A KELLEMETLEN EMBER.

Theudelinda grófnőt egész önfeledtté tette az öröm. Annyira önfeledtté, hogy gépcsengetyüjéhez rohant s elkezdte annak rugóját működtetni.

– Mit csinál a grófnő? kérdé az apát bámulva.

– Rögtön hivatom tiszttartómat.

– De ki által?

A grófnőnek csak akkor jutott eszébe, hogy hiszen egyetlenegy élő lélek sincsen a háznál. Erre nagyon elkomorodott megint.

– Ez, valóban, egyike lesz a nehezebb problémáknak, mondá a pap, hogy mint jut ki legközelebb a grófnő ebből a kastélyból?

– Hogyan? – A grófnő oly gyönge elméjű volt, hogy a legközelebbi helyzetet sem bírta magától felfogni.

– Úgy, hogy mindössze ketten vagyunk a kastélyban. Ha én elmegyek, most a grófnő számára valahonnan szolgálattevő lelkeket előteremteni, a kik lovait befogják, úti szükségleteit összemálházzák s a kikre elhagyott kastélyát rábízhassa, akkor a grófnő arra az időre egyedül marad itt.

– Oh én itt egyedül nem maradok egy világért.

– Akkor a másik választás, hogy velem együtt kell gyalog jönnie a legközelebbi uradalmi lakig.

Épen a havas ónos eső kezdte verni az ablakokat.

– De hisz itt vannak a lovaim.

– Csak hogy én sem lovat befogni, sem hajtani nem tudok.

– Oh azt nem is engedném.

Most azután itt volt a dilemma: vagy egyedül maradni a kastélyban, míg a pap segélyért jár, vagy együtt menni vele erdőn, mezőn, havas esőben gyalog.

– Valaki dörömböz a kapun, mondá az apát.

– Az bizonyosan a tiszttartó lesz, szólt a grófnő, megtudta cselédeitől, hogy mi történt itten, s most sietve jő.

– De nem fogja neki senki kinyitni a kaput, mert valószínüleg maga a kapusnő is azok között van, a kik kinnrekedtek.

– Az ám. Az volt az a vén boszorkány, a ki az asztal tetején tánczolt.

– Nincs a grófnőnél a várkapunak másik kulcsa?

– A legvaskosabb kulcs az az antik fogason. Mit akar ön vele?

– Lemegyek és kinyitom magam a kaput.

– Az ebek nem ismerik önt és szét fogják tépni. Erős juhász-szelindekek.

– Majd nevükön szólítom. Hogy hívják?

– Nem tudom én.

Törődött a grófnő olyan plebejus dolgokkal, mint a parasztkutyák nevei.

– Akkor nem tehetek mást, mint hogy lelövöm őket.

– Csak ne nagyon.

A grófnő nem azt értette ez alatt, hogy a kutyák ne haljanak meg nagyon, hanem hogy a lövés ne szóljon nagyot.

Az apát úr tehát vette a revolverét s lement az udvarra. Lámpásra nem volt már szüksége, mert hajnalodni kezdett.

A két komondor olyan formán volt a kapu alá beszállásolva, hogy midőn éjszakára lánczaikat megeresztették, épen csak annyi mensura maradt közöttük, hogy egymással össze ne marakodhassanak, ellenben a közöttük elhaladni akarónak vagy a Scylla, vagy a Charybdis torkába kellett esnie.

Az apátnak nem volt más választása, mint az egyik ebet agyonlőni, hogy a másiktól a kapuig mehessen. Társa szomorú példáján okulva aztán a másik is bebujt odujába s ereszté a papot a kaput kinyitni.

Sámuel apát, a mint a kaput kinyitá, egy férfit látott maga előtt, annak is revolver volt a kezében.

Egyszerre mind a ketten egymásra szegezték a revolvereiket s aztán úgy kezdtek el egymással értekezni.

– Ki ön? mit akar itt? kérdé a pap.

– De ön ki? és mit keres itt? szólt a másik.

