AZ ÖRDÖGŰZŐ.

Mahók úr unszolására rászánta magát a grófnő, hogy felhatalmazást adjon lelki-orvosának olyan intézkedéseket tenni, a minőket akar. A lelkész még az nap meghivta Sámuel apátot, ki épen akkor Pesten tartózkodott.

Sámuel apát nagyhirű férfi volt, azon papok közül való, a kiket szabad gondolkozásuaknak hínak. Barátságos viszonyban élt a szabadelvü kitünőségekkel, s az ellenzéki irányzatu vezérczikkek elé jegyzett nagy (S.) betüről tudták a beavatottak, hogy ezek az ő tollából kerülnek. Társaságban kedélyes volt és szellemdús, a vidám hangulatot nem rontotta meg. A tudományos körökben is fényeskedett, felolvasásait az élite látogatta, mik felületesek voltak ugyan, de mindig sok szellemmel alkotva. S mindezek felett az ultramontán lapok is fáradhatatlanul szidták. Sőt egyszer a rendőrség is házmotozást tartott nála, maga sem tudja, mi után? Mindezek igen kedvező hirben tarták fenn Sámuel apát úr nevét, kinek, midőn arczképe is megjelent valamely képes ujságban, teljesen meg volt számára nyerve a közvélemény, oly deli alak tünt fel benne; magas, szabad homlokkal, férfias, kifejezésteljes vonásokkal, erős szemöldökkel és merész szemekkel; csupán az az egy vonás árulta el arczán hivatását, mely minden papot jellemez: a szájszegletek sajátszerű behuzása, mely bizonyos kegyteljességet kölcsönöz az arcznak s egyuttal az arczizmokra állandó gráczia kifejezését erőlteti, úgy, hogy e malasztteljes szájszéthuzással úgy tünnek fel, mint érettkoru amourettek. A többire nézve nem látszott rajta semmi papos. Kifejlett termetének idomai épen egy gladiatornak illettek volna oda.

Általában hirhedett volt országszerte, mint szabadelvü pap, ki a hatalommal szemben is meg meri mondani az igazat.

Ezért nagy respectussal viseltetett iránta tisztelendő Mahók úr. Ő, mint afféle szegény falusi plébános, nem sokat tehetett a hazáért, legfeljebb hogy egyszer, akkor! egy honvéd zászlóaljjal együtt járt valami husz csatában s prédikált nekik abban az időben hazaszeretetről, a miért el is itéltetett egy kicsit halálra, azután megkegyelmeztetett tiz esztendőre nehéz vasban, leült belőle ötöt, a vastól most is sebes a lába; hanem mindezek olyan csekélységek, hogy Mahók úr szégyel velük dicsekedni egy olyan nagy férfiú érdemeivel összemérve, minő Sámuel apát, ki nevének kezdőbetűjét merészen kitéve, bátorkodik szabadelvü czikkeket irni a hirlapba! Most! Haynauval, a muszkával bajoskodni, ágyu torkába nézni, akasztófa alatt állani, az mind tréfa; de most! most! a rettenetes policiával kikötni, az a valami!

Mahók úr tehát végtelen sokat tartott Sámuel apát magas tehetségei felől, mig jómaga bizony nagyon ellágyultnak érzé már hajdani erélyét. Hja bizony, tizenöt év szép idő! Kivált mikor öt belőle kettős kapituláczióba megy.

Néhány nap mulva megérkezett a meghivott vendég Mahók úr parochiájára. A plébános tudatá vele a grófnő körülményeiről mindazt, a mit a gyónási titok megsértése nélkül el lehetett mondania. A kisértetekkel való esetet is elmesélte neki. Abba már saját élménye is vegyült.

Sámuel úr souverain nevetéssel fogadta ez elbeszélést.

– Hiszen engem tessék kinevetni; hanem a grófnőt, kérem, ne gunyolja ki nagyságod, mert az nagyon sokat tart a kisérteteire. Mondá szerény meghunyászkodással a plébános.

Az apát úr leiratta magának körülményesen a kastély fekvését, a szobák és lépcsők egymásba nyilását, s különösen kikérdezett a plébánostól minden körülményt apróra abból a jelenetből, a hol a sekrestyéssel a földalatti rácsajtón kimenekültek.

A grófnő hintaja a szokott órában lejött érettük a kastélyból, mely kissé távol esett a falutól, s felszállítá a becses vendégeket.

A grófnőnél igen természetes dolog volt, hogy Sámuel apát meglátása perczében zokogó görcsöt kapjon, mely görcs makacsul nem mult el addig, a mig az apát kezével nem érintette a grófnő homlokát. Bevett szokás szerint Emerenczia kisasszonyt szintén utólérte a zokogó görcs, melyet a symmetria kedveért Mahók urnak kellett volna elmulasztani, de biz az nem törődőtt vele nagyon, hanem hagyta a görcsöt görcsnek lenni, mig magától el nem mult.

Csak e roham után ocsudott azon nyilatkozattételre a grófnő, hogy az ég küldte e napon ide az apát urat!

Az apát úr az ebéd alatt, mely lucullusi gazdagságu volt, egészen prózai körülmények felől tudakozódott, a cselédség számáról, a leányok hozzávetőleges életkoráról, a pinczekezelésről, a borok szüretelési idejéről, s többet foglalkozott Emerenczia kisasszonynyal, mint a grófnővel. Kérdezte a kisasszonytól, hogy szabad-e a poharába bort tölteni? s csodálkozva hallá annak tiltakozását, hogy soha sem iszik bort, még tenyerével is letakarta a poharát. Azt is meg akarta tudni, hogy nem jegygyürű-e az az ujján? mire a kisasszony szemérmesen elpirulva szabadkozott, hogy még csak gondolatában sem foglalt férfi helyet soha.

Ebéd végeztével Mahók úr künn maradt az étteremben Emerenczia kisasszonyt mulattatni, a mi abból állt, hogy leült a kandalló mellé egy karszékbe, s két kezét domboru termetén imára kulcsolva, szemeit lehunyá és édesdeden szundikálván, remekül tudta magát álmában tettetni, mintha arra hallgatna, a mit Emerenczia kisasszony beszél.

Az apát úr pedig a grófnővel annak belső szobájába vonult.

A grófnő remegve várta, mi itéletet hoz a főtekintély a kisértet-pörben.

– Elmondta önnek gyóntató-atyám a kastély rémtitkát?

– Megtudtam tőle, a mennyit ő tudott.

– S mi véleménye van e celebris ügyről szent Ágostonnak, s az egyházi tekintélyeknek?

– Az én egyéni véleményem az, hogy itt közönséges emberi csiny működik.

– Emberi csiny? kérdé a grófnő elszörnyedve. Az én vizióim.

– Psychiatriai összefüggésben vannak e csinynyel. A grófnő egy részét hallja, más részét álmodja a történetnek. Az eleje az érzékek felfogása, a kifejlődés pedig hallucinatio, idiosynkrasia. Látható szellemek nincsenek, mert a ki nem anyag, annak alakja nincs. A ki egyszer meghalt, az többé mozgásra nem képes, mert organismusa szétbomlott.

A grófnő kedvetlenül rázta fejét. Egy magas állásu egyházi urtól nem ilyen magyarázatot várt. Ha csak ennyit akart volna megtudni, ahhoz nem hivatott volna apát urat.

Sámuel apát olvasta szavai hatását a grófnő arczán és sietett a gyökeres orvoslással.

– Grófnő. Én ismerem önnek kételyeit és erős hitét abban, a mit látni és hallani vél. Ön azt hiszi, hogy számtalanszor leszállt már az elbüvölt sírboltba, hol ősei összegyülekeznek.

– A mult éjjel nagyon zajosak voltak, s megigérték, hogy ma ismét összejönnek és magukhoz várnak.

– S ön megigérte, hogy ismét közéjök fog menni?

– Nappal borzadok tőle, de éjjel oly különös erővel vonz valami, hogy oda menjek: leküzdöm félelmemet és nem tudok maradni.

– Jó. Tehát ma éjjel én együtt fogok önnel menni a kriptába.

A grófnő arczán e szóra ismét megjelentek azok a tűzrózsák. Az élő arczkép! Vele együtt leszállni! Hová? Talán a pokolba? De néhány percz mulva visszanyerte önuralmát s kétkedve kérdezé:

– Hogyan lehetne az? Az egész cselédséget beavassam a legmélyebb titkaimba?

Az apát úr átértette a kérdést minden consectariumaival.

– Nem szükséges, sőt azoknak épen nem szabad e felől semmit tudniok. Az egész háznál egy lélek se gyanitsa szándékomat kettőnkön kivűl.

