IV. A Kunyhó.

Azon szomorú emlékü éjszakán, melyen Petki Farkas Ilonka leánya a menyegzői vigalom alatt elveszett, fiatal pásztorlegények tanyáztak az Olt partján, tüzet rakva targalylakból; egy halvány, szelid arczu legény ült középen egy kőrisfa-törzsökön, melyet a víz valahol kimosott, s itt ismét a partra vetett; ott épen erős sarkantyuja volt az árnak, s halommal hevert a parton kavics, csigahéj és nádgyökér.

A báránykák lejártak bégetve a vízre szomjukat oltani, a vizibogarak czikáztak alá s föl a holdsütötte síma habon, a halászmadár csapongott sírva a víz fölött, s a nagy szomorú nyírfák nézték benne magukat csendesen.

A juhászlegény szép halványarczu ifju volt, fekete hajfürtei hosszú gyűrűkben omlottak alá vállára; egyszerű volt ruházata, viselete; de homlokán ott derengett azon szelid genius ihlete, ki jelen van a mezei liliom kinyiltán, s míg a tollrágó versvarga hasztalan hívja őt izzadva, meglátogatja a pusztákon, hegyek, patakok, ligeteknél a maga választottait, füleikbe sugdos édes gondolatokat, hogy akaratlanul énekelniök kell és hangot ad az egyszerű pásztorfurulyának, hogy a ki hallja, sírva fakad bele.

A többiek aludtak a tűz körül leterített szűreiken fekve, a pásztorifju csak furulyált, s ha néha elhallgatott tilinkója, hallatszott a hegy tulsó ligetéből, mint felel rá vissza egy ábrándos csalogány.

Egyszer úgy tetszék az ifjunak, mintha a holdtól ezüstös hullámok között valami alakot hozna alá nagy lassúdan a víz, mely a mint a forgóhoz ért, elkezdett abban kerengeni, s egy hosszú kanyarulat után egészen közel jött a parthoz.

Az ifju borzadva ismerte meg, hogy az egy emberi alak… Hirtelen fogá hosszú gajmós botját, s begázolva a vizbe, elfogá vele az úszó tetemet és oda voná magához.

Szemeit elfogta a csodálat. Egy szép hajadon volt az, kinél szebbet nem látott soha, ha csak álmaiban nem találkozott vele.

A leány hosszú pillái le voltak csukva, sötét hajfürtei ázottan omlottak keblére, gyönyörű termete hideg volt, mint a jég.

A juhász karjai közé fogta a hideg tetemet, s kirohant vele a partra. Kiáltozásira fölébredtek a tűz körül alvó társai, s szánó részvéttel fogák a leánykát, szűreikre lefektetve, s szomorúan suttogák magukban: «szegény leány, milyen ifjan halt meg».

Az ifju pakulár-legény sírva, nyögve borult oda mellé, hideg kezecskéit, hideg lábacskáit keblén melengetve, s mintha erővel lelket akarna belé lehelni, zárt szemeit csókolgatá hévvel.

– Menjetek, monda körülálló társaihoz fordulva, készítsetek gallyakból ravatalt, elviszem őt a hegyek közé, a hol anyám a javasasszony lakik, az tud sok írt, mitől a halott életre jön. Ha föl tudja még támasztani, hadd szeressem: úgy sem szerettem még senkit.

– Meghalt ez, mondának azok fejcsóválva.

– Nem hihetem. Olyan szép, nézzétek ez édes arczot, e szép gyönge, kicsiny kezeket. Nem kár-e ez a föld alá? Siessetek azt az ágyat elkészíteni.

– Még talán van benne élet? bizonyosan. Kezei még olyan puhák, úgy hajlanak. Annyi esetet hallani, hogy a kiket a vízből kifogtak, egy-két nap mulva föléledtek. Nem messze az úttól van egy szűz Mária-kép, el ne felejtsetek imádkozni, midőn azon mentek.

– Meg van ez halva, suttogák a jó emberek, hanem azért elmentek az erdőbe ravatalt készíteni s imádkoztak a szent képnél.

