A HALINA-TISZTELET.
Különös találkozása a csillagzatoknak, hogy a midőn Iván azt mondá magában: «Vajjon meddig tart még ez a tréfa?» ugyanakkor Waldemár herczeg is azt kérdezé a diadalában ragyogó Kaulmantól a börzén:
– Mit gondol ön, meddig tart még ez a komédia?
– A harmadik felvonása még hátra van! felelé a bankár.
– Igen, a harmadik részletfizetés. Akkor levegőbe röpítem önöket.
– Én is ott leszek!
A contremine nem birta kitalálni, mi terve lehet még Kaulmannak? Hogy valamihez készül, az bizonyos. Nem tudta azt más, csak Sámuel apát és Tibald herczeg.
Ez a harmadik felvonás volt a bondavári vasut!
Nehéz feladat! Az állambölcsek haragban vannak Magyarországgal s haragjukban semmi vasutat sem akarnak neki engedélyezni; még az országutait sem kavicsoltatják, hadd legyen sivataggá, hadd legyen belőle egy darab Ázsia!
És nincsen-e elég okuk a haragra? Az ő kedvencz állameszméjük megtörik ennek a kemény fajnak a nyakasságán.
A ki csak posztóban jár Magyarországon, mind ellenök demonstrál. Az összes tisztviselői kar, az ország középosztálya, az intelligentia, inkább egyhangulag letette tisztjét, semhogy a bécsi állambölcs chimæráját létesíteni segítse. Jól van! Fogadtak helyette másik csoportot; vendég akad terített asztalhoz mindig. Az sem ért semmit. A fogadott hivatalnok-csoport besöpörte a fizetést, gratulált, beneventált, felesküdött, zsebét megtömte, de az állameszméért nem tett semmit.
Az eltávozottak s az ujon szerzettek között csak az volt a külömbség, hogy azok nyiltan megmondták, hogy nem akarnak tenni semmit, ezek pedig mutatták, hogy igyekeznek valamit tenni, de nem lehet; tolnák előre a dolgot, de ha nem megy.
A posztóviselő osztálynál nem kapni meg, a mit keresnek az állambölcsek.
Máskor legalább meg volt ellensulyozásul a selyem- és bársonyviselő osztály; a díszmente és a reverenda, a főúr és a pap. Most azok is távol maradnak.
A primás remonstrál, a püspökök repræsentálnak, a grófok, a volt főispánok Pesten vannak s debachálnak, még talán conspirálnak is.
«Flectere si nequeo superos…»
Forduljunk a halina-daróczhoz.
A halina, mint tudjuk, a legsilányabb neme a szürdarócznak, melyet csak a legszegényebb népfajok viselnek.
Ez a halina-darócz nagy kedveltségnek örvendett ez idő szerint a császári székvárosban.
Nem mintha a divathölgyek bolondul neki vetették volna magukat a halinaszövetnek, hogy ezentúl abból varrassák saut-en-canot-jaikat, hanem mivel annak a viselői egy egész padot ültek tele a birodalom törvényhozó testületében. Galiczia küldte őket.
No? És? Van önnek valami kifogása ellene? Democraták vagyunk-e még? Mit?
Oh! kérem alásan. Persze, hogy democraták vagyunk. Egy szavam sincs ellene; sőt inkább azt akartam mondani, hogy az valami geniális gondolat volt, a halinát beültetni a törvényhozó testületbe. Annak a viselői kétségkívül igen tiszta lelkű, becsületes emberek. Ha vezérpüspökük ásít, ők is ásítanak, ha az feláll, ők is felállnak, ha a fejét vakarja, ők is vakarják a magukét, a mi elvszilárdságot tanusít. A nyelvet, melyen a tanácskozás foly, nem értik ugyan, de ezzel azon megbecsülhetlen előny van összekötve, hogy nem is tartanak hosszú szónoklatokat, s a viták folyamát közbeszólásokkal nem zavarják. Valami mély ismereteket a törvényhozás, alkotmánykérdés, reformügyek és budget-tételek dolgában nem hoztak ugyan magukkal, de épen ezen paradicsomi egyszerűségük érdemli, hogy legnagyobb bizalom kövesse eljárásukat; mert senki sem gyanusíthatja őket azzal, hogy azért szavaznak a kormánynyal, mert hivatalt akarnak kapni.
Még egyszer ismételjük, hogy a feltalálónak becsületére válik a halina-zekének bevezetése a törvényt és alkotmányt gyarapító testület kebelébe.
Pedig hát Magyarországon is viselik a halinát sokan. S száz egynéhány szék üresen áll a számukra a schottenthori törvényhozó palotában.