– Én Sámuel apát vagyok, a grófnő gyóntatója.

– Én pedig Berend Iván, a grófnő szomszédja.

Az apát úr leereszté fegyverét s szelidebb hangon mondá:

– Szokatlan idő, úgy-e bár?

– Hony soit, qui mal y pense – viszonzá Iván s zsebébe dugta a pisztolyt. Szokatlan időben jövetelem magyarázata az, hogy levelet kaptam most éjjel, melyben tudatják velem, hogy a kastélyban nagy zavar van, jőjjek a grófnőnek segélyére.

– A zavar abból áll…

– Tudom, hogy miből áll, az is meg van a levélben irva; hanem azért a rendelkezésére állok a grófnőnek. Ámbár tudom, hogy a grófnő nem szokott elfogadni férfiakat, különösen ily korai órákban.

– Önt bizonyosan elfogadja. Engedje meg, hadd zárjam be a kaput, mert kapus sincs már a háznál, s vigyázzon, a baloldali fal mellett ne menjen, mert onnan még egy eleven kutya jár ki.

– A másikat agyonlőtte ön?

– Igen. Azt a lövést hallotta ön kivülről. Arra vette elő ön is revolverét.

– Természetesen. Nem tudhattam, mit lövöldöznek itt az udvaron?

A két férfi felhaladt a grófnő termeibe. Sámuel apát bement a grófnőhöz.

– Véletlen segélyünk érkezett, szólt neki; a grófnő egyik szomszédja, Berend Iván.

– Ah! szólt a grófnő ajkcsettentve; kellemetlen ember! Egy atheista.

– Már legyen ő bár thug, mormon, vagy manichaeus, de e perczben igen nagy szükségünk van rá. Valaki levélben figyelmeztette a grófnő helyzetére s a felől akar a grófnővel beszélni.

– Én nem akarok vele beszélni. Kérem önt, értekezzék vele helyettem.

– Grófnő! Lehet, hogy ez az ember csakugyan annyira eretnek, hogy nekem ezt találja mondani, hogy én csak a grófnőnek vagyok gyóntató atyja; de nem neki is.

– Jól van hát. Kimegyek hozzá a terembe. De kérem, legyen ön is jelen.

– Ha kivántatni fog.

A grófnő shawljába burkolta magát s kiment az elfogadóterembe, melyet már akkor a felkelő nap kezdett megvilágítani. Sámuel apát mégis jónak látta egy két ágú gyertyatartót utána hozni.

A grófnő fagyosan kínálta Ivánt üléssel s maga jó távol iparkodott tőle letelepedni.

– Uram?

– Grófnő! Ma éjjel az ablakomon zörgettek, még ébren voltam és dolgoztam, s a mint az ablakom kinyitottam, egy levelet adtak be rajta. A levelet önnek a tiszttartója irta.

– A tiszttartóm? szólt a grófnő elbámulva.

– A levél, stylusánál fogva, nem alkalmas arra, hogy a grófnő elolvassa; a tartalmából csak ennyi érdekli: A tiszttartó jelenti, hogy az éjjel a grófnőnek összes mindenrendű és nemű cselédsége megszökött és hogy ő is szökik utánuk.

– A tiszttartó is? De miért?

– Annak is megirja az okát a levélben; de én azt hiszem, hogy az csak mende-monda, a mivel nagyobb vétséget takargatnak. Én azt hiszem, hogy a grófnőt meglopták.

– Engem?

– Ne rettenjen meg. Nem rabló módra lopták meg, hanem a hogy gyanútalan úri birtokosokat szoktak meglopni hűtlen sáfáraik, csempészetek, sikkasztások útján. S most aztán a csalók igyekeznek futamodásuknak humoristicus szinezetet adni, hogy a világ nevessen a bűneiken, s nevessen a károsult rovására. Én úgy vélekedem erről.

A grófnő kénytelen volt elismerni, hogy az az ő szomszédja először is okos ember, másodszor pedig gyöngéd ember.

