III. A Kézfogó.

A próbahét letelt. Farkas úr az alatt gyöngéd atyai ravaszsággal mindent elkövetett, hogy Ilonkát Bárczayval megkedveltesse: alkalmat adott neki órákig egyedül lehetni a széplelkű leánynyal, vagy ha velük volt, oly tárgyra vitte a beszélgetést, melyről gondolá, hogy mindketten örömest fognak beszélni, a mi nem egyszer sikerült is neki; az ifjú Bárczay épen oly mértékben telve levén politikai… mint Ilonka költői rajongással, s a vallásos lelkesülés tárgyai, – azon időben legkedveltebb koreszmék, – alkoták leginkább azon láthatatlan világot, hol lelkeik találkozni tudtak.

Bárczay idegenséget soha nem érzett Ilonka iránt, s oka lehetett elég, hogy hozzá vonzódjék. Mind ez ok között legnagyobb volt rá nézve azon rögtöni elváltozás, melyen a másik testvér, Erzsike keresztül ment, a mióta atyjától néhány tréfásan odavetett szóból megtudá, hogy Bárczay nénjét fogja elvenni. Azóta a leányka ritkán mutatá magát Bárczay előtt; ha jött is, komolyan megtartott illedelemmel viselé magát, tréfa, mosolygás eltünt arczáról, a gyermeteg vidorság helyét érett komolyság foglalta el, s mind ez oly hideg sugárt adott arczának, az előbbi forró, égető helyett.

Bármelyikünk is tapasztalá ifjabb korában, ha egy kedélyes ifjukori játék-társnőt elhagyott, kinek gyermekes ragyogó vidámsága oly eleven képül élt szivében, s idők múlva újra látta azt, és a gyermekmosolygást az arczon nem találta többé, a bohó fecsegés helyett hallott okos beszédeket tőle, s az öntudatlan, feledékeny tréfák helyett találkozott bölcs magáravigyázással. Milyen rosszul esett az! eltemetni azt a régi kedves képet a szívben!

És Bárczayt még nem is évek készíték elő e változásra, egy nap volt az; még ma dévaj, gyermekies, kaczér leánykát látott, ki nevetett, sírt és újra nevetett előtte, ki elpirúlt, ha ránézett, hamisan utána leskelődött, ha nem látta, s másnap ugyanaz egy szerény alak volt, ki hallgatva mosolygott, lopva sóhajtott, komolyan felelt és ritkán jött elő… A leány tudta azt, hogy az ifju nénjének vőlegénye, de azt is tudta, hogy az ifjut ő is szereti és nem volt a víg, enyelgő leányka többé…

Bárczay az ifjabb testvér e kedélyváltozása mellett napról-napra több szeretetreméltó vonást kezde találni az idősebb arczán és lelkében, kezdette bámulni ábrándos kedélyét, tisztelni kristály-fényes lelkét, gyönyörködni mélyvilágú sötét szemeiben.

A mire az időnek néha év kell, azt a véletlen gyakran egy óra alatt eléri.

Egy napon hírt vesz Amsterdamból az öreg Petki Farkas, hogy egy igen kedves papja a nápolyi gályafogságból Ruyter admiral közbenjárására kiszabadulva, Hollandban van s nem sokára haza fog érkezni. Ezt elbeszélé asztal felett, Bárczay és Ilonka jelenlétében, elmondva, hogy azon lelkész hitvesét férjének balesete óta ott tartja falujában.

Ebéd végeztével Bárczay és Ilonka egyszerre eltüntek a háztól. És egyszerre érkeztek a szegény lelkésznő lakához.

– Mintha összebeszéltünk volna, monda Bárczay, midőn meglátta Ilonkát. A jó leány ajándékaiból megtakargatott aranyait hozta a szegény nőnek, hogy küldje el Amsterdamba, utiköltségül hazajövendő férje számára.

Bárczay értesíté, hogy készpénzt Hollandba küldeni bajos, hanem ő magára vállalja, hogy egy vele összeköttetésben levő amsterdami kereskedőhöz váltólevelet bocsásson, ki Ilonka ajándékát ott ki fogja fizetni a lelkésznek.