Csak egy médium hiányzik. A papok.
Mert ezek a magyarországi papok oly barbárok, oly müveletlenek, hogy még most is elébbvalónak tartják a régi Rákóczykorbeli hagyományokhoz való ragaszkodást, mint az ujabbkori civilisatió vivmányainak elfogadását.
Mikor még egy olyan kicsi-piczi ember is, mint Mahók plébános, azzal a válaszszal küldi vissza a miniszter intimatumát, melyet a kathedrából kellett volna kihirdetnie a nép előtt: hogy ő nem falu baktere. Ha hirdetni akarnak valamit, ott a piacz, ott a kisbiró, ott a dob: dobolják ki a nép előtt; de az ő templomában currensek nem olvastatnak fel!
Ezt a kemény nyakú papságot is meg kell törni!
– Itt az idő a tettre! mondá Kaulman Félix Sámuel apátnak.
«Itt az idő a tettre!» mondá Sámuel apát önmagának.
A primás Bécsben járt. A primás nem kapott elfogadtatást. A primás kegyvesztésbe esett. Az erdélyi püspök egyházi hivatalától felmentetett. A magyarországi klérus ellen fenve van a kard. S Damokles kardjának fonala ellen készül az elszakító olló!
A bondavári vasut «gradus ad Parnassum».
Ha az sikerül: a Kaulman-ház a Pereirákkal és Stroussbergekkel áll egy sorban.
És akkor létesíthető a magyar egyházi birtokokra kötendő pápai kölcsön.
Mindent egy csapással!
A rangot a világban, a hatalmat az országban, a befolyást a császárságban, a sikert az üzletpiaczon, s a diadalt az egyházi uralomban.
Sámuel apát hozzáfogott fenhéjázó szerepéhez.
Első feladat volt Magyarországról is behozni a halina-daróczot a birodalmi törvényhozó testületbe, s cserébe megkapni érte a bondavári vasutat, a püspöki czimet s a széket a felső házban.
Tenyerén feküdt mind a három.
A legnagyobb emberek csak sakkfigurák voltak, a kiket mozgatnia kellett tetszése szerint: a kormányférfi, a börzekirály és a szép asszony!
Egy szombat napon meglátogatta Ivánt Rauné úr. Elmondta röviden látogatásának czélját. A Bondavölgy lakóinak több szomszéd faluból azon óhajtásuk van, hogy a bécsi kormányhoz és birodalmi tanácshoz folyamodjanak vidékük elhanyagolt közlekedési ügyének jobb állapotba helyezése végett. Ez a dolog Ivánt is épen úgy érdekli, mint a többit, annálfogva engedje meg, hogy az ő munkásai is részt vegyenek a holnap tartandó népgyülésen.
Iván kereken megtagadta az engedélyt.
– Kivételes törvények alatt élünk. Azok tiltják a politikai gyülekezeteket. Ez pedig olyan szinezetű lesz. Én a felsőbb tilalmat szem előtt tartom.
Azért másnap végbement a népgyülés, melyen Sámuel apát tartott felbuzdító beszédet a gyülekezet előtt. Alakja maga is tekintélyadó volt, előadása érthető és megragadó.
A tárgy oly világosan közérdekű, hogy annak ellentmondani nem lehetett. S hogy a gyanu szikrája még csak tápanyagot se kaphasson, ez a megfordított népszerüségre jutott szó: «Reichsrath!» sehol elő nem fordult a beszédében.
Egyhangulag el lett fogadva, hogy egy tizenkét tagból álló küldöttség választassék a nép által, mely felmenjen Bécsbe s a nép kivánalmait előadja. Az ugyan jó lesz.
Sámuel apát megnevezé a tizenkét választandót s azokra a körülállók rákiálták az «éljen»-t.
A bondavári részvénytársulat szivességéből minden megválasztott küldöttségi tag egész uti ellátást kap, azonfelül uj szürt, kalapot és csizmát.
Tizenkét új szürhöz lehet tizenkét vállalkozót is találni, a ki azt felvegye.
Nem volt az könnyű munka! Mert a halina gyanakodó.
Nem szereti az úri komázást. Az ajándékról meg épen azt tartja, hogy annak nagyon meg kell adni az árát. Ha kaputos ember lett volna, az indítványtevő, sok ellenmondásra talált volna, de pap volt: előkelő pap. Annak a nyomában el lehet menni. Attól nem lehet tartani, hogy valami olyan helyre viszi a deputatiót, a hol valami terhet kell elvállalni s egyszer csak azt hallják, hogy el kell hagyni házat, telket, miért? azért, mert ekkor meg ekkor tizenkét ember fenjárt Bécsben s ott elkötötte az egész népség földi és mennybeli jussát az ördögnek, vagy kinek?
