AL PARI!

A pokoli komédia még egyre tartott a börzén.

A halálra itélt papirok, a bondavári gyártelep s a bondavári vasút részvényei egyik kézből a másikba repültek.

Most már a komikumig vitték a tragœdiát s kezdett humor vegyülni a szerencsétlenségbe.

Ez a szó: «Bondavár,» csak arra való volt, hogy derültséget idézzen elő a börze-emberek között.

A ki az utolsó részvényén tuladhatott nagy veszteséggel, nevetett azon, a ki megszerezte azt.

Kezdték a részvényeket megfoghatlan becsü tárgyakért cserébe kinálgatni. Ráadásul egy új esernyőre egy ócska esernyőért.

Használták előfizetési æquivalensül olyan lapokért, a miket valakinek a szerkesztő a nyakára köt erővel.

Ajándékozgatták jótékony czélokra.

Akadt olyan élczes ember is, a ki kabátot varratott belőle magának az álarczos bálra, mint E*** herczeg egy időben Titian remek festményéből.

A tőzsdén még csak egy neme a küzdelemnek volt számukra fentartva.

A részvények főtulajdonosai küzdöttek a mécs utolsó lobogványaért, mit a contremine végkép ki akart oltani.

Waldemár herczeg, a contremine vezetője, napról-napra lejebb nyomta a részvényeket, mik utóbb csak egy százalékkal engedtek, majd csak féllel, csak egy negyedrészszel, s e fél, e negyedrész forint felett folyt még a küzdelem.

Sondershain odáig akarta őket nyomni, hogy végkép kitörültessenek a börze jegyzékéből. A birtokosok csak ezt akarták még meggátolni.

Azon a napon, hogy Rauné úr értekezése minden bécsi lapot átfutott, melyben vegyelemezve volt, minő alkatrészek vegyültek a bondavári kastély kútjának vizébe a tárnaégés óta, a mi nagy sensatiót gerjesztett, Waldemár herczeg az utolsó csapást vélte mérhetni a bondaváriak fejére.

A börzén kikiáltatá, hogy a hónap utolján 10 forinttal fogja adni a bondavári részvényeket.

A tőzsdefogadásnak akadtak elfogadói. Érdekelt részvényesek, kik tudták ugyan, hogy veszteni fognak még ily ajánlat mellett is, de nem akarták engedni, hogy részvényeik végkép leszoríttassanak a jegyzékről.

Waldemár herczeg délig valami ötezer részvényre kötött fogadást.

Azok a részvények sem neki nem voltak kezében, sem az ellenfogadó nem kivánta azokat tőle megkapni, csupán játék volt az.

Ha a hónap utolsó napjáig lemennek a részvények hat forintra, akkor az ellenfogadók fizetik ki neki a húszezer forint különbséget, ha felmennek négy forinttal, akkor ő fizet nekik ugyanannyit.

Délben egy ügynök érkezik a sorompóhoz, a ki elég hangosan adja tudtul, hogy egy úr van itten a rekeszen túl, a ki ötszáz darab bondavárit akar venni al pari!

Mintha egy zongorára ütne valaki pőrölylyel, olyan zürhangot adott ez a szó.

Gunykaczaj, csodakiáltás, örömordítás, szitok, hihetlenség emelkedik egyszerre a sorompó körül.

«Ki az? Megőrült az? Al pari! Bondavári részvényt! Hol az az ember?»

Az ügynök rámutatott.

Egy igénytelen külsejü falusi ember volt az. Odatámaszkodott egy oszlopnak, onnan nézte az olympi látványt.

– Ah! Ez valami bohócz, a ki meg akar bennünket tréfálni! gunyolódék Waldemár herczeg. Menjen ön oda, szólt az ügynöknek, s kérdezze meg tőle, mi a neve? Ismerni akarjuk a nevét, a kivel kötünk.

Az ügynök odament, pár szót váltott s visszajött.

– Az az úr azt üzeni, hogy az ő neve: «százezer forint.» Pénz beszél.

S azzal felmutatott tiz darab bankutalványt ugyanannyi tizezer forintról.

– Ki ad ötszáz darab bondavári részvényt?

De már ez tökéletes revolutiót idézett elő a börzén.

Az imént oly csendes társaság, melyben csak egyes hangok emelkedtek, egyszerre összebomlott: hívők, hitetlenek tódultak az ismeretlen felé; körülfogták, ezer kérdéssel ostromolták, egymás fején keresztül nyujtogatták felé jegyzőkönyveiket: az idegen mind ezt a lármát hidegen fogadta, s a hozzátódulókat oda utasítá ügynökéhez, végezzenek azzal.

Végre Waldemár herczeg utat nyitott magának a tömeg között az ismeretlenig.

Ott előkelő impertinentiával szemére rántva kalapja karimáját s mellénye zsebeibe dugva kezeit, kérdezé tőle:

– Uram! Ön egész forradalmat idézett itt elő a megjelenésével. Szabad megtudni önnek a nevét?

– Az én nevem Berend Iván! szólt az idegen, vállával folyvást az oszlopnak támaszkodva.