Ilonka harmincz aranyat adott át és Bárczay írt utalványt a lelkész számára háromszáz aranyról.

Ilonka szemeiből kicsordult a köny, és meg nem állhatá, hogy Bárczay kezét meg ne szorítsa.

– Kegyelmed nemesszívű.

Bárczay megcsókola a nyújtott szép kezet s a szegény agg lelkésznő, kit az örömhír és nagylelkűség félőrjöngésbe hozott, egymáshoz ölelé őket, megáldva azon áldással, melyet az egymást szerető szívekre szokás mondani.

Bárczay karonfogva hozta vissza a kastélyba Ilonkát. A kik látták, gyönyörködve néztek utánuk: «milyen szép pár lesz belőlük».

Még az nap eljegyzé az ifju Ilonkát, Petki Farkas uramnak legnagyobb örömére; a kézfogó hat hét utánra lőn határozva.

* * *

A mi szép és a mi jó van, a mi szemnek, szívnek, szájnak kedves, el ne maradjon az ünnepélyről.

Búját hagyja otthon minden, s úgy hagyja rendben a házát, hogy a napságtól kezdve, melyben kocsijával Petki Farkas uram udvarára behajtatott, számlálván két hetet, onnan ki nem mozdul.

Kocsija kerekeit kiszedik, lovait leszerszámozzák, kocsisait leitatják, magát lefogják, őrizet alá veszik, erővel, igérettel, biztatással, fenyegetéssel ott marasztják, ha szökni akar, visszahozzák, s ha elszökött megátkozzák, hogy szekere földül, gyeplőszíja szakad, pinczetokja elhull.

A szép Ilonka kézfogóját tartja az öreg úr, a fiú-leányét, a kit annyian kértek, de egynek sem adott, s kiért végre a vidék legszebb és derekabb daliája jött el, a gazdag Bárczay Lajos. A hogy mondani szokták: «várt leány várat nyer».

Jerünk mi is oda.

Hagyjuk el egy pillanatra az újabb kor zengő termeit, s vegyünk részt egy ősi vigalomban, a mit azok ültek, kiknek emlékük sincsen már többé…

Hajh, mint örül és vigad a legvidámabb nép a roppant teremben, melynek most csak falai állnak már. A hosszú oroszlánlábú asztal tálaktól görnyedez, néha roppan, mindenki elhallgat a vigalom közepett:… «valaki halni fog!» gondolják magukban. «Igyunk; éljen a szép menyasszony!» kiált egy bátor hang, s fölzajdul újra a vígság, az arany serlegek összecsörrennek, mintha kard zörögne, s hátul egy állványon tust fujnak a tárogató-sípok.

Kinek van eszméje még e sípok felől? van-e ember, a ki azokat tudná fúni? a ki ujjaival billegetni tudná azokat a csodaszép dalokat, mikre sírt az ember, hogyha legvigabb volt, s föllelkesült, hogyha szomorkodék? mik voltak azok? miért kellett e sípokat később országszerte elégetni, hogy ne fájjon az emberek szíve olyan nagyon utánok? azóta árvaságra jutott a magyar zene, csak a czigány tudja még azt, a legelhagyottabb vendége a magyar földnek. Talán azért karolta föl, mert az is olyan árva, mint ő? Húsz év mulva, hogy ez esemény történt, már mint elmúlt dologról írtak e zenéről.

