A HARMINCZHÁROMFÉLE ASSZONY.

Hanem hát már most a mi philosophunktól azt kérdezheti minden ember: «Oh! te bölcs, te tudós ember de nagy bolond vagy te a világon! Hogy te elhagyod a te mesterségedet, mely után élsz, egyszerű falusi lakodat, a hol jól érzed magad, a tüzek és vizek titkos szellemeit, kik neked jól ismert barátaid s kieviczkélsz, mint a ponty a vetésre, egy nem neked való világba; hogy te komédiát csinálsz a tudományból, charlatánkodol fantasztikus felolvasásokkal, szini tablæuxkba kiállsz státuának, énekelsz operákat, tánczolsz magyar cotillont, kártyázol reggelig s vesztegeted a pénzt, kergetsz rókát, nyulat, nyaktörő futamban, iszol versenybe tivornyákon, csapod a levet magas úrhölgyeknek, beleártod magadat idegen, előkelő családok magánügyeibe, összeveszel katonatisztekkel szép grófnők miatt, pisztolyozni mégy, golyó elé állsz, sipkát, szivart lövöldözöl le ellenfeled fejéből, s végre még kardot is ragadsz, mint valami barbár massageta! Ugyan mi közöd te neked a két polus vászonszínű embereihez s a pesti salonok uraságaihoz, a horvát testvérek javára rendezett concertekhez, a magyar cotillon figuráihoz, a casinó pagat ultimoihoz, a sportsmanek steeple chasseihez, a grófkisasszonyok elvesztett mellénygombjaihoz, a huszárkapitányok szablyáihoz? és különösen és legkülönösebben mi a tatár bajod van neked azzal, hogy egyik Bondaváry grófkisasszony miért van haragban az öregapjával? hogyan, miként béküljön ki vele? ő menjen-e fel hozzá Bécsbe, vagy azt csalja le magához Pestre? Mi szükség te neked egyáltalában itt lenned, és ily módon lenned itt? Mert ha mind ennek okát nem tudod adni, akkor te vagy a világon a legnagyobb bolond, a ki valaha regényt iratott magáról, s maga sem tudta, hogyan jött bele?

Hanem hát el fogjuk mondani az indokokat, a mikért Iván mindezeken végigment, s akkor azután tessék róla itéletet hozni, hogy bolond volt-e, vagy bölcs volt? vagy valami a kettő között? Közönséges emberi érzésekkel járó ember, a ki tesz valamit, a mit a szíve parancsol. S a szívnek jogai vannak!

Emlékezzünk rá, hogy Berend Iván, mikor Sámuel apát Theudelinda grófnő estélyére hivogatta, már akkor meg is irta a megköszönő levelet a grófnőhöz s félig útban volt hazafelé. Hanem ezalatt egy levelet kapott, mely elhatározását egészen megváltoztatta.

Ez a levél Bécsből jött, irója egy fiatal zongoraművész, kinek neve néhány év óta a zenevilágban a kedveltebbek között említteték: Belényi Árpád.

Mintegy tizennégy év előtt Berend Iván Belényiéknek a házánál tartózkodott huzamosb ideig. Hogy miért volt ott, azt majd megtudjuk a maga helyén. Belényi Árpád akkor öt éves fiúcska volt, szülőinek egyetlen gyermeke. Már akkor csodagyermeknek tartották, a zongorán egész indulókat el tudott játszani. Abban az időben a harczi indulók voltak divatban.

Egy napon hirtelen meghalt a családapa. Hogy mi módon halt meg? az is el lesz majd egyszer mondva. Az özvegy kétségbe volt esve, különösen árván maradt gyermeke miatt. Iván azzal vigasztalta őt, hogy gyermekének pártját fogja, s neveltetéséről gondoskodik. Pár hónap mulva azután Ivánnak bizonyos körülmények miatt hirtelen úgy el kellett hagynia Belényiék házát, hogy maga sem tudta, fogja-e még őket valaha látni? Elválásakor Iván összes, csupa aranyokból álló pénzét odaadta az özvegynek, azt mondva neki, hogy azon a pénzen taníttassa Árpádot zongorázni, képeztesse ki művésznek, lesz belőle hires ember és megél utána.

És Iván nem volt sem Belényinek barátja, sem feleségének szeretője, sem rokona, sem lekötelezettje. Hanem hát különös dolgok történtek abban az időben.

