A MÁSIK FEKETE GYÉMÁNTOK.

Ivánnak ezen éjszakán nem volt szerencséje tudományos kisérleteivel. Számvetéseiben egyre csalatkozott s félórai munka után jött rá, hogy az alaptételekben hibázott el egyetlen betücskét. Az a betü azután az egész számlánczolatot összezavarta. Vegytani kisérletei sem sikerültek. Ügyetlenkedett. A tenyerét is megégette, mert az elszigetelő üvegnyél helyett a forró csiptetőt fogta meg. El nem tudta gondolni, mi lelte ma?

Mindig az a melancholikus paraszt-nóta járt a fülében, a mit az este hallott. A németek úgy hívják az ilyen fülből kimenni nem akaró vendéget, hogy «singedl»; mi nevezzük «dudolkának».

Beköszönt az a legpedansabb tudósnál is. Meghall egy nótát, s egész nap ki nem megy a füléből, ott hangzik minden tanulmányán keresztül, vele alszik el, vele ébred; s azon veszi észre magát, hogy minden syllogismusát annak a dallamára fogalmazza. Szeretne tőle menekülni, de nem lehet. Ahhoz veri az ütenyt a percz-inga, azt fujja az alcohol-lámpa, azt fütyöli a gőzgép szellentyüje, arra megy ki minden sor, a mit olvas.

«Mikor fésültelek,
Úgy-e, nem téptelek?
Mikor mosdattalak,
Úgy-e, nem szidtalak?»

A dallam maga oly egyszerü, tán a hangban kellett valami sajátságosnak lenni. Olyan busongó, méla és mégis meleg hang volt az, a mi ezt énekelte. Valami parasztleány lehetett.

Mindenesetre alkalmatlan. Zavarja az embert.

Holnap este meg fogja tudni, hogy melyik énekel a nők közül? s azt mindjárt lerendeli a szénizzasztóhoz. Onnan nem hallik ide a nóta; ha ugyan addig ki nem megy a fejéből.

Pedig nem ment ki.

Másnap a tárnába sietett korán reggel Iván; a légváltó kemencze derekasan működött, már csak egy tizedrész könlég volt vegyülve a tárnák levegőjéhez, s a szelelő kapukat félig be lehetett csukni. Iván ráért a tárnán kivül tölteni az időt.

Mikor a délharang jelt adott a munkásoknak a szakma félbenhagyására, megint felhangzott az a boszorkányos nóta. Az ebédre siető pórnők között énekelt valaki.

Gyönyörü, tiszta csengő hang volt, mint az erdei rigóé, a kit még nem tanítottak kintornára énekelni, csak a maga vad dalait csattogtatja.

A leányok közül, a kik csoportban haladtak el előtte, könnyen kiveheté az énekest.

Egy fiatal leány volt az, legfeljebb tizenhat éves. A kék mellényke a legtökéletesebb szűzi formákat tünteté ki minden szorongató vállfüző nélkül, s a mint kurta piros szoknyájának egyik szeglete munkaközben övébe fel volt tűzve, a még kurtább ing térden felül engedé láttatni lábait. Azoknál tökéletesebbet Hébének nem faragtak. Karcsu, szük bokák, domboru lábfejek és egyöntetü szépségvonalak. A leány feje tarka kendővel volt körülkötve, s minden haja az alá szorítva. Arcza kormos volt a szénportól, mint a többieké, hanem e szénporon keresztül is meg lehetett becsülni a szépséget, mint a műértő megbecsüli a rozsdán keresztül az antikot. Sajátszerü bűbáj volt e vonásokban, szelidség és dévajság, szabályosság és kivétel, sűrű fekete kigyózó szemöldök és szelid, mosolygó, piros ajkak; földi szenny és túlföldi gloria.

S volt valami ez arczon, a mit nem takarhatott el a szénpor: az a két nagy fekete szem, az a két nagy fekete gyémánt. Csillagokkal teljes sötétség!