A grófnő zavarodottan tekinte rá. Ez esetben mulhatlanul szükséges volna, hogy az apát úr egész éjjel a grófnő szobáiban maradjon, vele egyedül.

Az apát úr ezt a gondolatot olvasta Theudelinda arczán.

– És most eltávozom a plébánossal, folytatá, s nem jövök vissza, csak épen a kitüzött órára, éjfélkor, s akkor jelentkezni fogok a grófnő ajtaján.

A grófnő hitetlenül rázta fejét.

– Hogyan lehetne az? Gondolja meg, hogy télen este hét órán túl kastélyomnak minden ajtaja zárva van, s önnek belső szobámig nem kevesebb, mint hét bezárt ajtón kellene észrevétlenül áthatolni. Először is jön a várkapu. Azt a kapusnő, egy ritkán alvó éltes asszony őrzi, azonkívül két óriási szelindek, valóságos véreb jár ki két oldalfülkéből éjszakára, hosszura eresztett lánczon. Akkor jön a corridor-ajtó, mely két kulcsra záródik, egyik van a kulcsárnőnél, másik a hetesnőnél, azt nem lehet kinyittatni a nélkül, hogy mind a kettőt fel ne költsék. A harmadik a lépcsőajtó: annak a szakácsnénál van a kulcsa, a ki oly mélyen alszik, hogy mire azt feldörömböli álmából valaki, már az egész házat felköltötte. A negyedik a zárt folyosó rácsa, azt a szobaleány nyitná fel, de a ki annyira félénk, hogy éjjel a szomszéd szobába sem mer átmenni egyedül. Az ötödik ajtó a komornám szobájáé. Az egy szemérmes hajadon, ki férfi szavára, habár egy szent, egy próféta legyen is az, éjjel ajtót nem nyit. A hatodik ajtó Emerenczia kisasszony, a társalgónőm szobájáé, ki görcsöket kap és elájul, ha éjszaka valaki a kilincset meg találja zörrenteni. A hetedik ajtó végre saját ruhásszobámé, mely csak egy általam kezelt gépezet által nyilik fel. Tehát hogyan jöhetne ide főtisztelendőséged éjfélben, észrevétlenül?

– Engedjen nekem egy kérdést tenni a grófnő. Miután a grófnő innen a legbelső szobájából annyiszor járt le éjente a sirboltba, hogyan tehette azt saját maga annyi zárt ajtón keresztül?

A grófnő arczán diadalmosoly ragyogott; a babonahivő a bölcs csapását győztesen birta visszaadni.

– Óh! oda én nem azon az uton járok. Hálószobámból egy rejtett lépcső vezet alá előbb a könyvtárba, onnan ismét le a sirbolt kápolnájába. Én a családi lépcsőn szoktam oda járni.

Erre igen természetes ötlet talált volna lenni az apát úr részéről, ha felajánlja, hogy tehát majd ő elrejtőzik a könyvtárban s ha a grófnő rábizza a rejteklépcső kulcsát, közvetlen közelében találandja magát. Csak hogy a grófnő jellemét ismerve, az ilyen expediens felemlítése által oly érzékenyen meg lett volna sértve uralgó pruderiája, hogy képes leendett az ajánlattevővel rögtön félbeszakitani minden további értekezést. Közönséges emberi (s tehát asszonyi) felfogás utján nem lehetett őt megközeliteni.

Az apát úr tudta azt jól.

– Grófnő! én maradok a mellett, a mit mondtam. Ma éjjel, a csillagászati nap középórájában, itt fogok koczogtatni ezen az ajtón.

A grófnő ideges borzadással rázta meg vállait.

– Vagy azt hiszi ön, folytatá az apát, hogy vannak földfeletti lények, a mik a természet szabályait megczáfoló hatalommal birnak s zárt ajtókon keresztűl járnak; egyik emberre nézve láthatók, másikra nézve láthatlanok; e törvény szerint én is birhatok ugyanazon emberentuli hatalommal. Vagy pedig nem hiszi ön, hogy én, mint földből alkotott ember, mást tehessek, mint a mit a természet örök szabályai megengednek, azon esetben minden rendkivüliségnek meg fogja ön találni természetszerű magyarázatát. A bűvészet mai világban nem boszorkányság, Boscot és Galuchet-t nem égetjük meg a máglyán többé. Tehát vagy tartson ön Bosconak, vagy higyjen Paracelsusnak, én ismétlem fogadásomat. A mely órában a kastély rémei orgiáikhoz kezdenek, én itt fogok zörgetni a grófnő ajtaján e szóval: «In nomine Domini, aperiantur portæ fidelium!» Az úr nevében nyiljanak meg a hivek ajtajai. De senki ne tudjon erről kettőnkön kivül. Addig is Isten malasztja legyen önnel grófnő.

Theudelinda el volt ámulva, meg volt büvölve e rendkivüli ember biztos fellépésétől. Olyan magasból beszélt le hozzá, hogy szinte szentségsértésnek tartotta szavaiban kételkedni. És mégis lehetetlenségeket mondott! Hogyan történhetnék meg az? Csakugyan földfeletti hatalmu lény volna?

A grófnő látta ablakából, midőn a hintó a két pappal elhagyta a várlakot. Az apát úr benn ült s még kezével üdvözlést intett az ablak felé, melyben meglátta a grófnőt. Azután ott maradt a grófnő az ablaknál, míg visszatért a hintó üresen.

A kocsisnő dicsekedve mutogatta az oldalzsebéből kivett borravalót. Egy uj ezüst forintos volt az. Az összefutott leánycselédség kézről-kézre adva bámulta azt sorba. Csoda volt az! Magyarország tizenöt millió lakosából tizennégy millió ötszázezer nem látott soha ezüst forintost.

Ez aztán a pap! nem az a másik, a ki papirosba takart négykrajczárosokat szokott osztogatni, vasárnaponkint, borravalóképen.

A grófnőnek hosszuk voltak a perczek az est közelgtéig. Nyugtalanul járt minden szobáján végig. Törte rajta a lelkét, minő uton, minő résen repülhetne be ide valaki, a ki nem lélek? És azután, a mint a hét órát ütötte, maga felügyelt rá, hogy lakosztályának minden ajtaja rendesen be legyen zárva, csak azután tért magánszobáiba vissza.

Ott elővette a florenczi művész terveit, a mikben e várlak épitészeti rajzai voltak. Nem először vizsgálta ő azokat. Midőn e várkastélyt atyjától megkapta, hosszasan keresztültanulmányozta a kastély tervrajzát. Az háromszor oly nagy volt, mint a mekkorát ő elfoglalni szándékozott belőle lakásul, tehát ki kellett választania, hogy melyik lakosztályba költözzék. A középosztályban roppant termek voltak, gyűlések, nagy lakomák termei, fegyvertárak, képek, régiségek muzeumai. Az nem volt lakályos.

Abból is vezetett ki egy földalatti folyosóhoz egy rejtett csiga-lépcső; tán arra a czélra szánva, hogy ha egyszer a török megszállja a várat, az őrség észrevétlenül kimenekülhessen; hanem annak a lépcsőit felszedette még nagyatyja, mint egészen szükségteleneket s a kijáratot betömette; ott nem jöhet fel senki. A szemközti balszárny az élvezetek után hajhászó ősök kedvencz tanyája volt, annak már voltak rejtekei, titkos fülkéi, sejthetlen átjáratok egy vastag fal üregén végig egyik szobából és emeletből a másikba; leskelődő szegletek, képek mögé dugott ajtók, kandallók hallgatózó üregei. Mindezeket részletesen felfedezte az építész terve. Theudelinda szűzi borzalommal sejté, hogy e titkokkal teljes lakosztály nem felel meg az ő magas eszmejárásának. Azért választá azt a szárnyát a várkastélynak, mely a legegyszerübb épitészeti alakitás volt; fenn egyszerű, egymásba nyiló lakszobák, földszint a könyvtár, és alant a kripta. Ennek a szárnynak a hű terv nyomán semmi egyéb rejteke nem volt az imént említett titkos lépcsőzetnél, mely kegyes czélokból csupán a könyvtárba s a sírbolti kápolnába vezetett.

E kastélyban gondoskodva volt a várurak egész bioticai metamorphosisáról. Míg fiatal, bonvivant: ha megérett, államférfi: ha megvénült, pietista.

Theudelinda grófnő azonban minden átjáratot befalaztatott, mely e harmadik lakosztályból a középosztályba vezet, s így onnan semmi közlekedés az ő folyosóival nem lehet. Kijárat csak az udvar felől van.