Ivánról azután évekig nem hallottak Belényiék semmit, valamint Iván sem ő róluk. Egyszer tudott meg kérdezősködésére annyit, hogy elköltöztek abból a bizonyos város ból; pörös ügy miatt elvették a házukat is, anya és fia eltünt valamerre a világba.

Majd ezt a viszontagságot is megtudjuk, a mikor sorra kerül.

És azután évekig nem tudtak egymás felől semmit kölcsönösen. Míg egyszer Belényi Árpádot, mint ifju, meglepő művészi jelenséget kezdték el emlegetni a lapok. Ez időtől fogva zenészi lapokat járatott Iván és kísérte figyelemmel fogadott fia haladását. Hanem az még mindig nem tudott arról semmit, hogy az ő fogadott apja él-e még valahol?

Míg egyszer azután Iván is követett el olyasmit, a mivel a hirlapok szájára került. Az ő akadémiai debütje nyomára vezette fogadott fiát, ki is azonnal sietett neki levelet irni, mely levél ezen kezdődött: «Kedves jó apám!»

A levél naiv természetes gyermeteg érzelmekkel volt tele, miken keresztül tört a művész szilaj humora.

Tudatta Ivánnal, hol járt-kelt ez ideig? Mindig együtt van az anyjával azóta, a kinek most is számot kell adnia minden jártáról keltéről a legkisebb részletig és igazán, mert a ki hazudik, az virgácsot kap. Hangversenyezett már fejedelmek előtt is, s kapott érdemrendeket is, de azokat nem szabad viselni, csak vasárnap, máskor a mama nem adja ki. Keresett már sok pénzt, de nem szabad ám elkölteni, a mama nem ád többet egy napra egy fertálybankónál; a többit elteszi, hogy egyszer visszavásárolhassa a kis házukat, a mit elexequált tőlük a «vén rácz». Azért nemcsak művészettel kell foglalkoznia, hanem leczkeadással is. Zongorázni tanít és éneket kísér. Azt is jól fizetik. Különösen van itt egy művésznő, a ki mesésen fizet. Valami Kaulman nevű bankárnak a soi disant felesége, s egyuttal genre-énekesnő…

Ennél a sornál megdobbant Ivánnak a szive.

Most kezdte már szinét változtatni, s nagyobb figyelemmel olvasni a levelet.

«Ez egy tökéletes mænadeba számüzött múzsa. Pajkos gyermek, keverve dühöngő amazonnal. Született művésznő, egy lángész, a ki soha sem fogja a középszerüségig vinni. Szemtelen szerencséje volna, ha nem félne a szerencséjétől, olyan esze van, mint a tűz s olyan ostoba mellette, mint a föld. Úgy viseli magát, mint egy courtisane, s én esküdni mernék rá, hogy a gyermek-czipőket még nem vetette le. Úgy hanczúrzik előttem, mint egy iskolás leány; én pedig szidom, korholom, mint egy professor. Látnád csak kedves papa, milyen szörnyű komoly ember vagyok én. Most fényképeztetem le magamat egyenesen a te számodra. Ne hidd pedig, hogy csak azért firkálom neked teli ezt a papirost egyik eléveemnek a monographiájával, hogy nem tudok okosabbat irni, hanem azért, mert valami olyan dolognak jöttem általa a nyomára, a mi tégedet bizonyosan érdekel. Mert ez az eszeveszett angyal nekem mindent elmond, a mi vele történik, mintha én volnék a gyóntató-papja. Néha az egész leczke-órát azzal tölti el, hogy elfecsegi, hol járt, mit csinált, s sokszor olyan dolgokat is, a miket én, ha neki volnék, nem mondanék el.

«Várj csak, kérlek, kedves jó papa, majd mindjárt rátérek arra, a mi téged érdekel.

«Hát én nekem ezzel a delnővél az a dolgom, hogy van ő neki harminczhárom szerepe. Megannyi egymástól elütő genre. Nem szinpadi szerepek, hanem csak egyes jellemek. Azokhoz neki valami poéta írt verseket, azokra valami muzsikus irt symphoniákat. Ezeket azután együtt elpróbáljuk, én a változatokat játszom, ő a szerepet.

«Mindjárt rájövök a tárgy érdemére, csak ne légy türelmetlen.

