AZ EMBEREVŐ.

Ivánt a reggel szürkülete még iróasztalának lámpája előtt találta.

Mikor a hajnalfény és a lámpa már kettős árnyékot kezdtek vetni papirjára, eloltá a lámpát.

Hazatért magához.

Lelkében ki volt egészítve a terv, a mit végrehajtani fog.

Tiszta, angyaloktól jóváhagyott terv.

Vasárnap reggel volt.

A szénizzasztók gépei ilyenkor pihennek. A nagy vízmedencze, mely a gőzszivattyúkat táplálja, vasárnap reggel a munkásoknak van átadva, hogy abban a hetes szennyet magukról lemossák.

Hat órától hétig a női munkásoknak van átadva a medencze langyos hulláma a fürdésre; azután fél nyolcztól kilenczig a férfiaknak.

E nagy medencze szivattyúgépéhez vezető kulcsot szombat este Ivánnak szokta átadni a gépmester. Kiváncsi, pákosz, alkalmatlan ember ne férhessen oda.

Ivánnak soha sem jutott még eszébe, hogy e kulcsnak hasznát lehetne venni.

A szivattyúgép fülkéjéből egy tükörüveg ablakocska nyilik a medenczére. Innen lehet a gépből kitekinteni, ha nincs-e a medencze vizállása megzavarva, mikor a szivattyúk működnek.

Pedig ott vasárnap reggel hat órakor olympi látvány lehet!

Evila is ott van!

Iván leakasztá a szegről a kulcsot, és zsebébe dugta.

De nem hat és hét óra közti időben, hanem nyolcz óra után. A férfi-munkásokat akarta meglesni.

Miért?

Mert tudta azt a szokást a tárna népe között, hogy a kinek szeretője vagy jegyese van, az annak a nevét a mezetlen testére szokta tűszurásokkal kipontozni. Azt az embert akarta megtalálni, a ki Evila nevét viseli.

Honnan került tárnamunkásaink közé ez a vad indián gyöngédség? Régi ez már. Más európai népnél is megvan.

A férfiak kedveseik nevét vállaikra, karjaikra tætovirozzák, tűszurásokkal, miket aztán tetszés szerint czinoberrel, vagy berlini kékkel bedörzsölnek. Az ilyen irás aztán ott öröklik. Többnyire egy páros szív, nyillal átlőve, vagy két galamb, vagy a bányászjelvények: kalapács és csákány vannak a név fölé pontozva.

Nők közül csak azok utánozzák ezt a divatot, a kik nem mennek férjhez. Ők nem a karjaikra pontozzák ki a nevet és jelvényeket.

Néha aztán úgy jön, hogy az örökre odairt nevet jól esnék letörölni az albumról. Az is egyszerű dolog; hólyaghúzó flastromot ragasztanak az egész névre, s az aztán leveszi az irást, a pergamennel együtt. Nő helyébe új bőr, s új nevet lehet rátætovirozni. Valóságos palimpsest.

Némelyik azonban nem olyan scrupulosus. Alája pontozza az új nevet a réginek, s hagyja nőni a lajstromot, míg minden üres tér megtelik vele.

Ivánnak nem nagy fáradságába került megtalálni azt, a mit keresett. A mint a koromlepte alakok lemosták vállaikról a szennyet, mindjárt megtalálta az egyiken Evila nevét. A név betüi kékek voltak, a kettős szív fölötte piros.

Az egyike volt a legértelmesebb, legszorgalmasabb munkásoknak. Igazi neve Szaffrán Peti, gúnyneve társai közt «az emberevő».

Iván előtt rég feltünt ez az ember, sajátszerű magaviselete által.

Hallgatag volt, soha sem szokott senkivel feleselni. Ha gunyolták, ha ingerkedtek vele, hallatlanná tette, látott dolga után. Nem panaszkodott semmi bajáról, s nem járt a többiekkel sem templomba, sem korcsmába.

