II. Háztűznézés.

Farsang lőn az idő. Folyvást szép derült napok jártak, a hó még nem esett le, s mindenütt szép zöld volt a vetés és mező.

Petki Farkas uram ott künn üle tornácza erkélyén két szép leányával egy verőfényes délelőtt, a midőn nagy ostorpattogással bevágtat az udvarára egy úri hintó: hat fekete ló fogva eléje, mindenik ló üstökszorítójában három szál darutoll, szerszáma aranytól csillogó s sallangokkal repkedő; a gyeplőt nyalka kocsislegény tartja, buzavirágszín mentében; hátul a bakon két csatlós tarsolylyal, lódinggal; a hosszú zöld panyókamente a bokáit veri.

– Nézd, nézd, kiált föl csodálkozva az öreg úr, az Erzsike álma!

Ez pedig elhalaványul, aztán lángra gyullad arcza, s a mint a hintó kinyilván, abból előbb egy papforma ember szállt ki, utána egy deli ifju legény; piros arcz, fekete bajusz, ragyogó szemekkel, gránátszín dolmányban,… a leány felszökik helyéről s végig futva a termeken, bezárkózik hálószobájába, s csak akkor áll meg hallgatózni… Szíve dobogása a leghangosabb nesz, a mit hall.

Az érkezett vendégek ezalatt fölmennek a tornáczba, s miután az öregebbik magát mint Cseretneki Gábor tiszaújlaki esperest bemutatá, ifjú társát mint Bárczay Lajos ő kegyelmét ajánlá a háziúr figyelmébe.

Petki Farkas csodálatából alig birt magához térni az alatt, míg vendégeivel összeölelkezett, csókolózott; alig jutott hozzá, hogy ott maradt Ilonka leányát nekik bemutassa, ki szerényen meghajtva magát, engedelmet kért eltávozhatni, háziasszonyi kötelességeit elvégzendő a becses vendégek elfogadására.

Petki Farkas uram megcsóválta néha a fejét, míg vendégeit bevezeté a szobáiba, mikben mások kedvéért kandalló is találtatott, s a szokásos hálálkodások alatt lassankint kimenvén belőlük a hideg, melyen segített a rögtön fölhozott villás reggeli és csipős ürmösbor is, nem sokára közelebbről megismerkedének egymással.

– Kegyelmed tán valami rokona Bárczay Simonnak? kérdé Farkas úr az ifjutól.

– Fia vagyok.

– Egyetlen fia! igazítá ki az esperes úr.

– Az Isten éltesse édes öcsémuram! kiálta erre cordialiter megszorítva az ifju kezét Petki, hisz akkor az édes apját jól ismerem.

– Ő is sokat beszélt kedves urambátyámról, együtt voltak Rákóczi Györgygyel Lengyelországban.

– Az! az! erősíté Petki, s most már igazán nyalábra fogta az ifjut. Mindig igérte az édes apja, hogy majd meglátogat s lám a fia pótolja ki. No ez szép kegyelmedtől.

– Úgy van, szólt az esperes, a megboldogult úr végrendeletben hagyá meg fiának, hogy kegyelmedet meglátogatni el ne mulaszsza.

(Ez azért volt mondva, hogy tudtára legyen adva Farkas úrnak, miszerint az ifju már szabadon rendelkezik vagyonával.)

– Tehát meghalt a jó öreg? no az Isten nyugtassa meg. Kegyelmedet pedig éltesse sokáig édes öcsémuram. Hanem innen már most tavaszig ki nem mozdul ám kegyelmed.

– Sőt inkább, – jegyzé meg a tisztelendő úr. – Néhány napja van csak öcsémuramnak az itt mulatásra; oly nagy gazdaság, mint az övé, nem maradhat gazda nélkül; a hol nyolczvan béresre kell fölügyelni, a gazda nem lehet sokáig távol.

Így adá tudtára a derék Mentor Farkas úrnak Telemachja gazdagságát; de Farkas úr sem akart hátrább maradni, mondván:

– Hisz nem kell azt a gazdának őrzeni, nekem is nyolczezer köböl tiszta búzám van elvetve, de én bizony nem hálok a végiben.