Tehát az ő lakosztályában sem rejtett folyosók, sem elforduló szobrok, sem gépsülyesztők, sem álczázott kandallók, sem felnyiló padmalyok, sem kétfelé váló üres oszlopok, sem kiemelkedő márványkoczkák nincsenek, ellenben minden ablakon és kürtőn erős vasrács van. Ide emberi fortélylyal bejutni nem lehet.

Csak egyetlen egy eset volt feltehető, az is csak a természettan, de nem a lélektan szabályai szerint.

Ez az eset, ha az apát úr az összes várbeli cselédséggel egyetértene. Ennek a lehetségéhez ugyan nem enged közel férni az apát úr magas jelleme; de az idő is rövid hozzá, hogy azalatt, míg egy kastély szobáin végigmegy, minden vele szemközt jövő teremtést megvesztegessen, kivált olyan tanu jelenlétében, a minő Mahók plébános úr. Vagy annak is egyet kellene vele érteni.

Ez pedig lehetetlen.

És elvégre, mi szüksége volna az apát úrnak e rejtélyes alakoskodásra? ha alakoskodás akarna lenni.

Theudelinda korán feküdni küldé cselédeit; Emerenczia kisasszony előtt féloldali főfájásról panaszkodott, mire Emerenczia kisasszonynak rögtön a másik féloldalon fájdult meg a feje, s midőn a grófnő aludni ment, a társalkodónő egész fejét bebugyolálta melegitett bodzavirágos vánkoskákkal, és nyögött halálosan.

A grófnő bezárkózott hálószobájába s azután számlálta a lefolyó perczeket. Patience-játékhoz fogott, de az egyszer sem jött ki; bizonyosan nem volt figyelme hozzá. Elővette Doré pompás metszvényekkel kiadott bibliáját (az Approbata szerint) s a metszvényeket nézegette benne; megszámlálta hány nő-, hány férfialak van e kétszázharmincz nagy műlapon? Azután azt, hogy hány ló, hány teve van benne? Hány emberölés fordul elő? Azután a szövegével töltötte az időt. Megszámlálta, hogy minő magánhangzó van legtöbb egy lapon? Legtöbb volt az «a», azután az «e», azután az «o», azután az «u», legkevesebb az «i». Ez a franczia szöveg volt. Összehasonlítva azt a magyar szöveggel, úgy találta, hogy abban legtöbb az «e», azután az «a», azután az «o», azután az «i», végül az «u», utóbb az «ö» és «ü».

Ebbe is belefáradt. Zongorájához ült és sokszor ismételt ábrándművekkel igyekezett lelkét megnyugtatni. Az sem ment. Kezei reszkettek és lankadtan siklottak le a zongoráról. Mikor már a rémóra közeledett, nem tudott másra gondolni, csak a vonzó, kényszeritő látvány-alakokra. Azoknak rabja, megigézettje volt s az idő lassu folyása kinozta, míg a rémzaj bekövetkezett.

Ilyenkor rendesen meglepte a láz ez ismeretlen kisértetvihaj alatt; sietett levetkőzni, ágya dunnái közé bujt, füleit betakarta, mig a nehéz verejtékes álom elnyomta. Késő reggel aztán, mikor felébredt, azt hitte, hogy ott járt, a hova álmodta magát.

Ma este elővette talizmánját, a miben erőt keresett; az apát úr arczképét. Odahelyezé maga elé olvasó-asztalkája támlányára s elmerengett rajta. Valóban oly emberfölötti lény volna-e ő? a kinek szavára a zárak lehullanak, a kisértetek eloszlanak, a poklok bezárulnak. És mégis lehetetlen arra gondolni, hogy ez teljesüljön.

Mentül tovább haladt az éj, annál nyugtalanabbul dobogott a szive. Nem a minden éjjeli rémektől dobogott az most, hanem ez uj rémtől.

Ha mégis lehetséges volna, hogy ez ember ez órában megzörgesse belső szobája ajtaját. Mi volna akkor ez az ember? Egy bűvész? vagy egy szent?

A lassan forduló idő elhozta az éjfélt. A toronyóra kondulásai végigrezgettek a hallgató éjben.

Pontosan, a mint szoká, az éjfél utolsó órakondulása után rákezdé a földalatti dana a kisértetes misét.

A grófnő nem arra hallgatott most.

Hanem azt neszelé, nem hallatszik-e a mellékszobákban ajtónyitás, kilincszördülés, kulcsok elfordulása a zárakban, közeledő léptek?

Semmi.

Ajtajához lapult, úgy hallgatott. A szobákban semmi nesz.

Már egy óranegyed is elmult éjfél után.

S a földalatti boszorkány-orgia azalatt már áttorzult az áhitatos virginálásból a förtelmes dombérozásba. Úgy üvöltöttek, hőrögettek, vihánczoltak, nyihorásztak oda alant, mintha a pokol minden ördöge szavát adta volna egymásnak, hogy ma különösen kitesz magáért.

– Nem fog ő eljönni, mondá magában a grófnő s már minden tagját rázta a hideg. Képtelenség volt azt várnia, hogy ember olyasmit tegyen, a mire csak kisértő lélek képes. Alkovenjéhez indult, hogy lefeküdjék.

Abban a perczben hangzott a koczogás az ajtaján.

És az ismeretes hang, halk, de szilárd szóval mondá az egyezményes jelszót:

«In nomine Domini aperiantur portæ fidelium!»

A grófnő felsikoltott.

Minden lélekerejét összeszedte, hogy eszmélete el ne hagyja.

Ez való! Ez nem álom! Nem hallucinatio.

Ő itt van az ajtó előtt.

Előre!

A grófnő az ajtóhoz futott, s felnyitotta azt.

A pillanat hevélye felmagasztalt erőt kölcsönzött lelkének.

Ha rabló, ha varázsló, ha szent az, a ki idáig tudott jönni, álljon vele szembe! Az a padló, a melyen az most áll, egy mélység sóhajhidja, egy nyomás a titkos rugó gombjára s az lehull a sötét mélységbe. A grófnő e rugóra tette a lábát, midőn ajtaját felszakítá.

Ott állt előtte az apát úr. Semmi papi ornátus nem volt rajta, egyszerü térdig érő fekete kabátot viselt és kezeiben semmi szent tárgy, monstrantia, szenteltvíz-hintő, hanem egy jó rhinocerosbőr-pálcza a jobbjában, balkezében egy zárt lámpa.

– Maradjon ön ott állva, a hol most van! kiálta rá a grófnő parancsoló hangon. Mielőtt átlépné e küszöböt, mondja meg ön, hogyan jutott idáig? Istennek, embernek, vagy ördögnek segítségével?

– Grófnő! szólt az apát, nézzen ön végig szobáin. Minden ajtó tárva van. Tárva talált ajtókon jöttem a kastélyba fel. Hogy miként jutottam be az udvarra, azt majd elmondom, ha végeztünk.

– És cselédeim? kérdé a grófnő elbámulva. Kik e szobákban alusznak.

– Minden ágy mennyezetének le van bocsátva a függönye; én oda nem néztem. Ha alusznak, az igazak álmát aluszszák, a mely mély.

– Megfoghatatlan!

A grófnőt elhagyta erélye.

– Kérem, lépjen ön be!

Azzal egy karszékbe roskadt.

A kriptai zaj tetőpontját érte.

– Hallja ön e zsivajt?

– Hallom és értem! Azért jöttem, hogy szembeszálljak vele.

– A hit adott önnek ahhoz fegyvereket?

– Csak egy botot! szólt az apát szívós pálczáját marokra fogva.

– Nem hallja ön keresztül László ősbátyám ordítását e zsivajon? kérdé a grófnő, megragadva mindkét kezével az apát úr karját. Nem hallja ön ősnénéim rémséges kaczagását?

– Hogy kitől jönnek e hangok? azt mindjárt meg fogjuk tudni! szólt a pap szilárdul és nyugodtan.

– Hogyan? Mit akar ön?

– Odamenni közéjük.

– Oda? Miért?

– Itéletet tartani fölöttük. Ön azt igérte, hogy együtt fog velem jönni.

– Én igértem? szólt a grófnő, két tenyerét keblére nyomva ijedten.

– Ön kivánta.

– Igaz, igaz! De úgy meg vagyok most zavarodva, hogy eszem nincs helyén. Önnek jelenléte e helyen! S e borzasztó rémzaj odalenn! Én félek!

– Hogyan? ön, ki máskor egyedül ment le e rémek közé, most velem együtt félne ugyanazt tenni. Nyujtsa kezét.

