HEVREKA!

Mikor Iván öt napi munka után a felrobbant tárna kibontásából hazakerült, mielőtt házába lépett volna, sietett saját tárnáját megtekinteni.

Hát ott nem történt-e valami baj?

Éhség, álom, tiszta víz utáni vágy nem gyötörte annyira, mint megtudni: mi történt a tárnában?

Hisz a rázkódás az egész szénrétegre kihatott.

Ott is történt valami.

Legelőször is az lepte meg, hogy a könlég alig volt érezhető a tárnában, hanem a helyett minden folyosó teli volt vízzel.

A közfalak itt-ott meg voltak repedezve, de beomlással még nem fenyegettek. Sietett a tó üregét felkeresni.

Abban az üregben nem volt semmi víz.

Várta, hogy majd előjön; a karzatra támaszkodva leste a visszatérő tavat, három óra hosszant nem jött az elő.

Akkor egy munkásával váltatta fel magát, meghagyva a többieknek, hogy egész éjen át, egymást felváltva őrködjenek a tóüregben, s a mint a víz jön, neki adják hirül.

Azzal haza ment mosakodni és lefeküdni.

Bizony úgy elaludt a nagy fáradság után, hogy fényesen besütött az ágyára a nap, a mikor először fölébredt.

Azon csodálkozott legjobban, hogy munkásai nem költötték fel az éjjel, a hogy meghagyta nekik.

Lehet, hogy azok is elaludtak, szegények! ki voltak fáradva.

Vagy talán ő aludt olyan mélyen, hogy nem hallotta meg zörgetésüket.

Sietett azonnal a tárnába.

Az őrt álló munkások tudaták vele, hogy a változó tó nem jelent meg egész éjjel.

Azután vártak rá még huszonnégy óráig. Nem jött elő többé.

Iván kiszámította ennek az okát.

Az időszaki források elmélete ez.

A hegy keblében van egy medencze, melyet a hegyboltozat felül légmentesen elzár a kül-levegő nyomásától. Ezt a vízmedenczét a sziklákból leszivárgó nedvek táplálják.

Egy sziklahasadék, melynek a felső nyilása a medencze vízszine fölött torkollik, összeköttetésbe hozza azt egy mélyebben fekvő üreggel, melyhez a külső lég hozzáfér.

Ez alsó üregből felható kül-lég nyomására a felső medencze vize alátódul a sziklarepedések közt, s addig tölti az alsó üreget vízzel, míg a közlekedő sziklanyilás alsó száját el nem takarta; akkor egyszerre megszünik a légnyomás az alsó üregből a felső medenczére, s abból nem foly ki több víz, mindaddig, míg az alsó medenczébe meggyült víztömeg ismét szét nem szivárog a maga földalatti útjain, az összekötő sziklaodu fel nem szabadul, s a légnyomás újra nem kezdődik.

Ha tehát a változó forrás vissza nem tér többé, akkor ennek kétféle oka lehet.

Vagy a közlekedő-cső lett egyszerre légmentesen eltemetve, s a felső medencze vize nem kaphat több kül-légnyomást, mely azt lefolyásra kényszerítse, vagy pedig a felső medencze boltozata kapott valami kis repedést, melyen át a kül-lég nyomása hozzáférhet, s akkor az egész víz lefolyt egy még alantabb álló üregbe.

Méltóztassék erre nagyon figyelmezni! Mert ez ád mértéket annak az istenkisértéssel határos vakmerőségnek, a mihez Iván hozzáfogott.

Most már szabad a tér. Nyitva a halálország fekete folyosói előtte. Bemehet ebbe a sötét labyrinthba. Keresheti azt, a mit oly régen keresett. Az összeköttetést a felső és az alsó medencze között.

Erre a munkára már kellett egy embert vinnie magával.

Az öreg Pált szólítá meg.

– Hány éves vagy, Pálom?

– Hatvankilencz.

– Szeretnéd a hetvenet is megérni, ugy-e?

– Csak azért, hogy megülhetném ennek a tárnának az aranylakodalmát. Akkor lesz ötven éve, hogy megnyitottuk. Én voltam az első munkás benne.

– Hát ha hamarább meg kellene halni?

– Azt mondanám: «Áldassék az Úr neve!»

– Nagy emberek már a fiaid?

– De már az unokám is mind maga keresi a kenyerét.

– Kész volnál-e velem olyan helyre eljönni, a hol könnyen meg lehet halni?

– Hm! Nem voltam-e már olyan helyen önnel együtt?