– Azon fölül hivatalos ügyei is sürgetik, monda méltósággal Cseretneki uram. A palatinus ő főméltósága nagyon nehezen van el nála nélkül.

Farkas úrnak perczről-perczre jobban kezdett tetszeni az ifju ember, de hogy más részről megmutassa, miszerint ő sem valami hánytvetett ember, ráfelelt keményen:

– Már hiszen a nádor parancsoljon Magyarországon, de Csíkben én parancsolok, s innen ugyan egy tappot sem mennek kegyelmetek, ha csak a házat is magukkal nem viszik.

– Oh, a hol oly két gyönyörű leány van a háznál mint itt, ott nem nagy erőhatalom kell a marasztásra.

E megjegyzést nem az esperes úr, hanem az ifju Bárczay tevé.

– Biz öcsém, megjárják azok akárhol, az egyik plane fiúleány,1) a kire a jószágaim felén kívül egész nevem s a Petki-család czímere is marad.

– Fölösleges ott a czímer, bátya, hol oly szép szemek ragyognak, s a nemesség az arczra van írva.

– Ne oly fitymálva beszélj a Petki-czímerről öcsém, szólt Farkas úr félnehezteléssel. Láttad-e azt már valaha? Ha nem láttad, minek szólsz?

– Azzal fölkelt székéről s kikiálta:

– Hej, hol van a fegyvertár kulcsa?

– Csak nem hív ki kegyelmed párviadalra, a miért a leánya szemeit szebbnek találom czímerénél?

– Nem azt, hanem meg akarom veled tudatni, hogy mit tarts ezentúl a Petki-czímer felől… hol már az a fegyvertár kulcsa?

E kulcs rendesen a leányoknál szokott állni, miután a háznál másnak nem volt szabad azon terembe lépni. Erzsike tehát meghallva apja kiabálását, hogy nénjét nem találta hirtelen, maga futott elé a kulcscsal, gyermeteg kiváncsisággal örülve, hogy megláthatja azt, ki elől elfutott.

A mint azonban az ajtón benyitott a kulcscsal, egyszerre vissza akart szaladni ismét, a mit észrevevén az apja, utána iramodott s elcsipvén a másik ajtónál, úgy hurczolá őt vendégei elé, mint egy áldozatra vitt bárányt.

– Ihol ni. Még egy másik leányom is van ám nekem. Így mutatá őt be vendégeinek. No ne szepegj, szolgám. Ne félj, nem téged jöttek leánynézni. Soha se vonogasd magad.

A leány fülig pirult, s a világ minden szent kincseért föl nem vetette volna szemeit, s nem győzte az apja a kezét ütögetni, hogy a köténye bojtját szét ne tépje. Végre megszánta kínjaít, s kényszerítve, hogy csináljon egy szép bókot a főtisztelendő úrnak, elbocsátá őt a fegyvertári kulcscsal.

– Eredj, leányom. Az ős szobrot tisztogasd le pókhálóitól; e derék uraknak meg akarom azt mutatni.

A leány, mintha nyílból lőtték volna ki, elfutott, de mire a harmadik szobába ért, már hallatszott vidám, pajkos dalolása.

Itt közbejött az, hogy az étekfogó inasok jelenték, miszerint az étel föl van tálalva, mely szóra el kelle halasztani a fegyvertárba menetelt, mindennél előbbvaló lévén az, hogy a drága jó leves el ne hüljön. Farkas úr karjára fűzé vendégeit, s vitte magával az étterembe.

Minden azt mutatá, hogy ma szokatlanul kedves vendégeket fogad el a jó öreg úr, az asztalra massiv ezüst tányérok rakva, aranyozott szélekkel, a székek mellett nagy ezüst vedrekben állottak a legjobb magyarföldi borok, s az arany billikomok mellé föl voltak téve a kis szűknyakú kotyogósok, mikből meggybort volt szokás szürcsölgetni édes sütemények után.