«Csak annyit engedj meg, hogy a szerepek jellemét ideirjam.

1. Loreley.	17. A houri.
2. Cleopatra.	18. Hero kétségbeesése.
3. A napkirályné.	19. A phrygiai sipkás.
4. A görög rabnő.	20. Turandot.
5. A bacchansnő.	21. A parasztleány.
6. Nourmahal szultána.	22. Az anya.
7. A menyasszony.	23. Jeanne la folle.
8. Az első főkötő.	24. Ofélia.
9. A bajadére.	25. Judith.
10. Claudia Leta, a vestaszűz.	26. Zuleika Potifárné.
11. Amalazuntha.	27. A markotányosnő.
12. Magdolna.	28. A grizette.
13. Ninon.	29. A creolnő.
14. Az alvajáró.	30. Lucrecia.
15. Medea.	31. A villi.
16. Szalomé.	32. Gonzaga Julia.

«A harminczharmadikat nem ismerem. Azt soha sem próbáltuk el még együtt.

«Hát azután mire való ez a sok bolond szerep, ha soha sem jön szinpadra?

«Nekem azt mondják, hogy épen arra való, hogy az úrhölgy szinpadi talentuma minden oldalra kifejlődjék, mert az operaházhoz szándékoznak őt szerződtetni.

«No ezt persze érteni kell. Egy bankár, a ki maga milliomos, s a kinek a felesége négyezer forintos szállásban lakik, és mégis a szinpadra akar menni, a hol adnak neki, ha nagyon sokat kap, tizenhatezer forintot. Abból hatezer dukál az énekmesternek, a ki berekommendálta, kétezer a karmesternek, négyezer az ujságiróknak, a kik folyton dicsérik s háromezer a claqueuröknek, a kik tapsolnak és koszoruznak; marad neki ezer, s az épen elég parfümere.

«Hanem hát ez nem addig van. A szép nőnek, ki egyszersmind szép művésznő is, udvarlói is vannak. A mikhez annál kényelmesebben juthat, minthogy külön szállása van a férjétől. No az természetes. A bankár csak nem zavartatja magát komoly spekulacziói közepett éjjel-nappal solfeggiókkal.

«Tehát vannak kiválasztott egyéniségek, sub titulo «Kunstmæcen», a művészet pártolói. Magas urak, kiknek szava dönt az intendatura és főudvarmesteri hivatal előtt. Ezeknek megadatik a kegy a fentebbi harminczkét próbán jelen lehetni. A harminczharmadik még senkinek sem adatott.

«Kérem, minden a legnagyobb illemmel megy. Jelen vagyok én, jelen van maga a férj, míg ő nagysága komédiázik.

«A műbarátok között vannak grófok, herczegek, uralkodó fejedelmek. Respekt!

«A kiket mi egymás között csak per Friczi, Náczi, Muki, Mancsi szoktunk titulálni».

«Tehát a többek között van két herczegünk, Mári herczeg és Baldi herczeg. Amazt Waldemarnak, emezt Tibald-nak keresztelték egyszer.