Mikor azokkal a szemekkel odavillantott Iván szemeibe, úgy érzé a tudós, mintha ezek a gyémántok valamit oda karczoltak volna arra az üveg-phiolára, a miben szivét tartogatja, jól conserváltan, érintetlenül. Azt az üveget még át is furja az a két fekete gyémánt.

A pórleány üdvözlé gazdáját s a jó nap kivánását mosolylyal adta, s mosolygó ajkai közül a legszebb fogsor gyöngye világlott elő.

Iván úgy érzé, hogy meg van igézve. Elfeledé, hogy miért jött ide s mit akart mondani? Megállt egy helyben s utána nézett a távozó nőknek. Várta, hogy visszatekint még egyszer a leány. Az visszavette volna az igézetet. Mert jegyezze meg magának minden leány, hogy az első nyíl hegyét, a mit első tekintetével a férfi szivében hagyott, ha visszanéz rá, ismét kivonja abból. A férfi azt fogja rá mondani: «Közönséges nő!» s elvesz a varázslat.

Hanem a leány nem tekintett rá vissza, pedig egyik társnője, ki háta mögött ment, nevén is kiáltá: «Evila!» arra sem fordítá vissza fejét. A társnő csintalan dolgokat suttoghatott fülébe, a leány csak vállat vont azokra. Azután társnőivel együtt letelepedett a hosszu, nyitott szinbe s ott leült a földre és előkereste tarisznyáját, kivett abból egy darab fekete kenyeret meg egy füzfa-almát, és ebédelt.

Iván ámolyogva tért haza. Először életében jutott eszébe, hogy milyen üres ez a ház. A csillagrendszer nem érdekelte most. Maga is olyan pályakörében megháborított bolygód-formán érezte magát.

Mindenről jegyzéket szokott vezetni. Volt egy könyve, melyben minden munkásának kiléte be volt jegyezve. Ezt is practicus indokból kezelé. Tudta, hogy a jó erkölcsü, becsületes munkás drágább bér mellett nagyobb haszon, mint a korhely és gyanus, olcsó díjjal. Azért minden egyes munkásáról fel szokta jegyezni, a mi annak magaviselete felől megtudható volt.

E név után: «Evila,» ez a jegyzet állt: «Fiatal árva; keresményéből tartja nyomorék öcscsét, a ki mankón jár s fulladva beszél. Városba nem jár.»

Bizonyosan látta ő már azt a leányt másszor is, de nem ügyelt rá. Hisz minden szombaton maga szokta kifizetni munkásainak a bért, olyankor a számoktól nem látja az ember a szemeket.

De hát most hogyan látta meg e szemeket?

Jegyzőkönyvében ezuttal nem szaporodtak a vegytani és csillagászi tanulmányok. Hiszen több ága is van még a tudománynak. Például az archæologiai mysticismus.

Egy geologra és antropologra nézve az is nagyon érdekes, hogyan rajzolták a teremtés munkáját a régi bölcsek? Mit képzeltek ők az özönvíz előtti időkről?

Mammuthokról és Saurusokról ők nem tudtak még semmit. De tudtak az angyalokról és ördögökről, az óriásokról és Isten fiairól. A mysticismus az «elesett angyalok»-at nevezi «Isten fiai»-nak. Egy régi iratban Egregores a neve azon angyaloknak, kik elhagyták az eget a földért s lejöttek édessé tenni a bűnt. Ha férfi angyal volt, nő nem tudott neki ellenállani, ha nő angyal volt, minden férfi meghódolt neki s sietett vele elkárhozni. Járed idejében jöttek le az égből, a Haemon hegyéről szállva alá. Kétszázan voltak. A halandók és bukott angyalok ölelkezéséből származtak az Eliudok, Nephitimek és óriások. Az óriások emberevők voltak. Az elpártolt angyalok közt legbűnösebb volt Azáel, a legcsábitóbb Szemiázáz; mind a kettő megkötözve fekszik a Dudáel puszta közepett, eltemetve nehéz kövek alá, Rafael és Michael angyalok által. S ott fognak feküdni hatszáztiz emberöltő időn keresztül, s akkor megitéltetnek az Úr által. Kainán fiai voltak a legelsők, kik a lángruhákba öltözött női angyaloktól elhagyták magukat csábíttatni, s azontúl égett a föld lábuk alatt, bárhova léptek.