Az ifju ott maradt halottjánál.

– És ha meg van is halva, gondolá elbúsulva, akkor is elviszem magammal, eltemetem virágos kertembe, rozmarin-bokrok aljába, ott feküdjék közel hozzám.

A pásztorok nem sokára visszatértek a zöld galyakból font nyugágygyal, föltették rá a szép hullát, gubáikkal betakarták, s nyájaikat elterelve, bevitték magukkal a hegyek közé, hol a pakulár kunyhója állt, kinek anyja jósasszony volt.

Reggelre értek csak oda; a jósasszony meglátta fiát messziről társaival, s eléje ment, kérdezve, mit hoznak ott a ravatalon?

– Leányt hoztam anyám, szólt a fiu szomorú büszkeséggel. Mindig mondtad, hogy miért nem hozok már menyasszonyt a házhoz?… Most hoztam egyet, s ez az első s utolsó leány, a kit kunyhóm valaha befogad.

A vén asszony föltakará a leányka arczát, megtapintá szivét és kezeit és nem szólt.

Az ifju aggodalmasan vizsgálta anyja arczvonásait, s hogy nem talált bennök vigasztalást, elsötétedve mondá:

– Anyám, ha ezt az egyet eltemetem, soha se mondd nekem többet, hogy menyasszonyt hozzak a házhoz.

A jósasszony erre kikülde mindenkit a kunyhóból, s bezárta annak ajtaját, egyedül maradva a leánynyal.

De fia nem ment tovább, hanem ott leült a küszöbben, s várt szótlanul a késő estig. Juhait társai őrizték, tilinkója nem szólt a hegyek közt.

Alkonyatkor kinyitá a jósnő a kunyhó ajtaját, s inte fiának, hogy lépjen be csendesen. Az remegve kelt föl helyéről s lábujjhegyen lépett a hárságyhoz, melyen a szép leány feküdt; még kezét is szívére nyomta, mintha attól félne, hogy annak dobogása zajt okozhat.

A nő egy pávatollat tartott a leány ajkaihoz, s ime az elkezde időközönkint csendesen rezegni, mintha könnyű lehellet ingatná szálait.

Az iju zokogva bocsátkozék térdre, s a szemeiben megtört köny hálaima volt az éghez.

– Most Józsa eredj és láss dolgaid után, monda a jósnő fiának, a többit bizzad Istenre.

Az ifju gyöngéden oda hajolt a leány fölé, egy forró csókot nyomott kezére, vette pásztorbotját és furulyáját, s ment juhait fölkeresni. Soha sem hallott erdő, mező olyan szép dalokat tőle, mint ekkor.

A leányka meg volt mentve. A tudós asszony ügyessége visszahozta őt az életre, hanem akkor forrólázba esett, melyben két hétig feküdt öntudatlanul; ez idő alatt semmit sem evett, mint a czibere-levet s gyógyfüvek főzelékét, miket a jámbor asszony szájába töltött. Józsa minden éjjel ott aludt az ajtó küszöbén kívül, hogy álma fölött őrködjék, s azokat ne háborítsa. E napok megtaníták őt imádkozni.

Egy napon végre így szólt a jósasszony fiához:

– Végy pénzt magadhoz, s eredj be Csik-Szeredába. Vásárolj fehér czipót, bort és szerecsendiót. A leány ma enni fog kivánni.

Józsa lélekzeni sem állt meg sehol, s még nem ment le a nap, midőn a városból visszatérve, messziről füstölni látta kis kunyhója kéményét.

