Ugyan legfőbb ideje volt, hogy Iván hazakerüljön a kőszéntárnájába.
Azalatt, míg ő Pesten segített tolni a szelet, nagy dolgok történtek a Bondavölgyben.
Legelőször is az ő gyártelepétől egy futamodásnyira óriási új épületek támadtak, varázslatos gyorsasággal, mint a hogy szoktak épületek emelkedni, a miknél nem kérdik, mi mibe kerül? csak azt, hogy mikorra legyen kész, akármi áron?
A részvények még ki sem voltak bocsátva, s már beleépített a consortium a vállalatba egymillió forintot.
Mindenütt lázas gyorsaság: itt egy téglavető dolgozik gőzerőre, amott egy sodronyvasut szállít épületanyagot az emelkedő falakhoz; egész agyaghalmok állnak már kihordott földmunkálat után; a kémények már füstölögnek, a tetőket már cserepezik. Egy egész utcza épül itten! Egy új város.
Rauné úr nem irt Ivánnak ez építkezésről semmit.
Még egyebet is elhallgatott Rauné úr a távollevő előtt.
Azt, hogy a tárnában megszületett az a harmadik ijesztő szellem, mely vetekedik vihederrel és zuhatarral: a «strike».
A munkások egy része el akar menni az új tárnába, a mit elneveztek «úri telepnek». Ott felényivel magasabb munkabért igérnek, mint a mit Iván fizet.
De bizony maga Rauné úr is felmondott s kinyilatkoztatá, hogy a részvényes társulatnál kínált igazgatói állomást sokkal előnyösebbnek találja magára nézve.
Természetes dolog, hogy ő maga volt az, a ki Iván munkásai közül kiszemelve a leghasznavehetőbbeket, azokat nagy munkabér igéretével elcsábította a részvénytársulat szolgálatába.
Most látta át Iván, milyen oktalanságot követett el, a mikor az ő kedves barátja által idehozott felügyelőt befogadta a tárnájába.
Ilyen a tudós ember!
Azt kikutatja, ha addig él is, hogy micsoda állatok éltek a kőszénben ezelőtt százezernyi esztendőkkel? hanem arra nem jön rá, hogy concurrensét nem jó lesz oda ereszteni a kőszene közé.
Azt pedig a legegyügyübb árendás is tudta volna, hogy a mint az ő kedves barátja Félix azt mondja, hogy ő itt a szomszéd uradalom kőszenét kiaknázni részvénytársulatot alakít, azonnal pakolja fel mellé rögtön Rauné urat is: «Nekem, barátom, itt többé lélekzetet venni sem maradsz!»
Hisz az ellenségét avatta be üzleti titkaiba!
No hiszen tapasztalá, hogy az nem tartózkodott a legjobban hasznát venni e titoknak.
Iván, megtudva a fenyegető bajt, összehivta munkásait s azt mondta nekik:
«Bajtársak! Itt van egy új vállalat, mely nektek olyan nagy munkabért igér, a mit csak veszteség mellett adhat meg. Az én tárnámon eddig nyereség volt. Én tehát felajánlom nektek, hogy eddigi munkabéreteken felül osztozzunk jövőre a nyereségen is. A mit keresünk, felezzük meg. Esztendő végén elétek teszem a számadásaimat. Saját küldöttségetek megvizsgálja azt, s ki-ki megszolgált bére és munka-aránya szerint megkapja belőle az osztalékát. Ha ebbe beleegyeztek, folytatjuk a munkát. Ha azonban jobbnak találjátok a részvénytárnához a magas napi díj kedveért átmenni, én nem fogom magamat a versenyzésben egy sok millióval rendelkező társulat mellett tönkre tenni, hanem eladom nekik a tárnámat, s akkor azután bizonyosak lehettek felőle, hogy mihelyt egy kézben lesz a két tárna, a munkabért le fogják megint szállítani. Azoknak, a kik híven megmaradnak velem, egész életükre ajánlom ezt az alkút. Ennek a tárnának a haszna mindenkor felezve lesz munkások és tulajdonos között, a míg én vagyok a tulajdonos.»
Ezt az ajánlatot sokan megértették, s ezt a részvénytársulat nem csinálhatta utána. Több felénél a munkásoknak szerződött Ivánnal, hogy megmarad és nem hagyja el az őstelepet. Egy nagy csapat azonban felbuzdítva bérencz izgatók által, átcsapott az uri telephez.