«Tegnapelőtt nagyon rosz kedve volt a tanulásnál Evelinenek (ez az asszonyság neve) s a nélkül, hogy kérdeztem volna, mi baja, egyszer csak kirukkol vele: «Képzelje azt a kiállhatatlan Waldemar herczeget, tegnap a páholyban azt mondta nekem, hogy ha próbáimon el nem fogadom, hát ruinálni fogja Lixit.» (Ez a férj díszneve: Félix.) Hát miért nem ereszti be? – mondék neki – az sem tátaná jobban a száját, mint más. – Mert ki nem állhatom ez embert! Elmondtam Lixinek, hogy mit beszélt Waldemar s Lixi azt mondta, hogy majd ruinálja ő a herczeget; csak várjon. És egyuttal tudtomra adta, hogy Tibald herczeg előtt fogom próbámat bemutatni. – No ez derék öreg úr, annak ön már unokája lehetne. – Az asszony a száját harapdálta. Valamit ki kell tőle nyernem. – Gondolom, hogy mit? – Ah biz azt ön nem gondolja. Csak egy aláirás, azután olyan dologra, a mi neki semmibe sem kerül, míg Lixit egyszerre felül keriti. Tudja ön, Lixinek van egy nagy vállalata, egy nagy kőszéntársulat, mely sok millióval indul meg, de a hely, a hol a telep van, a bondavári uradalom, Tibald herczegé; Theudelinda grófnő már átengedte, de az ő engedélye nélkül a részvények nem fognak kelni a börzén. Ez ellen dolgozik Waldemar, azért kellene Tibald herczeget megnyerni. Lixi azt mondja, hogy az most legkönnyebb volna, mert Tibald herczeg az egyetlen unokájával, Angela grófnővel meghasonlott, s az őt itt hagyta. A herczeg bús; a ki őt most felvidítaná, az nagyon sokat kivihetne nála. S a bondavári kőszén a világ első szene. – Én nem állhattam meg, hogy el ne nevessem magamat. Arra a delnő meghúzta a hajamat, s azt mondta: «Maga szamár! maga mit nevet? Én csak tudom, hogy mi a kőszén, mert tíz esztendeig talyicskáztam azt napszámban Berend Iván úr tárnájában. Én elbámulva ugrottam fel helyemből. – No úgy-e, most azután eltátja a száját arra a szóra, hogy szenet talyicskáztam. Még pedig mezitláb. – Nem az ugratott fel, madame, hanem Berend Iván neve. Mit tud ön róla? – Hát az a Bondavölgy mostani tárnatulajdonosa, a ki mellett Félix az egész bondavári uradalmat kiaknázó új nagyszerű telepet akar nyitni. Az volt az én régi gazdám, az Isten áldja meg, a hol jár.»

«No már most itt vagyunk hát, kedves apám, a miért ezt a hosszú præludiumot végig kellett hallgatnod. Mert hát én a magam muzsikus eszével így fogtam fel a dolgot: «Hohó! az én kedves apámnak van egy kőszén-üzlete a Bonda-völgyben. Oda most egy sok milliomos társaság nagyszerű gyártelepet akar lerakni. Ezt az én kedves apámnak talán jó lesz megtudni. Hát ha valami hasznod, vagy károd támadhat ebből? Itt tele van spekuláczióval a levegő. Látod, már rám is elragadt! Tudasd velem, érdekel-e tégedet ez a dolog, s mennyiben érdekel? S azután majd én is megirom neked, hogy minő haladást tesz az itt a kuliszszák között; mert ez a bohó teremtés nekem mindent elmond.»

Ez volt, a mi Ivánt arra a nyilatkozatra birta, hogy el fog menni Theudelinda grófnő estélyére, tart csodálatos felolvasást és megismerkedik a magas társaságokkal, Árpádnak pedig azonnal válaszolt, kérve, hogy őt mindennap tudósítsa arról, amit Evelinától megtudhat a kőszéntárna érdekében…

E naptól kezdve minden héten két-három levelet kapott Iván Bécsből.

«Az öreg herczeg már pedzi a horgot. Kaulman maga vezette be őt a madame tündérpróbáira.

«Eveline úgy játszik, énekel, varázsol, mikor négy fal között van, s csak ketten-hárman látják, hogy ha a szinpadon is így tudna, világhirű művésznő válnék belőle. De a mint a proscenium lámpái elé lép, trémát kap, elfelejt mindent, tuskó lesz és hamisan intonál.»

«Pedig az a titulusa a tündérpróbáknak, hogy a műértő herczeg győződjék meg talentumáról s eszközölje ki a szerződtetését az operához.»

«Én tudom, hogy mi az igazi czél!»

«A herczeg nemcsak műértő, hanem szakértő is.»

«Ő tudja, hogy mi lehet az ára olyan két szép fekete gyémántnak, mint Eveline szemei?»

«Hozzájárul még az az inger is, hogy Valdemar herczeg őrülten szerelmes ebbe az asszonyba, s Tibald herczegnek, tudva levő okoknál fogva, nagy érdeke van Valdemar herczeg kezére nem hagyni jutni Evelinát, ha mindjárt saját magának kellene is elütni őt a kezéről.»

«Valdemar herczeg a minap rajtam rontott s száz aranyat kínált minden egyes lapjáért annak az albumnak, mely Kaulmanné jelmez-alakjainak fényképeit tartalmazza.»