A grófnő remegve tette lankatag kezét az apát kezébe, s midőn annak férfias szorítását érzé, szokatlan melegség, önbizalom, erély terjengett át erein, megszünt reszketni, szemei nem kápráztak, szive nem lüktetett sebesen. A férfi kezétől fölelevenült.

– Jöjjön velem, szólt a pap, korbácsát hóna alá véve, s jobbjával a grófnőt vonva maga után.

– Hol vannak ama lépcsőnek s a többi termeknek a kulcsai, a miken át kell mennünk?

A grófnő érezte, hogy a férfi kezét nem bocsáthatja el. Sem testi, sem lelki ereje nincs hozzá. Rábízta magát. Szárnyai alá bujt. Most már kénytelen követni a legborzasztóbb helyekre is; az alvilágba is.

Némán mutatott az antik rostélyzatu kulcstartóra, hol csomóba kötött kulcsok álltak.

A pap egyenesen kiválasztotta az igazi csomagot. Az sem volt csodatétel. A kulcs tollán rajta volt az ismertető kereszt. Ez a kápolna kulcsa.

A szőnyegajtó felnyilt s az első lépésnél már tanuskodott valami az apát úr előtt a felől, a mit úgy is tudott: egy pókháló szövevénye akadt keresztül az arczán. Nem járt e lépcsőn a grófnő soha.

Hanem a grófnő még nem ocsudott fel káprázatából. Vannak ideges álomlátók, kik oly elevenen megálmodják a soha nem látott helyeket, hogy mikor egyszer ugyanazokat ébren végigjárják, azt hiszik, hogy már egyszer voltak ottan.

Mikor a grófnő vezetőjével végighaladt a lépcsőkön, azt sugá neki:

– Egy ablak ki van törve odafenn, s azon keresztül úgy süvölt be a szél.

S valóban, a mint a csigalépcső kanyarult, ráakadtak egy kis fülke ablakára, mely nappal a lépcső megvilágítására szolgál, s az ki volt törve.

Pedig soha sem látta ő azt. A könyvtárajtóhoz értek.

– Az a legborzasztóbb rám nézve mindig, a míg a könyvtáron végig megyek, mondá a grófnő. Mikor a hold a tetőzet üvegnégyszögein keresztül világít s fehér udvarokat rajzol a márvány padozatra, annak a mozaikja mintha titkos irás volna. Egy szögletben, két szekrény között ott áll egy csontváz, üveg-fülkében. A baloldali üvegalmáriomban szent Loyola Ignácz halott-álarcza van viaszból.

Meglehet, hogy kicsiny gyermek korában valamelyik dajkájától hallotta ezt a grófnő.

Úgy volt, a hogy ő mondta. A hold felülről világított le az üveg-padmalyon keresztül; a csontváz ott állt az üvegszekrényben s a viasz halottálczák sorban feküdtek egy üveglap alatt.

Hanem a grófnő nem jár itten soha. A szoba padlata fedve volt azzal a finom porral, a mit «nap-por»-nak neveznek, a minek atomjait látjuk tánczolni az ablakunkon besütő napsugárban s mely évtizedek alatt réteget képez padlón, butorokon. Lábnyom nem volt abban észrevehető.

Abban a perczben, a melyben a grófnő és az apát a könyvtárba beléptek, nem volt a szomszéd kripta kápolnájában zürzavaros zaj hallható. A rémek elhallgattak. Hanem a rémnesznek nem volt azért vége. A kápolnaajtón keresztül hallatszott valami orgonaszó-féle, minő a praeludium szokott lenni a mise előtt. Csak hogy az is oly csufondáros hang volt, mintha még az orgonának is volnának elkárhozott szellemei, a mik gunyt dudoráznak.

A grófnő fulladozó kebellel támaszkodott a kápolnaajtó küszöbéhez s kezének görcsös rándulásával tartóztatá vissza az apát urat, hogy ne nyissa még fel az ajtót. Reszketett minden tagja.

Minő rémhangok ezek?

És azután megzendült odabenn a «vesperae».

Egy hang, mely a misemondó énekkanyarulatait utánozta, rákezdé: «Bacche, ad haustum intende!»

Más hang hasonló tónusból ráfelelt:

«Et ad potandum festina!»

S következett, mintha szent könyv textusát olvasnák gyorsan:

«Gloria Baccho, et filiae ejus Cerevisiae et Spiritui Vini, sicut erat in Baccho natus, et nunc et semper et per omnia pocula poculorum, Stramen!»

A grófnő jéggé fagyni érezé tagjait; a félelemhez jött a borzadály!

A grófnő értett latinul.

Most az orgonakiséret mellett megszólalt az Antiphona:

«Date nobis de Cerevisia vestra; quia sitiunt guttura nostra!»

S rá a Psalmus:

«Dixit frater fratri suo:
Potes ne ebibere pocula duo?
Haec duo, tria, et adhuc quinque,
Nec sufficiant meae sitienti lingvae.
Beati sint Bacchus, cum Cerere in uva,
Ut non cruciet nos sitis saeva.
A solis ortu usque ad noctem potabo,
Et nullos nummos curabo.
Nisi quis biberit, ut ruat ter quater,
Non poterit dici noster sincerus frater.
Nos enim subinde tempore matutino,
Solemus bibere more palatino.
A meridie etiam bene facimus,
Ut Baccho grati simus,
Dicimur fratres esse bibaces,
Diu noctuque bibere capaces,
Et ideo, qui vult ad nos venire,
Debet sicut nos generose haurire.
Gloria Baccho.»

A grófnő az elkárhozottaknak azt a kínját érzé, a mit kell azoknak érezni, mikor legelőször megtudják, hogy miről beszélnek az ördögök egymás között.

Következett a «Capitulum.»

«Fratres attendite, et sollicitemini, ut ex popina redeuntes omnes amphoras visitetis, et quid in illis invenietis, illico epotetis, ne in vanum veniat vinum, et hoc facite per omnia pocula poculorum. Stramen! Baccho Gratias.»

S most egy egész pokolbeli chorus, egész sereg férfi és női ördög zendíté rá a csufolódó hymnust:

«Bacche, genitor Cereris,
Deus haustuum diceris,
De tua clementia
Potum in abundantia,
Et bibemus alacriter
Tuam laudem jugiter
In haustu propagabimus,
Quandocunque potabimus,
Sit tibi Bacche Gloria!»

Most a csengetyüszó hangzott.

És aztán a papi hang áhítatos áldása:

«Bacchus vobiscum!»

Rázendült a chorus:

«Et cum cantharo tuo!»

Folytatá az «oratio»:

«Voremus! Vomipotens Bacche! Qui sodalitatem nostram in tuum honorem erigere constituisti, da, quaesumus, ut eadem sodalitas, ab omni persecutione libera, strenuis potatoribus augeatur. Per omnia pocula poculorum…»

A chorus rázengé: «Stramen!»

A grófnő nem birt tovább lábain állani, térdre roskadt, s önkivületben tekinte fel a papnak arczára, kinek alakját megvilágítá a felülről besütő holdfény, mintegy gloriát alkotva büszkén fölemelt feje körül.

Az apát úr a kápolna zárába taszítá a kulcsot.

A grófnő eléje tartá kezeit, irtózattal, borzalommal:

«Ne nyissa ki! Ne tárja fel! Az ott a pokol.»

Az apát úr bátran, büszkén, haraggal monda:

– «Nec portae inferi!…»

S azzal elfordítá a kulcsot, s feltárta a nehéz vasajtót.

A felnyílt ajtón keresztül egyszerre végig lehetett tekinteni az egész látványt, a mit a kápolna és a sírbolt kivilágított ürege nyujtott.

A könyvtárból négy lépcső vezetett le a kápolnába, a kápolna szentélyétől aztán ismét nyolcz lépcső le a sírboltba.

A kápolna oltárán mind meg voltak gyujtva a gyertyák, ez világította meg a sírbolti jelenetet.

De minő jelenetet!

A sírbolt hosszában elnyuló asztal mellett ültek és lakmároztak, de nem a grófnő ősapái és ősnénjei, hanem valamennyi cselédje.

A házába bezárt némbercsoport mulatott a házából kizárt férfi-haddal.

Abban a perczben, a mint az apát felnyitá az ajtót, a torzmise épen végződött, s az egész coetus egyszerre rákezdé a tivornyadalt utána.

Most már látta a grófnő, hogy micsoda kisérteteket tart kastélyában.

Minden nőcselédjének volt egy férfi-udvarlója: a szomszéd major irnokai, majorosai, vadászai.