Milyen együgyü mesék, miket a hajdankor tudósai olyan komolyan adtak elő.

Hisz a diluvium előtt még ember nem is élt. A Nephitim és Eliud lábszárcsontjai nem mások, mint az ős szarvorru maradványai, s ha az Egregores vezérükkel, Szemiázázzal hatszáztiz emberöltő időre voltak fogságra itélve, az az idő ugyan régen eltelt, s most már kellene látnunk őket.

De hát nem látjuk-e őket? Nem járnak-e közöttünk? Ki tudja azt? Ez az arcz olyan, mint azoké lehetett.

Ilyennek adhatja a képzelet az ördögök arczát, a mikor még angyalok voltak!

Mennyei fény és pokoli árny, mely egyesülni akar a földi életben.

Az egész Nephitim és Eliud traditió mese, absurdum, chimæra! Hanem ezt az egyetlen egy arczot semmi geologia, archæologia el nem birja disputálni innen! Ez a Nephitim leánya!

De hát mi ez, egy komoly, egy tudományosan képzett embernek az agyában? Ez a minden rendszeren keresztül-kasul száguldó phœnomen? Mi a neve ennek az új vegytani szüleménynek, a mi a számításon túl eredményül?

Szerelem? Az nem lehet. Az a bölcsek definitiója szerint két ellentétnek rokonszenve, a mikrokosmos középponti napja, mely életre melegít, stb. Tulajdonképen a bölcsek maguk sem tudják, hogy micsoda? De ahhoz két lélek találkozása kell, hogy szerelem legyen.

Tehát állati ösztön? Akkor ki venné figyelembe? A bölcs parancsol ösztöneinek, nem azok ő neki.

Kiokoskodta végre. Egészen szabályos és neutralis érzelem az, minden kábító sublimátum, s minden corrosiv præcipitatum nélkül. A szánalom érzete az. Szánalom egy szegény, fiatal gyermek iránt, ki apa, anya nélkül maradt, s kinek még a mellett egy szegény nyomorék testvért is kell tartani, a kit nem enged házról-házra koldulni, hanem haza hordja neki falatja felét; drága orvosságot vesz neki a patikában, s maga száraz kenyeret s fűzfa-almát ebédel mellette; és mégis jó kedve van, és erkölcsös, becsületes; még hátra sem tekintget. Óh! bizonyára Iván egészen megnyugtatta magát a felől, hogy mikor e szénlepte nájász-arczot meglátta, a szánalom mozdult meg szívében, s mikor e térden felül felleplezett nymphai lábszárakra tekintett, nem jutott eszébe más, mint az, hogy milyen kár e gyönge lábaknak a durva szénporondot járni.

Feltette magában, hogy ez egészen emberbaráti érzelmet nem fogja magától elutasítani, sőt azt engedi következetességre fejlődni.

A metaphysica szerint a jótékonyság, a szánalom és a hála: rokonérzelem a szerelemmel és a gyönyörrel; de épen azért, mert rokon, vele nem azonos, valamint nem azonos a testvérek közti szeretet a hitvesek közti szeretettel.

Valóban egészen más dolog szegény árva parasztleányokkal jót tenni, mint beléjük szeretni.

A következő szombaton este, mikor a munkások eljöttek heti-bérüket kivenni a gazdától, ki maga volt a pénztárnok is, Evila legutolsónak maradt. Ugy illett, mert ő volt a legfiatalabb.