A hiven maradtaknak azután sok boszantást kellett kiállni az elszakadtak részéről. Azontúl egy vasárnap sem mult el verekedés nélkül a két tárna munkásai között.
Nem sokára tapasztalá Iván, hogy hatalmas versenytársa már talált ki valamit az ő sakkhuzása ellenében.
Egyenkint tudósíták szokott vevői, a kiknek szén, nyers vas és rúdvas szállítmányokat szokott küldeni, miszerint a bondavári részvénytárna és kohó ötven perczenttel olcsóbbért kinálja nekik a terményeket; jövőre tehát tőle is csak ilyen áron fogadhatnak el valamit.
Ötven százalékkal magasabb munkabér, ötven százalékkal olcsóbb ára az előállított terméknek; ez annyit tesz, mint ingyen dolgozni.
Raunénak kezében voltak Iván üzleti összeköttetései; azt tehette megrontására, a mit akart.
Iván még erre sem veszté el bátorságát. Visszaírt minden eddigi üzletemberének, hogy sem a szenet, sem a vasat egy fél fillérrel sem fogja alább adni, ha mind a nyakán marad is.
Ennek azután az lett a következése, hogy a termelt szén és vas mind ott gyűlt halomra a félszerekben és raktárakban, alig fordult meg egy szekér a bondavölgyi fekete úton. Tárna és kohó magának dolgozott.
Ez azután igen rossz kilátás volt a hiven maradott munkásokra nézve. A szomszéd tárnabeli társak eleget csúfolták őket e miatt. Hol lesz a nyereség? Osztozhatnak majd a vasrudakon, meg a nyers szénen.
Iván megnyugtatta őket. Az év végén el fog minden kelni jó áron. Elvesztegetni nem szabad semmit. Ha a másik tárna teszi, tegye; ő nem megy utána.
Mikor a gyártelep nagyszerű építkezései készen voltak, az igazgatóság fényes ünnepélyt rendezett a vállalat felszentelésére.
Távol Bécs városából lejöttek a főfő részvényes uraságok, igazgató-bizottmányi tagok és elnökök a megnyitási ünnepélyre.
A gyártelep óriási raktárának tereme nagyszerű étteremmé lett feldiszítve, az ablakok virágguirlandokkal körülfűzve, a mellékasztalok a munkások számára, a főasztal az uri vendégek számára megterítve.
Előre el lett hiresztelve, hogy maga a herczeg is le fog jönni. Őt választotta meg a consortium a vállalat tiszteletbeli elnökévé. A herczegek, mint tudva van, legjobban értenek az iparvállalatokhoz, s különösen Tibald herczeg kitünő nagy talentummal bir a spekuláczióra és számításra. Ő maga egymillió forint áru részvényt irt alá. Azt a milliót Kaulman kölcsönözte neki, azt a milliót a bondavári uradalomra táblázták be. Az a millió természetesen nem létezett sehol.
Az ünnepélyt templomi szertartás előzte meg, melyen, mint előre ki volt hiresztelve, a nagyhirű Sámuel apát tartotta a szent misemondást. Ugy is illik. Mert ilyen magas rangu vendégek előtt csak nem pontificálhat egy olyan jámbor, együgyü falusi plébános, mint Mahók tisztelendő uram.
A vendégek csupa merő üveges hintókon érkeznek a templomhoz a bondavári kastélyból, hova az előző napon megszálltak. A herczeg czímeres batárja jön legelől. Hátul két lakáj aranyos ruhában, elől fehér parókás kocsis, háromszegletű kalappal. A lakájok sietnek a hintó ajtaját kinyitni. S abból legelőbb leszáll egy finom öreg úr, ezüst fehér hajjal, simára borotvált nyájas, szelid arczczal, uri tekintettel, s ugyanaz kezét nyujtja a hintóból kiszállásra egy bársonyban, csipkében pompázó úrhölgynek, kit a legcsaládiasabb nyájasság kifejezésével segít a földre lelépni.
A hintóból lelépéskor a delnőnek kitünnek világos lila atlasz topánkái s fényes selyemharisnyája.
«Milyen nagy uraság lehet ez!» – mondja magában a bámészkodó tömeg, mely a templom előtt ácsorog s kalap levéve várja az uraságokat.
