MÁGNES LOVAG.

A felolvasás után minden lámpát kivittek a teremből, egyedül a középcsillár gyertyái maradtak égve. Iván a villanydelej-világítást készült bemutatni.

Voltak a társaságban elegen, a kikre nézve új volt és meglepő, mikor egyszerre kigyuladt az a fénylő csillag, mintha a Vénus szállt volna le valaki kedvéért az égről, sugárszóró fehér világával beragyogni az egész hosszú teremsort, mely fényárban a csillár gyertyáinak lángjai, mint kékes lobogványok tánczoltak, árnyékot vetve.

Minden arcz elvesztette szinét e világításban. «Nézd a delejországi emberek!» suttogták itt-amott. Iván maga az emelvényen úgy tünt fel, mint egy fényövezte varázsló, szoborkemény vonásaival, sötéten árnyalt szemeivel. A pompás nemzeti jelmezek, a hölgyek antik ékszerei, boglár, csat, kösöntyü, vitézkötés és mentekötő, másvilág zománczczal bevonva tarkítá a magában is nemes csoportozatot.

De a mi mindenki ajkáról egy önkénytelen «ah» sóhajt csalt elő, az két tünemény volt e napontuli fényáradatban. Az egyik Angela grófnő. Az új fény megfosztá arczát saját büszke ragyogásától, a földi, paradicsomi, uri igézet e néhány pillanatra elveszett arról, s lett helyében egy égi tünemény visiója, egy megdicsőült arcza, ki elhagyva a földet, őrangyala karján emelkedik a csillagok felé s csak azoknak a fénye, mi arczára süt, mintha keresztül is sütne rajta, árnyékot nem vet: egy arcz, mely kristály, melyen nincs semmi földi szenvedély, öröm, bánat, gúny, dacz, kevélység! Ilyen csodálatos az a delejfény.

A második tünemény volt Theudelinda grófnő. Egy emelvényen ült, magas karszéken, mely a többiek csoportjából kitünteté. E varázsló fény arczának valami tündéri fenséget adott. Az úgy is halvány szokott lenni, most tündöklő lett. Nemes vonásai átszellemültek. S a mint fején pompás diadémja brilliantjait érte a fény, mint hulló csillagok özöne, szikrázott homlokáról a fénysugár. Magasztos volt. Öt perczig volt a leghódítóbb alak a szépek szépei között. Pedig már az régen volt, mikor neki a tükör azt mondta: «Szép vagy, szép vagy, szép királyné!»

És az olvasó-terem két oldala végtől-végig egy tükörtáblázattal volt fedve, melyben a társaság csoportjai megháromszorozva tüntek elő, s mindenkinek látnia kellett magát. Theudelinda öt perczig látta magát tündérszépnek. Azt gondolta magában: olyan vagyok, mint Mab királyné.

Egyszer aztán kialudt a tündércsillag s ismét itt volt a gyertyavilágos sötétség.

Sajnálkozó «ah» hangzott végig a csoportozaton. Kár, hogy nem tartott tovább! Az emberek szemeiket dörzsölik s ismét egymásra ismernek. Nincs többé se Áriel, se Tündér Ilona köztük, se mennybeszálló üdvözültek, se felhőkből leszálló égkirálynék, se a hun monda hősei, hanem becsületes hétköznapi grófok és tudósok és ünnepi grófnők; Angela grófnő arcza ismét hódító és büszke; Theudelinda ismét rideg és lehangolt.

Iván is leszállt olvasó-emelvényéről s fogadta az eléje sietők üdvkivánatait és megjegyzéseit.

Természetesen, különfélék voltak felolvasása felől a vélemények.

Legelső és legelragadottabb hallgatója volt Géza gróf, ki, a mint leszállt a rostrumról, rögtön elfogta, hogy ő behatol abba az éjsarki világba, s addig el nem eresztette, míg meg nem mondja neki, hol lehet erről többet megtudni? Iván azután utasította, hogy a nemzeti casinó könyvtárában, a IX-ik szekrényben egy egész könyvsorozatot fog találni, mely a legpontosabb adatokkal szolgál minden további kérdésére.

Hanem Eduárd báró egészen skeptikus felfogással szólt e tárgyhoz, eredeti erdélyi kifejezéssel téve ezen észrevételt: «Maga úgy-e minket most gyöngén bolondnak tartott?»

A tudós társaságnak egyik legtekintélyesebb tagja mosolygó ironiával fejezé ki bámulatát a fölött, hogy tisztelt kollégája mennyi poezist birt kihozni e tudományos tárgyból; míg egy szintén igen tekintélyes költőnk sajnálkozását tudatá vele, hogy ily költői tárgyban miért engedte fantaziáját száraz tudományos adatok által korlátoztatni?

Egészen más szempontból fogta azt fel a nagy olvasottságú István gróf maga.

– Érteni kell a czélzatokat. Ez az egész egy erős szatira mostani állami és társadalmi viszonyainkra, a tudomány és költészet szineivel befestve, hogy csak a látók ismerjenek rá. Hasonló mű a régi korból Klimius Miklós története, melyet a gyermekek úgy olvashatnak, mint kalandos mesét, míg a filozofáló ész megleli benne a papi és világi kormányok ellen intézett keserű szatirát. Nemde eltaláltam az ön intentióját?

Iván köszönte alásan a kegyes észrevételeket. S azután ment a ház asszonyának megköszönni szivességét.

Theudelinda mosolygó arczczal fogadá. Karszékéhez támaszkodva állt mellette Angela grófnő.

Mikor Angela grófnő nagynénjéhez sietett, ezzel a szóval üdvözlé:

– Néném, olyan nagyszerű voltál, mint Mab királyné.

Ez a találó mondat mosolygott Theudelinda arczán, mikor Ivánt közelítni látta. Oh ezért az öt perczért, melyben magát oly szépnek látta, örökre hálával fog neki tartozni.

– Nagyon köszönöm önnek az élvezetet, melyet mindnyájunknak szerzett, mondá, kezét nyujtva Ivánnak.

– Tartoztam vele a grófnőnek, mondá Iván. Mikor a grófnő megtisztelte szerény hajlékomat, akkor a grófnő adott nekem egy gyémántot, hogy azt szeme láttára elégessem; most cserében én adok a grófnőnek egy gyémántot, mely szeme láttára született.

Azzal átnyujtá neki a volta-oszlop vezető huzaláról levett széndarabot.