A kis lakháznak volt egy nyitott folyosója, arra volt kitéve egy festetlen asztal, a melyre Iván le szokta számlálni a munkások bérét, beirva egy nagy vonalzott könyvbe, ki mennyit dolgozott, s mi jár neki érte?

Evila is odalépett az asztalhoz. Egy pár társnője, kivel együtt szokott hazamenni, ott várt rá a kapuban.

A leány most is úgy volt öltözve, mint egész héten; csupán a piros szoknya nem volt feltürve a végzett munka után. Arcza most is poros volt a széntől.

Mikor odaállt a leány az asztalhoz, Iván a jótékony nagylelküség philosophi nyugalmával mondá neki:

– Gyermekem! Én elhatároztam magamban, hogy neked ezentul kétszeres napibért fogok adni.

– Miért? kérdezé a leány, s azokat a nagy fellegbontó szemeket bámulva emelte fel rá.

– Azért, mert hallom, hogy egy nyomorék testvéred is van, a kit te napi-keresményedből tartasz; alig marad, a miből ruházkodjál. Tudom, hogy becsületes, jó erkölcsü leány vagy. Én azokat szeretem megjutalmazni, a kik jól viselik magukat. Mától fogva kétszeres napi-bért kapsz.

– De én nem veszem azt el! felelé rá a leány.

Most Ivánon volt a bámulás sora.

– Miért nem?

– Azért, mert ha ön énnekem több bért ád, mint társnőimnek, minden ember azt fogja mondani, hogy én önnek szeretője vagyok, s akkor én meg nem maradhatok a telepen társnőimnek boszantásaitól.

Iván egészen meg volt zavarva e naiv, természetes, egyszerü és merész felelet által.

Semmi mondanivaló sem jutott eszébe tovább.

Kifizette a leánynak a rendes heti járandóságát. Az egész közönyösen összehajtotta a forintos bankjegyeket, s ott az ő szemeláttára, legkisebb sejtelme nélkül a kaczérságnak, kétfelé nyitá keblén a ruháját s oda bedugta a pénzt az inge alá.

Azután jó éjszakát kivánt, bókot csinált és elment.

Iván szédelegve tért vissza szobájába.

Ezt a kedélyállapotot még nem ismerte. Sokat olvasott a világban is járt eleget, asszonyt is látott sokat, de azt, a mibe most jutott, nem birta magának megmagyarázni.

«Nem szeretné, ha azt hinnék felőle, hogy szeretőm! Fél, hogy akkor nem maradhatna meg a telepen. Tehát fogalma sincs még róla, hogy egy «úrnak» a szeretője nem hord többé a talicskán kőszenet a telepre. Azt sem tudja, hogy mi az a «szeretőnek» lenni? Hanem azt tudja, hogy attól őrizkedni kell. Mily komolyan beszélt, és hogy mosolygott hozzá! Sem arról nem volt tudomása, hogy mosolyog, sem arról, hogy komolyan beszél. Egy vadember az angyal stádiumában.»

«Azt már tudja, hogy szép; de azt még nem tudja, hogy ez a szépség mit ér? Beszél olyan dologról, a mit sejteni erény, de már tudni bűn.»

«Mennyivel különböző a többi némberektől! Selyemben és mezítláb-járóktól egyformán.»

«És a mellett valóságos mintaképe a bibliai Évának. Nem a milyennek azt az archæologok összerakják, hanem a hogy azt a költők legnagyobbika, Mózes, képzelmében megteremté. Az az Éva, a ki még nem tudja, hogy a mezítelenségért pirulni kell, a szépség typusa vadon, őseredetiségében, mosdatlanul. A ki még hajába nem rak szalagot, nyakára kagylót. A ki még a paradicsomban gyanútlanul jár-kel, s a kigyóval játszik. A ki tökéletes asszony egy férfiúval szemben, de még egészen gyermek önmaga előtt, s máris anyai szeretetre fejlődött egy nyomorék testvér irányában. Termete plasticai minta, arcza tele lélekkel, szemei varázslók, hangja érzelemgazdag, és kezében a targoncza nyele, lelkében a mindennapi kenyérkereset gondja: arczán a munka fekete rozsdája, és dalaiban útféle ostobaságok.»