A tárogató szólt a lakomáknál, ríkoltozó hangja kaczagva, vihogva vegyűlt a víg zajba; – az sírt gyásztorban, a halottkiséret halk zokogásához vegyítve siralmas, méla dallamait; az rivallt harsogó, buzdító szavakkal harczi riadót a csaták kezdetén, s voltak hangjai, a mik úgy-úgy illettek a kardcsattogáshoz!… az ébreszté édes csalogányhangokkal az alvó menyasszonyt, midőn ablakára szállt a hajnalsugár… Kár, hogy úgy elveszett, hogy nem is ismerjük.2)

Im ott ülnek az asztal körül rég elhunyt őseink,… kik épen oly vígak és oly fiatalok voltak akkor, miként mi most. Az asztalfőn vőlegény és menyasszony egymás mellett. A vőlegény olyan piros, a menyasszony olyan halvány! de van egy, ki még halványabb nála; az testvére, a vidámnak ismert gyermeteg Erzsike. A két leány összebeszélt, hogy egymáshoz hasonlón öltözzenek: halványsárga habos damaszt-váll fűzi karcsú termeteiket, tengerszin mente havas hermelinnel függ le vállaikról; keztyűt még akkor csúfság volt viselni ott, hol az embernek nem fázott a keze, hanem e helyett a finom patyolatingujj egész a könyökig bőven, onnan kezdve szűken jött alá a kézfejig, kihímezve sürűn apró lencseszemnyi islógokkal. Öltönyük magasan huzódé föl vállaikra, egészen takarva a keblet. Még akkor nehezebb volt a szivekhez jutni! hajfürteik hosszában fölbodorítva vállaikon omlának el, két szál fehér strucztoll hátulról előre bocsátva hajlék hófehér homlokaikra.

Az éltesebb hölgyek rövid bársony subákat viseltek, nyusztmállal bélelve, széleiken gazdag arany csipkézettel, s e prémes öltözet le nem szállt nyakukból még az asztalnál is. A legvilágosabb színek illették a legfiatalabbakat: fehér, tengerzöld és topázsárga a hajadonoknál, kedves szín volt a skarlát, bibor és a smaragdzöld a boldog házasasszonyoknál, barna vagy violaszín volt a tisztes özvegyeké, fekete az éltes matrónáké. Az ifjabb nők derekát öregszemű piros kláris gyöngysor övezte körül, mely elől hosszan lecsüggött két sorban, ugyanaz jaspisból volt a meglett koruaknál.

A férfiak velenczei skarlát, vagy török gránát posztódolmányokat viseltek velenczei kamukával, vagy bagazziával bélelve, három sor nagy arany, vagy ezüst gombokkal, a gazdagabbak ragyogó kövekkel kirakva, arany, ezüst vagy selyem galanddal beszegve, mert még akkor a zsinór nem volt divatban. Széles öveik mellett mindegyiknek oda volt tüzve czifra tokmányban a magával hordott török kés, villa, némelyiknek az oldalát még a kalamáris sem hagyta el soha. Viseltek az öreg urak hosszú boér mentét s lecsüggő süveget, az ifjabbak nyestprémes kalapot, csokorra kötött fekete strucztollal. Látható volt még itt-ott egy-egy ezüst tűkre kötött bő salavári is az ifju legényeken, mely már akkor mindinkább ment kifelé a divatból.

A hosszú lakomának este vetett véget. Ételnek, italnak ki győzné számát adni? ki birná megmagyarázni a mai szakácsoknak, mik voltak azok a szokatlan ismeretlen hangzású ételek: a csipős kaszáslé, a mustos pecsenye, a pehelykönnyű pánkó, a töltött hik-hekhok derelye, az ízes hernő leves, a tojásos gólyahepp, a füszeres szürke lé, s a czifra alaku kulcsos, a porhanyó levelensült? talán nem is tudná ezeket már készíteni senki, avagy tán nem is tetszenének többé, ha most készítenék?

Még akkor nem voltak föltalálva az unatkozás elmés műszerei, a kártya és pipa, mik mai világban kizárnak minden egyéb mulatságot. Manapság, ha az ember telefüstölte a szobát, hogy a szomszédját sem látja, s reggelig ütötte a filkót, azt hiszi, hogy jól mulatott s az elméjét sem igen fárasztotta rajta. Még amaz időkben kénytelenek voltak az emberek jó szivet és leleményes észt vinni magukkal, ha mulatni akartak társaságban; – most elég, ha tele erszényt és dohányzacskót visznek; – még akkor, ha azt mondták: jerünk mulatni, játszani! értették alatta: enyelegjünk, csókolózzunk, tréfálkodjunk! most ha azt mondjuk: jerünk játszani! értjük alatta: nyerjük el egymás pénzét.