A félénk szobaleány, ki éjszaka ki nem merne menni a folyosóra, az urasági irnok poharát töltögette, az erényes komorna az ispán hajdujával ölelkezett; a kapusnő, az öreg matrona, ki mindig józan, az asztal tetején tánczolt, s egy boros kancsót tartott két kézre fogva, annak dalolt, valamennyi rikácsolt, kurjongott, vihogott és verte az asztalt, mint az öreg dobot. A juhász, a grófnő ősatyja, a kanczellár sírkövének tetején ült, lábait átvetve a kereszten, és fujta a dudát. (Ez volt az, a mi az orgonát parodiázta a gunyvesperae alatt.) S a főpap sírlapjára volt felállítva a csapra ütött hordó.

Valamennyi némber a grófnő selyemruháiba volt öltözve, kivéve a kocsisnőt, ki férfiruhát viselvén, symmetria kedvéért a szeretőjét, a major-kocsist öltöztette fel némbernek; a nagy, bajuszos ficzkó fején megismerte a grófnő hálófőkötőjét és termetén a csipkés frizirozó köpönyeget, a mit naponkint használni szokott.

És a mi legborzasztóbb volt! Ott látta az asztalfőn elnökölni Emerenczia kisasszonyt, egy fiatal diáknak kétségbevonhatlanul bizalmas közelségében. A kisasszony a grófnő lángszin selyem szalüpjét viselte (a grófnő sovány volt, a kisasszony kövér). És piros volt a bortól és hallatlan! kegyetlenül pipázott egy öblös tajték pipából Emerenczia kisasszony!

A férfi-nép részegen üvöltött, a némber had féktelenül sivalkodott, a duda nyekegte a nótáját, a vert asztal pufogott; s a kápolna oltára előtt kiterjesztett karokkal éneklé az álpap az istengunyoló végáldást: «Bacchus vobiscum!» melyhez teljes erejéből kolompolt egy csengetyüvel a ministrans.

Hát ezek kik voltak?

Az álpap senki sem volt más, mint maga a sekrestyés, felöltözve plébánosának az ő gondja alá bizott diszöltözetébe, fején egy improvizált infulával. A ministransa volt maga a harangozó.

A grófnőt hármas borzalom némitá meg e látványra. Ez a keserü hálátlanság elfacsarta szívét! Ő ezeket a leányokat úgy tartotta, mint saját gyermekeit, ártatlan angyaloknak hitte őket. Vasárnaponkint maga orgonázott előttük a vártemplomban s énekelt velük együtt. Abból az ételből ettek, a miből ő, soha egy pirongató szót nem hallottak tőle. És ők meggyalázzák érte ősei sírboltját, rémitik ideges asszonyukat kisértetzajukkal éjről-éjre, míg félőrült álomkórost csinálnak belőle s a mi legnagyobb vétkük, viselik az orgiákon asszonyuk ruháit, hogy az a férfi érintéstől megszentségtelenített, borral leöntözött, dohányfüsttől átjárt öltönyöket viselje ismét sorban hajadon termetén!

De nagyobb volt e keserűségnél a szentségtörés feletti borzalom. Minő ördögi gondolat: a vallás kegyes szertartásaiból förtelmes bacchanalt torzítani. Papi ruhát, oltárt, infulát, szentséget megfertőztetni, breviariumot, litaniát, zsoltárt korcsmadalból szerkeszteni. Mekkora «JAJ» ez a botránkozónak! Ez a «jaj», mit az írás említ, minden emberi fájdalom között a legnagyobb, mert írja nincsen.

És végre a rémület.

Egy csoport ittas férfi, és ugyanannyi bőszült megaera! A legszörnyübb vétek forró tettén kapva! Ha ezek észreveszik, hogy őket valaki megleste: azt izekre fogják tépni. Husz őrült, daemoniacus vétkezővel szemben egyetlen férfi és egyetlen asszony!

A grófnő látta az apát úr szemében villámlani az apostoli haragot, s megijedt tőle. Megragadta mindkét kezével a pap kezét, hogy visszatartsa őt.

Az apát azonban kirántá kezét, s egy szökéssel a négy lépcsőn leugorva, odaszökött az álpaphoz s a mint az épen parodiázó mozdulattal kiterjeszté karjait a tivornya gyülekezet fölé, e gúnyszóval: «Stramen!» az apát úr olyat húzott neki kettőt a hátán végig a rhinoczeros-korbácscsal, hogy szétrepedt a czifra stóla, a ministráló harangozót pedig egy rugással úgy belökte a kriptába, hogy az a hosszu asztal alá gurult, valamennyi lépcsőn végig.

S a mit azután most látott a grófnő, az valóban álomszerü vizió volt.

Mint rohan egyetlenegy férfi, egy korbácscsal kezében egy egész pokoltábor közepébe; megkapja félkézzel a hosszu asztalt, s egy lökéssel felfordítja azt kancsóstul, lakomástul együtt, s azzal nekivág ostorával az egész csoportnak.

Azok, mintha az itélet napja következett volna be, s az apocalypsis csodái zuhannának alá a felhőkből, rémülten, őrülten ugráltak fel helyeikből s ordítva, sikoltva tódultak a kriptaajtó felé. Ez egyetlen bátor alak úgy dúlt közöttük, mint egy szent György a sárkányok között. A korbács pufogott a hátakon, a jajszó, az üvöltés szaporodott; férfi, leány egymást legázolva törte magát a lépcsőkön fel, mik a kriptafolyosókhoz vezettek, a ki hátul maradt, ordított, azt hitte, őt viszik a pokolba; a dudás négykézláb menekült, veszedelmére a rajta keresztül bukdosóknak. A pap nem ismert irgalmat, emléktelenül el nem bocsátott senkit. A rémült csőcselék között senki sem mert védelemre gondolni. A tetten kapott bűn gyáva: a meglepetés rögtöni volt és váratlan; aztán a papnak irtóztató öklei voltak; egyetlen vadásznak jutott eszébe, szegletbe szorultan, az a kétségbeesett gondolat, hogy megkapja a pap kezében a korbácsot, hanem kapott azután annak a balkezétől egy olyan pofont, hogy jobbnak találta a hátával fedezni a visszavonulást.

«Vágjad! vágjad!» suttogá a grófnő, a mint látta kényeztetett cselédeit egymás hegyén-hátán bukdácsolva egy gomolyba rekedni az ajtónál. Emerenczia csak a fejét dugta, hogy az arcza ne kapjon a korbácsból. Leghátul maradt a sekrestyés, ki hosszu stolájától nem tudott szaladni, annak a hátát addig paskolta a pap, míg rongyokban hullott le róla a papi palást.

Mikor az utolsó convivát is kilökte a küszöbön az apát úr, becsapta utánuk a sírbolt-ajtót. És azután visszatért a grófnőhöz.

A pap arczán sugárzott valami, a mi a dicsfényhez hasonlít. A férfierő volt az.

A mint a grófnő elé ért, a hölgy leborult előtte a földre és megcsókolta a pap lábait. Szólni nem tudott, csak zokogott.

A pap felemelte őt a földről.

– Térjen magához, grófnő. Küzdje le gyöngeségét. A helyzet, a melyben ön most van, minden testi, lelki erőt összeszedni parancsol. Gondolja meg, hogy e perczben rajtunk kettőnkön kivül egy élő lélek sincs e várkastélyban, mert az ajtót, mely az udvarra visszavezet, én bezártam. Legyen ön józan. Legyen eszénél. A bolondságnak vége. Azt láthatja ön, hogy rosz szellem csak emberi testben kisért, s azok ki vannak üzve.

– Mit tegyek? kérdé a grófnő s erőtette magát, hogy ne reszkessen.

– Vegye lámpásomat, addig, míg én kimegyek a kripta rácsajtaját bezárni, hogy a kastély ez oldalról nyitva ne maradjon; s azon az úton, a melyen idejöttünk, térjen vissza hálószobájába, keresse elő theakatlanát és főzzön magának theát, mert fázik.

– Egyedül?

– Mondja ön szívében: «ha Isten velem, ki ellenem?» s nem lesz egyedül. A rémlátás nagy betegség. A gyógyszer heroicus volt. Akarom tudni, hogy használt-e?

A grófnő összeborzadt.

– Mitől retteg ön? A csontváztól a szögletben? Jöjjön oda velem.

S azzal megfogva a grófnő kezét s felvéve a lámpást a székről, odavezeté Theudelindát a csontvázhoz. Ott felnyitá a hosszu üvegszekrény szárnyát.