«Milyen kár érte!»

És azután azt is utána gondolá:

«Milyen kár másnak!»

Iván egészen ki volt forgatva régi kedélyhangulatából.

A megszokott, magas földöntúli szellemek elhagyták s meglepték helyette, a kiket eddig nem ismert. A daemonok, a kik szent Antalt kisértették a pusztában. Az álmatlan lidérczek, a forró vér koboldai, kiket az ascéták szeges cingulumokkal űztek ki elfoglalt lakhelyeikből, kiknek ellenharczosául a testkinzó remeték maró hangyákkal rakták tele öltönyüket.

Mindenütt az a csábító alak állt közötte és a hideg tudomány eszközei között. Ha vegytani kisérleteihez fogott, ha az olvasztó kemencze alá fekete szenet rakott, s e szén elkezdett izzóba átmenni, abban is azokat a fekete szemeket látta, a mik izzanak és égetnek. Ha az összeköttetéseikből szabaduló gázok sistergése elsüketíté füleit, úgy tetszék neki, mintha azon keresztül is az ő szavait hallaná, s midőn kezébe vette a tollat, hogy természetrajzi képleteket rajzoljon vele tanulmányai szélére, egyszer csak azon vette észre magát, hogy azt az arczot körvonalozta oda, és jól eltalálta vonásait.

Akármit vett elő, az visszavezette e gondolathoz.

A penészszagu könyv, mit szórakozására elővett, hirhedett férfiakról beszélt neki, kik őrjöngtek nem rangjukhoz született asszonyokért. Douglas lord egy juhásznéba szeretett, s minthogy az nem akart ő érte herczegnővé lenni, a mylord lett annak a kedvéért juhászszá, s őrizte vele együtt a juhokat. Pelletiér gr. egy czigány-leányt vett nőül, s elment vele együtt utczai zenésznek. Bernadotte, svéd király, egy libapásztort kért nőül, s csak azon múlt, hogy az nem ment hozzá. Habsburg-Lotharingi János, császári herczeg, egy falusi postamester leányát vette nőül, egy másik osztrák császári herczeg egy provincziális szinésznőt. Nagy Péter czár neje egy falusi pap leánya volt. Egy Napoleonida egy mosónőt vett el, ki előbb szeretője volt.

És hát miért ne? Nincs-e a daróczban is szépség, kellem, hűség, igaz szív, mint a selyemben?

Ellenkezőleg! Nincsenek-e amott a magas vétkek?

Zoraia Albohacennel saját gyermekeit öleti meg; pedig királyleány volt. Faustina a lupanárt látogatta s bért szedett szeretőitől, pedig apja császár és férje divus (isteni) volt. Astorgas marquisnő férjének, mikor alszik, egy hosszu hajtűt szur a szívén keresztül. Semiramis temetőt alkot megölt férjeinek síremlékeiből. Ottó királyt a neje egy keztyüvel mérgezi meg. Nápolyi Johanna maga fonja meg a zsineget, melylyel királyi férjét megöleti; Jeanne La Folle pedig halálra kinozza hitvesét. Katalin czárnő megcsalja s megöleti uralkodóját és úrát. Hát a Borgiák, a Tudorok, a Cilleyek, a kiknek asszonyai mind arról nevezetesek, hogy Aphrodite övét koronájuk körül csavarva viselték?

S nincsenek-e a magas erények idealant?