– A tiszttartó levelében az van, hogy ő nem mer a történtek után a grófnő szeme elé kerülni, miután a grófnő soha sem fogná azt elhinni, hogy az ő egyetértése nélkül történhettek bizonyos cselédbotrányok a kastélyban. Én ezt csak ürügynek tartom. Azt elhiszem, hogy a grófnő egy felindulás perczében minden alárendeltjét rögtön elkergette, mert rájött, hogy mindannyian visszaéltek elnézésével; és ennélfogva ama levél vétele után első gondom volt egy emberemet azonnal lóra ültetni, s a legközelebbi távirda-állomásra egy táviratot küldeni a grófnő pesti bankárjáihoz, kik az eladásoknál a tiszttartót teljhatalmú megbizottnak ismerték: azzal a tudósítással, hogy a tiszttartó hirtelen eltávozván, neki semmi összeget ki ne adjanak.

– Ez igen praktikus elővigyázat volt öntől, szólt a grófnő helyett az apát úr; ezért a grófnő önnek nagy hálával fog tartozni.

Theudelinda kegyteljesen inte fejével.

– Ez volt az egyik oka idejövetelemnek, hogy a grófnő helyeslését ez intézkedésemre kinyerjem, folytatá Iván. Másik oka az, hogy miután a grófnő itt minden szolgálat nélkül van s itt valószínüleg maradni nem óhajt, innen tovább költözni segítsem, s addig, míg rendelkezni fog, kastélyát saját embereimmel őríztessem, a kikért magamra vállalom a felelősséget.

– Ez valóban a leggyöngédebb szomszédi figyelem ön részéről, szólt ismét a pap, s a grófnő nagyon lekötelezve érzendi magát ön iránt e gondoskodásért.

– Csak kötelesség, mondá Iván. És most még egy harmadik indok. A grófnő többé falun nem fog lakni, azt tudom. Arról sincs semmi kétségem, hogy a grófnő a milyen gazdag, olyan takarékos. Hanem arról csaknem bizonyos vagyok, hogy a grófnőnek tisztviselői, sáfárai rögtöni megszökése miatt e perczben minden pénztára üres. Annálfogva nem véltem megbántani a grófnőt, ha a jelen esetben saját pénztáramat rendelkezésére adom. Rövid időre, a míg a grófnő rendezetlen pénzügyeit rendes kerékvágásba hozza, kölcsönözhetek tízezer forintot.

Sámuel apát odament a grófnőhöz s olyasmit sugott a fülébe, nehogy az ajánlattevőnek valami uzsorát kináljon. Annálfogva a grófnő kegyteljes mozdulattal nyujtá kezét Iván elé, helyben hagyása jeléül, ki arra tárczájából tíz darab ezrest kiszámlált. A grófnő irást akart neki róla adni. Iván azt mondá, hogy szükségtelen, hiszen rövid időre adja.

A grófnő kérte az apátot, hogy vegye gondviselés alá az összeget.

– És most, szólt Iván, ha szabad a grófnőt kérdenem: mikor szándékozik kastélyát elhagyni?

– Most épen e perczben! rögtön! sietett mohón felelni a grófnő.

– Abban az esetben némi tervet leszek bátor a grófnőnek ajánlani az indulás első stádiumára nézve, a mi nem megy minden nehézség nélkül. Az első a legszükségesebbek összemálházása. Csak mondja meg a grófnő, hogy mit és milyen bőröndbe rakjak el? Azután majd befogom a lovait a hintójába. Azután az üresen maradt kastély főbejárásait bezárjuk és lepecsételjük. Mindaddig, míg a grófnő valakit küld a kastély átvételére, két biztos emberem fog őrködni a kapuk előtt. Azután útra kelünk. A tiszti lakot útba ejtjük, hogy ha lehet, valamit a számadások közül megkaphassunk.

– Nem! nem! oda nem megyek! Nekem nem kell számadás! tiltakozék a grófnő.