– Ah! mondá Waldemár, kalapját hirtelen leemelve s gunyoros bókra görbítve meg a derekát. Van szerencsém hiréből ismerni. Ön az a híres pisztolyozó, a ki az emberek szájából a szivart kilövöldözi? Akkor én senki sem vagyok; különben pedig Sondershain Waldemár herczeg volnék. De úgy, mint ön, csakugyan nem tudok lőni. Annálfogva beszéljünk egymással okosan. Ön al pari vásárol bondavári részvényeket. Keletindiai nábobot örökölt ön, a ki azt a feltételt szabta az örökséghez, hogy bondavári részvényeket vásároljon rajta al pari?

– Nem! Azért veszem őket, mert annyit érnek.

– De hisz a bondavári tárna ég.

– Tudom, az enyim mellette van.

– Akkor ön kétszeresen ég meg vele.

– Nem, mert eloltom azt két hét alatt.

Erre a szóra a zsivaj a lehetetlenségig fokozódott; az érdekelt részvényesek csaknem agyonszorították Ivánt.

«Itt van az az ember, a ki eloltja a tárnát! A telep helyreállítva újra! Bondavár al pari megint!»

A contremine egyszerre hanyatt bukfenczezett, az őrjöngő részvényesek karjaikra kapták Ivánt, úgy hurczolták körül a börzén s még az nap estére nagy közgyűlést hirdettek ki, melyben fulladásig telt terem közönsége előtt adta elő Iván, hogy ő neki csalhatatlan terve van a bondavári tárnaégésnek két hét alatti elfojtására; ugyanakkor meghivott mindenkit, hogy tekintse meg holnap reggel a szabadban teendő próbatételét most feltalált tüzfojtó szerével s győződjék meg arról, hogy a mit igért, az nem hiu biztatás.

Másnap reggel nagy néptömeg előtt tartotta a kisérletet, mely meglepően sikerült, egy máglya szénből, tőzegből, meglocsolva kőolajjal s meggyujtva minden oldalról, a legnagyobb lobogás közepett öt percz alatt holttá lett téve egyetlen kézi-fecskendő működése által.

Az ujjongó közönség diadallal vitte vissza Ivánt a városba s a részvényesek folytatott gyűlésén el lett határozva, hogy Ivánnak, ha a tárnaégést eloltja s a tárnát ismét használhatóvá teszi, hatszázezer forint jutalmat adnak.

Nem hiányzottak azonban az ellenmondások is. Ott volt Waldemár herczeg, most egyike a legtöbb részvénynyel biróknak s a legtöbb ellenvetést tevőknek: az minden módon ki akarta Ivánt forgatni a tudományából.

– Megengedem, szólt Ivánnak, hogy ön egy akó folyadékkal elolt hat köb-öl izzó szenet. De gondolja meg ön, hogy a bondavári tárnában, a kitörés helyétől a várlakig véve, legkevesebb hatvanezer köb-öl szénnek kell égni, arra tizezer akó folyadékot kellene önnek rábocsátani, még pedig egyszerre, és egyenesen arra a helyre, a hol a tűz működik. Micsoda géppel hiszi ön ezt a műtétet kivihetőnek?

– Nincs kifelejtve ez a műtétel a tervemből! felelt neki Iván.

– Azután, föltéve, hogy sikerülne önnek ezt a tömeg folyadékot egyszerre rábocsátani az égő tárnára, az oly tömeg gázt fejlesztene ki abban egyszerre, hogy az ön egész tárnájának fenekestől felfordulva, a levegőbe kellene repülni.

– Mind előre gondoltam rá.

– És végül, ha van önnek valami fogalma gépekről és mechanicáról, akkor át kell látnia, hogy egy millióból ki nem állíthatja azt a szükségletet, a mi csak a kisérlettételre múlhatatlanul megkivántatik.

– Készen vagyok a számvetésemmel.

A részvényesek ráordíták, hogy minden költséget magukra vállalnak, kerüljön bár egy millióba s azzal Ivánnak ki lett adva a teljhatalom, azt tenni a bondavári telepben, a mit szükségesnek és üdvösnek lát, kerüljön bármennyi pénzbe.

Sondershain herczeg átlátta, hogy azt a fordulatot, a mit Iván előidézett, semmi ellenmanœuvrerel egyelőre meg nem akadályozhatja.

Mikor a részvényesek gyülése a jegyzőkönyvet hitelesíté, félrevonta Ivánt, s azt mondá neki:

– Berend úr! Már most akár sikerül önnek ez a vállalat, akár nem (a mint hogy én azt hiszem, hogy nem), az én zsebemből ön egy milliót kirántott vele. Netto egy milliót. Azonfelül a saját magáéból is százezeret, nem is számítva még a koczkáztatandó kisérlet költségeit. De mindegy. Ön e manœuvre által fixirozta két hétre a börzén az al parit. Nem lesz ugyan sem vevés, sem eladás, mert mind a két fél tartózkodó marad, de már egyszer a táblára ez lesz jegyezve, s én tartozom az általam kötött fogadások differentiáit ezen jegyzés szerint kiegyenlíteni. Az nekem egy millió. De nem tesz semmit. Láttam én már máskor is egy milliót elveszni. Megint hazajött. Csak nyugalom kell a börzeharczhoz. Ha azonban történetesen két hétnél hamarább rá találna ön arra jönni, hogy a mit magára vállalt, ez lehetetlen s ezt köztudomásuvá tenné, akkor én azt a kerek milliót egyenesen az ön kezébe tenném.