Ah korunk szép hölgyei, kik e sorokat olvassátok, meg ne ütődjetek e mondott szavakon: szép arczaitoknak nem szükség pirulni, midőn csókról hallotok beszélni. Nyájas szív kérte, szűz érzelem adta azt, s higyjétek el nekem, hogy míg ára nem volt a csóknak, akkor volt az legbecsesebb, s annál jobban alászáll értéke, minél inkább árát szabják.

Magok az ősi tánczok is mind úgy voltak szerkesztve, hogy azokat inkább lehetett társas játékoknak nevezni, zenehang mellett.

A boldog emlékü tánczos Farkas szép lábficzamító magyar figurái még akkor nem voltak föltalálva a magyar nemzet dicsőségére, melyekkel ha nekiindul valaki, egy magának kevés egy tánczterem, s ugyan vigyázzon, a ki mellette áll, fogára, szemére, hogy ki ne rugdalja. Nem tanulta még akkor a magyar ember a lábát úgy fölhányni, hogy a talpát megcsókolhassa, sem a kezeivel hadonázni, mintha a bölcsesége után kapkodna, hanem kiálltak előbb a férfiak egyedül, szépen karéjban, csipőre tett kézzel, toborzót tánczolni, a zenehang mellett csak a halkan összevert sarkantyuk tactus-ütése hallatszott, s hogyha jött a frisse, oly természetesen ment minden mozdulata a lábaknak, mintha egyenesen a tárogató dictálná beléjök.

Erről mondhatta azt a vers: «Csak az igaz magyar táncz a szent Dávid táncza». Mondta pedig azért, mert a biblia versei szerint, midőn sz. Dávid egyszer diadallal tért vissza Jeruzsálembe, hosszú köntösét fölemelve tánczolt.

Már pedig a világon semmi nemzet tánczához sem szükség, hogy a lábakat lássák, mint a magyaréhoz. Hanem hogy szent Dávid oly rugdosó és féllábon keringő tánczokat mívelt volna, mint a minőket most szinpadokon mutogatnak magyar komoly táncz képében, az nyilván képtelenség.

A toborzót végezve, lerakták kardjaikat a férfiak, miket addig balkézben tartottak, s ekkor kezdődött a fáklyatáncz.

Két ifju legény két égő viaszfáklyát vett kezébe, miken fölül ezüst tálak voltak, hogy a viasz az öltönyökre ne csepegjen, s majd egymás kezét fogva, majd ismét egymással körültánczolták a termet, míg annak két ellenkező végéhez érve, az ott álló hajadonok és ifju hölgyekhez értek, s egyet-egyet kiválasztva közülök, azok előtt térdeiket meghajták s átnyujták nekik a fáklyákat, azok egyszer körüllejtve, hasonlóan kiválasztának egy-egy férfit, kiknek a fáklyákat átadták, az egész táncz fáklyákkal való játékban állott, mely addig tartott, míg minden férfi és hölgy egyszer körültánczolt.

Ekkor párosával hölgyek és férfiak két sorba álltak egymással szemben; az első ifju tánczosnéjával körültánczolta mind a két felől állókat, s a mint helyére visszaért, elkiáltá magát, tánczosnéja kezét eleresztve: «kis egérke, mentsd meg magad!» s erre kezdődött az egértáncz, a leányka egyfelől, a legény másfelől kigyózva tánczolta körül az egyenkint álló párokat a sorban, s valahányszor a középre értek, azon kellett a legénynek törekedni, hogy a leányka kezét elkaphassa. Ha a leány hamis volt, ugyancsak kifáraszthatá tánczosát, mert erővel nem volt szabad elfogni, s könnyen elcsúszhatott előle, s ha végre elfogta, jutalma egy csók lett:… de hiszen megszolgált érte.3)

Megkezdé a tánczot a szép menyasszonynyal a násznagy, a még akkor fiatal Béldi Pál, kinek arczát föltünővé tette a többi fiataloké közt az, hogy nem viselt szakállt. Ezt ő fogadásból tevé; midőn tatár fogságban sínylett, durva kényura, ha megharagudott rá, szakállánál fogva hurczolta meg, akkor tőn fogadást, hogy ha kiszabadul, szakállt nem fog viselni, rabsága szenvedéseinek emlékeül.