– Jó. Tehát egyenesen hajtatunk az én vendéglőmhöz.

– Miért a vendéglőhöz?

– Mert ott van egyuttal a posta is, s a grófnő hintójába ott fognak postalovakat.

– Miért postalovakat? Hát nem utazhatom saját lovaimon?

– Nem.

– Miért nem?

– Mert olyan roszak. Azok nem viszik el a grófnőt a szomszéd állomásig.

– Miért roszak az én lovaim? kérdé a grófnő felborsoltan.

– Azért, mert roszul vannak tartva.

– Kellemetlen egy ember! mondá magában a grófnő. Mindenre olyan parasztul felel.

– Én a vendéglőbe nem megyek, szólt durczásan; soha sem megyek olyan helyre, a hol bort mérnek. Nem lehet az ön házánál megszállnom, míg a hintóba fognak?

– Szerencsémnek tartom. Ámbár háztájam igen rideg. Egyedül lakom s agglegény vagyok.

– Az mindegy.

– Tehát legelébb is határozza el a grófnő, hogy minő ruháit málházzam el, és minő bőröndbe?

– Minő ruháimat? szólt a grófnő és sajátságos kifejezéssel nyiltak szemei kerekre. És mibe? Azt mindjárt megmondom. Tegye ön meg azt a szivességet, hogy szítsa fel a tüzet a kandallóban, míg a ruhatáramba megyek. Hideg van itt.

Egy nagy zöld márvány-kandalló állt a terem közepén, melyben még hamvadozott a mult esti parázs; Iván fahasábokat rakott a parázsra s a tűz nemsokára vígan lobogott.

A grófnő rövid időn visszajött. Egész nyaláb mindenféle öltözetet hozott, a mennyit csak ölébe össze tudott fogni.

– Ah! ezt mind el akarja a grófnő csomagoltatni?

– Mind! mind! És a többit is mind.

– És hová?

– Ide ni! szólt a grófnő s belehajítá a kandallóba az öltönycsomagot, hogy az egyszerre megtölté lángjával a kandalló üregét. Égett a selyem, a mousselin, a krepp és csipke, sziszegve, huhogva, perlekedve.

A két férfi bámulva nézett rá, de egyik sem szólt neki egy szót is.

A grófnő pedig visszasietett ruhatárába s új csomaggal jött elő, s az összegyűrt ruhákat egymás után hajigálta a kandallóba; az csak egyet lobbant, nagyot hahotázva, mintha mindegyikből egy kipörkölt ördöngös ördög röpülne ki a kéményen keresztül. Theudelinda égő tűzrózsákkal arczain járta meg az útat ruhatárába tízszer egymásután, s indulattól lihegve szórt mindent az égő tűz közé. Az öltönyök után következtek a fehérnemüek, azok is mind a máglyára kerültek, irgalom nélkül, kivétel nélkül valamennyi. Himzett, drága finom úri készlet. Elégett.

«No ez elég egyszerű módja a málházásnak és inventálásnak!» gondolá magában Iván, de nem szólt hozzá semmit.

A pap hátratette két kezét s nyugodt bonhomiával engedte a grófnőt garderobja auto da fé-jén dühöngeni.

A bevégzett tény után azt mondta Iván:

– Ez már hát megvan, de már most miben fog a grófnő tovább utazni?

– A rajtam levő ruhámban s az úti bundámban.

– A hogy tetszik. Én megyek a lovakat befogni.

A míg Iván lement az udvarra, a grófnő felsegíttette az apáttal magára meleg nyusztprémes bundáját s azzal készen volt az útra. Semmit sem vitt el magával a kastélyból, a mit egykor sajátjának nevezett. Minden tárgyat megfertőztetettnek tartott.

Mikor Iván visszajött jelenteni, hogy a kocsi be van fogva, már készen volt az úrnő. Az ajtókat egymásután bezárták és lepecsételték. Az udvarra leérve, a grófnőnek a szemébe ötlött holt kutyáról eszébe jutott a még meglevő eleven. Hát azzal mi lesz? Azt is agyon kell lőni, hogy éhen ne veszszen.