– Mint előadásomban említém, a szén a delejtüzben meggyémántosodik s az üveget karczolja.

– Ah ezt kisértsük meg, szólt Angela grófnő fellángoló szemekkel. Hol itt valami üveg? Ah itt a tükörfalon? Jőjjön.

Ezt Theudelinda grófnő is látni akarta. Felkelt helyéből s együtt a tükörfalhoz mentek.

– Irjon ön valami betüt e tükörre, mondá Angela grófnő, s kérése után figyelve nézett Ivánra.

Vajjon minő betüt fog választani az alfabetből? Ha hiú, a maga névelőbetüjét, az I-t, ha hétköznapi hizelgő, akkor a háziasszony névelőbetűjét, a T-t, ha pedig elszédült bohó, akkor az A betüt. Mindenik esetben kap egy kis gúnyfintorítást ez istennői arcztól.

Iván fogta a széndarabot s annak a hegyével odairt a tükörlapra egy X-et.

No azon senkinek a neve sem kezdődik a keresztyén római katholikus kalendáriumban, ha csak Spanyolországban nem, a hol volt egyszer egy Ximene, de nálunk erre nem keresztelnek.

Megcsodálták a betüt, a szenet, az utóbbit Theudelinda grófnő átvette és biztosítá Ivánt, hogy bijouterie-gyüjteményébe fogja tenni.

Angela grófnő szembeállt Ivánnal, olyan közelségben, hogy ruhájának fodrai érinték őt.

– Tudja ön, hogy én azt mind hiszem, a mit ön most felolvasott. No, kérem, ne mondja rá azt, hogy az egész felolvasás csak arra való volt, hogy a laikus közönséget fantasztikusan zománczolt rendkívüliségekkel becsalogassa a száraz tudomány buvárlatába, hogy az egésznek csak az a czélja, hogy ez a sok fiatal unatkozó holnap reggel fusson a könyvtárakba, a tanárokhoz: megtudni, mi igaz, mi nem igaz ebből a leirásból? s így beleizleljen a fürkészetbe, s még kedvet is kapjon hozzá. Én úgy hiszek mindent, mint a hogy ön leirta. De szeretnék még többet is megtudni arról a világról. Hogyan van tovább? Mit lát ön még többet? Mert a delejes látónak látnia kell mindent.

Valóban Angela grófnő szemei oly delejező erővel tudtak valakire nézni, hogy annak csodadolgokat kellett látni e befolyás alatt. E szemsugaraknak sok álomjárója akadt már.

– Beszélt ön arról, folytatá Angela, hogy az emberek ott mily hévvel, mily erővel tudnak szeretni, de az náluk nem erény, a delej okozza azt. Elhiszem. De már most a delejnek két polusa van: dél és éj. Úgy olvastam, hogy az ellensarkak egymást vonzzák, az egyensarkak egymást eltaszítják. Tehát ha Delejországban az oly szivek, kik egymást vonzzák, egymást fel is keresik, s azt hívják szeretetnek, mely meg nem változik soha, akkor kell lenni gyülöletnek is, mely épen oly változhatatlan, melytől a világ tulsó végére kerülik ki egymást az emberek, s melyről épen úgy nem tehetnek, s az náluk épen úgy nem bűn. Igaz-e?

Iván sarokba érzé magát szorítva. Ő értette jól, hogy Angela grófnő mit kérdez? s Angela is sejté, hogy kérdését értik. Megint csak a physicának kellett kisegítenie Ivánt e bűvös kelepczéből.

– Igaz, grófnő, hogy a hol csak élet van a földön, ott rokonszenv és ellenszenv egyenlőn jogosult. A grófnő tanulmányozta a delejességet. Olvasott annak polusairól. Ugyanott bizonyosan azt is olvasta, hogy a delejnek egyenlítője is van, egy vonal, mely sem nem dél, sem nem éj. A magnetikus æquator. Ott a delej sem vonz, sem taszít. Ott nyugalom van. Ilyen delej æquatort minden ember visel szivében, s ha gyülöletben és szeretetben a legnagyobb szökéseket teszi is szenvedélye, ez a vonal változatlan marad, s a kik az alatt laknak, nyugodtan laknak ott.

– S kik laknak a delej-æquator alatt? kérdé Angela grófnő.

– Például egy gyermeknek a szülői, s egy apának a gyermekei.

Angela grófnő arcza kigyuladt, szép szemei villámbatteriákat ürítettek ki Iván szemeibe, hanem annak az arcza nyugodt maradt.

– Erről még többet fogunk beszélni egymással, mondá Angela grófnő s a terem belsejébe távozott. Iván meghajtá magát a büszke szépség előtt s ment a férfi-társaságba vissza.

A felolvasás után napirenden volt a buffet. Az elől már tisztul a lateiner-had. Ha valahol, úgy a buffetben árulja el magát, hogy ő csak táblabiró. Ez ahhoz van szokva, hogy ha enni akar, szépen letelepedik valami biztos, elmozdíthatatlan állomásra. Ha a két könyökét is felteheti az asztalra, annál jobb. Saját asztalánál legjobb. Ott saját kés, villa, kanál van számára rezerválva, a mire a fogásáról ráismer már. Nem kivánja tőle senki, hogy két-kézre egyék. Felesége választ számára a tálból, természetesen mindenből a legjobb darabot. Ha izlett, ujra megkinálja s erőlteti még, hogy egyék. Ha nem izlett, kikérdezik, mi baja? Ha az ételnek volt baja, a szakácsné komolyan megrovatik. S ha semmi sem akar izleni, eszébe jut a mindenkor kisegítő universál házi barát: «egy kis piritós kenyeret!» oh be felséges az! kivált ha egy kicsit megkenik fokhagymával, hogy csak az árnyéka érezzék rajta. Milyen más ebben a grófi buffetben falatozni. Itt egy halom tányér, amott egy kazal kés, villa, azokból via facti egy ember számára valót el-primaoccupálni, a sok felrakott czifra tálból valamelyiket lefoglalni, két-három coaquisitor tyukszemét letaposni, egynéhány krinolinon keresztül botlani, könyökkel utat furni az asztal tulsó végeig, a hol poharak kaphatók, kiválasztani a fáczános tálból, melyik a legrosszabb darab, nehogy az utóbb jövők azt mondják, nézd a neveletlen, a melle husát veszi ki, pedig azt más is szereti! Az elrabolt fáczánczombbal azután menekülni valami szegletbe. Egyik kezébe fogni a tányért, másikba a kést, harmadikba, ha volna! a villát. Csak legalább egy kutya volna itt, hogy az ember a kezében rekedt csontot neki adhatná, a mit nem tud hová tenni. Azután egy olyan lapátnak született négyágú ezüst villával szurkálni helytállásra nem birható kocsonyaféle után, a közben jobbról-balról védelmezni a poharát, hogy el ne vigyék az orra elől, könyörögni urnak, szegénynek, hogy ne igen töltögessék a zsebébe a czukros befőtt levét, nyiszálni impossibilis késekkel a ludmájpástétom dragonját, mely protestál a «consumo»-ba vonatás ellen, pedig az a java: a piritos héj; hébe-hóba feldönteni egy ott lábatlankodó eczetes, olajos siamiiker-palaczkot, borzalommal ismerni rá a már lenyelt gelatinra, hogy az tekenősbéka volt! Végül nem találni senkit, a kinek az ember megköszönje a vacsorát. És az otthoni boldog fogpiszkálási kérőzés helyett palam et publice a száját öblögetni az embernek.