– Nézzen ön ide. Nem rémületnek, de az Isten bölcsességét hirdetésnek alakja ez. Az egész csontépület minden egyes izecskéje egy titkot magyaráz meg, hogyan tette az Úr a halandó embert uralkodóvá a föld felett? Tekintse ön e koponyát. E boltozatos homlokra van irva az emberi nem joga a világhoz. S e derékszöget képező arczél a fehér faj előjoga a többi fajok fölött. E koponya tanít bennünket arra, hogy mennyivel tartozunk Isten végtelen kegyelmességének, ki minket ily csontalkatuvá teremtett s minden teremtései fölé s minden emberi fajok fölé emelt. Egy koponyának látása ne borzadályt, de ihletet költsön sziveinkben; mert a Mindenható legnagyobb szerelmének jele az, kiválasztott, kitüntetett gyermekeihez.

A pap rátette a grófnő kezét a csontváz koponyájára.

A grófnő megszünt reszketni. Úgy érzé, hogy ez ember szavai új vért öntenek ereibe.

– Most térjen ön szobájába vissza, sietve jövök én is. De az oltáron is el kell oltanom a gyertyákat, hogy tűzveszély ne legyen, ha leégnek.

– Jó. Megyek egyedül, szólt a grófnő. Magamért nem félek többé, de az ön életét féltem. Ha ön most kimegy a sötét folyosóra, meglehet, hogy a gonoszok boszut forralnak; azóta magukhoz tértek, s önre rálesnek és megtámadják.

– Arról is gondoskodtam, szólt az apát úr, egy revolvert vonva ki oldalzsebéből. Készen voltam rá, hogy gyilkosokkal is találkozhatom. Tehát Isten nevével menjen előre a grófnő.

Theudelinda kezébe vette a lámpást s végighaladt a hosszu könyvtáron.

A pap utána nézett, míg az ajtón kilépni látta. A grófnő nem esett vissza betegségébe.

Sámuel apát sietve tért vissza a kriptába; onnan a kripta lépcsőin felhaladt a folyosóra. A folyosóban egy czintálban lobogott még a kisértetes láng.

«Alcohol szalmiakporral vegyítve!» dörmögé magában az apát. «Ez volt az, a mitől Mahók úr megrettent.» Mellette hevert a hosszu lepedő, a nagy kisértet-fejjel. Az apát bevonta a lángoló edényt a szögletbe. Tudta, hogy sötétben találkozásnál nem előny az egyik félre nézve, ha meg van világítva, s azzal óvatosan haladt a sötét folyosón előre. Nem találkozott senkivel! Dejszen elfutottak azok, még tán most is futnak. A rácsajtó tárva maradt. Azt bezárta s levonta róla a kulcsot. Azzal ismét visszatért a kriptába; annak is bezárta az ajtaját belülről. És azután eloltogatta az oltáron égő gyertyákat. Az utolsót kivette tartójából s azzal világított magának, míg a grófnő szobájához visszatért.

A grófnőt ott találta asztala előtt ülve, a párolgó theakatlan előtt.

Szót fogadott.

Mikor Sámuel apát belépett hozzá, a grófnő áhítattal tette össze kezeit és rebegé:

– Én szentem! én apostolom!

– Nem illetnek ily magas czímek, grófnő! szólt az apát. Megelégszem, ha e nevet megérdemeltem: «ember!» Azt látja ön, hogy csodákat nem tettem, mert csupán halandó emberekkel volt dolgom; a mit előre tudtam, s hogy a csodálatosnak, a rendkivülinek minden aureoleját lefujjam ez eseményről, azt is elmondom, hogyan jöttem idáig annyi zárt ajtón keresztül. Hanem kérem elébb, töltsön magának theát a grófnő, s ha részeltet vendégszeretetében, nekem is; kissé fel vagyok indulva a lefolyt jelenetek által, s azután beszélgessünk a tárgyról, mintha a legegyszerübb történetről fecsegnénk unalmas téli estén.

A grófnő töltött theát magának és vendégének, s azután elhelyezé magát karszékében, selyem burnuszát összevonva magán. Még mindig fázott.

– Tehát arról, hogy itt közönséges emberi csínynyal van dolgom, az első értesülés után meg voltam győződve, kezdett hozzá az apát. A mit egyszerű barátom, a plébános elmondott, abból észlelhettem a következőket. A kik az éjjeli lármát csinálják idelenn, azok nem lehetnek mások, mint a házi cselédek maguk. Hogy mire való e zaj? azt megmagyarázta előttem az a helyzet, a mit a grófnő itt maga körül teremtett; csupa leánycselédekkel véve körül magát, a kikhez férfinak nyiltan közelíteni nem szabad. Ők találtak más, bűnös találkozási módot, s hogy a grófnő azt soha fel ne fedezhesse, a kisértetek rémvilágításával vették azt körül. Ha csendben, suttogva űzték volna vétkes kicsapongásaikat, a grófnő rég megtudta volna azt. Abból, hogy Mahók plébános a sekrestyésével a rácsajtón keresztül menekült ki, megtudtam azt, hogy az a rácsajtó az, a melyen a férfiakat be szokták ereszteni a kastélyba; és azonfelül azt is, hogy a sekrestyésnek be kell avatva lenni e szövevénybe. Azután így számítottam: hogy a fehércselédség a várból a kriptába juthasson, szükségkép a pinczegádoron át kell leszállniok. Akkor, midőn a szobákat így elhagyják, okvetlenül minden ajtót tárva hagynak maguk után, nehogy a későbbi ajtónyitogatással, midőn visszatérnek, a grófnő figyelmét felköltsék. A grófnő társalkodónőjének arczán, szemein, bőre színén olvasható, hogy az a némber élvsovár, inyencz és sörisza. És az első ebédnél láttam, hogy hypocrita is. Tiltakozik a szeszes italok ellen. Tisztában voltam vele. Semmi kétségem sem volt az iránt, hogy mindent tárva fogok magam előtt találni. Hogy neszt ne költsek, gyalog jöttem el a kertajtóig. Friss havon számos férfi-lábnyom vezetett odáig: tudhattam, hogy a társaság ismét együtt van. A nyilt kertajtótól egyenesen vezettek a lábnyomok a kriptafolyosó rácsajtajáig. Az csak be volt támasztva. A folyosó jobb szárnya vezet a kriptához, a bal a pinczegádorhoz. Ennek a lépcsőin felhaladtam, annak az ajtaja is nyitva volt. Bizton számítottam rá, hogy azon túl is minden ajtót tárva fogok lelni. Úgy is volt. Most csak egy nagy kérdés van még hátra. A grófnő legközelebbi szobája a ruhatár. Annak az ajtóját nem kulcs zárja be, hanem egy ütköző, melynek rugóját a grófnő innen saját szobájából szokta kezelni. Pedig annak az ajtónak is nyitva kell lennie. Ezt a dohányfüst-átjárta öltöny tudatta velem. Ezek a némberek éji orgiáikhoz kilopogatják a grófnő selyem ruháit. A luxuries szereti a luxust. De hogyan lehet ez ajtó nyitva? Annak is igen egyszerű magyarázata van. Mikor a grófnő hálószobájába távozik, hirtelen odadugnak egy kést a ruhatár ajtajának ütközője elé. S a mint aztán a grófnő a gép rugóját megnyomja, az ütköző nyelve a kés lapjára csapódik, onnan rögtön visszaugrik s az ajtó záratlan marad. A kés most is ott volt az ajtó közé dugva. És így a grófnő éjről-éjre egész hálószobája ajtajáig tárva-nyitva hagyott ajtók mellett aludt, kitéve rablók megtámadásának; egyedül hagyva és agyonrémítve kisértetes zajgás által, hogy szobája ajtaján kilépni ne merjen, hogy cselédeit szólítni ne is próbálkozzék. Grófnő! ez szörnyű büntetés volt önre.

– Büntetés! rebegé a grófnő elképedve.

– Igen, büntetés. Mert ön e szenvedést megérdemelte.

Theudelinda megrettenve tekinte az apátra.

– Grófnő! szólt az apát úr szigorral. Önnek nagy része van azoknak a kárhozatában, kik az ön környezetéből a bűn meredélyén lesikamlottak. Ön vitte őket oda. Az ön makacs szeszélye, az ön bizarr ötletei kényszeríték e némberekre a hazugságokkal teljes életmódot. S a természet megbünteti az ellene lázadókat. S a lázadást ön követte el, ki hosszú évsoron át kizárta magát a világból s azt hitte, hogy másokat is kizárhat onnan magával együtt. Ez nagy tévedés volt s nem maradt boszulatlanul. Most két biró előtt áll ön. Egyik az ég, másik a világ. Az ég haragra, a világ nevetésre kész. S a mennydörgés s a gúnykaczaj egyaránt kínzó lesz önre nézve. Mi védelme van ellenük?