Csak egy daróczruhás alak kiált fel megriadva, midőn a deli hölgyet leszállni látja: «Evila!»
Szaffrán Péter az.
A delnő meghallotta a bámulat felkiáltását s mosolyogva fordítá arczát arrafelé:
«Nem! – Eveline!»
S azzal fellebegett a templom lépcsőin, előkelő grácziával.
Evelinet a hiuság hozta e helyre.
Meg akarta mutatni a selyem-harisnyáit azoknak az embereknek, a kik látták őt faczipőben és mezitláb.
A parasztleány hiusága volt az.
Nem kevélység, csak hiuság. Nem akarta ő lenézni egykori társait, akart velük jót tenni, pénzt osztani ki közöttük, hálára, tiszteletre kötelezni őket; s különösen azoknak, a kik ő hozzá jók voltak, meg akarta mutatni, hogy ő most, midőn ilyen nagy uraságra jutott, nem feledte el az irántuk való háladatosságot; óhajtja őket boldogítani.
Eveline előre örült a találkozásnak hajdani vőlegényével. Az már valószinüleg rég vigasztalta magát; talán már felesége is van. Egy kis pénzajándék azt igen boldoggá fogja tenni.
Arra is számított, hogy Ivánnal is fog találkozni. Annak is be fogja bizonyítani, hogy milyen hálával emlékezik rá s milyen hatalma van e háláját tettekkel is bebizonyítani. Annak már ajándékokat nem oszthat ugyan, de tudathatja vele, milyen veszély fenyegeti kis telepét a hatalmas consortium részéről s felajánlhatja mindenben döntő befolyását a társulatnál Iván javára, ha az ki akarna egyezni az óriás ellenféllel, ki őt agyon szándékozik nyomni.
Mindenkivel akart tenni valami jót. Hogy azután mondják az emberek: «Ah! de felvitte Isten a dolgát! De jó szive van! De megismeri szegény barátjait most is!»
A jóltevés hiusága hozta ide.
Azt is kicsinálta ő szépen, hogy Berenddel összejöhessen. A környék tekintélyei, földbirtokosai a herczeg nevében lettek meghíva a megnyitási ünnepélyre és lakomára. Egy ilyen meghivást visszautasítani lehetetlen. Bár ugyan Sámuel apát, mikor Eveline példálózgatott előtte, hogy nem látogatja-e meg Berendet, mint tudós collegáját, hogy talán magával hozhatná a lakomára? azt felelte rá, hogy nincs a világnak olyan kincse, a miért ő Berend Iván barátjához azzal a szép szóval nyisson be, hogy gyerünk a bondavári főurak salonjába. Ő tudta, miért mondta?
A mint Szaffrán Péter az előtte elsuhanó tünemény után bámult, valaki a vállára ütött hátulról. Kaulman Félix volt az.
Péter arczát első perczben az ijedtség, azután a düh sápasztá el ez alak láttára.
Az pedig uri fölénynyel mosolygott le rá, mint a kivel egykori kapitális tréfa emléke tartja összeköttetésben.
– Jó napot, fiu! Azután a vendégségre te is feljőjj!
Szaffrán Péter végigbámult az előtte elhaladó uraságokon, s mikor mind bementek a templomba, ő is utánuk ment.
Ott letérdepelt egy szent kép előtt a templom legsötétebb zugában s két összekulcsolt kezét a falnak támasztva s arczát karjai alá dugva, egy fogadást tett, egy rettentő, nehéz fogadást. A kik látták, azt hitték bűneit bánja és imádkozik. Azután felkelt, nem várta be a fényes szertartás végét, kisietett a templomból, vad tekintetet vetve háta mögé, ha nem kiáltanak-e utána a szent képek, mind ujjaikkal felé mutatva: «Fogjátok el! kössétek meg!»
A szent szertartás után a gyártelep megtekintésére vonult az uri társaság. A fenyőgalyakból emelt diadalívnél a munkások küldöttsége fogadta az uraságokat s azoknak vezérszónoka tartott volna nekik valami ékes beszédet, ha bele nem sült volna. Hanem egy fehér ruhás lánykákból álló csoportozat egészen szerencsés volt a betanult verset elzengedezhetni; egyik kis leány Evelinének pompás virágcsokrot nyujtott át.
Eveline megcsókolta a gyermeket s azt kérdezte tőle: «Hát Miczike, ismersz-e még?»