«Mert mindennap előbb elpróbáljuk en famille a genreképet, zongora mellett, azután jön a fotograf s a leghatásosabb attitudeben lemásolja a művésznőt. Ott kell neki mindent a háznál elvégezni, s négy példánynál többet nem szabad levonnia a matriceről. Abból azután egyet kap Tibald herczeg, egyet megtart a nagysám, egygyel boldogít engemet, az utolsó jut Félix barátomnak.»

«A fotograftól pedig elveszik a matricet.»

«Hát én pedig nem adtam el a fényképeket Valdemar herczegnek, hanem inkább elküldöm neked, a hogy következnek egymásután. A mama úgy sem szereti az ilyen képeket a háznál.»

Tehát Iván minden levéllel kapott egy fényképet is, mely Evelinát új meg új, és mindig elragadóbb alakban tüntette elé.

Árpád nem is sejtette azt, hogy milyen pokoli gyönyörüséget szerzett e cseppenkint beadott méreggel «kedves apjának».

Az első kép volt Loreley, a tündér, ki a Rénus örvénye fölött bűvdalát énekli s hosszú, leeresztett haját fésüli arany fésüvel, jobb válláról a haböltöny alácsuszott; szemei bűvölőn néznek a veszni vonatottra.

A második kép volt Cleopatra, a mint Tarsusban hódítója elé indul, nőiségi minden bűbájával azt visszahódítani. Gazdag, ragyogásal túlterhelt kép, kifejezve benne a nagyravágyó királynő s az élvsovár asszony; a lágyság és a büszkeség együtt.

Harmadik kép volt a napkirályné: Atahualpának, az utolsó inkának nője, merész és magasztos tekintet, melynek emelkedettsége elvonja a figyelmet az ujjatlan öltözet által végig mezetlenül hagyott gömbölyű karokról, miknek egyike ég felé emeli a napnak felmutatott áldozatot, egy emberi szivet, melyre a napkirálynő hidegen tekint fel. Egész arcza az ég hidegségét látszik visszatükrözni.

Negyedik kép a görög rabnő. A kínzott szépség, a sértett szemérem, mely a kezére vert lánczokat szét akarja szakítani. Egy merész márványszobor, melynek szokatlan conceptiója Pradier agyában született, s Thorwaldsen eszményítése által tökélyesült.

Az ötödik volt a bachansnő. Minta egy ó-római basreliefhez, mely a Bacchus-menetet ábrázolja. Szilaj, merész, kihivó, mámortól ittas kifejezés. Meglepő redőzet. Párduczbőr, thyrsus és a serleg. Az eszményített részegség maga, villanytól szilajult idomokkal.

A hatodik volt Nourmahal szultána. Egy ülő kép, melynek minden tagja, arczvonása mozdulatlan: de a ki műértő, az megtalálja, hogy az a két sötét szem beszél, csak értő szem által hallható titkokat, s üdv és kéj annak, a ki azokat megérti.

A hetedik kép a menyasszony. Fehér csipkés öltözet, fején fehér koszorú, a fátyol körültakarja alakját. Arczán az ismeretlen boldogságtóli félelem reszketeg kifejezése, a szemekben a köny, az ajkakon halavány mosoly. Kezét mondhatlan bájjal nyújtja előre a jegygyűrű elfogadására.

Utána a nyolczadik kép az ifju nőt mutatja, midőn legelőször előlép a főkötővel fején. A büszkeség szemérempirja s a meghódolás diadalérzete arczán. Érzi, hogy az a főkötő fején megérdemlett korona, melyért egy koszorú esett cserébe.

Óh milyen keserű örömeket szerzett Ivánnak az ő kedves kis fia ezekkel a képekkel!

A kilenczedik kép volt a bajadére. Az indus tánczosnők festői öltözetében, a csengő tamburint verve feje fölött, karcsú derekát aranynyal áttört shawl köríti, nyakán arany pénzfüzérek csüggnek, lábszárait térdig gyöngysorok fonják körül.

A tizedik kép megint ennek ellentéte. Claudia Leta, a vestaszűz abban a pillanatban, midőn halálra viszik, mert Caracalla csábjainak ellenállt; arczán a szűz-erény borzalmával, félkezével palástját arcza elé emelve, mintha a sértő tekintet elől védené magát.

Hogy tudnak a nők mindent játszani!

Hát még az a magyarázat e képekhez, miket Árpád leveleiben közlött!

És az eredmény!