– Jól megértsd, hogy hová hívlak! Az eltünt tó vizét kell fölkeresnünk. Reánk nézve, és igen sok emberre, erre az egész vidékre nézve élet-halál kérdése ez. Azért hiszem, hogy az Isten segítségünkre lesz benne. De hátha nem lesz? Hátha azt mondja nekünk: «Mit akarjátok megakadályozni, ti férgek! az erős itéletet, a mit egy vidékre kimondtam? Ha Lóth könyörgését meg nem hallgatám, s most a Holt-tenger fekszik az elsülyedt városok felett, ti sem voltatok jobbak, mint azok!» Értsd meg jól! Én gyakran jártam az eltünő tó vizei után azokban a sötét, tekervényes üregekben, a mik oly szűkek, hogy néhol csak összeszorított mellel feszülhetni rajtuk keresztül, másutt hasmánt csúszva kell áthatolni az alacsony barlangi szakadáson; mély sötét örvények tátongnak a láb alatt, mik fölött a falba kapaszkodva kell végigcsuszamlani; szűk kürtőkön kell térd- és könyökfeszítve alámélyedni. Mindezen sziklarepedéseket, hasadásokat egy hajdani földrázkódás képezte, mely az egész szénrétegben egy elcsuszamodást okozott. Most, lehet, hogy a nagy tárnarobbanás e szakadékok közül némelyeket összecsukott, s másokat ismét kinyitott. Ha azt a nyilást csukta össze, mely egy alattunk levő üreget köt össze a felettünk levővel, akkor egy egész tó vize van a fejünk felett. Ha kutatásaink közben ezt a becsukott nyilást ki találjuk nyitni, ha csak annyi rést nyitunk is rajta, a mekkorát egy csákány hegye üthet, az egész felettünk levő üreg vize rögtön fejünkre szakad. Mikor már meghalljuk a morgását, már akkor veszve vagyunk. Ha azonban a felső sziklában okozott repedést a föld rázkódása nyitva hagyta, akkor a tó a fejünk fölül eltünt, s a lábunk alatt van. És nekünk meg kell tudnunk, akár élünk, akár halunk, hogy hol van?

– Nem sejtem, hogy mit akarsz vele, uram? De te tudod, s én veled megyek.

– Akkor eredj haza s végy búcsút családodtól, mintha útra kelnél. Térj be a papodhoz s áldozzál meg. Azután jőjj vissza, s ne szólj senkinek semmit, hogy hová készülünk.

Iván maga is úgy készült ez úthoz, mint a melyből lehet, hogy nincs visszatérés.

Elkészíté végrendeletét. Tárnáját munkásainak hagyta, pénzét Pál családjának, ki ha elvész, vele együtt vész el.

És azután még egyszer körülnézte a világot, mielőtt az örök éj országába leszállna.

Mégis, olyan szép idefenn!

Olyan messze kék az ég. Olyan közel zöldül a fű!

Ekkor levele érkezett a postáról.

Belényi Árpád írta. Tudatta vele a Párisban történteket. Kaulman fátumát, a szép asszony eltünését. Mindenki azt tudja róla, hogy öngyilkos lett.

Iván felsóhajtott. Érezte, hogy ettől a hírtől egészen vassá válik a szive s kezd nem érezni többé.

Nem volt már olyan kék az ég, nem volt már olyan zöld a fű előtte többé.

Jövel szénbányák örök sötétsége!

Ez a hír nagyon jó útravaló volt neki. Nem borzadozott már semmitől.

Összerakta egy bőr-iszákba az úti eszközöket: a vízszinmérőt, a szögmérőt, a fenék-kémlő ónt, a rajzoló eszközöket. Az iszákot nyakába akasztá. Pál hozta utána a csákányt, a vasrudat és a kötelet. Így szálltak le együtt a tóüregbe s ott eltüntek a vízjárás hasadékaiban.

Hat óra mulva jöttek elő.

S ez így ment nap nap után.

Iván a labyrinth minden odujának, kürtőjének helyrajzát fölvette és pontosan összeállította, s odahaza azután még hosszabb munka volt a mérnöki kiszámítás a szerzett észleletekről. Egész nap a mellett ült.

Éjszaka pedig bezárta magát tudákos barlangjába, tüzet gyujtott kemenczéiben, s főzte a halálos gázokat górcsöveiben s kényszeríté a világalkotó elementumokat, hogy vallják meg előtte a rég keresett titkot. Küzdött az engedelmeskedni nem akaró dæmonokkal. Melyik közületek a tűzfojtó szellem?

Jelenj meg, jelenj meg!

Nem az alpha és omega, nem a pentagrammaton nevére, nem az abraxas és meithras hatalmára, hanem a mindent kivívó tudomány erejére kényszerítelek: jelenj meg!

Hanem az még sem jelent meg.