A pap nem viszi őket a jégre.
De azért mégis lelkére köték a tizenkét új szűrnek, hogy odafenn egytől-egyig mind eltagadja, hogy irni tud semmi irásra a körmük vakarintását rá ne tegyék! s különösen ha a felől találnak tudakozódni tőlük, hogy kinek mennyi földje, hány legényfia van idehaza? arra őrizkedjenek egyenes feleletet adni.
A küldöttség közé természetesen Szaffrán Péter is be lett választva. Ő rá különös szükség volt Bécsben.
Másnap mindjárt utnak indult a küldöttség az apát úr vezérlete mellett.
Harmadnap pedig idézték Ivánt a legközelebbi hadkerület katonai parancsnoka elé.
A katonai parancsnok tudtára adá, hogy Berend úr fel van adva. Az összalkotmány ellen lázít, a birodalmi tanácsot a nép előtt ócsárolja, a népet, különösen saját munkásait visszatartja a hűségi nyilatkozatoktól, a magas kormány tagjait piszkolja, s titkos társulatokban vesz részt.
Hogy mindezt őrizkedjék jövőre tenni, mert különben megindíttatik ellene a vizsgálat, s annak szomorú vége lehet. Most az egyszer még a puszta ijedtséggel elbocsáttatik.
Iván tudta jól, hogy honnan jön ez a feladás?
Még csak az a csapás kellene üzletének, hogy az egyedüli igazgató és kezelő fő egy rövid évre – vizsgálati fogságba – elzárassék. Azután majd kiderül az ártatlansága, s szabadon bocsáttatik; hanem azalatt az egész iparüzlete teljesen tönkre megy.
Az volt a szerencséje Ivánnak, hogy az auditor feleséges ember volt, s annak a felesége lakott abban a szobában, mely elővizsgálati foglyok szállásául volt rendelve, s az asszonyság épen gyermekágyat feküdt. Így inkább haza eresztették, Ivánt, mint hogy a szobát elvegyék a beteg asszonyságtól; a mit úgy hiszem, mindenki helyeselni fog.
Ah! az valódi ünnep volt, mikor a tizenkét új halinaszűr a Bondavölgyből a metropolisban megjelent.
Itt vannak ők! A magyarok. A föld népének romlatlan kedélyű gyermekei. Küldöttség a birodalmi tanácshoz.
Elismerése a februári alkotmánynak. Az első úttörők.
Háromszoros «magas éljen» nekik.
Minden hirlap tele volt üdvözlésükkel. A politikai lapok komoly vezérczikkeket hoztak e nevezetes jelenségről.
Az államférfiak külön audientián fogadták őket, nevökben az apát úr tartott ékes beszédet, beleszővén abba az országnak jelen megrekedt állapotját, melyből a nép menekülni óhajt s az igaz jóltevőket kezdi felismerni a tétlenségre kárhoztató hitegetőktől.
Különösen hangsulyozta a népnek e józan felismerését az apát úr, mikor az irányadó excellentia elé került.
Az irányadó excellentia kegyteljesen szorítá meg az apát úr kezét s biztosítá róla, hogy az X.-i püspökség nem sokára meg fog ürülni s betöltésénél gond lesz rá, hogy a leghivebb prælatus jusson oda.
A küldöttség tagjaival is váltott nyájas szavakat az excellentia, mely nyájas beszélgetéssel, egyik sem értvén a másik nyelvét, kölcsönösen meg voltak elégedve.
Sőt midőn az apát úrtól megtudá, hogy a küldöttek között legkitünőbb egyéniség Szaffrán Péter, ezzel még kezet is szorított az excellentiás úr s azon reményét fejezte ki, hogy a birodalmi tanács holnapi ülésén látni fogja őket a karzaton. Most még «csak» a karzaton!
Péter meg is igérte, hogy elmennek. Ő egyedül értette, hogy mit beszélnek hozzá. Tudott németül, sőt francziául is. Hajós korában ragadt rá.
Hanem arra nem felelt semmit a miniszter úr, hogy a bondavölgyi vasutengedélylyel mi lesz? Pedig ez a főkérdés.
A magas audientiák után következtek a népszerű óvatiók. Három illustrált lap szerkesztői szólíták fel a küldöttséget, hogy engedjék magukat lefényképeztetni ujságaik számára, azokban az új «festői» szűrökben. Ez érdekes csoportozatok lehető legrövidebb idő alatt megjelentek minden műárus kirakatában s csődítettek maguk körül bámuló közönséget.