A herczeg a varázskörböl nem tud már szabadulni. Minden újabb próba után kifejezést ad azon véleményének, hogy itt egy olyan kincs rejlik, melynek nem szabad a művészetre nézve elveszni.

Még egyéb kincsre is rájönne ő herczegsége, ha nem volna hatvannyolcz esztendős, s az ilyen kincsek fölfedezésében nagyon sok tapasztalatot nem tett volna.

Azok igen «drága» kincsek.

Mikor már az ember hatvannyolcz esztendős, azután már férjhezmenendő unokája van, hát akkor mégis csak eszébe jut beletekinteni a bankárja számadásaiba, hogy húsz millióra menő activái és sejtelmes mennyiségű passivái között mekkora különbség lehet még? hogy azután ahhoz képest határozza el: lehet-e egyszerre egy időben az egyetlen unokát is hiházasítani, meg egy idegen szép asszonyt is bevezetni a világba?

A herczeg épen most rendeztette be, nem rég, Maximilán-utczai palotáját Angela grófnő számára, ha az férjhez menne az ő kedve szerint. Az a palota igazi herczegi fénynyel van feldiszítve.

Hanem a grófnő összeperelt a herczeggel s nem akar semmit tudni jegyeséről, a mire megint bizonyos okai vannak, s míg Angela aristocratikus daczczal boszantja nagyapját, Evelina szorosabbra fűzi körüle a bűvkört s megtörténhetik, hogy ha Angela grófnő nem jön el idején beköltözni a Maximilián-utczai palotába, majd Kaulmanné találja azt elfoglalni.

Ezeket tudta meg Iván a zongoraművész leveleiből.

Ezért tolakodott Iván az úri salonokba, ezért ártotta magát az előkelő családok magánügyeibe, ezért tagadta meg eddigi életmódját; tett mindent, a mit idegen elemben uszónak tenni kell, mert őt akarta védni! Azt a hölgyet, a kit ha meg nem óvhatott attól, hogy másnak felesége legyen, legalább attól akart megóvni, hogy egy harmadiknak szeretője legyen!

Abban megnyugodott már, hogy férjhez ment a leány, a kit nem szünt meg szeretni soha. Legyen boldog! De hogy hanyatt homlok belerohanjon a gyalázatba, azt a gondolatot nem birta elviselni. Ha nő lett, legyen nő! S ha a férj maga vezeti őt a szégyenbe, tartsa vissza ő, a ki igazán szerette.

Bolondság volt-e e gondolatában Ivánnak? itélje meg, a ki hideg vérrel bir; de szív volt benne, s a szívnek jogai vannak.

Azután meg, ki tudja? Hát ha az üzletét védte? Ha a herczeget ráveszik, hogy engedje át a consortiumnak bondavári uradalmát, akkor Iván kis telepe agyon van nyomva. Hátha ezt akarta megakadályozni? Az ily iparüző ember mindig spekulál.

Tehát a melegvérű embereknek mondjuk azt, hogy Iván Evelinát akarta megmenteni a gyalázattól; a hidegvérű embereknek pedig azt, hogy spekulált és a bondavölgyi tárnát oltamazta a veszélyes concurrentiától, s akkor «duplex libelli dos est».

Következtek a többi képek. Egymásután megküldözte azokat Árpád fogadott apjának. Amalazuntha, az amazonkirálynő, Magdolna a bűnbánó, Ninon, rococo divat pompájában, az alvajáró nő, holdas kifejezésével, Medea, a szerelemféltés boszujának gyilkoló dühével, Szalomé, Herodiás leánya, szent halált okozó csábtánczával, a houri, keleties tündéri öltözetében, a forradalmi nő, phrygiai sipkával s a lándzsával, Turandot, a chinai zsarnoknő, Hero, kétségbeesése, Jeane la folle kaczagása, Ophélia tébolygása, Judit kegyetlensége, Potifárné élvsovárgása, majd egy kaczkiás markotányosnő, egy hamiskás grisette, egy imádkozó apácza, egy lankatag creolnő, egy túlvilági villi, a mikben Iván több mesterkélt, betanult hatásvadászatot talált már, mint ösztönsugallt igaz kifejezést. Ez volt «madame Grissac iskolája», a hova Félix neveltetni küldé Evilát. Hanem két kép, mi utóbb jött, mégis sajnosan hatott Ivánra. Az egyik egy anya képe, ki gyermeke bölcsőjét ringatja, a másik egy parasztleány, egy szénhordó leány, leeresztett hajfonadékkal, övébe feltüzött piros rokolyával.