S e kettős küzdelem: odalenn a földdel, idefenn a léggel, a világalkotás két nagy dæmonával, így ment nap nap után: éjjel úgy, mint nappal.

Nem volt pihenése.

És egy reggelen azt a hírt hozták neki, hogy a vár kútjában meleg kezd lenni a víz, és kénizű.

Kétségbeesett.

Tehát a földalatti égés gyorsabban terjed, mint képzelé.

Menthetlenül veszve az egész vidék. Egy évtized elég, hogy semmivé legyen.

Rauné úr erre a tényre otthagyta állomását s átcsapott Waldemár herczeghez. Annak a megbizásából írta meg a bécsi lapokba az egész catastropha történetét, mint leghitelesebb tanu.

Iván pedig a kétségbeesés erőszakával vetette magát utána a kutatásnak.

Tovább hatolt a földalatti labyrinthban. Öreg kisérője már kisértet-látó lett a rémülettől, melyen keresztül gazdája vezette minden nap.

Egyszer azután olyan helyre értek a sziklaüreg tömkelegében, a hol el volt zárva minden további út.

Hanem egy helyütt döngött a fal, mintha túl rajta nagy üresség volna.

Az egymásra lapult palarétegek tanuskodtak az új összecsukódásról.

– Ezt kell áttörnünk! kiálta Iván, s kezébe ragadá a csákányt.

Az öreg Pál borzadva lapult a sziklafalhoz s nézte, mit csinál amaz?

Így döngeti valaki a pokol kapuját, hogy kihíja párharczra az ördögöt magát!

A csákány rést vágott. Akkor a résbe belefeszíté a vasrudat Iván, s egy egész palaréteget kiemelt vele.

Most fejükre szakadhat a víz, ha a fejük fölött van!

A vén ember keresztet vetett magára s Istennek ajánlotta lelkét.

De Iván a felfedező örömével kiálta:

– Hallod ezt? A befelé hulló kődarabok vízlocscsanást hangoztatnak vissza: az alsó medencze itt van alattunk.

De hátha a felső is tele van még?

Arra csak addig kell várakozniok, míg az ér százat üt.

Ennél kínosabb érütést nem számláltak, még akkor sem, mikor Iván a beomlott tárnában járt.

Semmi morgás nem hangzott. A föld keble csendes.

– Megtaláltuk! kiálta Iván, reszketve a diadaltól. Most kösd oldalamra a kötelet s bocsáss alá a kútüregbe.

Még oda is!

A vén munkás egyre imádkozott magában a boldogságos Szűzhöz, míg a kötelet ereszté Iván után. Ne nézze azt, hogy eretnek! A lámpafény egyre mélyebben pislogott.

Egyszer hangzott Iván kiáltása: «Fel!»

Vén társa csendesen felvonta őt a mély üregből ismét.

Mikor kezét nyujtá Ivánnak, hogy kisegítse, Iván megölelte az öreget:

– Czélnál vagyunk! A fenékmérő ólom roppant víztömeget hirdet.

Pál agyában kezdett valami világosság derengeni e kutatás czélja felől.

– Most siessünk ki a napvilágra!

Iván, a mint kijutott a tárnából, futott haza. Összeveté távméréseit s meg volt elégedve az eredménynyel.

Este felhangolt kedélylyel zárkózott be vegytani műhelyébe: azzal a büszkeséggel lépett ostromlott szellemei elé, a mivel egy győztes hadvezér kéri fel az utolsó ostromlott várat a feladásra.

«Amazokat már legyőztem, most már ti nektek is meg kell adnotok magatokat!»

Vannak ilyen felmagasztosult pillanatok a teremtő lelkek életében, a midőn Isten kölcsön adja nekik egy perczre alkotó hatalmát.

Új lényeket szülő terhes perczek, a mikben a bölcs elragadtatva szökik ki az utczára s a nép közé kiáltja örömét: «Hevreka!» (Feltaláltam.)

Tíz csepp ebből a folyadékból: csak annyi, a mennyi egy toll hegyétől kifecskendeztetik, s az egész műhely egyszerre sötétben marad; az egész befütött kemencze, fehéren izzó szenével, percz alatt kialszik. Fekete lesz.

Ez a fekete éj volt az a világosság, a mit Iván keresett.

Ez a sötétség, melyben tudományának minden sugára egyesült: egy fekete «focus».

«Megtaláltam!» kiáltá önmagának.

«Megtaláltam!» kiáltá munkásainak, midőn kirohant közéjük, fedetlen fővel, egy ingre vetkőzötten, mint egy őrült.

És azok nem tudták, hogy mit? De azt tudták, hogy a minek ez az ember olyan nagyon örül, annak igen jó találmánynak kell lennie.