A birodalmi tanács másnapi ülésén egy egész első pad lett számukra a karzaton fentartva; a hol sorban helyet foglaltak a kedves vendégek, kikönyökölve a mellvédre s alálógatva gomba-kalapjaikat.
Az irányadó excellentia másfél óráig nyuló beszédet tartott a kedvükért s megszámlálták a cseh dissenterek, hogy ötvenkétszer nézett fel a karzatra beszédközben, hogy minő hatást tett reájuk?
Egy elaludt s leejtette a kalapját. Az a kalap viszont egy, a képviselői padokon alvó tagot felébresztett. Ezt az eseményt, mint pompás calembourgt czifrázta ki három napig az összes birodalmi sajtó, míg végre az illustrált élczlapok martalékába jutott. Repülő szavak indíttattak meg a rovásukra, a miket soha sem mondtak.
De végigvárták az egész ülést. Derék emberek.
Kárpótlásul e szenvedésért és jutalmul a kitartó állhatatosságért, a törvényhozók vezércapacitásai pompás banquettet rendeztek számukra a hotel Munschban, a hol Szaffrán Pétert az a tisztelet érte, hogy az asztalfőn, mindjárt az apát úr jobbján foglalhatott helyet; s azon a helyen mindenki által apróra megbámultatott.
A lelkesült toasztokból, miket a kitünő szónokok, a doktor urak, a Reichsrathok és Geheimrathok szemébe mondtak németül, megérté Szaffrán Péter, hogy ő benne tiszteli mindenki a bondavölgyi közönség által rövid időn felküldendő Reichsrathot, a sperativ collegát, a præsumtiv törvényhozót. Azokból a suttogásokból pedig, a miket a háta mögött franczia nyelven ejtegettek el, azt tudá meg, hogy a jelenlevők úgy mutogatják be őt egymásnak, mint azt a nevezetes ficzkót, a ki vőlegénye volt az isteni Evelinának, a kit elszöktetett tőle Kaulman.
Szaffrán Péter úgy tett, mintha nem hallaná sem azt, a mit lelkesült szóval a szemébe, sem azt, a mit gunyos nevetéssel a háta mögött mondanak.
Hanem magában arra gondolt: «Ha ezek az uraságok itten tudnák azt, hogy én már egyszer emberhust ettem!»
A banquett vége felé a nagy tudós tekintélyes doktor urak összecsókolóztak derék vendégeikkel, s a késő éjszaka választotta el a szerelmeseket egymástól. Másnap valamennyi bondavölgyi polgártársnak kóválygott a feje a sok bevett jótól, a mihez ők nem voltak szokva.
Pedig még hátra volt a sok parádé. Meg kellett jelenni a császári várlakban és letenni a tisztelet és hódolat adóját a legmagasabb trón zsámolya elé. A szegény halina előtt a legmagasabb kapuk is megnyiltak.
Másik nap a pompás katonai parádét kellett végignézniök. Mennyi ágyú! Mennyi lovasság! Milyen irtóztató szuronyerdő!
Megint másik nap, vasárnap következett; akkor sorba járták a templomokat. Minő templomok azok! Az ember el sem meri azokban mondani azt a közönséges parasztimádságot, a mit odahaza tanult. Van is hozzávaló ének, orgonahang! Itt már csak gazdag az Ur Isten! Hogy szégyenlheti magát a paraszt, hogy az övé ott falun olyan szegény!
Délután meg népünnep volt. Hejh! ott volt még látni való! Csodaállatok, kötéltánczolók, büvészek, versenyfutók, légbe emelkedő gömbök. És azután sör, a mennyi kell. Fizeti az apát úr.
Még sem volt vége. Meg kellett nézni a császárváros minden nevezetes bámulni valóját: képtárait, ritkasággyüjteményeit, fegyvertárát, ágyúöntődéjét, kincseit és drágaságait, hogy legyen fogalma a halinának, minő pompa, hatalom, dicsőség, gazdagság, fenség és uralom az, mely most vele kezet szorít, az ő szegénységével, pusztaságával, tudatlanságával, tehetetlenségével, és alázatosságával.
A halina pedig szeretett volna már otthon lenni és nagyot nyújtózni a saját asztalánál, egy tál főtt burgonya mellett.
Az utolsó estén elvitték őket a szinházba.
Nem a burg-szinházba, az nem nekik való, hanem a Treumann-félébe.
Ott adnak most olyan nekik való darabot, a min nevetni lehet sokat, bámulni még többet.
