A BONDAVÖLGYI VASÚT COROLLARIUMAI.

A bondavölgyi vasut tehát épül. Waldemár herczeg meg van verve, vele együtt az egész contremine. Mert vannak emberek, a kiket a jó termés halat meg éhen.

A jockey-clubban találkozott Waldemár herczeg Tibald herczeggel s szembeállt vele.

«Te az én ellenségeimnek feje lettél. Te mindent elkövettél, hogy engemet letromfolj.

Én ajánlkoztam neked, hogy pénzügyeidet rendezem, a mik nagyon ziláltak: te azt a velem ellenséges lábon álló Kaulman-házra biztad.

Én unokaleányod kezét kértem, te ideigérted; akkor mindenféle ürügy alatt eltávolítottad Bécsből, s most hallom, hogy valami Salista nevű condottieri kapitánynyal jár jegyben, Pesten.

Nekem fogam volt egy szép menyecskére, azt te, csak hogy nekem ne jusson, a saját palotádba vitted s meghagytad neki, hogy akárkit mást, de engem soha el ne fogadjon.

Te odaadod az egyetlen adósságmentes ősi bondavári uradalmat egy szédelgő companiának, mely az én fejemre akar felmászni s magad elnökévé leszesz e társaságnak.

Te kimesterkéled, hogy állami kamatbiztosítással engedélyezzenek egy vasutat a te kőszén-társulatodnak, mely vasut két száztólit nem fog behozni.

Te magad sem tudod, hogy milyen magasra felmásztál.

Én téged sajnállak, mert mindig tiszteltelek.

De vigyázz rá, mert ha egyszer azt az ember-pyramist, a minek a hegyén állsz, megrughatom, te esel róla legnagyobbat!…»

Azzal otthagyta a herczeget.

Tibald herczeg a sok kellemetlen mondat közül csak azt fogta fel, hogy Angela Salista őrgrófot választotta férjül.

És neki még csak meg sem irta ezt. Idegentől kellett megtudnia.

A bondavári vasut tehát épül. A szép asszony két szép fekete gyémánt szemeire nincsen többé semmi szükség. El lehet már dobni.

Egy napon felkereste Eveline férjét a lakásán.

Az nagyon örült ennek a szerencsének.

– Uram! Én öntől valamit kérdezni jöttem. Tibald herczegen néhány nap óta valami szokatlan buskomorságot veszek észre. Nem tudja ön annak az okát?

– Nagyon tudom! Unokája, Angela grófnő, férjhez ment s veje, Salista őrgróf, birói felügyelet alá kéri venni a herczeget oktalan pazarlásai miatt.

– Ez oktalan pazarlások között bizonyosan én is szereplek?

– Önnek éles esze van, Eveline!

– Ennek én véget akarok vetni! A herczegnek még ma megmondom, hogy elhagyom a palotáját. Azért örökké háladatos leszek iránta. Ő nekem jóltevőm volt. Ön is az volt, uram. Önt kellett volna első helyen említenem. Önök engem taníttattak, kiműveltettek. Önöknek köszönöm, hogy érek valamit, még akkor is, ha minden gyémántot leszedek magamról; s tudok kenyeret keresni. Leszek művésznő szakmából. Hanem Bécset el akarom hagyni. Itt nincs kedvem maradni többé.

– Azt jól teszi ön, Eveline. Lássa mennyire rokonszenveznek szellemeink. Én épen azt akartam önnek tanácsolni, a mit ön most elmondott. Hagyja el ön Bécset s menjen a szinpadra, érvényesítse világra szóló tehetségeit. Én minden kötelességet teljesíteni fogok, a mivel önnek, mint férj, tartozom. Én elkisérem önt Párisba. Átköltözöm ottani házamba s ott etablirozom magamat, hogy önnek segélyére lehessek. Ott szerencsét fog ön csinálni. És azután mindenkor igen jó barátok maradunk.

Eveline, daczára annak, hogy olyan nagyon jól kiismerte ezt az embert, elég gyenge volt elérzékenyülni s azt hinni, hogy mégis igazságtalan lehetett iránta.

Ez mégis sok áldozat, a mit ő érte tesz. Hogy a kedvéért átteszi az üzletét Párisba.

Tudta volna csak, hogy ezt épen azért teszi, hogy egy napon azt mondhassa neki:

«Madame! ön holnaptól kezdve megint mademoiselle!» Így rendelik azt a franczia törvények, a mik nem ismernek, csak polgári házasságot.»