– Kár volna, monda Iván, majd szabadon bocsátom, s eljön velünk. Nálam megmaradhat.

A grófnő kiváncsi volt rá, hogy harapja meg Ivánt a lánczon elmérgesült szelindek; de nem harapta meg.

Iván szépen beszélt hozzá, a hogy lelkes állathoz szokás, az nyugodtan engedte nyakáról lecsatoltatni az örvet, s azután megnyalta az elszabadító kezét.

A kocsi kigördült az udvarról. A bezárt kapu kulcsát odaadta Iván az apát úrnak, ki a hintóban ült a grófnő mellett s maga a bakra felkapva, hajtotta a két gebét, a mit a grófnő ekvipázsnak nevezett s nem tudom hány ezer forintba fogadott el a sáfáraitól. Rossz két vén inpókos dikhencz volt.

Mikor az úton alákanyarodtak a szénbányatelep felé, oldalvást valami füstöt vettek észre a reggeli szürkületben az égre felkanyarodni, s a tárna felől Iván egy csoport munkását látta arra felé sietni tűzoltó szerekkel. Kérdezte tőlük, hogy mi az? hova mennek? mondták neki, hogy a grófnő magtára ég; de hiszik, hogy rögtön el fogják oltani.

– Azt képzeltem, mondá Iván. Mulhatlan feladata a hűtlen sáfárnak felgyujtani a magtárt, hogy ne sülhessen ki, mi volt benne, s mi volt belőle eladva.

A grófnő skandalizálva volt az emberi sülyedés ily mértéke fölött, mire Iván igen szárazan azt az észrevételt tevé, hogy biz a mezei gazdálkodás csak olyan ember számára való, a ki mindennek maga utána tud nézni, nem pedig annak, a ki bezárkózik a szobájába.

Kellemetlen ember!

Fényes nappal lett, mire a hóval vegyes sárban a két rossz urasági díszparipa a grófi hintót a tárnatelepig el birta vonszolni. Ott már füstölgött mind a kettő a nagy igyekezettől.

Iván behajtott saját háza udvarára; az elősiető postamesterre rábizta az előfogat felőli gondoskodást s a grófnő lovai elhelyezését, s addig bevezette úri vendégeit saját dolgozószobájába. A többi szobákban csikorgó hideg volt, mert azok soha sem voltak fűtve; hát csak itt kellett a magas uraságokat elfogadnia.

Rendetlenség épen csak annyi volt ebben a szobában mint egyébkor; dologba került, a míg a vendégeknek helyet lehetett csinálni, a hová letelepedjenek.

A grófnő szorongva tekintgetett körül ez ismeretlen tárgyakon, mik e dolgozó-szobában széken, asztalon, állványon álltak, hevertek, nyujtóztak. Ördöngös műszerek! Titkos borzadálylyal tekintgetett át a vegytani műhelybe, melynek süveg-katlanában még akkor is izzott a félbenhagyott vegykémlet parázsa.

«Cagliostro officinája», sugá a grófnő borzongva az apát úrnak.

Gonoszat főznek itt, a minek titkát ember nem érti!

De még e szent borzadálynál is erősebb volt nála az a visszás érzés, hogy most ő ennek a barlanglakó embernek vendége, lekötelezettje, adósa, ő, a gazdag, a főrangú, az igaz hitű, ennek a munkásnak, névtelennek, vallástalannak. Fizetett volna neki uzsorát pénzeért, jutalmat jó szolgálatáért, csak azt a szót ne kellett volna neki fizetnie, hogy «köszönöm». Nem sajnálta volna ékszerei legszebb gyöngyét kidobni neki hintajából, mikor megválik udvarától, de sajnálta tőle e bucsuszót: «Isten önnel!» Egy atheistának ez üdvözlést! Csak le tudná tartozását róni valamivel.