A darab csupa ének meg táncz, meg furcsaság. S a mi legnagyobb furcsaság benne, az, hogy a czímszerepet a szép Eveline játsza benne: Kaulmanné. Vajjon rá fog-e ismerni Szaffrán Peti?
Evelinát nem lehetett egyenesen az operához szerződtetni, mert ott még az olasz staggione tartott; de a mint annak vége lesz, kilátásba lett helyezve, hogy szerződtetni fog; egyenesen kiköttetvén, hogy előbb más alsóbbrendű színpadon gyakorolja magát, a míg leszokik a lámpalázról.
Igy került, mint vendég, a Treumann-színház deszkáira.
Saját természetes bájai igézettel voltak a közönségre s már ez idő szerint úgy beszéltek róla, mint kitünőségről s a mi az arany fiatalságot illeti, az meg épen bomlott utána.
A darab, a melyet ez este a halina tiszteletére előadtak, egyike Offenbach ledérebb dalműveinek, melyben a színpad hölgyei kevés titkolni valót tartanak a közönség előtt.
A Quirites gyönyörködik és tombol az élvezettől.
Hanem a halina nem jól mulatta magát.
Nem volt tetszésére a sok czinczogás és kornyikálás, a ballet és a lenge öltözetű nymphák, a kaczér taglejtések, a csábos mosolygások, a merész kirugások, s a kurta rokolyák.
Hisz a szegény ember leánya is felgyürközik, mikor dologban van, mikor a pataknál mos; de az akkor dolgozik. Ki néz oda? Ki gondol rá?
Nem a lovagrend jelszava, hanem a szűrös embereké igazán a «hony soit, qui mal y pense».
Úgy tetszett a halinának, mintha neki kellene itt magát szégyenleni a szereplők és nézők helyett.
Hát még mikor Eveline előjött!
Tündérnő volt, mythologiai istenasszony, felhőkbe, aranyozott, napsütötte felhőkbe öltözve; s a felhőknek nyilásai voltak, a miken keresztül világlott…. no igen: az ég.
Péternek mintha forró láz futott volna végig a testén.
Hát az egész világnak szabad abba az égbe benézni?
Mikor a tárnában dolgoztak is, féltő irigységgel nézte sokszor, mint látszanak ki e szép lábszárak a feltüzött ruha alól; de a leánynak nem volt akkor tudata arról, hogy lábszárain mit nézhetnek? s a dolgozóknál, «hony soit, qui mal y pense!»
Most pedig már tud kaczérkodni, mosolyogni, csábítani, ezer ember bámultára!
Azt Péter nem vette számba, hogy ez csak színpad; s hogy ezek a tündérek, kik itt most játszanak, a színpadon kivül mind igen erényes hölgyek és szófogadó leányok. Ez csak művészet.
A halinaszűrös volt vőlegény undort és elkeseredést érzett.
Játékból ölelkezni, játékból szerelmet vallani, csábítani, enyelegni!
Azután rá van ez a hölgy arra szorulva, hogy magából ily szégyent csináljon?
Vagy nem szégyen ez, hanem dicsőség?
Úgy van, dicsőség. A páholyokból koszoruzápor özönlik lábaihoz, alig tud elszökellni a virágeső között. Ez dicsőség!
A taps fölveszi a házat. Ez tisztelet. Nem olyan tisztelet, a milyet embernek adnak, nem is olyan, a milyennel a szenteket üdvözlik, hanem valami idegen neme az imádásnak. A Bálvány imádása ez. S a nőnek tetszik, hogy ő Bálvány.
Igy értelmezte a dolgot Szaffrán Péter, s semmivel sem lett általa szivesebb indulatra hangolva Eveline iránt.
Csak az vigasztalta, hogy társai közül egy sem ismert rá a színpadi csábalakban a hajdani szénhordó-leányra.
Péter keserűséget és undort vitt magával a színházból haza.
Mikor előadás után a hotelben összetalálkozott az apát urral, azt mondá neki:
– Mikor megyünk már haza?
– Meguntad magadat, Péter?
– Meg!
– No, csak még légy türelemmel. Holnap még egy helyen kell tisztelkednünk. Egy szép asszonyságnál.
– De hát mire valók vagyunk mi ott?
– Csak te járj el mindenüvé, s ne kérdd miért? Ha sikert óhajtunk, minden eszközt elő kell vennünk. Egy asszonyság pártfogását kell még kikérnünk, a kinek egy szava többet ér az irányadó excellentiás urnál, mint a mi egész litániánk.
– Jó, hát még oda is elmenjünk.