Ez rosszul esett Ivánnak. Minek volt még ezeket az alakokat is profanálni? Minek játéknak venni az anya szerelmét? Nem hagyhatott volna békét ennek az utolsó alaknak? A piros rokolyás leányt nem tudta már meghagyni annak, a ki őt «úgy» szerette meg?

Egy napon azután ezt irta a művész Ivánnak:

«Ez az én kedves Kaulman patrónusom egy tizenhárompróbás gazember. Eddigelé rendesen együtt volt a varázspróbákon Tibald herczeggel. Ma Tibald herczegnek egész derült kedve volt, elannyira, hogy Kaulmannak is feltünt, s az első kérdezésre elmondta a herczeg, hogy annak örül, hogy Angela grófnőtől levelet kapott. Unokája igen szeretetreméltóan ir hozzá; elmondja, hogy most támadt eléje a föld alól valami Berend Iván nevű ember, a kinek volt bátorsága ő neki leczkét tartani s szemébe mondani, hogy vannak a magyar főuraknak kötelességeik a haza iránt, a miket nem teljesítenek, hogy Tibald herczegnek most Pestre kellene átköltözni, ott a helye minden magyar urnak. Akkor Angela grófnő kibékülne nagyapjával. A herczeg boldog volt, mikor ezt elmondta. Hanem Kaulman nagyon savanyú képeket csinált hozzá. A herczeg azt mondta, hogy meg fogja gondolni a dolgot. Ha Angela grófnő olyan nagyon megszerette Pestet, talán ő is lerándul oda. Kaulman nagyon szítta a fogait. Örült persze ő is(!) hogy Angela grófnő mégis megtörte a jeget. Ez világos jele annak, hogy békülni akar. De ő a herczeg helyzetében legalább még egy levél által megkisérlené a grófnőt arra birni, hogy ő jöjjön haza Bécsbe, s ne a herczeget hivja le Pestre. A herczeg ráállt, hogy ez jó lesz így, s egyelőre nem megy Pestre, hanem megkisérli a grófnőt haza édesgetni.»

«A közben pedig a két legutolsó varázspróba is végbemegy.»

«A harminczkettedik alak Gonzaga Juliáé.»

«A történetét megkaphatod valami novellagyűjteményben.»

«Az alakban csak a costume érdekes, mely áll egy csalánszövetű hálóköntösből, mely a lábakat fedetlenül hagyja. Különben e costume alatt a legszigorúbb női erény lakik, mint a história mondja, s Julia késsel hadonáz a kezében, melylyel mindenkit legyilkolni készül, a ki az ő lábára mer nézni. Melléklem a fotografiát.»

«Az eddigi próbákon Kaulman is jelen volt. Gonzaga Julia próbáján előre tudatta, hogy nem lehet ott, mert el kell utaznia. Hanem hiszen ott leszek én garde des damesnak.»

«Pedig hát én sem leszek ott.»

«A mint ezt a fényképet otthon a mamának megmutattam, a mama elszörnyedt s categorice megtiltotta, hogy az ő rajkójának ilyen costumeben próbáló művészetet accompagnirozni nem szabad. Izenjem meg ő nagyságának, hogy beteg vagyok, vagy valami mást. Én bizony nem válogattam a hazugságokban, hanem egyenesen azt mondtam a jóltevő tündérnek, hogy: hallja maga, nekem a mama nem engedi meg, hogy én magának accompagnirozzak, mikor maga mezitláb van; minthogy pedig a szerepben épen az a viczcz, hogy nincs a lábán harisnya, hát én holnap nem muzsikálok itt. A bolondos asszony nagyot nevetett rajtam s azt mondta, hogy majd hát segít magán máskép.»

«Bánom is én akármit csinál? Egyébiránt a mamának tökéletes igaza van, mikor azt mondja, hogy nem ereszt; és én azt hiszem, hogy nekem is igazam van, mikor ezt a nagysámnak megmondom.»

Ivánt nagyon leverte ez a levél.