Az ebéd olyan volt, a hogy akkor szokták magyar családoknál, s a hogy tartják most is, kik még nem ízlelték a franczia kotyvasztó művészet ínyrontó ételeit. A házi gazda minden ételre azt mondá: «nincsen egyéb, ebből lakjanak jól kegyelmetek», s vége-hossza nem akart lenni a következőknek, és a mi azután megtetszett nekik, arra mind azt mondá: «ezt az én Ilonka leányom készíté saját kezeivel», s hogy bizonyítsa, néhányszor be is hivatá, s olyankor a leányka tűztől kipirulva jelent meg, s ebéd vége felé ő is helyet foglalt apja mellett az asztalnál. A másikat világért sem lehete rábirni, hogy leüljön, vagy a teremben maradjon, de azért minden perczben talált valami ürügyet az étteremben megfordulhatni csak egy pillanatra.

Ebéd vége felé a két vendég úr suttogni kezde egymással, mit az öreg észrevéve, bár sejté suttogásuk tárgyát, rájok förmedt:

– Semmi összeesküvés, urak! hanem igyatok; asztalnál nem szokás suttogni, hanem inni.

Cseretneki uram fölállt ünnepélyesen és a torkát kezdé köszörülni. Petki Farkas a szemeiből kilátta, hogy mit akar mondani.

– Ráérünk még arra, nagytiszteletű uram, hagyjuk azt a hálálkodást. Első nap a beköszöntés, második az elfogadás, harmadik nap marasztalás, negyedik a készülődés, ötödik az elbúcsuzás, akkor is ráérünk még észrevenni, hogy a kocsikerekek ki vannak szedve és elmentek Rómába… No, ezt a poharat az én kedvemért! Apám legkedvesebb serlege volt ez, annak adom, a ki kiissza.

– De bizony Petki Farkas uram, nem azért jöttünk, hogy szaporítsuk, hanem hogy fogyaszszuk a kegyelmed háza népét. Nem is azért jöttünk, hogy üres kézzel menjünk ki innen, hanem hogy a mi szemünknek, szánknak megtetszik, azt kegyelmedtől elkérjük, ha ideadja… megveszszük, ha eladja,… ellopjuk ha nem adja…

Farkas úr hajazott már hozzá, hogy hová konyít a nagytiszteletű, de míg az a torkát köszörülte a szép dictióhoz, benyit hirtelen Erzsike az ajtón, s behajolva, úgy, hogy félkezével a kilincset fogta, odanyújtá apjának a fegyvertárkulcsot.

– Megmosdattam már a vas bácsit.

Farkas úr szerét ejtette megcsíphetni Erzsike piros orczáját, s nevetve fordult a nagytiszteletű úrhoz.

– Megálljon kegyelmed. Mielőtt tudatná velem kivánsága tárgyát, egy föltételt szabok. Ha kegyelmed, avagy uramöcsém azon fegyvert megbírják félkézzel emelni, melyet az én néhai dédősöm hordozott, avagy nevet tudnak adni azon monstrumnak, mely paizsán keresztül verve fekszik, akkor kérhetnek tőlem mindent, a mi házam födele alatt jár, kel, avagy fekszik, vagy szegen lóg. Addig egy szót sem szólok.

Cseretneki uram boszúsan törlé meg száját az abroszba, s odasúgta Bárczaynak: «Tegyük meg az öreg kedvét, látjuk, hogy nem akar addig az utódjairól hallani, a míg az elődjeiről nem beszélt». Tehát menjünk, Petki Farkas uram!

Farkas úr arra fölkelt, kinyitá az ajtót, s ott kapva a hallgatózó Erzsikét, elfogá mielőtt menekülhetett volna, s gömbölyű kis kézcsuklóját két roppant ujja közé szorítva keztyűt szabott neki, hogy szintúgy sikoltozott bele a leány, apjának mulatságára.

A három úr végig ment a termeken, egész a fegyverszobáig, ott Farkas úr kinyitá a nagy vasajtót, s a mint visszatekinte, észrevevé, hogy Erzsike mindenütt utánuk lopózik.

– Nem szaladsz innen! Kiálta az öreg, úgy téve, mintha kergetni akarná, mire a leányka fölkaczagva futott vissza.

A vendégurak ezalatt beléptek a fegyvertárba, s azon pillanatban oly éktelen kaczagásnak indult mind a kettő, hogy Farkas úr első perczben azt gondolá, hogy mindkettő a bolondját járja. De a mint visszafordulván belépett a fegyvertárba, s meglátta ő is, a mit azok láttak, az ámulattól előbb az ajtónak támaszkodott, s mintha kővé vált volna, összefonta a két kezét.

