Kard-párviadaloknak az a mulattató előnyük van, hogy azokat nem szükség titokban tartani. Azokról a megelőző estén mindenütt beszélnek, mint egy érdekes fogadásról. Legközelebb történt ugyan egy pár eset, hogy a kardviadalnak halál lett a vége, hanem azért ezt még sem környezi olyan mysterium, mint a pisztoly-viadalt. Azután a segédekre nézve sem jár olyan nagy veszélylyel. Ha valamelyik fél elesik kapott sebeiben, az orvosi parere igen szépen bebizonyítja majd, hogy nem a kapott seb miatt halt meg, hanem volt valami organikus baja, mely két huszonnégy óra mulva úgy is megölte volna; s ugyan ki csapna lármát 48 órai életért a mai világban?
A Salista őrgróf és Iván között végbemenendő párbajról is úgy beszéltek már casinószerte, mint valami szinre kerülendő új operáról.
Salista maga beszélt róla legtöbbet a casinóban a kandalló előtti társaságnak ebéd után hat órakor.
Ott volt a négy secundáns is.
Az előkelő fiatalság jól ismeri egymás vívó-tehetségét a vívómesternél való gyakori összepróbálkozásból. S az ilyen találkozásoknál előre meg képes ítélni, ki mennyire lesz győztes?
Salista, mint különös jó vívó van kikiáltva. Sok párbaja volt már, s azokban mindig megpiszkolta ellenfeleit.
Van neki egy mestervágása, melyet ritka vívó tud elhárítani. Egy gyors alsóvágás, mely az ellenfél kardhegyét megkerülve, annak altestét hasítja végig. Ha pedig tökéletesen felfogta az ellenfél a vágást, az által úgy kijött a tempóból, hogy okvetlenül fedetlenül hagyta az arczát egy rögtön rákövetkező külső vágásnak.
Salista nem érezte magát feszélyezve a mai nap megelőző párbaja által.
Más helyzetben ugyan hasonló körülmények között az illető legalább néhány hétig nem mutatná magát a társaságban s a társaság is éreztetné vele, ha mutatja magát, hogy magaviselete nem volt egészen correct; de bizonyos időkben minden lehető, s azután mi nem vagyunk olyan szigorúak.
Salista őrgrófnak szabad volt hetvenkedni a holnap történendőkről.
– Majd meglássuk, mit tud a tudós? Ez nem mathematika, mint a pisztolylyal lövés. Majd megkérdezzük, hogy tudja parirozni az alsó tercet? Mikor a kard egyszerre alulról felcsap: sutty!
Géza gróf meginté a henczegőt.
– Barátom. Neked tekintetbe kell venned azt, hogy Iván igen lovagiasan járt el irányodban, mikor elfogadta a pisztoly után a kardot. És azután azt is tekintsd, hogy ő egy igen tisztelt tudós egyéniség, a kit az ország becsül és hasznára válik.
– Jól van, jól no! Ne féljetek semmit. Nem ölöm meg. Csupán csak az orrából vágok el neki egy csipetnyit. Ejh no! Csak emlékül eltenni valót. A patvarba! Hiszen lehet valaki orr nélkül is igen tudós ember! Hisz nem az orrával szivja fel a tudományt. Legalább nem előget neki az orra, mikor a telescopiummal csillagokat vizsgál.
Erre azután Ödön gróf is felszólalt, s erélyes tiltakozást bocsátott közre ügyfele orrának javára.
Végre is Salista grófnak be kellett érni Ivánnak egy fülével. Többre engedély nem adatik.
Ödön gróf az ellen is protestált. «Érd be egy tisztességes kézvágással. Az egész dolog nem érdemes többre.»
István gróf azonban azt az észrevételt találta kiszalasztani:
– Kedves Salista! hát ha az talál megtörténni, hogy az a földalatti ember kaszabol téged össze?
– Mit? – pattant fel a kapitány, szétterpesztett lábakkal állva meg a kandalló előtt. – Két «vor»-t adok neki. Két vágást engedek tétetni magamon előre: kettőt a karomra, s akkor gázolom össze! Fogadjunk rá! Ki tartja a fogadást?
