– Ön azt üzente nekem, hogy valamit akar velem közölni? kérdezé Tibald herczeg, midőn ama napon, hogy Eveline férjével beszélt, a szép asszony levelére megjelent nála.
– Én el akarok menni Bécsből.
– Ah! Ez igazán meglepő. És hova?
– Ki a világba. A férjem Párisba költözik s én alkalmasint vele megyek.
A herczeg figyelmesen tekinte a hölgy arczába.
– Megunta ön már mellettem az életet?
– Hiába tagadnám. Én itten rabnő vagyok. Czifra fogságban élek. S még azt sem tudom, hogy mi az élet?
– Nekem adott szavát sajnálja ön? Én feloldom önt az alól. Maradjon itt.
– Arra megint büszke vagyok, hogy valaki iránt hálátlan legyek, a kinek jótéteményeit élvezem. Nekem elég tudnom, hogy ebben a palotában ön az úr, az engem önnek rabjává tesz. Én nem akarom, hogy valaki jót tegyen velem többé.
– Ön művésznő akar lenni?
– Az «is».
Eveline szándékosan hangsúlyozta az utolsó szót.
– Becsvágyból?
– Nem. Akkor szorgalmasabb volnék a tanulásban. Élvezni akarom a szabad életet. Láncz nélkül akarok már egyszer járni a világban.
– Az sikamlós út a szép hölgyekre nézve.
– Nem esnek el rajta oly nagyon, hogy fel ne emeltessenek.
– Ki mondta ezt önnek?
– Látom.
– Tehát csak tőlem akar ön szabadulni?
– Igen, igen, igen! ismétlé háromszor is türelmetlenül Eveline.
– Akkor legjobban teszem, ha mentől hamarább megszabadítom önt kellemetlen társaságomtól, szólt a herczeg, kalapját véve s finom ironiával tevé hozzá: megbocsásson asszonyom az unalmas órákért, a miket önnek egyszer-másszor okoztam.
Eveline daczosan vállat fordított az eltávozónak, s türelmetlenül dobbantott lábával.
A herczeg az előszobában vette észre, hogy sétapálczáját nem hagyta odakinn, hanem bevitte magával s ott felejtette. Kedves pálczája volt. Azt is Evelinetől kapta egyszer újévi ajándokul. Nem akarta otthagyni nála.
Visszament érte.
A mint azon szoba ajtajában megjelent, a hol Evelinét hagyta, meglepetve állt meg.
A hölgy háttal volt fordulva az ajtónak.
És azt a pálczát, melyet a herczeg keresett, két kezében tartva, hevesen szorítá ajkaihoz kétszer-háromszor, és zokogott.
A herczeg visszavonult, mint jött, észrevétlenül.
Értett mindent.
A hölgy összeveszett vele, hogy könnyűvé tegye neki a válást s alacsony érzelmeket szinlelt, hogy elfeledtesse magát.
De miért teszi ezt?
Másnap azt is megtudta a herczeg.
Eveline lakosztályának kulcsait hozta el a komornyik. A hölgy a kora reggeli vonattal elutazott.
A herczeg felsietett Eveline szállására s ott azután megtudta, hogy miért hagyta el őt ez az asszony?
Mindent, a mit csak ajándékba kapott a herczegtől, otthagyott. Ékszereit, ezüstjét, csipkéit.
Semmit sem vitt el magával.
A herczeg megértette, miért hagyta el őt?
Még sétabotját is ott találta az asztalon, s csak később vette észre, hogy a hol a pálcza elefántcsont fogantyúja az arany karikát éri, oda egy vékony hajszál van a nyilásra csavarva, egy szál abból a hosszú selyem hajból, mely főtől sarkig ért le.
Milyen ereje volt ennek az egy szál hajnak!
Eveline elébb érkezett meg Párisba, mint Kaulman.
Abban egyeztek meg, hogy a míg Kaulman elrendezteti Eveline szállását, hotelben fog lakni.
Pár hét mulva azután felkeresé a hotelben a hölgyet Félix úr s mondá neki:
– Kész a szállása önnek, ha tetszik, odavihetem.
Eveline kocsiba ült Félixszel s el hagyta magát új szállására vitetni.
Az a világváros egyik legdíszesebb részében volt, a Boulevard Sebastopolon, az első emeleten.
Mikor szállásába belépett Eveline, nagyot dobbant a szíve.
Ugyanaz a meggyszin szőnyeges szoba, utána a vadgalambszin selyemmel diszített, a fekete márvány kandallóval, és végül ugyanaz a rococo-faragványos kabinet a kerek porczellánfestményekkel, az egyik ablak a téli kertre nyiló, a minő volt a bécsi. Azok a képek, azok az ezüstneműek, az a ruhatár, azok az ékszer-ládikók, minden, az utolsó, az asztalon feledett keztyűig, a mit Bécsben elhagyott.
«Szegény jó herczeg!» sóhajta magában a delnő, ölébe csüggesztve összetett kezeit s szemeit elhomályosítá a köny.
És Félix úrnak elég phlegmája volt azt kérdezni tőle e pillanatban:
– Nos, hát jól rendeztem be a szállásodat?
… Szegény jó herczeg!
És ezt bizony sokszor elsóhajtotta még Eveline. Mert attól elkezdve, hogy Páris legkitünőbb operaházához rögtön szerződtették, a legelső, lábaihoz dobott koszorúig, mindent, de mindent Tibald nagyapó kezei intéztek ott is, ki le nem vette azokat róla többé, attól a szótól, a melylyel azt mondta neki «leányom».