Gaussin, a komédiásnő, ki a gazdag imádó charta blancajára a milliók helyett ezt irja: «örökre szeret!» Quintilie, a másik komédiásnő, ki elharapja nyelvét, hogy összeesküvő kedvesét el ne árulhassa a kínpadon. Alice, ki férje helyett párbajt fogad el és elesik. Az abelérák, kik kedveseikért mákonynyal ölik el magukat, és mindazok, a kik ide alant tűrnek, szenvednek, hallgatnak és szeretnek!

Még a philosophia és a história is Iván nyugalma ellen szövetkezett.

Hát még az álmok!

Az álom az a tündéri tükör, a melyben az ember olyannak látja magát, a milyen volna, ha saját vérére bizták volna, hogy alkossa meg magát. A kopasznak álmában haja van!

Az imádott alak, kit el nem birt érni ébren, azt kényszeríti megjelenni álmában és úgy jelenni meg, a hogy neki tetszik. Az álom a leggonoszabb kerítő.

A következett hét végefelé azt kezdte észrevenni Iván, hogy tökéletesen elvesztette jó, ép eszének a használatát.

Mentül jobban erőltette lelkét az abstract elméletekhez visszatérésre, annál jobban fellázadtak ellene dæmonai.

Utoljára egy este az történt vele, hogy mikor épen egy chlor-gáz kisérleten fáradozott, úgy aláfűtött a görebnek, hogy az szétpattant s úgy teleszórta üvegcserepekkel és parázszsal másfelé mélázó arczát, hogy nem győzte a támadt sebhelyeket teleraggatni angol flastrommal. Arra persze nem is gondolt, hogy az által egy cseppet sem lett szebb az arcza, hogy az orrán keresztbe egy fekete flastromszeletet ragasztott.

Már ezért komolyan megboszankodott magára.

Hisz az egy eszeveszett ember, a kivel neki dolga van; ennek végét kell vetni. Vagy így, vagy úgy.

«No hát, bolondulj meg! ha szerelmes vagy, hát azon majd segítünk. Vedd el a leányt. Bánom is én! Magam vagyok az egész familiám! nem parancsol senki. Vedd el, aztán lássunk egyéb dologhoz. Ez igy nem mehet tovább.

«Mesalliance!?

«Hat mértföldnyi kerületben nincs ember, a ki ezt a szót érti.

«Aztán, ha volna is?

«Jőjjön utánam a föld alá, mikor odalenn járok s koromtól fekete a pofám, aztán nézze meg, hogy pirulok-e miatta nagyon?»

A következő szombatig nem látta Iván a leányt.

Akkor, mint rendesen, ismét megjelent az, szokott találkozási helyükön, a nyitott folyosón, a fizető asztal előtt.

Ezuttal Iván, midőn leszámlálta Evila kezébe a hetibért, egyuttal fogva tartá az eléje nyujtott kezet. A leány mosolygott. Tán az Iván arczán keresztül-kasul raggatott fekete flastromokon.

– Hallod-e, Evila, még egyet akarok neked mondani.

A leány ránézett és hallgatott.

– Én téged feleségül akarlak venni.

A leány tagadólag ingatta fejét.

– Micsoda? szólt Iván kétkedőleg.

– Az nem lehet! felelt a leány.

– Nem lehet? Miért nem?

– Mert énnekem már van vőlegényem, a kinek el vagyok jegyezve.

Iván elereszté a leány kezét.

– Kicsoda az?

– Nem mondom meg! szólt a leány gyanakvó tekintettel. Mert ha megmondanám, ön bizonyosan elkergetné innen, vagy nem adna neki előmozditást. Pedig hamarább nem vehet el, mint a mikor tárna-legénynyé lesz.

– Tehát egy köznapszámos?

– Az ám!

– S te azt többre becsülöd, mint engem, a ki úr vagyok?

A leány vállat vont, fejét félrehajtá, szemszögleteiből egy kétkedő pillantást vetett Ivánra, mely azt még bódultabbá tette, s azután egész merészen rendbeszedte magát és megfelelt a kérdésre.