A tánczot ellejték: a szép menyasszony annyi bájt, annyi kellemet tüntetett ki abban, hogy a kik a vőlegény körül álltak, nem győzték előtte jegyesét magasztalni. Bárczay mosolygott nagy szeliden.

Most rá került a sor; végignézett a sorban álló hölgykoszorún, s mintha félszemmel mindig kisérte volna, nehogy elszalaszsza, meglelte közöttük, a kit keresett, s oda ment érte s kivezette magával a tánczközépre.

Erzsike volt ez,… a szemérmes, a halavány, a reszkető leányka. Midőn Bárczay szavát meghallá, szinte összerogyott; senki sem tudta elképzelni, miért oly sápadt?

Mint eleven, vidám tánczosnőnek volt híre a környékben a szép leánykának, ki az egértánczban úgy ki tudta fárasztani a legjobb legényt is, hogy az arczán csorgott a veríték, s mikor ő került a sorba, a melléktermekből is előjöttek a borozó öreg urak, hogy dévaj cselein mulassák magukat.

Jó Isten! és milyen ügyetlen lett e leány egyszerre! botlott, tétovázott, elfeledte magát, nem oda állt, a hova kellett, viszásan kezde mindenhez, s a legelső találkozónál el hagyta fogni magát.

– Ah megfogtalak! kiálta az ifju, átkapva a leány derekát, s odaszorítá magához, hogy a jutalomcsókot arczáról elrabolja.

A leány e perczben, mintha egyszerre magához térne, félrekapta fejét, s mindkét kezét Bárczay elé tartá védőleg, mintha erővel el akarná hárítani magától annak ajkait, s oly esdve, oly félénken tekinte rá, hogy az ifju maga is megdöbbent, megszánta e fájdalmas, könyörgő arczért, s csókja hangtalanul veszett el a szép fejecske arany hajfürtein.

A körülállók nem értettek mindebből semmit. A végén szokás volt kaczagni; azután új pár állt elé, új érdeket nyertek a szemlélők; a vőlegény menyasszonyához ment, nyájas szavakat váltva vele. Senki sem vevé észre, hogy e percztől fogva Erzsikét nem lehete látni a tánczteremben.

Mintegy óra mulva mégis felötlött Ilonkának, hogy testvére oly soká elmarad, s elindult őt fölkeresni. Miután minden termet végigjárt és sehol sem találta, végre megtudá öreg dajkájától, hogy Erzsike rosszul érezve magát, hálószobájába vonult s lefeküdt, azóta alszik is.

– Mi baja lehet? kérdé magában aggódva s utána sietett, meghagyva a dajkának, hogy ha keresni találják, mondja, hogy ő is nyugodni távozott.

Ilyesmit meg szoktak engedni a menyasszonyoknak, s míg a vőlegénynek virradtig ki kellett tartani a mulatságban, neki meg volt engedve, hogy éjfél után eltünhessen s senki sem szokta keresni; hadd álmodjék még reggelig elmult szép leánykoráról.

Ilonka fölnyitva közös hálótermük ajtaját, melynek csendes rejtekében mindkét testvér szűz fekhelye egymás mellé volt állítva, nyugalmas hófehér párnáikkal, ott találta már fekve testvérét. A leányka aludt és nyugtalan álma volt; szép gömbölyü karja feje fölé volt emelve, szelid keble úgy pihegett, félig nyitott ajkai érthetetlen álomszavakat rebegtek. Úgy látszott rajta, mint kínlódik, mint szeretne egy szót mondani, kezét vagy fejét megmozdítani és nem birja azt. Végre erőszakosan félrefordítá fejét s arczát karjával elfödte. Erre elkezdett hevesen, keservesen zokogni, hogy könyei párnáját nedvesíték.