És különös ellenszenve volt a gyermekek iránt. A mint egy közelébe akadt, azt űzte, kergette, fogakat vicsoritott rá s megdobálta, a míg érte. Féltek is tőle valamennyien. Gyermekes asszonyok dugták előle porontyaikat, mikor már jött.

Pedig különben igen jól ki lehetett vele jönni mindenkinek.

Iván megtudta, a mit keresett, s azzal hazament és kapujába kiállva, várta, míg a tárnamunkások egész csoporttal megindulnak a közel faluba, a déli misére. Látta Evilát is köztük.

Hideg vérrel vizsgálta már, tudományosan meghatározva magában, hogy az egész különösség, a miért ez az arcz oly feltünő, onnan ered, hogy az több faj sajátságainak keverékét egyesíti magában. Ilyen külön emberfaj-typus Cuvier szerint van három, Blumenbach szerint öt, Prichard szerint hét, és Desmoulin szerint tizenhat.

Az előttünk álló alak valami vegyülete az ural-altajinak az aramæivel, némi vonatkozással az austro-kaukazihoz. A kicsiny kéz, láb, a karcsu termet, a keskeny, gömbölyü homlok, az emelt finom orr, a finom fekete haj: azok az ind typusra mutatnak; hanem a felvetett felső ajk, a kigyóvonalu szemöldök a szláv-scytha eredetről tanuskodik; az égő nagy szemek az aramæi race tulajdona; az áll, az arczszín a malay-i faj sajátsága, melyen azonban uralkodik a kaukázi faj kizárólagos kiváltsága: az elpirulhatás. Csak a kaukázi fajnak adatott meg, hogy el tudjon pirulni s ennek saját magyarázata van a sejtszövet alakulásában.

Ezt magyarázta meg magának Iván, mikor Evilát ismét meglátta maga előtt elhaladni.

«Hát a vőlegénye miért nem kiséri a leányt a templomba?»

Az leült a tárna légtisztító kemenczéje elé, s két tenyerébe támasztva állát, bámult a világba.

Iván odament hozzá.

– Jó reggelt, Peti!

– Jó reggelt.

– Hát te mit csinálsz itt?

– Hallgatom a szelet, a mi a föld alól jön.

– Hát te miért nem mégy a templomba?

A munkás felnézett az urra s azzal felelt neki, hogy:

– Hát ön miért nem megy a templomba?

– Én kálvinista vagyok, s nekünk itt nincs templomunk.

– E szerint ön el fog kárhozni.

– Mikor egyedül vagyok, imádkozom.

– Én pedig soha sem szoktam imádkozni.

– Miért nem?

– Mert nem vétek senkinek, nem lopok el semmit, s ha van Isten, az jobban tudja, hogy nekem mi jó, mint én magam.

– Nincs igazad, Péter! Ebben a dologban külömbség van a tanult ember és a természet fia között. Engem minden bajomban, minden kételyemben megnyugtat a tudás, a bölcselkedés; minden kisértetben megóv a tapasztalt ész, a következmények előrelátása; de a magad sorsu ember nem úgy van; ki nem bir egyéb tudással, mint a mit kézimunkája körül gyüjtött, annak szüksége van hitre, reményre, vigasztalásra, bűnbocsánatra.

– Azt a pap nekem mind nem tud adni, szólt a munkás mogorván, s térdeire fektetett két karjára tette féloldalt arczát, s úgy tekinte vadul Ivánra.

Iván leült melléje a gerendára, s vállára tette kezét.

– Neked valami nagy bajod van, Péter.

– Az van.

– Valami nyomja lelkedet?

– Lelkemet, testemet, mindenemet.

– Titok?

– Nem titok. Ha meg akarja ön hallani, elmondom.

– Gyilkosság?

– Több annál.

– Nem veszélyes rád nézve, ha velem közlöd.

– Akár a piacz közepén kibeszélhetem; emberi hatalom nem bánt engem azért. Tudják felőlem elegen! Ha nem restell ön vele vesződni.