Jobb otthon! Vagy a kinek az nincs, a jó ismerős vendéglőben, a hol az ember parancsol, kritizál és a kellnert tegezi.

Iván nem tartozott a menekülők közé. Odavegyült a társaságba s úgy tett, mint a ki jól érzi magát.

Az urak és urfiak csoportja igen szivélyesen fogadá, minden 40 év alatti ifjú tegezve szólt hozzá. Be volt véve a társaságba. Hiszen nem kerül semmibe. Holnapután haza megy Mezsopotamiába s senki sem tud róla többet.

Kezdtek vele kötekedni felolvasása tárgya felett. S akkor kiderült, hogy ez a troglodyth tudós ember igen fidélis czimbora. Felveszi a tréfát, maga nevet legkedélyesebben, ha találó szurást kapott, de vissza is adja, mihelyt teheti, ép oly kedélyesen, a nélkül, hogy sértene.

Megkezdte a rohamot ellene egy huszár egyenruha, annak lakója Salista őrgróf, indigenált nemes, kit egymás közt kapitánynak neveznek az urak. Széles vállú, domború mellű boxer-termet, hátraszegett göndör hajú fejjel, piros, nevető arczczal, felkunkorított fekete bajuszszal. Ezuttal sántítva jön, mint a kinek egyik lába rövidebb, mint a másik, s a mint Iván kezét megrázza, egyuttal be is mutatja neki magát.

– Salista őrgróf huszár kapitány. Ne hidd azonban, hogy azért volnék sánta, mintha ellőtték volna a lábamat. Hanem azért járok ilyen biczén, mert valami jámbor poéta ráhágott a sarkantyumra s azzal egyszerre lemaradt az egyik sarkam kérgestül.

Biz azon Iván is nevetett, mert nagyon furcsa volt.

– Poetica licentia! Hexameter voltál, jámbust csinált belőled.

– Hahaha! nevetett élesen a kapitány. Ez jó élcz, halljátok! Hexameter voltam, lovas katona, hat lábú; jámbus lettem: egy hosszú, egy rövid. Hanem most én mondok neked egy élczet. Azt mondtad a Delejországod embereiről, hogy azoknak a hajuk kék; akkor a szakálluk is kék; de akkor nem igaz, hogy kiki egy feleséget tart, mert kék szakállnak hét feleség dukál.

– Vagy pedig hét kosár, felelt rá Iván.

– Hah! Ich bin erkannt! kiálta fel bonhomiával a kapitány, az ifjuság kitörő hahotája közt. Ő volt arról nevezetes, hogy mindég feleséget keresett, de soha sem jutott el a negociált consortium végleges megalakulásának stadiumáig.

A societásban szivesen látják az olyan embert, a kit csipkedni lehet és visszacsip.

– Hanem érdekes ország lehet, folytatá Salista őrgróf a harcelirozást. Minden ember egy leydeni villanyos palaczk, csak úgy jön ki belőle a szikra, ha duellálni megyünk, nem viszünk magunkkal pisztolyt, csak a kezemet nyujtom ki ellenemre.

– S akkor betelik a példabeszéd, hogy még a kezed is elsül.

– A példabeszéd ugyan határozottan «disznólábat» említ, szólt nevetve a kapitány, de elviselem a carambolt, a mire magam adtam az «aufsitzer»-t.

– Hanem az még érdekesebb lehet ott, hogy ha az ember az utczán szivarra akar gyujtani, azt mondja a szemközt jövőnek. «Kérek kisasszony egy csókot, hadd gyújtsam meg nála a szivaromat.»

Most azután Iván rovására nevettek. Iván nem haragudott érte, pedig tudósnak, poétának ez az egy fájó oldala van, ha az ötleteit megtréfálják; ő folytatta neki a tréfát.

– Ah! ott már nem járja a szivarozás! Hát mi? Hát úgy van, mint most a gázvilágítás. A status éjjel-nappal füttet a dohány-abaldóban egy nagy katlant dohánynyal, annak a füstjét csöveken, mint a gázt, elvezetik a házakba, minden szobában van egy csap, azon egy borostyánkőszopóka, a kinek mennyi tetszik, annyi füstöt szí ki az államnargilléből.

– Groszartig! kiálta fel Salista őrgróf.

– Csak az nem tetszik nekem a te országodban, szólt bele Oszkár báró, hogy ott nincsenek lovak, és így nincsen turf.

– Igen, de ebben megint az a jó, hogy nincsen bettinghouse.

Most azután kiki félrefordult nevetni. Oszkár báró sok szép pénzt elhagyogatott abban a házban.

– De nekem még sem tetszik az egész államod, folytatá a kapitány. Mert mi lennék akkor én ott, ha senki sem tart katonát?

– Senki sem! erősíté Iván. Még ő szentsége a pápa sem.

De már erre kitört a kaczagás a körülállók között, mire a kapitány kissé hátrahőkölt és elvörösödött; hanem azután csak ő is nevetni kezdett.

– No nézd, a csillagvizsgáló Paracelsusát! milyen komoly képet csinál hozzá; pedig fogadni mernék, hogy olyan jól tudja, mint magam, hogy én is voltam egyszer pápai zuáv, meg is kergettek Castelfidardónál; olyat szaladtam, hogy hazáig meg sem álltam. Hahaha!