Dehogy ismerte! Rá sem mert nézni Evelinére, olyan szép volt.
A telep épületeit, a gyárokat, a kohókat, a hámort, a tárnát, a szén-izzasztót Rauné úr, az igazgató, mutogatá meg az uraságoknak, kik azután jól elfáradva érkezének vissza az étteremmé alakított raktári helyiségbe, a hol két czigánybanda fogadta őket, természetesen a «Rákóczy-induló»-val.
Eljött biz erre az ünnepélyre hivott és hivatlan: úr, paraszt, pap és czigány.
Hanem az érkezettek között Ivánt nem találta Eveline.
Még csak mentegető levelet sem küldött. Ismét a fekete ing van rajta, nem tud bókokat hazudni, a hol azoknak ellenkezőjét érzi. Goromba ember.
Pedig talán van is rá oka?
Mikor a medve bőrére isznak előre, a medvének legalább hadd legyen joga nem lenni jelen azon az áldomáson.
Hanem ott volt Szaffrán Peti.
Még az a kitüntetés érte, hogy a munkások asztalánál első helyre ültették. Hiszen vendég volt közöttük. Többen nem jöttek át a bondavölgyi tárnából, egyedül ő.
A vendégség késő estig tartott. Urak és munkások igen vigan voltak.
A lakoma vége felé odahivatta Félix magához Szaffrán Pétert.
Bemutatta őt a herczegnek.
– Ez az a derék munkás, a kiről beszéltem excellentiádnak.
Szaffrán érzé, hogy arczába szökik vére s halántékainak tódul.
– Nos! jó fiu, hát hogy éled világodat, a mióta nem láttuk egymást? szólt Félix. Félsz-e még a doktortól olyan nagyon? No, itt adok neked egy kis flastromot. Gyógyítsd meg az ijedtségedet vele! S azzal kivett tárczájából egy ujdonat százforintost s odanyomta Péter markába. Ne nekem, a nagyságos asszonynak csókolj kezet.
Szaffrán Péter szót fogadott s kezet csókolt Evelinének, arra a szép gyöngeviolaszin keztyűjére.
Lám, milyen jó, engedelmes fiu lett az emberevőből.
– A nagyságos asszony neked igen jóakaród, folytatá Félix. Az ő szavára ő excellentiája, a kegyelmes herczeg, méltóztatott elrendelni, hogy tégedet a részvényestelephez mint tárnafelügyelőt alkalmazzunk, ezer forint évi fizetéssel. Mit szólsz ehhez, fiu?
Mit szólt volna? Azt tette, hogy kezet csókolt a kegyelmes herczegnek is.
– No! És most már üríts velem egy poharat! szólt magas leereszkedéssel Kaulman úr, teletöltve habzó pezsgővel egy serleget Szaffrán Péter számára: «Éljen a mi legkegyelmesebb elnökünk, ő excellentiája, a herczeg!»
– S éljen a legszebb asszony! tevé hozzá a herczeg udvariasan, mielőtt a toasztra felsivalkodott volna a hegedűtus s azután mind a négyen összeüték poharaikat: Szaffrán Péter, a herczeg, a bankár, s a szép hölgy.
A parasztság el volt bájolva e jelenettől. Hogy koczintanak poharat véghetetlen nagyságú főurak egy halina-daróczos munkással. Ezek igazán szeretik a népet.
Szaffrán Péter pedig azt találgatta magában, hogy e két úr közül, a kiknek egyike jobb, másika balfelől foglalt helyet a szép úrhölgy mellett, vajjon melyik lehet a férje s a másik mije lehet neki akkor?
Kiüríté a poharat, de attól sem tudta azt meg jobban.
Az ünnepélyt nagyszerű tüzijáték rekesztette be. Az elpattogó röppentyűk arany sziporkái arra szálltak el Iván tárnája fölött.
Másnap reggel Szaffrán Péter beállít Ivánhoz és jelenti, hogy átszegődött az uri tárnába.
Iván keserűen mondá: «Te is?»
– No hát eredj!
Szaffrán még sápadtabb volt, mint máskor. Várta, hogy Iván szemrehányásokat tegyen neki s miután hiába várta, mert Iván egy szót sem szólt neki többet, kitört belőle, a mit mondani akart.