Anyja vacsorát főz menyasszonya számára! gondolá repeső szívvel, s elővoná szűréből furulyáját és elkezdé fujni rajta legkedvesebb dalát: «Repülj fecském ablakába»…

A leány ott feküdt a kunyhóban az egyszerű hárságyon, s a mint az alkonysugár és a méla dallam elkezde terjedni a völgyben, mintha egymással járna mind a kettő, fölveté lassúdan nagy sötét szemeit. De még nem eszmélt semmire, ébredező lelkét a dalhang ringatá… Lassankint kezde magához térni; körültekintett, egy kunyhóban találta magát, egy szegényes, egyszerű hajlékban, minőkben a pakulárok szoktak lakni… Pokróczczal fedett hársfaágyon feküdt, s a mint kezét meg akará mozdítani, hogy arczát megsimítva, megtudja, vajjon ébren van-e? érzé, hogy nincs ereje hozzá. Szólni akart, de szája ki volt száradva egészen, hő szomjúság égette keblét, csak nyögni birt. E neszre fölkelt a tűzhely mellől, melyen élénk láng lobogott, egy jó, szelid arczú öreg pórnő, ki ott vajat köpült, s egy fakupában friss forrásvizet tartott a leány ajkaihoz és az oly mondhatatlanul jól esett neki… A jó asszony megsimogatá a leányka homlokát, szemébe mosolygott, kezeit megtapogatá és szemeit megcsókolta, folyvást oly örvendő arczczal tekintve rá, mintha mondaná, hogy többé nem lesz semmi baja. A leány teste reszketett, erre a jó öreg asszony leakasztá a szegről tulipános subáját, s a tűznél megmelegítve, betakargatá őt szépen.

E közben folyvást közelebb jött a furulyaszó, nyájak csendes bégetése, s víg futkosó ebcsaholás vegyült olykor közé, a leány szíve úgy dobogott, arcza egészen piros lett.

Végre elhallgatott a tilinkó, az öreg asszony kiállt az ajtóba, néhány örvendő szót kiáltva az érkező elé s azzal befordulva, örömtől nevető arczczal mondá a leánynak, hogy fia jön, a derék, a szelid Józsa.

A leány fölveté nagy, sötét szemeit, miknek ábrándos világát az elmult betegség még inkább növelte, s ime, egy szép fiatal juhászlegényt látott belépni az ajtón, egyszerű fehér szűrben, zsinórtalan dolmányban, hosszú fekete haja göndör csigákban omlott vállaira.

Az ifju odalépett a beteg leányhoz, letérdelt ágya mellé, nem tudott mit szólni, csak forró kezeit borítá még forróbb csókjaival, azután fehér czipót s bort egy nagy kulacsban vett ki szűre alól, a jó asszony fatányérkába jóizü csirkelevest tálalt a tűz mellől; maga szőtte csíkos abroszon a leány elé tőn ételt és italt, s elkezdének neki könyörgeni, hogy egyék belőle… Úgy sírt mind a kettő örömében, midőn látták, hogy az neki jól esik!…

… Ime az álom, melyet Ilonka látott…

Pár hét alatt egészen magához tért a leány. A jámbor asszony gondja alatt lassankint visszanyerte életerejét, szépségét. Pórruhát adtak reá, rásaszoknyát, prémes mentét, fejét beköték tarka virágos kendővel és az mind oly jól illett neki. Senki sem mondta volna, hogy nem paraszt leány.

Egyszer kérdezé tőle a jó asszony csupán, hogy hova való, ki leánya volt, mi sorsa volt azelőtt? A leány elmélázott e kérdésre, maga elé bámult és azt felelte, hogy mindezekről nem tud semmit…

Valóban nem tudta volna? A túlvilágon, melyben már félnapot töltött, elvesztette-e emlékezetét? minden tudását a multból? apja házát, testvérét, ismerőit, az úri kört, melyben nevelkedett, mindezt a félhalál, vagy tán a hagymáz kitörölte-e emlékezetéből?

Vagy tudta jól a multat, de sokkal jobban tetszett neki a jelen, mint hogy azzal összekösse? tán most is fülébe csengett testvérének keserű sírása, mely őt űzte s a pásztorsíp édes hangja, mely őt vonta az apai háztól?

Vagy tán még most is azt hivé, hogy csak álmának folytatását éli? s vak sorsára bizta magát?