Erre a themára Sámuel apát is megszólalt.

– Az én apprehensióm még nagyobb ön ellen azért, hogy a Delejországból egészen kiakolbólította a klérust.

– No azon még lehet segíteni, szólt Iván barátságosan. Ha megismerik a vesperæink szövegét, talán még kedvet kapnak hozzá.

Ez a vágás az egész erdőt levágta Iván előtt. A vesperæk történetét mindenki ismerte már, mert Theudelinda grófnő birt annyi helyes érzékkel, hogy inkább maga mondta azt el ismerőinek, mint hogy mástól tudják meg, hanem a pappal senki sem mert erről szemtől szembe tréfálni. Az nagyon komoly dolognak tartatott. Most azután, mikor azt látták, hogy Iván calembourgjára maga a pap úgy kaczag, hogy a könyei csorognak bele, elismerték felőle, hogy ez egy kreuzfidel czimbora, a kivel lehet mulatni.

Hisz ez «adeptus.»

Ez már tudja a jargonunkat, mi kaczagunk s a ki kivülöttünk áll, meg sem tudja, min kaczagunk?

Már ennek «ciau!»

«Jó fiu ez a tudós! Csináljunk neki egy jó napot!»

– Igaz, hogy te soha sem iszol bort? kérdé a kapitány Ivántól.

– Esztendőben egyszer.

– S az idén még nem került elő ez az anniversárium?

– Nem.

– No hát akkor iszunk ma egy esztendőre valót! Ki tart velünk?

A férfi-társaság egy része visszaszüremkedett a termekbe. Egy pár széptevő ifju, néhány obligát tánczos. A hölgyek a thea után egy pár quadrillet szoktak még ellejteni zongora mellett, talán egy kis csárdást is, ha nagyobb kedvük kerekedik; István gróf a teremben volt, míg a legutolsó tudóst és poétát is eltünni nem látta s csak akkor ment haza, mikor az egész társaság oszlófélben volt már. Azaz, hogy nem az egész társaság, mert annak egy része desertált, felvéve magát István gróf szállásába, ki Theudelinda grófnő palotájában az egész második emeletet birta, s azok ott mulattak a maguk módja szerint.

A félreeső szobában, honnét a zaj nem hallatszott alá, folyt a vidám beszélgetés, toasztozás a pezsgő-poharak mellett.

Iván itt megint új oldaláról mutatta be magát. Győzte a bort. Toasztjainak veleje volt, élczeinek szikrája volt, adomái ujak voltak és érdekesek. S azután akármennyit ivott, egy makulányit nem változott a kedélye. Olyan szelid volt, mint a tej.

– Bruder! mondá neki akadozó nyelvvel, úgy két óra felé Géza gróf. Abban egyeztünk meg, hogy majd ha te elázol, mi ketten a kapitánynyal szépen haza viszünk s lefektetünk. De már megbocsáss, kedves barátom, mágnes lovag, én magam sem tudom, hogyan kell egy lépcsőn felfelé gurulni? matsch vagyok. Hát csak vedd fel a szárnyaidat, add fel a kapitánynak a szárnyait s repüljetek nálam nélkül.

Azzal lefeküdt egy pamlagra s elaludt.

Kaczagtak az őszinteségen. Iván maga is kaczagott.

Rajta maradt a «mágnes lovag».

– Nomen est omen, mondá Iván. Nevemben van az «iván,» a mi annyit tesz, hogy: «getrunken!»

– Hanem valljuk meg az igazat, mondá a kapitány; a mi a röpülést illeti, az én termetemmel Delejországban sem röpülnek.

– Már nem tudom, mennyire becsülöd az értékedet, szólt Iván; de tudtomra egyedül a «skiz» az, a ki nem «volát».

(Gyöngébbek kedveért, miután sokan lehetnek, a kik ezt nem tudják, megmagyarázzuk, hogy ez a «skiz» bizonyos infallibilitással biró legfőbb hatalmu egyéniség, kit himzett ornátusban szokás festeni, ki minden királyoknak fölötte áll s általános hierarchiai tiszteletben részesül; a «volat» pedig bizonyos szabadkőmüvesi jelszó, mely azon állapotot fejezi ki, a midőn az eltiport jog a tényleges hatalomnak kénytelen egy időre meghódolni.)

– Ah! szólt a kapitány. Te ehhez is értesz? Szoktál kártyázni is, tudós férfiu?

– Minden három esztendőben egyszer.

– Az nem elég.

Hogy miért nem elég? azt nem mondhatta el, mert épen érkezett alulról István gróf s tudatá, hogy a társaság odalenn már eloszlott; a grófnő nyugodni megy, már most tehát idefenn is ideje véget vetni a lármásabb mulatságnak. Ezt mindenki természetesnek találta.

– Hanem azért hazamenésről szó sincs, mondá Salista őrgróf. Adjatok tarokkot! Ne töltsük a munkára rendeltetett időt hiába.

Ki vállalkozik?

Legelső természetesen az apát úr, ez neki studiuma. Azután mindjárt Oszkár báró, ez neki szenvedélye. Harmadiknak a kapitány, ez neki metiérje. Hát negyediknek?

– Nos! tudós barátom?

István gróf nem tartá fölöslegesnek annyit megjegyezni vendége előtt, hogy ezek az urak igen nagy pénzben játszanak.

Ah! mit? szólt Salista őrgróf. Egy krajczárban pointjét.

– Az ám, hanem ezen az egy krajczáros játékon egyetlen egy partieban elveszthetni hétszáz, nyolczszáz forintot. Ezek hazardjátékot csináltak a társas-játékból.

Iván mosolygott.

– Én mindennap hazardjátékot játszom egy igen nagy urral: a természettel; mindennap egy lapra van feltéve az összes vagyonom egy ezeredrésznyi nyereségért.

S azzal odatette a székét a zöld asztalhoz.