A fekete gyémántok megtették a szolgálatukat, a fekete gyémántok mehetnek vissza, a honnan jöttek!

És azután a nagy egyházi kölcsön megkötése végett is át kellett települnie Kaulmannak a párisi házába, mert azzal főleg a franczia és belga pénzvilágra kellett számítania.

A bondavölgyi vasut tehát épül. És Sámuel apát fellegvárai is magasulnak.

Ez a vasut neki is ut a magasra.

A Kaulman-czég világhirűvé emelkedett e siker által.

Most már világra szóló vállalatba is merészkedhetik. Fejedelmi rangja van már a pénzpiaczon.

A börzebárók közül a börzeherczegek közé emelkedett. Ha kölcsöne sikerül, a neve börzekirály.

Sámuel apát neve pedig kezd glóriától körülövezve lenni.

Fenn a kormányférfiak azt látják, hogy e hatalmas népszónok erős fegyver lehet a kezükben, ki elvágja majd a népet az úrtól s a tömeget az értő fejek nélkül behozza az álmodozott összbirodalomba.

Lenn a nép úgy bámulja őt, mint magas jóltevőjét, kinek szavai hatalmasak. Tanúbizonyság rá az épülő bondavölgyi vasut. Mind a tizenkét halina-zeke azt hiszi, hogy azt a vasutat ő hozta szűrujjában haza.

A magyar klérus keletkező lument lát benne.

Rómában a szentszéknek küldött segélyeiért magasztalják. Ha püspökké ki lesz nevezve, ő lesz az első magyar prælatus, ki a bécsi urak házában helyet foglal.

A miniszter bámulni fog, midőn a magyarországi egyházi javak secularisatiójáról való tervét keresztezve találandja egy szent kölcsön terve által ugyanezen javakra, a római állam felemelése czéljából.

De hozsánnával fogadja azt majd a franczia és belga katholikus pénzvilág; hozsánnával a római curia; s megmentője nevét aranytáblára fogja irni a szentszék.

És a mellett még Magyarországon is úgy fog az feltűnni, mint megmentése az egyházi vagyonnak, mert a hypothecát a kormány nem veheti el soha.

Azután…

A primás öreg ember, a pápa még öregebb.

Minden kerék rendben van, már a gép megindulhat.

Mikor az első megkoszorúzott gőzmozdony végigfütyül a bondavölgyi vas-síneken, Sámuel apát elmondhatja:

«Ez az ut Rómába vezet!»

A bondavölgyi vasut tehát épül. Berend Iván saját telepe tönkre jutását jósolhatja magának abban.

Ez országos vasut által az egyleti tárna terményei a világpiaczra juthatnak s most már nemcsak az ő csekélységével, de a porosz kőszénnel s az angol vassal fognak versenyezni. Ő már számba sem jön többé. Az óriás a világot lépi hét mértföldes csizmáival.

S a mennyi előnyére van a vasut az egyleti tárnának, ép annyi hátrányára van az ő telepének.

Mert a vasutvonalt nem azon a völgyön vitték végig, a melyben az ő tárnája feküdt s a mi legolcsóbb és legtermészetesebb vonal lett volna, hanem inkább hegyet törtek, alagutat fúrtak, hogy őt kikerüljék s az egyleti tárna előtt vihessék el az utat, s ennélfogva Ivánnak félnapi kerülőt kell tennie, hogy a tárnájából a vasutig jusson, mert a részvényes társulat a bondavári uradalom határán át versenytársának az indóházig egyenes utat nem nyit, és így, mire az állomásra szállította terményét, már öt-hat százalékkal többen van az neki, mint a részvényes tárnának.

Tehát rá nézve az egy eldöntő csapás.

Azonközben az év vége is közeleg. A tárnamunkásoknak az igért osztalékot ki kellene fizetni, de sem szénnek, sem vasnak nincs többé kelete. A tulsó társaság olcsóságával minden vevőt elfog.

Azt a mesterséget ugyan Iván is tudta, hogy a kinek heverő pénze van, az mondhatja azt, mikor legjobban veszt is, hogy nyer. Ezt úgy hivják műnyelven, hogy: «a saját zsebébe hazudni.»

(Pedig rendesen a «más zsebe» bánja azt meg!)