Iván eltávozott néhány pillanatra a szobából, s midőn visszajött, valami nőcseléd egy tálczán a párolgó reggelit hozta utána, s egy fehér abroszszal leterítve valami kis asztalt, lerakta rá a csészéket és ibrikeket a grófnő és az apát úr részére.

A míg a grófnő valami ürügyet keresett, a mi alá precziózuskodását elrejtse, hogy a reggelit visszautasítja, addig az apát úr le is telepedett a mellé s útitársi szabadalommal szólítá fel a grófnőt, hogy kövesse példáját.

– Estig nem találunk olyan vendéglőre, a hol valami meleg ételt kapnánk, s a grófnőnek szüksége van erősítőre.

Azután, hogy látta a grófnő, hogy az apát úr fejét nem fordítják hátrafelé a manók, a mint a boszorkánymester kávéjába belekóstol: hát ő is ráfanyalodott. Biz az nem igen jó volt. A tej megjárta, de a kávé rettenetes!

Iván az időjárásról kezdett beszélni. Kezdetleges társalgási thema. Az a különbség mégis volt benne, hogy nem a megszorult udvarló, hanem a meteorolog beszélt az időről. Biztositá a grófnőt, hogy mind a barometrum, mind az angol strom-glass kedvező időre mutatnak; a nap oly forrón süt, mint májusban; jó ideje lesz az utazásra.

S hogy annál jobban élvezhesse a napot, félrehuzta Iván ablakáról a zöld függönyt, mire a nyájas napsugár egyszerre megvilágítá a szomorú szobát.

A grófnő e rögtöni villágosságnál idegesen rezzent hátra valami, eddig a homályban nem észlelhetett látványtól.

Saját arcza volt az, egy átelleni roppant homorú tükörtől visszaadva.

Tény ugyan, hogy nincsen ember, a ki a saját képét ne szeretné látni a tükörből. Csempészszünk a legkomolyabb szónok elé, mikor legjobban fel van lelkesülve, egy tükröt, s tapasztalni fogjuk, hogy az egy percz mulva nem lát többé semmit, mint saját magát a tükörben: annak beszél, annak gesztikulál. Hanem egy nagyító tükörben meglátni az embernek magát, az valami rettenetes látvány. A saját fejét akkorának, mint egy hordó, arczvonásait egy mesebeli óriás számára kitágítva, s az ijesztő szörnyetegben mégis önmagára ismerni! ez kellemetlen ismeretség.

– Micsoda nagyító tükröt tart ön szobájában? szólt a grófnő félig boszusan, félig tréfálva Ivánhoz s hátat fordított a tükörnek.

– Grófnő! bizony ez a tükör nem toilettem rendbehozására szolgál; hanem ez egy úgynevezett gyútükör, melyet olyan vegytani műtételnél használunk, a hol a legbehatóbb tüzet akarjuk előidézni.

Az apát úr be akará bizonyítani, hogy ő is jártas a természettudományokban s beleszólt:

– Például a gyémánt elégetéséhez.

– Igen, helyeslé Iván. Ahhoz is a gyútükröt használjuk, a gyémánt csak abban ég el, meg a ropp-gáz lángjában.

A grófnő hálával tartozott azért a mondatért az apát úrnak, mert arról egy jó ötlete támadt. Lám, ez az ember még lelke gondolatainak is elővilágít.

– Hogyan? szólt kiváncsiságot tettetve a grófnő Ivánhoz. Ön azt állítja, hogy a gyémánt eléghető volna?

– Eléghető biz az, grófnő, mert nem egyéb, mint szén, kristály-alakban! s a beható tűzben a patricius-gyémántból, minek karatja 90 forint, s aztán minden további karatnál köbös emelkedésben nő a becse, épen az lesz, a mi a plebejus szénből: szénéleg, láthatatlan gáz. Ezt bizonyítja a gyútükör tűzpontja.

– Ah, ezt nem hiszem! szólt a grófnő, fejének előkelő hátravetésével.

Iván meghajtotta fejét.