– El vagyok igérve régen, még az apámtól, anyámtól, s azt meg kell tartani.

– Ördög vigye apádat, anyádat! tört ki haraggal Iván; mit bánom én, mit igértek ők egy bivalynak. Én tőled kérdezem, akarod-e velem elcserélni a vőlegényedet?

Evila ismét tagadólag ingatta fejét.

– Nem lehet az! Az én mátkám dühös vad ember. Képes volna engemet megölni s önnek a tárnáját felgyujtani, mikor legjobban zúg a viheder. Jó éjszakát.

Azzal hirtelen elfutott a folyosóról, s a kapu előtt ácsorgó társnői közé vegyült.

Iván úgy vágta az asztalhoz jegyzékkönyvét, hogy annak minden sarka kiment a helyéből.

Egy pórleány, egy targonczatoló nőstény fenevad! Visszautasitja kezét és szivét!

És kiért?

Egy másik szurtos, rongyos, nyomorult, föld alatt furkáló parasztért! Egy vakandokért!

Iván nagy küzdelemre talált, midőn az éj magányában egyedül maradt.

Várt rá Asmodái és Leviathán.

Amaz azoknak az ördöge, a kik szerelemből megőrülnek; emez azoké, kik őrűltségből gyilkolnak.

Fellobogott benne az ascéta elfojtott szenvedélye.

Oh! őrizkedjetek a hideg, márványarczu szenttől, a nyugodt, szelid, becsületes embertől, ki az asszonyi arcztól félrefordul, ki az idegen bájak előtt lesüti szemeit, ki nem ohajtja azt, a mi a másé; mert ha annál egyszer kitör a lefojtott láng, az boszut áll, az kárpótlást vesz magának az eddig tűrt rabszolgaságért. A csélcsap szerelme kis kutya, hanem a remete szenvedélye oroszlán!

Ezzel az elszabadult oroszlánnal szivében járt-kelt egész éjjel szűk lakában alá s fel a tudás embere, le-ledobta magát nyugágyára, de nem pihenhetett meg; bőszült dæmonai tovább üldözték.

Eszébe jutott mindaz, a mit ritka incunabulákból olvasott, a rémtörténetek szentnek hiresztelt emberekről, kiket egész környék tisztelt, becsült, s kik egyszerre egy pár fekete szem miatt megbolondultak, s sorba mentek a hét főbünön, s csináltak belőle hetvenhetet; az őrjöngőkről, kik Isten tiltó kezén keresztül törtek szenvedélyük tárgya után. Eszébe jutott a Cenci történet, átkozott vérrel lemosott átkozottabb csókok. Ninon fia, ki megölte magát, mert anyját szépnek találta; Oedipus és Myrrha, Salomé, szent János fejével egy táncz jutalmául; Thamár, Absolontól széttépett ruháival; Dinah, egy kiirtott város férfihulláinak halmán; Iréne szultána mosolygó feje, leütve szerető férje által… De minek a szent mesék? hisz itt van Pitaval! A rettenetes lélektani talányok, a hol rögtöni az átmenet a szentből az ördögibe.

Iván tudta érteni, tudta érzeni annak a lelkésznek szívháborgásait, a ki megszeretett egy szép parasztnőt, gyónás ürügye alatt magához csalta, egy csókért megölte, s azután nem tudta hova elrejteni a hullát. Széttépte darabokra, a hányat, annyifelé dugta. Egyet vízbe dobott, mást elásott, harmadikat elégette.

Oh! ő ezt mind meg tudná tenni. És ügyesebben, mint az a pap.

Vannak édes mérgek, rejtélyes varázsitalok, mik a vérbe tüzet gyujtanak, s a szemérmetességet eloltják. Ő ismeri azokat. Nemcsak Bánkbán feleségét ronták meg azzal. Hanem az, a kit ily méreggel Astarte mysteriumainak megáldoztak, megőrül, elszárad, elvész utána.