A tiszteletreméltó ős vasszobor ott állt a terem közepén, mint egyébkor, égnek meresztett kezében egy irtózatos nagy kétfülű kancsót emelve, kinyújtott karján pedig, a nagy gömbölyű paizson, ott feküdt, egy szép pirosbőrű sült malacz, villával a hasában, szájába adott almával.

Bárczay kendőjét tartá szájára, hogy elfojthassa nevetését. Cseretneki uram pedig komoly ránczokba szedve orczáját, odajárúlt a szoborhoz, s kivévén annak kezéből a kancsót, megemelé azt félkézzel, és monda ünnepélyes hangon:

– E fegyver, Petki Farkas uram, nem mondjuk, hogy kegyelmed őséhez nem méltó, de emelgettünk mi már ennél nehezebbeket is, még pedig olyankor, mikor tele voltak; a mi pedig a paizson fekvő szörnyeteget illeti, nem ismeretlen az a természettudósok előtt, neveztetvén a historia naturalisban… porcus suinusnak.

Idáig csak tartotta magát Farkas úr, de e szavaknál benne is elpattant a komolyság abroncsa, s elkezde kaczagni úgy, hogy maga magába kellett kapaszkodnia, hogy el ne essék, s rázta az ajtót nagy termetével, a mint neki támaszkodott.

Egyszerre azonban eszébe jut a nagy kaczagás közt, hogy ezt a csínt senki egyéb nem tehette, mint Erzsike s fölgyürve, nagy fenekedő arczczal, dolmánya ujjait, visszafordúlt s a közelben settenkedő leányt elkapva, testének felső részét oda szorítá magához, ezen szavakkal: «Hát te gonosz fajzat, így teszed te csúffá apádat?» Azon részére, melyet nem szorított magához, atyai tenyerével egynéhány hathatósan csattanó intést alkalmazott. A leány egy darab ideig tartotta nevetéssel, hanem egyszer aztán megsokalta a tréfát s elkezdett sírni, még pedig ugyancsak!

Erre aztán megsajnálta az öreg úr.

– Hiszen csak tréfáltam veled, te golyhó, nem szégyenled magad? sírni ilyen nagy eladó leánynak, legény szeme láttára. No, ne sírj. Kapsz egy fügét.

A leány erre rögtön elfojtá a sírást.

– Hát azt gondolja, hogy sírtam? Nem sírtam! S bár szepegése s az arczán végig futó könyek meghazudtolák, azt akarta elhitetni, hogy kaczagott, s a mint apja kezéből kiszabadúlt, elfutott végkép a szobából s többet elő sem jött.

– No… édes Petki Farkas uram, – szólt a nagytiszteletű úr, – mi bizony kitaláltuk a kegyelmed titkát, megemeltük őse fegyverét; kegyelmeden a sor, hogy kivánatunkat teljesítse.

– Megadom magamat.

– Gondolhatja kegyelmed, hogy minket nem a kegyelmed ősi czímere csalt ide messze földről, hanem az, a mi kegyelmed családjának legifjabb ékessége s mégis legbecsesebb. Értjük alatta derék szép hajadon leányát. Öcsémuram, Bárczay Lajos ő kegyelme, háztűznézni, s ha kell leányt kérni hítt engemet magával. Láttuk kegyelmednek háztüzét, leányát, s meg vagyunk elégedve velök. Gondoljuk azt is, hogy kegyelmednek sincs kifogása ellenünk. Öcsémuramnak is vannak ősei, s meglehet, hogy kegyelmedéivel jártak egy iskolába; jószága annyi van, hogy annak is adhat belőle, a kit nem szeret, s nem tartozik senkinek, mint a töröknek egynéhány kardcsapással s még ha fölszámítnók, aligha nem abból is neki járna vissza. Szép a kegyelmed leánya is, erkölcsös, istenfélő, de uramöcsémnek sem kell óhajtani, hogy sötét legyen, a hol őtet nézik; hogy jó keresztyén, arról én felelek; ha tehát kegyelmednek is úgy tetszik, tessék úgy Istennek; legyen egy pár a két ifju emberből.

Farkas úr áhítatos képet vőn és monda:

– Megtisztel ez ajánlat engem és házamat, s két kézzel fogadom azt. Még ma szólok Ilonkának.