A grófnő megbénultan rogyott karszéke támlányára. A rohammal végigzajlott ijedelmek, botránkozások és undorodások után most még a pap vádja által önlelkiismerete kínzó rémétől is kiszenvedni! Ez a nagy szorongás még a kiállott izgalmakat is túlhaladta.

Mély hallgatás állt be.

S e hosszú csend alatt folyton hangzott az idéző harangszó a grófnő lelkében: «Mi védelme van önnek az ég haragja s a világ gúnykaczaja ellen?»

Végre azt hivé, hogy megtalálta a védelmet, s egy eszmétől felvillanyozva, felemelkedék s ezt rebegé az apát úrnak:

– Kolostorba fogok menekülni, hová a világ gúnykaczaja el nem hangzik. Ott fogom a hideg kövön térdepelve az ég haragját éjjel-nappal imádkozva megengesztelni. Ön, főtisztelendő atyám, kegyes lesz mellettem közvetítő szót szólni egy zárdafőnöknőnél, ki legszigorúbb rendet tart. Ott élve eltemetem magamat és senki nem fogja nevemet emlegetni többé. Összes vagyonomat, melyet sok éven át fukarkodva szereztem, és egész ősi birtokomnak éltem fogytáig való haszonvételét hagyományozom azon szerzetnek, a melynek ön főnöke; egyedül azt kérve, hogy megszentségtelenített családi sírboltom kápolnájában minden éjfélben egy ájtatos vesperæt tartsanak, míg e kastélynak birtokában lesznek.

A grófnő az életről-lemondás szomorú hangján rebegé e szavakat; hangja sokszor suttogássá vált s el-elcsuklott, midőn erőt akart neki adni.

Az apát úr is felkelt helyéről s a mint a grófnő eléje nyujtá reszkető viaszfehér kezét, megszorítá azt, s aztán büszkén felemelve arczát, mondá:

– Üljön le, grófnő és már most hallgassa, a mit én beszélek. Hogy legelőször is az iránt tisztában legyünk, a mit ön szavai végén említett: sem nekem, sem az én rendemnek az ön kastélya, birtoka, pénze nem kell. Az nem a mi feladatunk: gyöngeszívű emberektől a lelki összeroskadás perczeiben világi vagyonaikat eláhitatoskodni. A középkori örökségért csuszás által mi magunkat gyülöletesekké nem teszszük. Nem is az a dolgunk, hogy az ön családi kriptájában minden éjfélkor mezítláb vecsernyézzünk, a nap többi részét meg az ön jövedelmeinek konyhai és pinczei művészet útján való elfogyasztásával töltsük be. Erről az eszméről tehát egyszer mindenkorra tegyen le a grófnő.

A grófnőt meglepték e szavak. Minden érzelmein a vonzalomnak keresztül ment már ez ember irányában, most még csak az volt hátra, hogy önzetlenségeért, a világi vagyon magas visszautasításáért becsülni is kényszerüljön, hogy teljesen alá legyen vetve ez ember uralmának.

– És már most arról a gondolatról is tegyen le a grófnő, folytatá az apát, hogy magát valami klastromba eltemesse. Ott nem fogná a grófnő megtalálni azt, a mit keres: a nyugodalmat. Csak gondolkozzék rajta kissé. Az ön felfokozott képzelgése mellett, mit a kolostori idegrontó magány még kínzóbbá szokott tenni, lehetne-e önnek egy misét végighallgatni? A psalmus, az oratió elzengése alatt nem örökösen a gúnyszöveg kisértene-e az ön lelkében; a legájtatosabb énekhangok alatt nem ott állna-e az ön fülei mellett az a dæmon, ki a chorusba belerivallja a korcsmadalt? És valahányszor egy apáczatestvért látna ön ájtatos arczczal az oltár előtt térdepelni, nem mindig az jutna-e eszébe: az én kegyenczeim is ilyen ájtatos arczokat hazudtak imádkozva, és imádkoztak akkor nem az Istenhez, hanem az ördöghöz! Nem! grófnő, ön rossz helyre menekülne a kolostorba, az oltár elé. Más emberre nézve lehet az menedék; önre nézve kárhozat helyei azok és botránykozás kövei, a mikben minden nap felháborodnék önmagában és úgy járna, mint a költőtől megénekelt remete, ki elfelejtette az imát és a helyett átkozta az Istent!

A grófnő szemei lángoltak e rémlátvány alatt: «Igaz, igaz!» rebegé és oly elevenen látta mindazt, a mit az apát elmondott.

– Önt a botrány kínzó emléke száműzte e templomból és megfosztotta az imádságtól!… folytatá a pap kegyetlenül.

– Igaz! Igaz! hörgé a grófnő, mellét verve ökleivel. Én nem láthatok többé templomot és nem vehetek többé ajkamra imádságot! s azzal kétségbeesetten veté magát oda a pap lábaihoz és megragadá annak kezét egy kárhozatra menő görcsös erőszakoskodásával, és magánkívül kiálta: «De hova meneküljek hát, ha a templomba nem? s mivel védjem magamat, ha imádsággal nem lehet?»

A pap kenetteljesen válaszolt:

– Meneküljön a grófnő saját szívébe: ott a menedék. És védje magát jó tettekkel. A jó tettek majd imádkoznak ön helyett.

Theudelinda forró homlokához szorítá a pap kezét. Azután töredelmesen felemelkedék s karjait széttárva, mondá:

– Rendelkezzen ön velem. Parancsoljon, mit tegyek?

– Térjen vissza a nagy világba s foglalja el helyét, mely önt ott megilleti.

A grófnő megdöbbenten hátrált vissza, s merev szemekkel tekinte a papra.

– Én térjek vissza a hiu nagy világba, melyet huszonöt év előtt elhagytam? S a mely világnak örömeit magamtól elutasítottam, most annak a gúnyját hívjam fel magam ellen?

– Grófnő! ön életének azt a felét, mely örömöket oszt, eltékozolta hibásan, helytelenül. Most még hátra van életének az a fele, melyben a világ tiszteletét lehet megszerezni. Még jó idő van a megtérésre.

– Atyám. Gondolja meg ön, hogy azon körökben, a mikben megjelenésre ön engem kényszerít, számomra csak gúny, megaláztatás terem. Engem az új nemzedék nem ismer, rokonaim kicsúfolnak.

– De van egy bűvkör, a melyen belől mindenkit rögtön megismernek és senkit ki nem gúnyolnak. Akarja ön e bűvkört maga körül vonni?

– Helyezzen ön bele. Minő bűvkör az?

– Elmondom grófnő. Az ön nemzete egy nagy küzdelmen megy most keresztül: a szellem küzdelme az. Mindenki törekszik az előrehaladt nagy nemzeteket utólérni: a tudós, a költő, az állambölcs, a nemzetgazdász, az iparos, a népnevelő; a férfi, a nő, az ifju, az agg, a főúr, a közpolgár. Ha úgy tudnák mindannyian, mennyire egy czél után törekesznek, csodákat mívelhetnének; de el vannak egymástól szakítva s külön magára fárad és kifárad sikertelenül mindenik.

A grófnő feszülten figyelt; még nem érté a pap czélzatait.

– Mije hiányzik ez óriási törekvésnek? Egy központ. Az országnak nincsen központja. Debreczen egészen magyar, de vallásfelekezeti kizárólagossága megfosztja az universalitástól; Szeged jó helyen van, de a kezdetlegesség stádiumában és egészen demokrata város; Kolozsvár magyar is, elég jól is vannak benne vegyítve az aristokrata elem és a hazai kultura alkatrészei; de túl esik a Királyhágon s a Bethlenek, Bocskayak korszakának vége. Pest volna hát az egyedüli központ. Sajátságos egy tanya! Beutaztam mind az öt világrészt, de sehol a világon ehhez hasonló alakulást nem láttam. Ott minden úgy áll elő, mintha senkinek a másik emberre nem volna gondja, s minden ember azt hinné, hogy a világ megáll ott, a hol ő elhagyta. A Dunán érkezőt meglepi a nagyszerű partsor, tágas előterével, s most e gyönyörű hosszú tért elkezdik beépíteni hatemeletes bérházakkal; természetesen a hány ház, annyiféle styl. Látjuk egymás mellett a római, a mór-spanyol, a renaissance-kori palotákat, miket hatalmasan insultál egy szemközt emelkedő félig hollandi, félig góth-idomú középület. E látványt kiegészíti néhány falusi torony. A lánczhid monumentális alakjával szemben emelkedik egy kő-skatulya, négy toronynyal: erről azt mondják, hogy «basilika», most úgy néz ki, mint egy nagy vesztőhely; hanem annál több óriási gyárkémény mered elő mindenünnen, a város közepéből, örök füstöt terjengetve el fölötte. Gyár, lerakóhely, akadémia-palota, bálház, bér-kártyaház, műmalom, egymás hegyén-hátán, az akadémia szöglete elszorítja a rakparti közlekedést, s a városházának igazi ősmuzulmán mintára alkotott minarett-je hirdeti az idegennek, hogy: gyere csak bellebb, itt van Konstantinápoly.