Iván valódi üzleti nyugalommal felelt rá:

– Sondershain úr! Én nagyon jól tudom, hogy a börzének meg van az a sajátságos szabadalma, hogy itt lehet egymásnak gorombaságokat mondani, minden következmény nélkül. A mik itt mondatnak, ajánltatnak, feltételeztetnek, mind nem kerülnek a közönséges társadalmi szabályok mértéke alá. Itt szabad akárkitől megkérdezni: «hogy adod a becsületedet?» s ha az azt mondja «nem eladó!» hát «ha nem adod: nem adod,» itt szabad akárkit megszólítani azzal a felhívással: «gyerünk, raboljunk ki valakit!» s a megszólított nem haragszik, ha nem kell az ajánlat, legfeljebb azt feleli: «nincs rá időm!» Itt, ha leszidnak, leköpnek valakit, ha a kalapot beütik a fejébe, az sem szégyen; az ember elfordul, mintha nem hallott volna semmit, letörli a képét, kiegyenesíti a kalapját s megint felteszi a fejére, s egy óra mulva karöltve megy ki ellenesével. Senki sem mondja, hogy veszekedtek; csak egy kis «differentia» volt közöttük s az nagyon «animirozott» hangulatot fejtett ki. Azért, a mit most Sondershain «úr,» a börzefejedelem mondott a bondavölgyi kőszénkereskedőnek, arra a bondavölgyi kőszénkalmár mindössze azt mondja, hogy «nem vehető tekintetbe.» De őrizkedjék Sondershain «herczeg» a börze küszöbén kivül ezt az ajánlatot ismételni Berend Iván előtt!

Waldemár herczeg nevetett.

– Azt úgy is tudom. Sokszor volt szerencsém hallani az ön nevét, s ha ön iránt jó szivvel vagyok, az, tudja ön, hogy nem esik ingyen. Ön egykor egy szép hölgynél nekem erős pártfogóm volt. Nem tudom az okát, miért tette, de tudom, hogy tette. Az egész világ tudja. Ön még saját igényeiről is lemondott, a mikre annál a csodaszép hölgynél jogosítva lehetett. Hanem hát hasztalan volt. Utoljára is egy hitvány emberé lett. Mindegy! Önnek kimagyarázhatlan interventióját, mely ha üzleti számítás nem volt, akkor csak az őseredeti puritanismusból származhatott, én soha el nem felejtem. Ha akkor az a szép hölgy hallgat önre, most a bondavári kútból nem merítenek kénfürdőhöz való forró vizet, mert az egész vállalatból nem lett volna semmi. Azért akármikép beszéljünk a börze küszöbén kivül egymással, én a tett ajánlatomat bejegyzem a tárczámba. Ha sikerül önnek a tárnát eloltani, kap hatszázezer forintot, ha nem sikerül, kap egy milliót.

A részvényesek észrevették, hogy Waldemár nagyon sokáig beszélget Ivánnal, s odarohantak a fejeiket a kettő közé dugni. «Semmi Techtl-Mechtl, herczeg úr! A mi emberünknek hagyjon békét!»

Féltek, hogy leveszi a lábáról.

– Ne féltékenykedjenek! kiáltá a herczeg. Egy szép asszonyról beszélünk, a kinek mind a ketten udvaroltunk. Isten ugyse!

Hanem azért a részvényesek nem hagyták magukat eláltatni.

Választottak maguk közül egy háromtagu bizottságot, mely Ivánt most már nyomról-nyomra kisérje, sehol el ne hagyja, vele ebédeljen, a küszöbén háljon, az ablaka alatt strázsáljon, nehogy az ellenség hozzáférhessen. És mindezt az alatt a czím alatt, hogy segélyére legyenek, hogy a szükséges pénzeket utalványozzák a részére.

Iván azonnal visszautazott a Bondavölgybe három kisérőjével, magával vive a vállalatához szükséges gépeket és munkásokat.

A három kisérőnek meghagyatott, hogy mindennap küldjenek tudósítást a munka előmeneteléről.

A három kisérő között volt Spitzhase úr.

Erre szükség volt ott, mint a legvigyázóbb, legbiztosabb, s legszemtelenebb hivére a részvénytársulatnak.

(Ez utóbbi epithetont nem megvetésképen igtattuk ide. A pénzügyekben a szemérmetesség és szégyenlősség öreg hiba, s ennek az ellenkezője megbecsülhetlen tulajdon. Tehát: dicséretképen volt mondva.)

Ezt egynehányszor ki fogja dobni majd Iván az ajtón, s ez ugyanannyiszor vissza fog menni az ablakon.