Szép játék ez, a mit ezek az urak játszanak. Kinn a falun is játszák azt, csak hogy még nem jöttek rá, hogy mint lehet azt hazardjátékká felfokozni. A közönséges hazardjátékhoz nem kell egyéb, mint szerencse és vakmerőség. A holtrészeg is nyerhet, véletlenül. De ennél combinálva van mindaz, a mi szerencse, vakeset, bolond véletlen: azzal, a mi számítás, elővigyázat, ovatosság és vakmerőség. A tarokkjátszó nemcsak a kártyáiból játszik, hanem az ellenfelei arczvonásaiból. Az megannyi Lavater a más arczából, s megannyi Tartuffe a saját magáéval. Az nagy szinész, ki kétségbeesést mutat, mikor örül, s hetvenkedik, mikor legjobban fél. Az hadvezér, ki csatatervét minden ütésnél újra tudja alakítani; az Bosco, ki az első kihivásból megfejti az egész kártyaállást; és nagylelkü, ki mikor «kell», fel tudja magát áldozni a «jövendőért», a «közügy» megmentéseért.

Azért a körülállók nagyon sajnálták Ivánt, mikor leült ezzel a három nagymesterével a játéknak, a kártya-asztalhoz. Nem olyan embernek való ez, a ki minden három esztendőben egyszer veszi kezébe a kártyát, s minden esztendőben egyszer a boros-palaczkot, kivált azon a napon, a melyen épen ivott.

Reggel hét óra volt, mikor az urak felkeltek a játékasztaltól.

Akkor azt mondta Ivánnak Salista őrgróf, mikor a székét félretette:

– No bajtárs, az nagy szerencse a világra nézve, hogy te csak egy esztendőben egyszer iszol, s három esztendőben egyszer játszol; mert ha mindennap tennéd, nem maradna Jálics pinczéjében bor, s Rothschild kasszájában pénz.

Iván mind a három urat ad peram et saccum kitisztogatta.

– Tud ez mindent! sóhajta fel az apát úr.

– No, de elválás előtt még igyunk egyet bucsuzóra! mondá az őrgróf. Hol az absynth?

S azzal megtöltött két pezsgős poharat a mérges, dühös zöld villogásu léllel, melyet okos emberek, a kik restellik, hogy olyan sok eszük van, csak gyüszünyi pohárkákból szoktak szürcsölgetni.

– No ezt búcsú fejében.

István gróf fejét csóválta e tréfához; hanem Iván csak felvette a kinált poharat s összekoczintva azt a kapitányéval, felhajtotta az erős ürömlélt.

S azzal, mint a ki mindent megtett, a mivel tartozott, igen udvariasan búcsút vett István gróftól, ki viszont a maga részéről felkérte, hogy tekintse magát ezentul is szivesen látott vendégnek, s azzal még megvárta az apát urat s együtt távoztak.

Hanem Salista őrgróf már alig talált ki az előszobába. Az az üröm mégis igen nagy adag volt! S az előszobában azzal lepte meg barátait, hogy erővel elfoglalta Iván persianprémes kucsmáját, hogy az az övé. Utoljára is Ivánnak kellett az ő aranygombos katona-süvegében haza menni.

A mint pedig a lépcsőre kiértek, a kapitány erővel be akarta bizonyítani, hogy ő csakugyan tud repülni, mert ő az az ember Delejországból, a kinek szárnyai vannak; Ivánnak, meg a papnak dolgába került levinni őt az első emeletig. Ott meg az jutott eszébe, hogy ő bemegy Theudelinda grófnőhöz, megköszönni neki, hogy olyan kegyes volt az ő gyarló felolvasását végighallgatni; mert ő az a tudós, a ki ma itt felolvasást tartott s mindjárt betöri a koponyáját annak, a ki azt mondja, hogy ő nem tudós. S addig nem lehetett odább vinni, míg valami nőcseléd ki nem nyujtotta egy ajtón a kezét, hogy azt ő megcsókolhassa. Alig birták a bérkocsiba betuszkolni, s mire a hotelbe megérkeztek, Ivánnak kellett őt felczipelni a lépcsőkön, mert már akkor nem tudott a külvilágról semmit.

Délben az apát úr referált István grófnak az eltávozottakról. Salista őrgróf fekszik és alszik otthon, mint a káposztakő, Iván pedig ül az iróasztalánál s leveleket ir.

– Átkozott kemény feje van! mondá István gróf.

– Pihent erő… jegyzé meg rá az apát, széttekintve, hogy nem hallja-e meg valaki, sequioris sexus?

Ivánon rajta maradt a társaság előtt a «mágnes lovag» név.

Mágnes lovag azontul mindenütt látható volt; látogatásokat tett, s a casinóba is megválasztatta magát rendes tagnak. Azelőtt is eljárt ugyan oda, be lévén vezetve az apát úr által; hanem a casinónak öt világrésze van, mint a földnek, s lakói, mint a lepidopterák, három osztályhoz tartoznak; nappali pillangók, esteli lepkék s éjjeli pillék. Nappal a könyvtárat buvárkodják a tudós tagok, mely egyike a legérdekesebb és becsesebb könyvtáraknak, este hattól nyolczig ott whiszteznek és politizálnak a septemvirek és fiskálisok, nyolcztól éjfélutánig végre elfoglalja a tért a magas societas. Annálfogva megesik, hogy két ember mindennap eljár a casinóba, a nélkül, hogy valaha egymással találkoznék.

Iván előbb a könyvtárt buvta, később azután a «noctuák»-hoz osztályoztatta magát.

Nem gondolt már hazamenetelre. Sőt inkább eljárt minden mulatságba s a szinházban egyike volt azoknak, a kik a Bondaváry grófnők páholyába felvonásközökben fel szoktak látogatni.

A másik héten tánczvigalom volt Theudelinda grófnőnél. Iván oda is hivatalos volt. El is ment.

– Szoktál tánczolni? kérdé tőle a kapitány.

– Egyszer valamikor, nagyon régen; van annak már tizenöt esztendeje.

– Jobb már nekünk csak nézni. Okos ember harminczöt éven túl nem tánczol.

Az igaz, hogy volt mit nézni; az utánozhatlan kellem és simulékonyság, a mit a magas világ hölgyeinek táncza kifejt, istenek számára való nézőjáték.

Ma Angela grófnő különösen szép volt, rózsaszinü ruhában, gyöngyökkel kifüzött magyar derékkal, csokros csipkeujjakkal, mik gömbölyü vállait közbámulatra bocsáták, két tömött hajfonadéka hosszan le volt eresztve szalagok közé fonottan, parasztosan, a mi fejedelmi alakját még elragadóbbá tette.

Hanem hát az ember az istenek számára való látványnyal is betelik. Vacsora után «ne lopjuk hiába az időt» menjünk kártyázni.