De az nem jönne napvilágra soha.

Hát ha elvész, meghal, megölve ott marad? a hulla, a kitől már nincs kérni semmit! akkor igen jó csendes hely van a számára.

Mikor az a tó a kőszénbarlangban visszavonul, a rejtélyes odu labyrinthjában nem egy olyan hely van, a hova egy megölt leány holttestét el lehet rejteni. Ott nem sejtheti, nem keresheti senki. Ez a víz nem árulkodik, ez a sír nem veti fel halottait. Csak késő századok mulva, mikor már ezeket a sziklákat is feltépik, fognak majd ráakadni egy emberi holttestre, mely kristálylyal van bevonva s maga is kővé vál s hogy fognak az akkori idők tudósai teleirni foliánsokat a felől, hogyan került az eocene korszakán alul, a kőszén és porphyr-alak lások közé egy emberi alak?

Hahaha!

Nevetett. Odáig jutott.

Vagy pedig úgy tenni vele, hogy vegytani úton kivonni az egész testből azt, a mi ércz, kohóban, olvasztó-kemenczében, lombikban egy maradék salakot higgasztani le belőle, s abból azután egy karpereczet készíteni, s viselni a kéz csuklóján az egész leányt örökké.

Ez volna még a kézfogó; ez volna a házasság!

Mit?! Ha szabad volt ezer meg ezer csillagnak fellázadni az Isten ellen, a nap ellen, kirugni a pályakörből s egy őrült parabolával kirohanni az álló csillagok közé, hát egy embernek ne volna-e szabad?

Iván úgy érzé szivében, mintha ő volna az az üstökös, kit önlángja a végtelenbe visz. Úgy dobogott, úgy hullámzott e szív, mint mikor egy rabszolga elszabadul s saját urát lába alá taposva, annak parancsolatokat ad.

Jaj annak, a kit útban talál!

Iván az ágyon feküdt, őrült szívdobogása felkölté onnan.

Hát «ki» az a szív?

Én vagyok-e «ő», vagy ő az «én?»

Iván felmagasult s nehéz öklével, pedig jó férfi-ököl volt! úgy ütött egyet a szivére, mintha gonosz ellenségnek lett volna szánva az ütés.

Hallgatsz?!

Ki itt az úr? Te-e, vagy én?

Végezd a dolgodat, szolga! Én vagyok a te urad és királyod! A te dolgod pedig semmi egyéb, mint a kék érből felszivattyuzni a carbonicumot, átkergetni a tüdőre, a tejmirigyből átszívni a chilust, vért alkotni belőle, az artériákat ébren tartani, a vénák zsilipeit kinyitni! Bajodat atrophiának, hypertrophiának hivják, de úr nem vagy itt! Mert az úr az akarat!

És midőn szivét oly kegyetlenül megütötte e férfi, úgy tetszett, mintha saját magát, mint egy bűvtükör alakját látná megjelenni maga előtt, s e másod-alakjával saját énjének kelne küzdelemre. Mintha az a bűnszomjas arcz szemei előtt állna idegen emberként, ki saját vonásait. rabolta el.

S midőn öklét fenyegetőleg maga elé taszítá a levegőbe, mintha az előtte lebegő tüneménynek adna ütést, lezúzót, megsemmisítőt, s mintha mondaná neki: «Többé ily arczodat ne lássam magam előtt».

És azzal, mint a mágusz a meghódított dæmont, kényszeríté szivét, hogy leüljön vele az iróasztalhoz csendesen, és figyeljen nyugodtan a prózai számadások tételeire, és kisérje elvont figyelemmel a hideg kétszerkettő örök igazságait, míg körüle a vérben és rózsafényben uszó légkör lassan áttisztul és átlátszó lesz, mint a világ-æther, melyen keresztül vonulva hallatják a planéták a nem emberi hallműszereknek szóló sphærák zenéjét.