Az esperes fölkapta a fejét s orrát megvakarva, valahogy kisüté.

– De… Petki Farkas uram, tessék bennünket megérteni… Öcsémuram… nem Ilonka leányát akarja nőül, hanem Erzsikét.

– Mit? azt a gyereket? Hát látták kegyelmetek, milyen szeles gyerek? Sírva fakad, ha tréfálnak vele, s egy fügéért megbékül. Azt gondolom, hogy tréfálnak velem kegyelmetek, hisz ha elvinnék, visszahoznák egy hét múlva.

– Soh’ se féltsen kegyelmed attól bennünket. Vagy ha koránlja az időt, várunk még vagy esztendeig.

– Az sok lesz, sugá Bárczay ifjui elpirulással násznagyának.

Az öreg Petkinek nagyon főtt a feje. Ki gondolná, hogy Erzsike álma ennyire közel járjon a teljesüléshez?

– Az nem lehet, édes feleim, – szólt, megcsóválva fejét, – az nem szokás, az nem illik, azt én nem engedhetem, hogy az ifjabb leány nénje előtt menjen férjhez. Nekem mind a két leányom egyaránt kedves, de az ifjabbat nem adom az öregebb előtt. Örülni fogok, ha Bárczay uramat vőmmé fogadhatom, de míg Ilonka hajadon, csak ő általa. Maradjanak itt kegyelmetek, ismerjék őt meg közelebbről.

– Hiszen ismerjük őt már eléggé.

– Hát nem elég szép? nem elég jó, szelíd, okos?

– Mindezt elismerjük nagyon. Arcza, lelke szebb a szépnél. Jónak is kell lennie, mert kegyelmed nevelte őt, sőt a mit nem mondott kegyelmed, még azt is latra vetjük:… ő fogja kegyelmed javait mind örökleni, míg testvére csak egyszerű kiházasításra várhat;… és nekünk még is ez kell, és nem amaz.

– Csodálom, hogy kegyelmed pap és okos ember létére így beszélhet.

– A szeretet titkait, uram, sem a papok, sem a bölcsek nem képesek megmagyarázni.

– Ez támad a sok olvasásból, ni! Miért akarnak kegyelmetek új szokásokat behozni közénk? Ezt így tették őseink, így történt velünk; alig van köztünk ember, a ki azt vette volna feleségül, a kit legelőbb szeretett, s mikor öregeink bölcs belátásukkal kiszemeltek egy derék, hozzánk illő hajadont, mindenikünknek volt egy másik, a kiről sóhajtozni szokott:… az is máshoz ment, mi is mást vettünk el; egy kis ideig szomorkodtunk, azután átláttuk, hogy igazuk volt, megszerettük a velünk összekötött hitvest, kiben a józan ész jobban meglátta a jó tulajdonokat, mint a heves indulat, s holtig boldogul éltünk velök. Nekem soha egy rossz órám nem volt boldogult feleségemmel, s nyugvó porában is áldom; pedig meg akartam magamat lőni, mikor hozzá kényszerítettek; ellenkezőleg nagyon sok esetet tudok, hogy két fiatal ember nagy hőséggel szerette egymást sokáig házassága előtt s nem vénültek meg egymás mellett. Maradjunk meg a régi jó szokásnál.

– Semmi sem régibb, mint a szerelem! viszonzá Cseretneki.

– Pap uram! rosszul van mondva… üsse föl kend a bibliát s nézze meg az első lapon, hogy az Úristen álmában házasította meg Ádámot, csak azután szeretett Évába a jámbor, tehát a házasság régibb, mint a szerelem.

Ez a szó a papot is megzavará, melyet észrevevén, odalépett Farkas úr szeliden a fejét komolyan lecsüggesztő Bárczayhoz, s megfogva kezét nyájas hangon szóla: Kedves öcsém uram! az imént kegyelmed kérte meg leányomat magának, most én kérem meg kegyelmedet leányomnak. No feleljen most. Én sem adtam kosarat, tehát kegyelmed se adjon azt. Maradjon nálam egy hétig; egy hét múlva válaszoljon arra, a mit mondtam. Most mulassunk és beszéljünk egyebekről.