Ilonka aggodalomteljesen hajolt alvó testvére fölé, lágyan suttogva: «mi bajod?»

«Oh ne bánts», rebegé félig álmodva a leányka, «engedj még felőle álmodnom», és tovább aludt, de fájdalmas arcza lassankint gyönyörteljessé kezde átváltozni, megdicsőült vonásai szelideden mosolyogni kezdtek, s szép piros ajkain úgy meglátszott, hogy azokat a legnagyobb kéjérzet kifejezésével csókra illeszti.

Egy rögtöni gondolat vadult egyszerre Ilonka lelkébe. Vakító, mint kit a börtön sötétéből napvilágra hoznak, s szemei csak lassankint szokják meg a fényt.

Ott állt egy ideig elmélázva testvére ágya fejénél, s e közben lassankint leölté magáról menyasszonyruháit, lerakva szépen az ágy mellé egy nagy karos székre.

Szép csendes éjszaka volt. Az ablakon besütött a tele hold világa. Ilonka kinyitá ablakát, s kidőlve rajta, elmélázott a derengő tájon. A távol havasok ezüst ködben úsztak; a kastély tulsó szárnyában víg lakoma zajgott, idáig csak ritka hangja tévedt; az ablak alatt elfolyó Olt habjai susogtak csendesen, a márvány alapzatot mosva, a hold hosszú ezüst szalagot vont végig a rezgő folyón; a langy tavaszi éji szellő enyelgett a leányka fürteivel.

Milyen üres volt neki ez a világ! milyen üres volt előtte a jövő képe! nejévé lenni egy férfinak, kit testvére szeret, s szereti őt viszont… látni, mint hervad el egyik is, másik is, mert a sors őt kettőjük közé vette, s nem remélhetni soha, hogy őket boldognak lássa… elvenni egy örömet, mi nála csak fájdalommá lehet, s elvenni attól, a kit oly gyöngéd érzelemmel szeret… Szive úgy dobogott, úgy szorúlt,… feje szédült.

Az alvó testvér álmában susogott, susogása öröm volt és édes könyörgés… Lenn az Olt habjai úgy susogtak, úgy beszéltek, mintha maguk közé hívnák a beléjük nézőt…

E perczben a távol hegyek közül méla furulyaszó kezde az éj csendjében széthangzani, oly sírón, oly bánathozó hangon remegtetve e dalt: «Repülj fecském ablakába».

A leány szivéhez kapott egyszerre, mintha e dal azon járt volna keresztül. Hallgatózva, az éjre meresztett szemekkel hajolt ki ablakából;… a dal egyre búsabban szólt… szive mindig jobban szorult… a Szamos kék hullámai úgy susogtak, úgy fecsegtek… a leány mindig messzebb hajolt ki ablakából…

… Egyszerre valami zuhanásra ébredt föl az alvó testvér. Ijedten ült föl ágyában. Körülnézett, egyedül volt; a hold teljes világában sütött keresztül ablakán. Szemeit nem birta lehunyni többé, s oly mondhatatlan félelem ült szivére.

Reggel keresték a menyasszonyt… Nem volt sehol… Apa, vőlegény, testvér megrémült arczczal járták végig a termeket… Nem találták… A vén dajka azt állítá, hogy fölment hálószobájába az éjjel és vissza nem jött. Menyasszony-öltözéke ott volt egy székre rakva.

– Lehetetlen; kiáltá az ifjabb leányka ijedelmes arczczal, s nyitott ablakához futott.

Az ablak alatti párkányzatba megakadva ott volt a finom hímzett patyolat ingecskének egy elszakadt foszlánya… Az Olt ott két ölnyi mély s igen sebes…

A habok susognak, fecsegnek, de nem beszélnek ki semmit.