Iván kártyázott mindennap. Elegansul játszott. Nem veszekedett társaival. Grácziával tudott veszteni, flegmával nyert, gavallérosan bevágott, nem huzott helyet, ha rosz kártyája járt, és nem csinált hibákat. Igen jó acquisitiónak tartatott. Hasznavehető ember egy tudósban!

Vacsora után egy mellékszobában játszogattak csendesen az öreg és meglett koru uraságok; míg a ménkü fiatalság (Blitzjung?) rakta a tánczot a teremben.

Ivánnak megint nyerő napja volt.

Egyszer jön a szobába Ödön gróf nagy sebten, s azt mondja Ivánnak:

– Dobd le a kártyád csak szaporán, Angela hugom akar veled egyet tánczolni a magyar cotillonban.

– Játszál addig helyettem, kérlek, szólt Iván, átadva Ödönnek a kártyáit és kasszáját, s azzal sietett át a terembe Angela grófnővel magyar cotillont tánczolni!

Magyar cotillon! Tüneményes idők!

Hogy magyar királyi udvart látunk, magyar miniszteriumot, magyar honvédeket, magyar ezüst, arany pénzt: abban semmi különös nincsen, az igen természetes, azzal tartozott nekünk a sors; de magyar cotillont! már az, valljuk meg, a hódítások közé tartozik. A csárdásra jártuk a cotillont.

Tehát Iván odament Angela grófnőhöz s meghajtotta előtte a fejét.

– Ön felém sem jönne, ha érte nem küldenék, hangzott elé a kedves szemrehányás.

– Királyné elé csak híva szokás menni.

– No, ne hizelegjen, ahhoz ért más is. Ha ön hizelgésen kezdte volna nálam, soha sem szóltam volna önhöz többet, de megbántáson kezdte, s ezt szeretem.

– Nem emlékezem rá.

– Mert még mindig benne van a bántalmazásban. S azt ön igen jól tudja.

A sor épen rájuk került, a tánczba kellett menniök. Ivánon nem látszott meg, hogy tizenöt év óta nem tánczolt, most is értett hozzá.

A kártyázó-szobában maradottak között azalatt osztás közben Ödön gróf ezt az ujdonságot bocsátá közre:

– Tudjátok, mi ujság? Az én Angela hugom ebbe a mágnes lovagba bele van bolondulva.

– Ah! A mágnes lovagba! kiálta hitetlenül az őrgróf.

– Ne higyjetek neki, szólt bele István gróf, én ismerem a mi szép hugunkat. Tele van annak a kedélye finom malitiával. Ha észreveszi, hogy valamely férfinak van egy vesszőparipája, azt ő azon a pálczalovon úgy meglovagoltatja, úgy ugratja, caracoliroztatja, az egész haute écolet végigjáratja vele, hogy madame Schlezák sem különben. Így tesz mindenkivel; ha kedvencz themájára talál, komoly képpel, nagy részvéttel a tökéletességig idomítja, s akkor kineveti. Így járt vele a szegény Sondershain is, a ki igen derék fiu s csak az az egy hibája volt, hogy nagyon meghódolt Angelának, s Angela ezért megutálta. Kinevet ez mindenkit, a ki fel engedi magát ültetni általa a pálczalóra.

– Igen. De nem szemében magasztalja ám Ivánt, hanem én előttem, s nem azért, hogy akadémikus és geolog, hanem azért, mert derék férfi.

– Ez is egy mesterfogás! Tudja jól, hogy az idegen előtt elejtett magasztalás a legcsábítóbb csalétek.

– Csakhogy én azt Ivánnak nem mondom el.

– Azzal pedig Ivánnak teszesz nagy barátságot, végzé be nevetve Salista őrgróf.

A tánczoló pár pedig ismét visszatért helyére.

– Ön elkészült már menni Pestről? Az apát mondá, kérdezé Ivántól Angela.

– Olyan ügyem akadt azóta, mely hosszabb ideig itten tart.

– Van önnek családja otthon?

– Senkim a földön.

– Miért nincs?

Nehéz egy kérdés.

– A grófnő talán hallotta azt már, hogy én mi vagyok odahaza? Kőszénbányász. A nap világos részét a föld alatt töltöm.

– Igaz. A többit könnyü megmagyarázni, szólt Angela. Egy nőnek a helyzete borzasztó lehet, a kinek a férje bányász, és épen kőszéntárnában. Az elviselhetlen gondolat. Mindennap úgy venni tőle búcsut, mint a ki megy a föld alá, mindennap azt tudni róla, hogy el van temetve, minden gondolatban azért fohászkodni, hogy újra feltámadjon; tudni azt, hogy a kit legjobban szeret, az itt jár most mélyen a föld alatt, honnan kiáltása sem hallik fel, és tudni azt, hogy ez a föld mélye teli van ellenséges rémekkel, hogy egy egész halál-ég veszi körül, melynek csak egy szikra kell, hogy pokollá váljék, s az érte élő sziv örökre temetve maradjon. Azt értem, hogy ily izgalomra nem vállalkozik asszonyi sziv. Hah! Mikor egy anyának azt kell kiáltani futó gyermeke után: «Ne fuss olyan nagyon, apád fejére odalenn kő esik!» De hát miért lakik ön ott a tárnában? (Ez utóbbi mondás boszus arczkifejezéssel volt kisérve.)

– Mert az nekem elementumom, mint a katonának a csatatér, a hajósnak a tenger, az utasnak a sivatag; s a mi azokat viszi, visz engem is: a szenvedély! Én szeretem azt a földalatti sötétséget!

A melegség, melylyel Iván e szavakat mondta, gyujtott.

