezdék térni s kivehetém, hogy ez az én kedvencz dalom, melyet valaha, tán nyolcz esztendő előtt hallottam a hegyek között énekelni, s azóta nem hallottam senkitől.

– Az a «Repülj fecském ablakába!» szólt közbe Erzsike.

– Csitt! súgá az öreg úr, a fecsegő szájára téve tenyerét. Hadd Ilonkát beszélni.

– A mint e dalt megismerém, fölnyitám szemeimet, s körültekintve egy kunyhóban találtam magamat.

– Házban! igazítá ki Farkas úr.

– Nem. Egy valóságos kunyhóban, milyenben a pakulárok szoktak lakni. Egy pokróczczal födött hársfaágyon feküdtem, s mintha beteg lettem volna, nem birtam megmozdulni; hanem szomjas voltam nagyon s nyögtem, hogy adjon valaki egy pohár vizet. E neszre fölkelt a tűzhely mellől egy öreg pórnő, ki ott vajat köpült s egy fakupában vizet tartva ajkaimhoz, innom adott, megsimogatá arczomat, kezeimet megfogta s szemeimet megcsókolá. Én panaszkodtam neki, hogy fázom, akkor leakasztá subáját a szegről és rám takarta szépen és újra megcsókolt. Ez alatt folyvást hallottam azt a furulyaszót, mindig közelebb, közelebb jött, nyájak bégetése, kutyacsaholás vegyült olykor közé, s a dal oly keservesen szólt egyre, hogy a szivem majd megszakadt, s mentül közelebb ért hozzám, annál jobban fájt az nekem. Én nem tudom, hogy mi lehet? Végre elhallgatott a tilinkó; az öreg asszony kinézett az ajtón, s mondá nekem, hogy fia jön. Én az ajtóra tekinték, s belépett rajta egy fiatal juhászlegény, egyszerű fehér szűr volt rajta, alatta abaposztó zeke, minden zsinór, minden sújtás nélkül, hosszú fekete haja göndör fürtökben csüggött alá homlokáról, oly halvány volt és olyan szomorú.

– Patvar vigye a juhászlegényét! Mit szomorkodik olyan nagyon? Hát aztán, leányom: ki küldte hozzád azt a juhászlegényt?

– Magától jött, oda lépett hozzám, megfogta kezemet s megcsóválta fejét nagy búsan, érezve kezemnek forróságát; azután egy fehér czipót kivett szűre alól, s azt fölmetszve oda tevé elém, s úgy könyörgött anyjával együtt, hogy egyem belőle; a könyei hullottak rá.

– Hát aztán mit álmodál, hová lett ez a juhász?

Ilonka kezét keblére tevé, mely úgy szorult e pillanatban. Arcza még halványabb lett.

– Ez a juhász volt a férjem.

– A Rabustya üsse meg! Káromkodék fölpattanva Farkas úr (mert még akkoriban nem ismerték azokat a szép czifra káromkodásokat, mik most divatban vannak). Ez ugyan furcsa egy álom. De legalább kisült utoljára, hogy valami nemes legény volt ő kegyelme, a ki csak tréfából öltözött juhásznak?

Ilonka megcsóválta fejét.

– Nem… ott laktunk együtt abban a szegény kunyhóban.

– No ez ugyan bolond álom! Ezért böjtölnöd is kár volt, monda Farkas úr bosszúsan.

Az égő borszesz lángjai olyan sápadt zöld világot vetének a leány arczára!…