Sem a nő, sem a fiu nem kérdezősködött többé multja felől.

Egy napon szalagos, üvegklárisos csecsebecséket hozott neki az ifju, s gyöngéd czélzással kérdé tőle, ha nem volna-e kedve egy napon elmenni vele a szomszéd falubeli paphoz?

A leány pirulva inte megegyezést. Másnap a jó öreg asszony feltűzködé szép hosszú hajába a szalagot, klárisokat, s mezei virágból koszorút font homlokára.

A leány lelkében tán visszarémlett ekkor, hogy valaha gyémántos nászkoszorú égeté homlokát e könnyű hűs virágfüzér helyett, s úgy mosolygott, úgy könyezett…

Az öreg asszony elkisérte őket a szomszéd faluig; gyalog mentek odáig és az út rövid volt mégis.

Útközben kérdésbe jött, hogy mi legyen a leány neve, ha a pap fogja kérdezni?

A leány nem akart hozzászólni. Nevezzék, a minek akarják.

– Nekem az Olt adta őt, mondá az ifju pásztor, s a Flóra név, úgy hiszem, elég szép, nevezzük őt Olti Flórának.

A leány örült e névnek s így felmentek a paphoz; bejelenték, hogy éltüket össze kivánják kötni. Két heti előhirdetmény után a pap összeköté őket örök, széttörhetlen lánczával fogadásnak és szerelemnek.

És tán ugyanazon napon, talán egy órában, hogy a rákosi családi sírboltba a vén Petki Farkas egy idegen hullát temetett el nagy könyhullatások között Ilonka leánya helyett, a megsiratott leány alig három órányi távolban apja kastélyától egy juhászlegénynyel esküdött össze az oltár előtt. Soha sem tudta meg senki.

A leánynak bizonyosan el kellett felednie multját az idegrázkódás miatt, különben alig hihető, hogy kesergő apját legalább akkor, midőn mind testvére, mind ő, nő volt már és anya, meg ne vigasztalta volna annak tudatásával, hogy él. Lélekbuvárok előtt nem ismeretlenek azon esetek, hogy valaki erős lelki és testi catastroph után az előtte történt életet egészen elfelejtheti s annak emlékei csak úgy maradnak meg szívében, mint látnoki szellemnél a születés előtti élet viszhangjai.

Évek mulva egy napon az öreg Petki Csik-Szeredába utazva, a mint hintajával egy lejtőn felfelé kapaszkodott, a hegyoldalból fiatal paraszt menyecskét lát alájönni, feje kendővel bekötve, rövid ingujjakkal, kurta rásaszoknyában, mezitláb. Fején magas kétfülü korsót vitt.

Az öreg elbámulva szemlélte ez asszony arczát, ki csendesen dudolva haladt el hintaja mellett.

– Ha Ilonka leányom, szegény, a sírban nem feküdnék, azt hinném, hogy ő az.

Még azután is utána nézett sokáig, s minthogy hintaját a lejtőn meg nem állíthatá, leszállítá a bakról egyik csatlósát s kivőn tarsolyából két arany forintot.

– Nesze, fuss azon asszony után és add neki ezt a két forintot, mondjad, hogy vegyen magának lábbelit, ne járjon mezitláb.

Az öreg nem tűrhette, hogy gyönge lábait megvérezze a tarló egy nőnek, a ki az ő kedves leányához hasonlít!…

Otthon elbeszélte az esetet az öreg Petki Bárczay és Erzsi leánya előtt, s nem sok időre ezen eset után csendesen meghalálozék.

De Bárczayné fejéből nem ment ki e történet. Gyakran napokig elkutatta a környék minden falvait, ha nem találna-e rá azon asszonyra, a kit apja látott? A falubeli asszonyok közt szalagot, klárist osztott ki, remélve, hogy egyszer az is oda fog jönni, a kit keres; s hogy nem jött magától, még erősebben kezdte hinni, hogy ő az.