– Minden magasztos a mi szenvedély! viszonzá Angela. Kivált a teremtő s a romboló szenvedély. Én tudom érteni a nőt, ki férjét a csatamezőig kiséri; még azt is felfoghatom, ki a csatába is vele megy együtt, bárha maga a harcz folyama, a mai mód szerint, eléggé prózai és piszkos, s minden eszményiségtől meg van fosztva. De a földbuvár heroismusát nem vagyok képes kedélyembe átültetni. Az az ember, ki a holt kövekkel társalog, eszembe juttatja Badrul Budur herczeget, ki félig kővé vált, s ki fölött neje egy rabszolgát kitüntetett. Annál jobban tetszik nekem az, a ki a földet a sík végtelenben kutatja fel. Oh! egy Sir Baker nejét tudom érteni, ki férje oldalán nekiindul Dél-Afrika sivatagainak, egyik fegyver az ő kezében, másik a férjeében; együtt türnek őrjítő hőséget, együtt rohannak gyilkos fenevadak közé; kéz-kézben lépnek a vad szerecsen rablókirály elé, s a hol a férj karja bénult, a nő szemei győznek. Annak a nőnek a helyzetébe tudom képzelni magamat, ki egyedül, magára hagyatva a Mangave-erdőben, a sebesült utazó fejét ölében tartja s nehéz éjszakáit felvont fegyverrel őrzi, sebére írt keres; ki ételét megfőzi a pusztában a tevehulladék mellett, s európai embertől soha be nem járt vidékeken az egyetlen férfival, kinek ő egyetlen asszonya, megjelen, és büszkén jelen meg tizezer asszony előtt, azzal a tudattal, hogy ez egész országban egyedül én vagyok a szép, egyedül én vagyok a nő, a ki megérdemli e nevet!

Ismét rájuk következett a táncz, s félbeszakítá a beszélgetést.

Mikor helyükre visszaérkeztek, Angela visszatért az elhagyott tárgyra.

– A mit az elébb mondtam önnek, az egy gyáva hiuság kitörése volt nálam. Nyomorult képzelődés! Olyan országban járni, ahol minden asszony csak a két lábon járással különbözik az állattól, a hol a szépség ideálja az, a kinek a felső ajka úgy keresztül van lyukasztva, hogy mikor nevet, az orra keresztül látszik rajta. Nevetséges! Itt akarni azzal büszkélkedni, hogy én vagyok a legszebb! Itt kevélykedni azzal, hogy mi vagyunk egymáshoz a hivek. A monstrumok közt, a szörnyetegek közt, a csufok birodalmában. Nem! Nem! Én merészebb dolgot is tudnék. Egy nő, Christiani kisasszony, megtette már azt, hogy egyedül végigutazta ázsiai Oroszország sivatagait, lóháton. Hátha egy férfi és egy nő bátorsággal birna a Polinia csatornáján végig hatolni és betörni a meleg tenger öblébe, a mit Kane felfedezett? Ha egy nőnek és férfiunak az ó-világból volna elég bátorsága kikötni az éjsarki ország partjain. S ott merészen azt mondani a delej embereinek: «Ime jöjjetek versenyre velünk! Mi szebbek vagyunk, mint ti, erősebbek, mint ti, hivebbek mint ti, és boldogabbak mint ti.» Az volna a diadal! Egy ilyen utra én is képes volnék!

Angela szemei ragyogtak az éjsarki aurora fényében e szavaknál.

Iván egy merész nyilatkozatra szánta el magát.

– Grófnő! ha önnek oly szenvedélye van ismeretlen világrészeket felfedezni, s azoknak lakóit felhivni, hogy «versenyezzünk! melyikünk jobb, hivebb, szeretetreméltóbb?» én ajánlhatok önnek egy ilyen országot, mely sokkal közelebb fekszik.

– Melyik az?

– Magyarország.

– Ah! Hát nem vagyunk-e itt?

– A grófnő nincs itt. Ön csak látogató nálunk, s arról, hogy mi kik vagyunk, nem tud semmit. Grófnő, nincs önnek mit keresni sem Abyssiniában, sem a pólusoknál, de egy új világ áll ön előtt, a hol van mit alkotni a teremtő szenvedélynek.

Angela kiterjeszté legyezőjét s egykedvűen hüsselte fehér keblét vele.

– Mit tehetek én? Nem vagyok független nő.

– Nem független, de uralkodó.

– Ki fölött?

– Grófnő! önnek egyetlen szavába kerülne, és a bécsi zöld palota «mindenestül» Pestre vándorolna le. Egy nagy vezéralakra volna szüksége idelenn a társadalomnak, ki most odafenn csak egy tespedő semmi, s ez önnek nagyatyja, a ki önt imádja. Egy szava önnek új fordulatot adhat egész lételünknek. Egy szavára önnek Tibald gróf Pestre jönne lakni.

Angela grófnő haragosan csapta össze legyezője lemezeit s két kezét leeresztve ölébe, villámló tekintettel nézett Ivánra.

– Tudja ön azt, hogy az a tárgy, a mit ön most felemlített, előttem oly gyülöletes, hogy még eddig mindenkinek, a ki ezt előttem felhozta, az lett a jutalma, hogy meggyülöltem vele együtt.

– Tudom, grófnő.

– S mi adja önnek azt a ritka bátorságot, hogy ezt tudva, előttem mégis előhozza?

– Megmondom, grófnő. A grófnő családja és az enyém között van egy bizonyos régi összeköttetés.

– Ah! ez új dolog. Soha sem hallottam felőle.

– Elhiszem. Önnek egyik őse kardinalis volt s ugyanazon időben az én ősapám pataki prédikátor. Nem magyarázom önnek, grófnő, hogy mi különbség volt a kettő között. Ez a különbség végre indoka lett annak, hogy a kardinális a pataki prédikátort a gályákra küldé. Csak egy szót kellett volna kimondania a prédikátornak, melyet a kardinalis eléje dictált, és megszabadult volna; ez a szó volt «abrenuncio». Nem mondta ki. Mikor a vasat összekovácsolták a nyakán, mert nyakánál fogva szokott a gályarab padjához lánczoltatni, önnek az őse, a kardinális, elébb a harag villámaival, utóbb az érzelem könyeivel szemeiben unszolá, kérte a predikátort, hogy mondja ki e szót: «abrenuncio». Ősöm visszautasítá: «non abrenuncio». Ugyanazon villámok előtt állok grófnő, ugyanazt a szót mondom: «non abrenuncio». Ez az összeköttetés a mi két családunk között. Ön is azt teszi-e velem, a mit ősömmel a kardinal?

Angela grófnő ökölre szorítva összegyűrt legyezőjét, karikára felnyilt szemekkel suttogá Ivánnak, szép fehér gyöngy-fogsorát kegyetlenül összeharapva:

– Kár, hogy nincs az az idő többé! Ha én volnék az ősöm helyében, én vas szegeket veretnék most önnek a körmei alá.

Iván kitörő hahotára fakadt e válasz után. Egy perczczel utóbb Angela grófnő is osztotta e kaczagást.

Merész ripost volt szemébe nevetni villámló haragjának; de jó válasz volt rá. A grófnő maga is megtalálta benne a nevetnivalót.