Mi történt az elveszett leánynyal? soha sem tudta meg senki. Keresték mindenfelé, s midőn sehol sem találták, keresni kezdék a víz alatt. Ott sem akadt reá senki. Bár hulláját találták volna meg, az is jól esett volna a fájó sziveknek, ha eltemethették volna csendes ismerős fák árnyába, s tudhatnák, hova járjanak őt siratni?

Végre, mintegy hat hét mulva, valahol Szamosujvár körül egy pár örmény halász egy női hullát fogott ki a vizből. Rögtön üzentek Petki Farkasnak, s az sietve elment maga, megtudandó, ha nem leánya volt-e az? Hajh, alig lehetett azon az emberarczot többé megismerni. Azok ott a víz alatt gonoszul bánnak más elem lakóival; Farkas sűrű könyeket hullatott, látva, milyen gyors keze van az enyészetnek! Ott mindjárt ónkoporsóba téteté a hullát erős borszesz közé, s megváltva határonkint a keresztülvitel díját, haza vivé azt magával, pompás tort rendezve számára.

Elhozatá Nagy-Enyedről az éneklő diákokat, fekete posztóval volt behúzva az egész templom, midőn a koporsót bevitték, s maga a fejedelem papja tartott fölötte búcsúztatót, mely egy óráig és három negyedig tartott; gyászt kapott minden jelenlevő süvege mellé, tizenkét fiatal hajadon, leeresztett hajjal, hófehér ruhában vitte a koporsót, elől a legifjabb a rozmarin-koszorút fehér vánkoson; föl volt téve a koporsóra a szűzi párta együtt a menyasszony-koszorúval. Jelen volt a temetésen a környék ifja és véne; nem lehete látni mást, mint barna és violaszín ruhákat. A koporsó után mentek a kesergő felek, levett kalpaggal, gyászosan, a vőlegény könye hullott bőséggel, az apáé már elfogyott. Két rokon hölgy vezette a holt testvérét, ki alig birt lábain menni, s midőn föl akarták venni a koporsót, rárohant, elkezde zokogni keservesen, hogy azt hivék, szíve azonnal megszakad; úgy, hogy kénytelenek voltak őt erővel elvonni onnan, s leültetni egy márvány padra, míg a hullát a sirboltba aláviszik.

Erzsike csak sírt, csak fuldoklott, egy szó nem birt ajkára jönni, a míg ott alant éneklék: «az feltámadás napjában, meglátunk az mennyországban!» Nézte kisírt szemekkel, mint jönnek egyenkint vissza a sirboltból, mintha azt várná, hogy majd valaki visszavezeti onnan testvérét, de a mint meglátta, hogy már atyja is kijött és Bárczay, és testvére nélkül, mintha erővel el akarná magával hitetni, hogy ez csak álom, s föl akarna ébredni belőle, fölsikoltott, s eszméletlenül rogyott össze.

Bárczay, ki épen mellette állt, fölfogá karjaival az elalélt leánykát, s midőn Farkas úr odaért, atyja keblére akará őt tenni.

– Maradjon ott, szólt keserü lemondással Petki, most már csak ez egy van: legyen testvére helyén.

Bárczay ölében vivé hintajáig a szegény leánykát, ki hetekig betegen feküdt e szívrázó eset után. Bárczay addig el nem ment a háztól, míg a leányka meg nem gyógyult; s eltávozása után Petki nem csinált titkot belőle, hogy elveszett leánya helyett az ifjabbat adandja nőül a vőlegénynek a gyászév leteltével.

A gyászév lassankint lejárt, Bárczay az év nagyobb részét Petki házánál tölté, s az öreg napról-napra jobban meggyőződött felőle, hogy most már egyetlen gyermekét derekabb férjre nem bízhatná.

Meg is történt az esküvő, a mint a gyászt levetették. Bárczay haza vivé ifju menyasszonyát, kibe egész lelkével szerelmes volt, s az öreg Petkinek sok volt öröme vejében és leányában,

Erzsike álma tehát teljesedésbe ment… De hát a másiké?… Hát a másiké?