Egy este, hogy hazafelé térne kisérő csatlósaival, egy völgymélyedésből valami ismeretes dal hangzott fel hozzá: a «Repülj fecském» dala volt az. Rögtön arra fordítá a kantárszárat s oda lovagolva, egy kis barna fiut látott maga előtt, ki juhait őrizve, kutyája mellett furulyálgatott.

Bárczayné leszállt hozzá s oda intve őt magához, leveteté vele kalapját, hogy vonásait jobban lássa. Tán csalódás volt; de azok oly ismerősöknek látszottak előtte. Azokat a szemeket első tekintetre meg lehetett ismerni. A fiu mintegy nyolcz éves lehetett.

– Kitől tanultad te azt a szép nótát? kérdé nyájasan tőle.

– Apámtól, anyámtól; felelé az búsan.

– Hol vannak szüleid? kérdé Bárczayné dobogó kebellel.

– Meghaltak, felelt a fiu és elkezde sirni.

– És senkid sincsen?

– Az öreganyám él.

– Vezess hozzá, mondá Bárczayné, kézen fogva a gyermeket, s az szemérmes félelemmel vezette őt a kis kunyhóig, hol egy hallgatag vén asszony ült, kinek beesett szemein meglátszott, hogy azok sok könyet sirtak.

– Ki volt e gyermek anyja? kérdé esdő tekintettel Bárczayné a vén juhásznétól.

Az híven elmondott mindent; kiket a titok érdekelt, halva voltak mindketten; elmondá, hogy egy éjszakán az Oltból hült tetemet fogott ki gyermeke, azt föléleszté, nőül vette, sokáig éltek együtt boldogul, s jó volt hozzájuk az Isten, mert együtt haltak meg mind a ketten. A férj lázba esett, a nő ápolta és ráragadt; így meghaltak egyszerre szépen, ott feküsznek egy sír alatt, a virágos kert közepén rozmarin-bokrok aljában. Csak e gyermek maradt utánuk.

Bárczayné könye a gyermek fejére hullott, a kit keblére szorított. Az agg nő is jajveszékelt, de nála elfogyott már a köny.

Innen elvezetteté magát a sírhoz, mely alatt testvére nyugszik, s hogy rágondolt, miszerint az még évekig élt azután, mikor ő halála miatt gyászt viselt, s egyszer sem találkozhatott vele az életben, alig birta magát fentartani.

Leszakított egy szálat a rozmarinból, melyet testvérének hamva táplált, s azt keblébe rejtve, megkérte az öreg asszonyt, hogy jőjjön kis fiával együtt kastélyába, hol sorsukról gondoskodni fog.

Az aggnő már nem akart megválni a kunyhótól, hol élte reményeit látta felvirulni és a sírtól, mely azokat eltemette, hanem kis unokáját átadta a delnő könyörgésére, rábízva, hogy szeresse azt, mert az ahhoz van szokva.

Bárczayné haza vitte a gyermeket, elmondá férjének az eseményt. Neki is volt kis gyermeke, egy évvel fiatalabb amannál. Együtt nevelte fel s hozzászoktatták, hogy azt «bátyjának» nevezze.

Midőn megnőtt a fiu, elnevezték Székely Istvánnak s jószágot adtak kezébe, melyben később családja is megmaradott.

Nyiltan világ elé nem hozhatták a rokonságot, az eltünt testvér neve iránti kötelességből.

Annak el kellett temetve lenni az ősi sírbolt alatt, meghalva menyegzője napján. De az aranyos sírkő előtt, melyre neve volt felirva, nem sírt többé senki, e helyett minden évben egy napon elvándorolt az egész család egy távol eső völgybe, ott egy kis domb előtt töltöttek nehány órát, s az napon nem volt vigalomnak helye a háznál.

A titok még így is elszivárgott s az emberek gyalázatnak tarták az Ilonka esetét, mert így szokás itélni a világban.

Hanem az ifjabb Bárczay még meglett ember korában is mindig «édes bátyjának» nevezé Székely Istvánt, s jószágában részesíté… és a dolgot sokan tudták…