– Mondd el.

– Rövid történet az. Mikor húsz éves suhancz voltam, elmentem szerencsét keresni a tengerre; beálltam egy trieszti gőzösre fütőlegénynek. Braziliába mentünk lisztteherrel. Utunk odáig szerencsés volt; visszajövet megrakodtunk kávéval, gyapottal. Az egyenlitőn innen útba kapott bennünket egy tornadó, gépünket tönkre tette, árboczainkat letördelte, a hajót egy zátonyra verte s ott elsülyeszté. Egy része az utazóknak a dereglyén menekült odább; nem messze mentek, midőn a dereglye elsülyedt, s mind belefult a vízbe. A másik rész a tört hajó roncsából tákolt össze egy tutajt, s annak a hátán bizta magát a tengerre. Ezen a tutajon voltam én is. Harminczkilenczen voltunk együtt; köztünk a hajóskapitány, a kormányos, azután egy rio-janeiroi fiatal kereskedő, feleségével és egy kis három esztendős fiával. Több asszony és gyermek nem is volt velünk; mert a többiek a dereglyébe furakodtak, vesztükre. Ah! dehogy vesztükre! Boldogságukra! Hamar végeztek. A harminczkilencz közül kilenczedmagammal szabadultam meg. Bár ne szabadultam volna!

«Nyolcz napig hányódtunk a tutajjal a tengeren. Hajók mentek el mellettünk a láthatáron, a mik nem vettek bennünket észre. Akkor szélcsend állt be, s mi mozdulatlanul oda voltunk szegezve a sík tengerhez, egy csepp ivóviz, egy harapásnyi eledel nélkül.»

«Már akkor két nap óta nem evett senki semmit. Tizen már meghaltak éhen, ragályban.»

«A kilenczedik nap sem hozott menekülést; a nap égetőn sütött felülről és a tengerből vissza s felforralta agyvelőinket.»

«Este elhatároztuk, hogy egyet magunk közül feláldozunk; a kit a többiek meg fognak enni. Kalapba dobtuk neveinket, az ártatlanságra, a gyermekre biztuk, hogy huzza ki a nevet.»

«A saját nevét huzta ki.»

«Engedje el, uram, az ezután következtek elmondását. Sokszor, mikor végig álmodom azt, egész odáig, a hol a szerencsétlen anya megátkozott valamennyiünket, hogy soha ne legyen nyugalmunk e rettentő vendégség után, kiugrom ágyamból, s nekifutok az erdőnek és várom, hogy mikor változom át farkassá? Az jó volna nekem.»

«Csak kilenczen maradtunk élve ez átkozott lakoma résztvevőiből.»

«Ez nyom, ez éget, ez él bennem mindig.»

«A saját véremen kivül még egy idegen embernek a vére jár benem.»

«Rettenetes gondolatok üldöznek. A végitélet napján hogy fog egy csontváz sorba járni és elrabolt testét huszonhét embertől visszakövetelni!»

«Aztán az iszonyatos! A megevett emberhús-darab odabenn éhezik!»

«Én értem a kannibalok gyönyörűségét! Nem láthatok meg egy piros pozsgás gyermeket a nélkül, hogy eszembe ne jutna: hejh, milyen harapás esnék ennek a kövér vállába. Ha pedig egy nyávadt, beteges kölyket látok, épen elfog a düh: hát ennek miért kell élni? nem lehetne ezt mindjárt…»

A beszélőt itt elhagyta az emberi szó, csak ajkainak felnyitása, fogainak összeharapása s fejének marczangoló megrázása mutatá, hogy mit akart mondani, fenevadi mordulás mellett.

Azután összeborzadt és felállt; keblébe dugta mind a két kezét.