Sokáig elnézte azt a fényképet. Egy hölgy, könnyű éji öltönyét félkezével összeszorítva keblén, öldöklő tekintettel, szétszórt hajjal, mutat jobbjával maga elé, mely marokra fogott tőrt szorít, s mezitelen lábát egy szőnyeggel letakart tárgyra teszi, az a takart tárgy mintha egy férfi hullája volna. A lenge öltöny mindenütt odatapad plasticus idomaihoz.

Ezen a napon Iván megtudta egy másik urhölgytől Gonzaga Julia történetét.

Másnap megint kapott levelet Árpádtól.

Akkor érkezett a levél, mikor épen visszatért a pisztolypárbajról.

A fiatal művész megirta, hogy mi történt.

«Eveline zenekiséret nélkül produkálta művészetét a herczeg előtt. És férjkiséret nélkül. A fénykép illustratió hozzá. Mikor ilyen ijesztő szép volt, a herczeg principiumai halomra dültek. Odament hozzá és bátorkodott megfogni a hölgy kezét. A gyilkos asszony egyszerre elnevette magát. «Herczeg! nem látja, hogy kés van a kezemben?» – «Én azt el tudom öntől venni.» Az asszony kaczagott, s egy kaczagó asszony kezéből könnyen ki lehet venni a kést. E perczben Eveline kaczagásának viszhangja támadt a szobában. A mennyiben a fülemile-dal viszhangjának lehet nevezni a békavartyogást s a hüledező herczeg elé kimászott a terem díszletét képező azalea- és myrtusbokrok közül egy törpe, nyomorék szörnyeteg, két mankóval, két sánta lábbal, pupos vállai közé beroskadt hosszú fejjel, sovány satyrpofáján a nyomorékok torz vigyorgásával s e négy sántalábú kobold odatipegett az enyelgő pár elé.»

«Herczeg, nem vagyunk egyedül!» – nevetett Eveline.

«Hát ez micsoda díszpéldánya egy varangyikos békának? – kiálta fel elszörnyedve a herczeg.»

«Ez az én kedves, szeretett, egyetlen kis öcsém – kiálta Eveline s odarohant a szörnyeteghez, ölébe karolta, össze-vissza csókolta az arczát, megsimogatta a fejét. – Ez az én egyetlenem, drágám, mindenem. Az én zsarnokom, az én csunya veszekedő hatalmasom, a ki akkor jön hozzám, a mikor neki tetszik.»

«Fertelmes egy portéka!» – kiáltott a herczeg. – Az endori boszorkány kapujában strázsáló lidércz hozzá képest cherubim; ugyan ne csókolja meg a képét, Eveline! az embernek örök időkre elmegy a kedve egy szép asszonyi ajktól.

Eveline azzal hirtelen egy burnust kerített a vállára, lábait kis papucskáiba dugta s azt mondá a herczegnek, hogy a harminczharmadik van még hátra.

A herczeg azt kérdé, hogy mi annak a czíme?

Eveline azt sugta: azt majd megtudja ön holnapután.

– És még ki tudja meg?

– Senki más.

– Még ez a Calibán sem?

– Ez sem.

A herczeg egészen elbüvölve hagyta el Evelinét, kinek utolsó varázslatán holnapután egyedül fog jelen lenni. Egy nap kell Evelinenek a készülésre.

Ezt a jelenetet pedig magától a nyomoréktól tudtam meg, ki engem igen szeret, s mindennap eljár hozzám az ozsonnámat megosztani; mert bár mindennel ellátja Eveline, de nem érzi jól magát, ha csak nem koldulhat még hozzá valamit. Ez a ficzkó, ha herczeg volna, leszállna az utczán a hintajából krajczárt kéregetni, annyira meg van elégedve a hivatásával. Nekem azután mindent elbeszél egy nagy darab árpaczukorért. Az különösen megnyerte a tetszését, hogy a herczeg őt úgy nevezte, hogy: «díszpéldánya a varangyikos békának.» El is produkálta előttem, hogyan mászott elő a két mankóval s hogyan nevetett a maga rekedt hangján, mikor az a nagy úr el akarta a nénjétől venni a kést.»

«Holnapután majd többet!»

Holnapután?

Ezt a holnaputánt Iván nem akarta megérni.

Vagy ha megéri, bizony mondom, harapásokat hagy maga után, a mikről megemlegessék.

Azon az éjszakán két Gonzaga Juliával álmodott – ébren. Mind a kettő azon van, hogy őt megölje, pedig ő egyiktől sem érdemelte azt.