E nagyszerű henczegés berekeszté a tárgy fölötti vitát, s oszlásra birta a társaságot.
A kérdés csak a körül forgott, hogy a szekundánsok elég ügyesek legyenek közbeelegyedni, mielőtt a ci devant zuáv a tudóst tönkre silányította.
Másnap reggel korán találkoztak a felek a Zugligetben.
A «Fáczán» vendéglő nagy táncztermét fogadták ki vívóhelynek.
A segédek eleve behinték az egész termet hosszában krétaporral, hogy a vívók el ne csuszszanak rajta.
Azután a mellékszobában levő két félt felszólíták, hogy minden öltönyét vesse le övig.
Akkor kivezették őket a terembe.
Helyet nem volt szükség húzni, mert a terem köröskörül ablak.
Mikor a kardokat előhozták, tudatták velük a feltételeket.
«Első vér. A szurás ki van véve.»
Salista protestált. Első vérre nem megy. Vívjanak addig, míg egyik fél víképtelen nem lesz.
Mind rátámadtak, hogy capacitálják. Nem hagyta magát.
– Ugyan adjátok ide már azokat a kardokat! – kiálta közbe Iván. – Még náthát kapok itten! Félmeztelenül.
Ez az ötlete döntött. A segédek átadták a választott kardot. S azután a mensurába állították a két félt.
Mind a kettő övig le volt vetkőzve. Salista herculesi izmokat tüntetett ki; de Iván is izmosnak, idegerősnek látszott.
Nem volt rajta annyi hús, de csontos, inas, hosszú karokat s domború mellkast tüntetett elő.
Mindketten lehúzták fejeiket felemelt karjaik alá, kardjaik hegyét rézsut egymás ellen szegezve, s balkezeiket hátratéve. A két kardhegy néhány perczig ravaszul kerülgette egymást, kézvágást keresve, s azután összecsapódtak finoman, alig hallhatólag. A két ellenfél egymás szemébe mélyeszté tekintetét, onnan lesve ki ellenfele szándokait.
Salistának csakugyan az volt az óhajtása, hogy ellenfelének az arczára adjon egy emléket. Ez nehéz vágás, mert az arcz a legjobban meg van védve a kar által.
E törekvés alatt Iván egy «kettős» vágást intézett ellene, mely szokatlan gyorsaságot feltételez, s e vágással talált. Salista jobb karjának felső izmát vágta át hosszában.
E vágás után azonban nem szokott rögtön vér jönni. Az izom sejtszövete magyarázza meg azt.
– Tovább! – kiálta Salista. – Semmi vér!
S most már felhagyott azzal a szándékkal, hogy ellenfele arczát bélyegezze meg; elővette mesterfogását, az altest-vágást, mely oly nehezen védhető, s ha talál, gyakran halálossá válik. A ki nem jól védi, bizonyosan megkapja, a ki jól védi, a másik perczben a fejére kapott vágást.
Iván pedig azt tette, hogy nem védte azt a vágást sem jól, sem rosszul.
Salista nem gondolt arra, hogy a párbajkardok rövidebbek szoktak lenni, mint a gyakorló kardok és a lovas harczi szablyák, vagy azt felejtette ki a szemmértékezésből, hogy ellenfelének szokatlanul hosszú karja van.
Iván nem védte a hasvágást, felemelte előtte a karját, elhagyta ellenfele vágását a teste előtt suhanni két vonalnyi távolban az eleven bőrétől, s a helyett visszavágott neki, s ugyanoda, a hol először vágott a karjára hosszában, oda szabott egy másodikat keresztben.
Itt van a kettő «előre!»
A keresztvágás által a mi különbség volt izomerőre nézve a két férfi között, meglehetősen ki lett egyenlítve.
Hanem Salistát ez a második vágás egészen dühbe hozta.