Kis vártatva nagyot sóhajtott s így szólt:

– Már most mondja meg ön, uram, hol van ennek a bajnak a számára templom, hol patika? pap, a ki megbocsássa? doktor, a ki meggyógyítsa? Elmondtam a papnak, az meghagyott vele, hogy bőjtöljek, vezekeljek; elmondtam a doktornak, az azt mondta, ne igyam pálinkát s vegyek köppölyt. Nem ér az semmit, az még rosszabbá teszi a dolgom.

– Én tanácslok neked valamit! szólt Iván. Házasodjál meg.

Szaffrán meglepetve nézett urára s gyönge villanata a mosolynak jelent meg arczán.

– Magam is gondoltam arra. Talán ha saját gyermekeim lennének, elmulnék tőlem az iszonyat a gyermekek irányában.

– Hát miért nem teszed azt?

– Hja! «Szegény ember szándokát boldog Isten birja.» Mikor két koldusból egy pár lesz, akkor kétszeres koldus mind a kettő. Elébb a betevő falatról kell gondoskodni.

– Az is megjön. Te szorgalmas, értelmes munkás vagy. Én tégedet már régen akartalak előmozditani tárnalegénynyé; csak arra vártam, hogy megnősülj. Nálam elv, hogy nagyobb fizetésekre csak nősülteket alkalmazok. Tapasztaltam hogy ha nőtlen legényt juttattam jobb fizetésbe, az rendesen a fölösleg által elkorhelyedett, iszákos lett. A nős munkásban pedig jobban lehet bizni. Nem is olyan könnyen hagyja el a helyét. Hát gondold meg a dolgot. A mely vasárnap bejelented nálam, hogy ma fognak kihirdetni a templomban a mátkáddal, az arra következő hétfőn, mint tárnalegény fogsz működni a tárnában, s külön házat kapsz lakásul.

A munkás arczán egyszerre végigcsordult a köny. Leesett térdre Iván lábaihoz s annak térdeit átkarolva, zokogott s érthetetlen hangokat fuldoklott közötte.

– Nos? Hát? szólt Iván egy jótékony buzdítással. Ma is egy vasárnap. Nem gondoltál semmit?

A munkás felszökött térdeiről, s megtörlé szemeit, mintha látni akarná gondolatait, miket agyában eligazitani nem bír.

Iván segített rajta.

– Még nem kezdődött az isteni tisztelet, még útban vannak a templom felé, ha nagyon sietnél, a templomajtó előtt beszélhetnél a mátkáddal és a pappal is.

A munkás nem szólt semmit, csak egyszerre neki indult a futásnak; nem is az úton, hanem a torony irányában. A kalapját is ottfeledte; még azt is Ivánnak kellett hazavinni, hogy el ne veszszen.

Iván utána nézett a szaladónak, míg a völgy rekettyéi el nem fedték szemei elől.

«Milyen boldog ez!»

Azután lakába tért. Beirta üzleti könyvébe, hogy Szaffrán Péter, eddigi tárnamunkás, jövő héttől kezdve tárnalegényi fizetésbe kerül, s helyébe egy tárnamunkás fogadandó.

«Nos, hát meg vagy-e velem elégedve? kérdezé tőle a szíve. Te kegyetlen, parancsosztogató nagy úr?»

Iván pedig gyanakodó volt s azt mondta a szívének:

– Nem hiszek én neked. A mióta már egyszer jégre akartál vinni. Ezentul vigyázni fogok az utaidra. Hát ha arra gondolsz most, hogy az a leány, mint menyecske is elég szép fog lenni, s akkor nem lesz olyan drága s hozzájárulhatlan. De bevágom az utadat. Engem nem csalsz meg többé. Megállj csak!

És azután ismét tanácsot kért Iván üzleti könyvétől, s úgy találta, hogy az idei bruttobevétel emelkedése megengedi azt a fényüzést, hogy egy tárnafelügyelő szereztessék az üzlethez, ezerötszáz forint fizetéssel.

Az az iránti felszólitást rögtön megirta, s felküldte néhány külföldi német és franczia hirlapba hirdetményképen.

Igy nem fog többé mindennap közvetlenül érintkezni munkásaival.