Neki pedig van heverő tőkéje, mert jó gazda volt. Félretett pénze megy pár százezer forintra s azzal, ha folyvást veszteni fog is, tíz évig kiállhatja a versenyt magával azzal a nagy óriással.

Csak hogy az óriásoknak még hozzá az ujjaik is nagyon ügyesek.

Még az apró mesterfogásoktól sem tartózkodnak.

Mikor a bondavölgyi vasut számára szolgáltatandó sinekre pályázat lett kihirdetve, Iván gondolta magában: «No, most teszek egy tréfát. A részvénytársulat, tudtom és számításom szerint, hat száztólival olcsóbbért adja a közönségnek a vasat, mint a mibe saját magának kerül. Most én adok be a vasuti vállalkozóknak egy ajánlatot, melyben tíz százalékkal olcsóbbért vállalom el a sinek szállítását, mint a mibe kerül. Vesztek rajta ötvenezer forintot, de elveszem a szomszédnak a kedvét vele az oktalan árleveréstől.»

Ártatlan ember!

Ilyen a tudós ember, a ki még azt képzeli, hogy azért van a pecsét a levélen, hogy azt, a mi benne van, titokban tartsa s még arról álmodozik, hogy mikor a sok beküldött ajánlattevő levelet felbontják, hát akkor mindjárt, a melyik legelőnyösebb ajánlatot tett, annak átadják a vállalkozást.

Dehogy úgy van!

Azt előre elhatározzák, hogy ki kapja meg a vállalatot.

Mikor azután felbontják az ajánlatokat s kiderül, hogy a pártfogoltnál még olcsóbb áron is vállalkozott valaki, akkor azt mondták a pártfogoltnak: «Itt a toll, itt a papir, írj gyorsan más levelet s tégy még fél perczenttel olcsóbb ajánlatot.»

Ez köztudomású dolog, csak az olyan emberek nem tudják, mint Iván, a kik mindig petrefactumokat, meg csillagokat vizsgálnak.

A vasuthoz való sinek szállítását a részvényes társulat kapta meg, még ¼ rész száztólival olcsóbb árak mellett az Iván által ajánlottaknál.

Hanem azért Ivánt még most sem hagyta el a szívóssága. A kétszerkettő még most is mindig négy. S a kik az ellen vétenek, azoknak vagy előbb, vagy utóbb, de el kell pusztulniok.

Iván csak azért is folyvást vasúti sineket készíttetett kohójában s rakatta őket halomra félszerei alá. Majd eljön azokra is a vásár!

A bondavári vasut tehát épül.

Csanta uram árulja a házait X.-ben. Az egész házsor eladó.

Azt mondja, hogy felmegy Bécsbe és lesz «Ausschuss!» Nagy fizetés jár vele ingyen.

Minden pénzét papirossá teszi. Nincs mai világban olyan szántóföld, olyan bánya, olyan marha, olyan ház, mint a papiros. Nem kell neki se béres, se trágya, se széna, se zab, se tűzkármentesítés! Hát még az olyan papiros, a mitől nem hogy az államnak fizetne valaki adót, de még az állam pótolja ki, ha a szegény tőzsér nem kapott utána elég jövedelmet.

Azért az egész házsor eladó. Csak az a szerencséje, hogy X.-ben olyan kevés a pénz, hogy az egész város nem volna képes megvenni egy egész utczát.

A bondavölgyi vasut tehát épül. Az egész vonalon folyik a nagy munka. Egy hosszú, végtelen hangyaboly dolgozik, fárad, talyigázik napestig. Földet vágnak, sziklát repesztenek, hegyet fúrnak, töltést emelnek, czölöpöket vernek, köveket faragnak mértföldnyi és mértföldnyi vonalokon végig.

A bondavári tárna sötét szádában egy férfi áll, mozdulatlanul bámulva a munkát. Komor, fenyegető tekintete oda van fagyva e mozgó képhez.

Ez az alak Szaffrán Péter.

Kezében egy nagy darab kőszenet tart.

S midőn a zajos tájról a csendes halottnövényre visszatekint, azt látszanak mondani szikrázó szemei:

«És mind ennek a dicsőségnek, ennek a gazdagságnak, ennek a hatalomnak Te vagy az alapja, Te vagy a kútfeje, Te vagy az éltető ereje? Te!»

S odavágta a kezében tartott kőszenet a falhoz.