– Miért kiáltotta ön «akkor» arra az emberre, hogy «doktor!»
– Mert az. Doktor philosophiæ.
Szaffrán fenyegetőleg emelé fel az ujját.
– Azért mégis hiba volt, hogy az úr akkor azt kiáltotta, hogy: «doktor!»
Azzal megfordult és köszönés nélkül eltávozott.
Iván lelkiereje bizony nagy próbán ment keresztül.
A legjobb emberei hagyogatták el. Hatalmas kolosszális tőkepénzek hömpölyögtek kis házikója felé, hogy azt elseperjék; cserben hagyta minden régi üzlettársa, ügyfele. Erős szív kellett hozzá, hogy meg ne szökjék abból a kis kormos házikóból s ott ne hagyja diadalmas ellenfeleinek hálátlanul fizető telepét.
De maradt e nagy leveretés közepett egy igaz, változatlan jó barátja, a ki nem hagyta kétségbeesni: a kétszerkettő.
Az megmondta neki, hogy mi ez, a mit lát?
«Iparüzők társulata ez?» – Nem: börzelovagoké.
«Nemzetgazdászattal foglalkoznak ezek?» – Nem: szerencsejátékot űznek.
«Gyártelep ez itten?» – Nem: Bábel tornya.
Kétszer kettő: négy. És örökké csak négy.
És ha minden császár kiadja patensét és ukázát, hogy kétszer kettő ezentúl öt legyen, ha minden pápa kiadja bulláját, hogy kétszer kettőt ötnek higyjék és ha minden pénzkirály ötnek fogja is számítani a kétszer kettőt, az azért mégis örökké négy marad.
Ez a nagyszerű részvényvállalat e rettenetes igazság ellenére akar dolgozni. A legkönnyelműbb pazarlással épít, szerez, alapít, szerződtet, vásárol, elád; mind, mind a kétszer kettő ellenére. Nincs ennek az a czélja, hogy a jövendő haszonért dolgozzék, hanem a pillanatnyi, a rögtöni sikerért.
«Én túl fogom ezeket a halhatatlanokat élni!»
Az esztendő végén még egy meglepetés várt az üzletvilágra.
A bondavári részvények már kezdtek megállapodni a 35 és 40 között. Pedig közelgett a második részlet befizetése.
Ilyenkor visszafelé szokott menni minden «fiatal papiros».
Csanta uram épen azon gondolkozott: most épen legjobb ideje lesz a részvényein túladni s az ezüstöt hazakaparintani.
Azonban ekkor kap Spitzhasetól egy titkos tudósítást, hogy őrizkedjék eladni valamit. Ma állította össze az igazgatóság a mult két hónapról a mérleget s a legközelebbi közgyűlésen azzal fogja meglepni a részvényeseket, hogy 20 százalék nyereséget oszt ki, a mire a részvények rögtön gyorsan fognak ismét emelkedni. E titoknak vegye hasznát.
S valóban ez a meglepetés érte az üzletvilágot. A bondavári gyártelep megindulása első két haváról oly fényes nyereséget tudott kimutatni, hogy az igazgatósági tantiemeken kívül minden részvényre hat forint osztalék jutott, a mi két hónapra a befizetett 35 százalék után hallatlan nyeremény.
Iván hahotával kaczagott, mikor ezt olvasta.
Ő tudta legjobban, hogy minő nyereséggel dolgozik az a gyártelep? Hanem hát az igen könnyű művészet olyan leltárt állítani össze, hogy a pénztárban levő összeg, mint tiszta nyereség figurálhasson. A sok jámbor részvényes mit tudja azt? Az igazgatóság tagjai jól tudják azt, hanem hiszen ők látják, hogy mit cselekszenek. A mit ki-ki letéteményezett részvényekben a társulatnál, ha egészen odavesz is, a többi részvényen kizsákmányolták a maguk hasznát, s a publikum hadd sírjon.
Hiszen a börze területén nincs kihirdetve a statárium.
Tehát Csanta uram nem adta el a részvényeit, befizette a második részletet is ezüstben s örült a nyereségének és áldotta Spitzhaset, a ki meggátolta őt abban, hogy eladja a papirjait 35-ért, mikor egy hét mulva 45-re felemelkedtek.
Iván pedig nyugodt kedélylyel nézte a pokoli handabandát:
«Vajjon meddig tart ez a tréfa?»