A SZEGÉNY JÓ HERCZEG.

– Ön azt üzente nekem, hogy valamit akar velem közölni? kérdezé Tibald herczeg, midőn ama napon, hogy Eveline férjével beszélt, a szép asszony levelére megjelent nála.

– Én el akarok menni Bécsből.

– Ah! Ez igazán meglepő. És hova?

– Ki a világba. A férjem Párisba költözik s én alkalmasint vele megyek.

A herczeg figyelmesen tekinte a hölgy arczába.

– Megunta ön már mellettem az életet?

– Hiába tagadnám. Én itten rabnő vagyok. Czifra fogságban élek. S még azt sem tudom, hogy mi az élet?

– Nekem adott szavát sajnálja ön? Én feloldom önt az alól. Maradjon itt.

– Arra megint büszke vagyok, hogy valaki iránt hálátlan legyek, a kinek jótéteményeit élvezem. Nekem elég tudnom, hogy ebben a palotában ön az úr, az engem önnek rabjává tesz. Én nem akarom, hogy valaki jót tegyen velem többé.

– Ön művésznő akar lenni?

– Az «is».

Eveline szándékosan hangsúlyozta az utolsó szót.

– Becsvágyból?

– Nem. Akkor szorgalmasabb volnék a tanulásban. Élvezni akarom a szabad életet. Láncz nélkül akarok már egyszer járni a világban.

– Az sikamlós út a szép hölgyekre nézve.

– Nem esnek el rajta oly nagyon, hogy fel ne emeltessenek.

– Ki mondta ezt önnek?

– Látom.

– Tehát csak tőlem akar ön szabadulni?

– Igen, igen, igen! ismétlé háromszor is türelmetlenül Eveline.

– Akkor legjobban teszem, ha mentől hamarább megszabadítom önt kellemetlen társaságomtól, szólt a herczeg, kalapját véve s finom ironiával tevé hozzá: megbocsásson asszonyom az unalmas órákért, a miket önnek egyszer-másszor okoztam.

Eveline daczosan vállat fordított az eltávozónak, s türelmetlenül dobbantott lábával.

A herczeg az előszobában vette észre, hogy sétapálczáját nem hagyta odakinn, hanem bevitte magával s ott felejtette. Kedves pálczája volt. Azt is Evelinetől kapta egyszer újévi ajándokul. Nem akarta otthagyni nála.

Visszament érte.

A mint azon szoba ajtajában megjelent, a hol Evelinét hagyta, meglepetve állt meg.

A hölgy háttal volt fordulva az ajtónak.

És azt a pálczát, melyet a herczeg keresett, két kezében tartva, hevesen szorítá ajkaihoz kétszer-háromszor, és zokogott.

A herczeg visszavonult, mint jött, észrevétlenül.

Értett mindent.

A hölgy összeveszett vele, hogy könnyűvé tegye neki a válást s alacsony érzelmeket szinlelt, hogy elfeledtesse magát.

De miért teszi ezt?

Másnap azt is megtudta a herczeg.

Eveline lakosztályának kulcsait hozta el a komornyik. A hölgy a kora reggeli vonattal elutazott.

A herczeg felsietett Eveline szállására s ott azután megtudta, hogy miért hagyta el őt ez az asszony?

Mindent, a mit csak ajándékba kapott a herczegtől, otthagyott. Ékszereit, ezüstjét, csipkéit.

Semmit sem vitt el magával.

A herczeg megértette, miért hagyta el őt?

Még sétabotját is ott találta az asztalon, s csak később vette észre, hogy a hol a pálcza elefántcsont fogantyúja az arany karikát éri, oda egy vékony hajszál van a nyilásra csavarva, egy szál abból a hosszú selyem hajból, mely főtől sarkig ért le.

Milyen ereje volt ennek az egy szál hajnak!

Eveline elébb érkezett meg Párisba, mint Kaulman.

Abban egyeztek meg, hogy a míg Kaulman elrendezteti Eveline szállását, hotelben fog lakni.

Pár hét mulva azután felkeresé a hotelben a hölgyet Félix úr s mondá neki:

– Kész a szállása önnek, ha tetszik, odavihetem.

Eveline kocsiba ült Félixszel s el hagyta magát új szállására vitetni.

Az a világváros egyik legdíszesebb részében volt, a Boulevard Sebastopolon, az első emeleten.

Mikor szállásába belépett Eveline, nagyot dobbant a szíve.

Ugyanaz a meggyszin szőnyeges szoba, utána a vadgalambszin selyemmel diszített, a fekete márvány kandallóval, és végül ugyanaz a rococo-faragványos kabinet a kerek porczellánfestményekkel, az egyik ablak a téli kertre nyiló, a minő volt a bécsi. Azok a képek, azok az ezüstneműek, az a ruhatár, azok az ékszer-ládikók, minden, az utolsó, az asztalon feledett keztyűig, a mit Bécsben elhagyott.

«Szegény jó herczeg!» sóhajta magában a delnő, ölébe csüggesztve összetett kezeit s szemeit elhomályosítá a köny.

És Félix úrnak elég phlegmája volt azt kérdezni tőle e pillanatban:

– Nos, hát jól rendeztem be a szállásodat?

… Szegény jó herczeg!

És ezt bizony sokszor elsóhajtotta még Eveline. Mert attól elkezdve, hogy Páris legkitünőbb operaházához rögtön szerződtették, a legelső, lábaihoz dobott koszorúig, mindent, de mindent Tibald nagyapó kezei intéztek ott is, ki le nem vette azokat róla többé, attól a szótól, a melylyel azt mondta neki «leányom».