– Sajnálom, hogy most épen be nem bizonyíthatom, mert a gyémántot azért, mert eléghet, fütőszerül nem használjuk, s a kisérletekhez csak olcsó forgácsait szoktuk vesztegetni, de nálam most az sincs.

– Én szeretném azt látni, mert nem hiszem, szólt erre a grófnő, s a mellkendőjét összefüző agrafot kivonva, odanyujtá azt Ivánnak: kisértse ön meg ezen.

A melltű köve gyönyörű, kétkaratos brilliánt volt.

A grófnő semmit sem várt bizonyosabban, mint azt a választ Ivántól, hogy «Oh, kár lenne ezért a szép drágakőért!» s abban az esetben készen volt részéről a viszonzás: «Hát tartsa ön meg akkor emlékül»; ezzel szépen meg lett volna ajándékozva a kellemetlen ember s aztán el lett volna felejtve a hétköznapi ember.

Ámde bámulva tapasztalá a grófnő, hogy csalatkozott.

Iván egy tudós nyugalmával, s egy gentleman engedelmességével vette át a melltűt; a nélkül, hogy gúnyt, vagy szenvelgő hidegvért tüntetett volna.

– De magát a melltűt nem akarja a grófnő megolvasztatni? Akkor kiveszem a foglalatból a követ. Ha nem ég el, ismét visszahelyezem belé.

Iván egy kis fogóval kivette a követ a jour foglalatjából s egy vastag, lapos agyagtégely homorú fenekére helyezé.

Azután kinyitotta az ablakot, hogy szabadon jöhessen be a napsugár.

A tégelyt, melyen a gyémánt feküdt, egy kis érczállványra állítva, odatette a szoba közepére a grófnő elé.

Maga pedig fogta a gyútükröt és kiment vele a szabadba, mert benn a szobában az ablak keresztfái miatt nem eshetett volna teljesen a napsugárzat a gyútükörre.

A grófnő még mindig azt hitte, hogy a gauklereinak az lesz a vége, hogy a gyémánt csak nem ég el a napban, s ő annál inkább megajándékozhatja vele Ivánt, hogy tegyen vele majd kisérletet nyáron, mikor tüzesebb a napsugár.

Iván künn az ablakból, eltalálva a sugárverés legkedvezőbb helyét, ráirányzá a tégelyre a gyútükör sugárgulájának hegyét. A gyémánt ezernyi szikrát szórt e megsemmisítésére törő napsugárkatlanban s pillanatokig úgy látszott, mintha ő maradna e harczban a győztes, minden rálövelt nyilát a napsugárnak a szivárvány hét szinére törve össze; hanem a gyútükör tüzösszpontja egyre szükebbre szorult körülötte, s egyszerre vakító napfény töltötte meg a kis szobát, oly világló, hogy ezüstnek látszott benne minden tárgy, s elenyészett benne minden árnyék.

Egy tűzkarika lövellt szét a tégelyből, villámnál világlóbb nyilakat szórva maga körül, s a következő perczben megszünt a gyútükör működni.

Iván még ott állt künn az ablakban. Onnan kérdezé a szobában levő grófnőtől:

– Mi maradt a tégelyen?

– Semmi.

Iván visszatért a szobába, felakasztá helyére a tükröt, s átadta a grófnőnek az üresen maradt melltűt.

Az apát úr nem hagyhatta megjegyzés nélkül.

– No ez olyan látvány volt, a minőt csak királyok engedhetnek meg maguknak.

A posta trombitált, a grófnő feladatta magára utazó bundáját, s midőn Iván a kocsiba felemelé, mégis csak kénytelen volt neki kezét nyujtani és rávesztegetni ezt a szép szót: «Isten önnel».

Mikor tovarobogtak, a grófnő azt kérdé az apáttól:

– Ugy-e bár, ez az ember egy bűvész?

– Nem, felelt a pap. Gonoszabb annál. Természettudós.

– Hm! Kellemetlen ember.