Veszettül, mint egy sebzett fenevad, rohant, nagyot ordítva, ellenfelére, s teljes erejéből vágott kettőt annak a fejéhez. Úgy vágott, mint a mészáros a taglóval. Csoda, hogy mind a két kard darabokra nem tört.
Iván azonban szabályszerűen felfogta magasra emelt kardmarkolatával mind a két vágást, úgy, hogy még keresztül sem csaphatott a kard rajta, s mielőtt ellenfele a harmadik vágást intézhette volna, á tempo visszacsapott rá egy gyors «elővágással» s e csapás teljes sulyával Salista fejét és arczát érte.
Jó szerencse, hogy a kard könnyű volt, mert koponyáját ketté hasította volna.
Salista egy pillanatig ingadozott a vett csapás után, balkezét önfeledten előre kapva feje védelmére, azután oldalt tántorodott s elbukott kardmarkolatára támaszkodva. Segédei odafutottak hozzá, hogy felemeljék s félrevigyék.
Iván kardját hegyével leeresztve, ott állt márványhideg, szenvnélküli arczczal.
Segédei üdvözölve siettek hozzá.
– Meg vannak-e azok az urak elégedve? – kérdezé Iván.
– Szeretem hinni, hogy meg vannak elégedve – mondá Ödön gróf. – Ezt jobban nem lehetett csinálni. Az ügy be van végezve.
Azzal visszabocsáták Ivánt a mellékszobába, hogy ismét felöltözzék.
Midőn Iván a terembe visszatért, már akkor ellenfele felocsudott kábulatából. Mind a két orvos vele volt elfog lalva. Az egyik a fején, a másik a karján kapott sebeket tapasztgatá.
Iván lovagias szokás szerint odament hozzá a kibékülésre.
– Megbocsáss, bajtárs!
Salista cordialiter nyújtá eléje balkezét:
– Ah! szót sem érdemel. Derék vágás volt. Ez az utolsó. A másik kettő nem számít semmit. Mondtam, hogy két «vor»-t adok. Hanem a harmadik az emberséges ütés volt. Nem tesz semmit. Egy hét mulva begyógyul.
Iván kérdezé az orvosoktól, hogy nem veszélyesek-e a sebek?
– Katonadolog! – viszonzá helyettük Salista. – Ilyent százat osztottam én másnak. Ideje, hogy én is kapjak egyet. Fel sem veszem. Hanem valami fáj mégis nagyon, a mit sem arnika, sem jégburok meg nem enyhít. A mit csak te gyógyíthatsz meg, a ki adtad. Valld meg, igaz hitedre, hogy voltál te valaha katona.
– Hát hogyne lettem volna? – mondá Iván. – Huszárhadnagy voltam a szabadságharcz alatt.
– No hát vigyen el az ördög, mért nem tudtad ezt hamarább mondani? Micsoda ezrednél szolgáltál?
– A Vilmos huszároknál. Valószinüleg én vagyok az az utolsó ember, a kit te, mikor mind levágtad őket, meghagytál közülök hirmondónak.
Hahotával kaczagott mindenki, legjobban maga a sebesült.
Az orvosok szidták, hogy ne nevessen, mert minden flastrom felválik a képén a sebéről.
– Jól van no – mondá Salista. – Hát csak a fél szájammal fogok nevetni. Az Isten áldjon meg bajtárs. Már most fel sem veszem a vágást. Csak, hogy katonától kaptam; csak hogy nem komisz diga civilista volt, a ki megvagdalt! Gyere, csókold meg a másik pofámat, a hol nem vágtál meg. Így ni. Puszit, bruder. A jobbomat nem nyújthatom, mert arra keresztes rendet rajzoltál. Az is jó volt. Huszárvágás. Már így nem bánom.
És azzal összecsókolóztak az ellenfelek.
Hanem Salista egy percz mulva megint elalélt a vérvesztéstől, s Iván ölébe vette a fejét, úgy tartotta, míg bekötözték s azután segített őt hintójába átszállítani.
– Fidelis egy ficzkó! – mondták egymás között a kitünő gentlemanek.