A grófnő már mosolyogni is tudott a pap előadásán.

– Úgy is találja. A belváros egy tömkeleg, a melynek az utczáit még akkor alapították, mikor a városház-téren a rácz kereskedők sertéspocsolyái voltak, szűkek, rendetlenek; hanem a kirakatokban európai fény és pompa; a szél szemétkupaczokat hány szemeink közé; hanem az utczán járó közönség toilette-je vetekedik Párissal. Sehol annyi gyönyörű nőarczot s annyi rongyos koldust nem találni, mint ott, minden lépten. A szűk utczákon egymást éri az úri fogat, s a nyúzott bőröket szállító szekér. A külvárosok mesés mohósággal épülnek, kis ház, nagy ház, kiki a maga gusztusa szerint, s az építés miatt örök a por a szél minden lendületére. Egy-egy kis zöld oáz, akkora, mint egy nemesi curia kertje, a többi sivatag kőhalmaz. A város körül egy Sahara, melyet szorgalmasan szántanak, hogy a Sirocco-nak legyen mivel bajlódni. Ez a város külső képe. Nem tudni, gyárvárosnak indul-e? kereskedelmi emporium akar-e lenni? tudományok, művészetek városává emelkedik-e? országváros lesz-e? vagy pedig csak amerikai telep, a hova a világ minden részéből mindenféle osztályú ember siet pénzt keresni, de ha egyszer meggazdagodott, ott meg nem marad, hanem menekül falura, vagy külföldre?

A grófnőt érdekelte a leirás.

– A társadalmi viszonyok aztán épen olyanok, mint a külső alak. Külön chinai fallal körülzárva minden osztály. A kereskedelem, a börze-üzelem német és zsidó. Ez nem olyan baj, mint az, hogy szédeleg, és a bécsi pénzpiacz minden szeszélyétől halomra omlik. Magyar elem a táblabiró-osztály és az iparos. Ehhez járul valami húszezer felvidékről jött tót, ki az alsóbbrendű kézi munkával foglalkozik. Van ott a nemzetnek művészete is, de nem divat azt pártfogolni; van tudománya is, de nem tartozik a bon tonhoz vele foglalkozni; van irodalma is, de kevesen tudnak róla; vannak előkelő körei is, van magas aristocratiája, de azoknak a termei zárva vannak mindenki előtt, a ki nem hozzájuk tartozik, vagy nem oda hivatalos. Szétziláltan egymástól, magára hagyva küzd, sóhajt, panaszkodik, emeli a terhet külön-külön minden ember, s a legjobb eszme is elvész, a meg nem értés miatt. Hiányzik a találkozási tér. A közélet meg van bénítva; kivételes törvények eltiltanak minden összejövetelt az országban. Megyeház, országgyülés bezárva. Egyedül a társadalom parquettjei azok, a hol még annyi nemes törekvésnek találkozni lehetne. De ki nyissa meg termeit e czélra? Főrangúink egy része közönyös, más része élvezetet hajhász, melynek semmi egyéb czélja, mint épen az, hogy magát mulattassa; vannak elegen, kik értik feladatukat, teljesítenék is örömest, de a kiket az utóbbi évtized veszteségei úgy megrontottak vagyonukban, hogy nem képesek a nyilt terem költségeit megbírni; s a ki végre tudná is, tehetné is, hogy a nagy világ sorompóit megnyissa saját úri lakában, azt meg oly tragicus gyászemlék száműzi a fővárosból, mely örökre eltiltja a jókedv zaját a lefátyolozott képek termeiből. És így nincs az egész vízözönben, mely bennünket eltakar, egyetlen száraz pont, a hol a jók, a bölcsek és igazak minden osztályból találkozhatnának. Olyan pont nincs!

– Lesz! szólt a grófnő, felmagasztosult arczczal kelve föl helyéről. Egész lelke áthevült már az új gondolattól, melyet a pap még jobban ki tudott színezni.

– Ön megértett engem! Ez a menedék egyúttal önnek is mentsvára. Ha ön felköltözik Pestre, ha ott rangjához és jövedelméhez méltó házat tart, termeit megnyitja a nemzet «crém»-je előtt, melyhez nemcsak az előkelő rang tartozik, de melyhez hozzászámítjuk az egész művelt világban a tudomány, a művészet, a politika, az egyház kitünőségeit, ha lesz egy tér, a melyen a tudós a főpappal, a költő a mágnással egyenlőnek van bemutatva; ha a vagyon és szellem aristocratiája egyesül, hogy életerős eszméket eredménydús tettekké érleljen, ha lesz egy salon, melynek közepéből indulnak meg a közművelődés, a népboldogítás, a segélyezés apostoli missiói, nem áldáson és köztiszteleten fog-e nyugodni e salon úrnőjének feje, a honpolgári dicsőítés glóriájától körülvéve?

A grófnő mindkét kezével megragadá az apát úr kezét s csókjaival halmozá el e kezet, és zokogta hozzá: «köszönöm, köszönöm, köszönöm!»

– Most tehát elhiszi nekem a grófnő, hogy más útja is van a mennyországnak, mint a melyhez a zárda ajtaja vezet?

– Ön próféta.

– Azonban engedje meg a grófnő, hogy most egy prózai kérdéssel zavarjam meg kedélyét. E feladathoz, melyet ön oly lelkesüléssel karolt fel, bizonyos anyagi médiumra is van szükség. Ahhoz bőséges jövedelem kell. Szabad e kényes tárgyban önnek bizalmát kérnem?

– Én gazdag vagyok, szólt a grófnő. Van saját szerzeményemből Pesten úri házam, most bérlak, s jó helyeken fekvő tőkepénzeim.

– A házat a grófnő a maga számára fogja átalakítani, mert ott bérlak többé nem lehet, a tőkepénzeket pedig jó lesz a mostani zavaros pénzviszonyok közt fel nem mondani. Mennyi rendes jövedelme van a grófnőnek a bondavári uradalomból?

– Mintegy huszezer forint.

– Mekkora terjedelmű ez uradalom?

– Kilencz-tízezer hold.

– Akkor ez a jövedelem kevés. A hibás házi kezelés az oka. Kevés a birtok nagyságához s kevés ahhoz a háztartáshoz, a mire a grófnő vállalkozni akar. Húszezer forint jövedelemmel Pesten nyilt salont vinni nem lehet.

A grófnő elbámult.

– Én pedig azt hittem, hogy az nagyon sok pénz.

– Sok, falun. De Pest olyan drága város, mint Páris. Önnek legalább negyvenezer forint évi jövedelemre van szüksége, ha Pesten termeit nyitva akarja tartani a rang és szellem igényei számára.

A grófnő zavarodottan tekinte rá.

– Hogyan?

Az apát úr közönyös ajkpittyesztéssel felelt:

– Az nem nehéz. A gazdálkodási rendszeren kell változtatni, a házi kezelés helyett a bérletgazdászatot hozni be. Én fináncziákhoz nem értek, de vannak a pénzaristocrata körökben megbízható ismerőseim, kik közül valamelyikkel majd értekezhetik a grófnő, ha Pesten leszünk. Annyiról mindenesetre biztosíthatom, hogy a «farm»-rendszer mellett ezért az uradalomért évenkint negyvenezer forintot kell a grófnőnek kapni. Ennyi ismeretem már van a nemzetgazdászat terén.

A grófnő el volt bájolva e szavak által. Ez a pap napról-napra szeretetreméltóbbá lesz! Már meg a jövedelmét is megduplázza a grófnőnek. Hisz ez valami kedves ember!

– Rendelkezzék ön teljhatalommal minden ügyemben, szólt a grófnő elragadtatással.

– Ha rám bízza a grófnő, akár a kész bevégzett szerződést hozhatom el, előre biztosítva mostani jövedelmének megkétszerezését. Legalább a grófnő nem költ alkuszra.

Theudelinda gyermekké érzé magát lenni örömében. Úgy tekintett a papra, kit nemes jóvolta minden tekintetben kijelölt azon egyedüli alakként, a kit szeretnie lehet, szabad, szükség.

Meglehet, hogy meg is érdemelte azt ez a pap.

… Hanem annyi bizonyos, hogy ezzel a bondavári uradalom már az egyik birtokos lába alól ki volt húzva!…