És azután durczásan elfordítá tőle fejét s leült székére.

Iván nem hagyta el.

Jó az a cotillon, még ha magyar is, a végre, hogy az ember nem hagyhatja el egymást, mikor akarja.

Egy fiatal gentleman érkezett ezalatt Ivánhoz, egyike a kártyaasztal melletti néma személyeknek s odasugott neki:

– Ödön üzeni, hogy gyere már vissza; minden pénzedet elvesztette, a mit ott hagytál.

– Jól tette, mondá Iván, s kivévé tárczáját zsebéből, odanyujtá az ifjú gentlemannak. Add át neki, kérlek, hogy veszítse el még ezt is.

És ott maradt.

Angela felé sem fordítá többé a fejét.

A cotillon pedig soká tartott. Géza gróf, az előtánczos, meg akarta mutatni, hogy a magyar cotillonban mindazon figurákat ki lehet vinni, a miket a walzerben s e demonstrátió közel két órát vett igénybe. Iván végigmaradt.

Angela pedig egy szót sem szólt hozzá többé.

Mikor rájuk következett a táncz, akkor vállára borult, kezét szorítva tartá, lélekzete arczát érte; mikor helyre mentek, leült és fejét elfordította tőle.

Mikor vége volt a cotillonnak, Ödön gróf előkerült s tudatá Ivánnal, hogy ez a hosszú táncz épen ezer forintjában van. Iván vállat vont rá.

Ödön pedig azt kérdé szép hugától:

– Úgy látszik, egészen magadnak tartottad a «mágnes lovagot».

Angela boszusan rázta meg a szép vállait.

– Eh! Terhemre van már ez az ember!

Attól a szótól fogva, hogy «terhemre van ez az ember!» egészen megváltozott a társaság ábrázatja Ivánra nézve.

A «mágnes lovagot» nem tekintették többé egy fidélis czimborának, hanem egy tolakodó parvenunek.

Angela nem mondott többet, de ebből divinálni lehetett mindent.

Vannak alacsony származású, kevésre jogosított emberek, kik a nagyok és fenségesek leereszkedő kegyeit hiu tetszelgéssel másra magyarázzák. Ezeket megbüntetni szükséges. A merész vágyak nem az ő számukra vannak feltalálva.

Ivánt is ez osztályba sorozták.

Egy nevetséges ember, a ki nem tudja megitélni, mi jutott neki, a hazai tudósnak, kegyadományul a főrangú hölgytől, a honleánytól, s összetéveszti azt a viszonylatokkal, melyek egy nőt és férfit érdekelnek, a kik egymással egyenlők.

Ennek ugornia kell innen.

Ezt eléggé jelezte Angela grófnő nyilatkozata: «terhemre van ez az ember!»

Ugorni fog!

A kiugratás legelső módja a nevetségessététel. Sok módja van annak. A megtámadott veszi észre, hogy gyöngeségeit keresik, hogy nem hagyják nyugton maradni, minduntalan előre tolják oly helyzetekbe, a hol a kritika kérlelhetlen. Szemébe nem nevetnek: dicsérik; de a dicséret módjáról észreveszi, hogy gunyolódnak vele. Rájön, hogy e körben senki sem jó barátja. Nem bántja senki, meg nem sértik; de bizonyos mondhatlan tréfálkozási mód, határos az enyelgéssel, tudatja vele, hogy ha esze van, vegye kalapját, menjen odább.

Ez történt Ivánnal is. Új ismerősei nagyon szorgalmasan tanulmányozták «Don Quixotte» II-dik kötetét, s mikor maguk közt voltak, nem egy szó lett elrejtve Barataria sziget eseményeiről.

Hanem Iván mindezt valami sajátszerű phlegmával fogadta. Komolyan vette a helyzetet, a miben tréfának kellett volna lenni.

Felbiztatták, hogy egy műkedvelői előadáson, a mit a magas társaság tagjai rögtönöztek, a vista énekelje Ernaniból a király szerepét. Ráállt. Énekelt nekik. Gyönyörű baritonhangot mutatott be. Tökéletlenül énekelt, de hangja csodálkozást gerjesztett. Elvirát Angela énekelte, Ernanit Salista őrgróf. A király maradt győztes. Az őrgróf azt mondta róla: «Az ördög vigyen el, ha ez az ember valaha komédiás nem volt!»

Másszor meghívták rókavadászatra. István gróf jószága Pesttől néhány órai távolban feküdt, pompás vadászkastélyával; a tavaszi hajszákra ott a félország elitje szokott összejönni. Ivánt különösen meghívták e vadászatokra. István gróf paripái közül kiválasztották számára a legtüzesebb arab mént.

Ez már csak elég tréfás karrikatura lesz! Egy könyvmoly, a ki felmászik a nyeregbe. Egy olyan ló nyergébe, mely válogat a lovagban! Hanem ebből is kevés vígjátéki jelenet fejlődött ki. Iván úgy ült a számára kikeresett telivéren, mintha hozzá lett volna nőve.

Salista őrgróf, mikor először meglátta őt a nyeregben, a ló oldalához szorított sarkantyukkal, azt mondta: «Veszszek el, ha ez az ember valaha huszár nem volt!»

Hja bizony, ki tudja, ki mi volt valaha ebben a mi bolond időnkben!

A legelső rókahajszban, mely István gróf jószágán tartatott, Angela grófnő is részt vett.

Pompásan ülte a lovat. Egészen otthon volt rajta.

Mintegy tízen voltak úrlovarok, kik megindultak a hajszára. A kopók szerencsésen felverték a rókát a csalitból, s a lovas-iram utána eredt.

A róka kiszorítva a cserjésből, egy hegyoldalnak vette futását, a hol megsejtett egy szakadékot, melynek vágányában gyors hegyi patak zuhogott alá, s ebbe a völgyelésbe menekült. Valószinüleg remélte, hogy valamelyik ottani üres rókalyukba beszabadulhat. A lovasokat mindenesetre lerázza a nyakáról, mert azok ott a kövek közt nem üldözhetik, s legrosszabb esetben az egyik védetlenül hagyott parton felszökve, kijátsza őket.

A rókának chanceai voltak. Ha a kopók a szakadékból kiugrasztják, menekülhet jobbra, a vadásztársaság a baloldalon van.

– Eleibe! kiálta merészen Angela grófnő, s ostorával rávágva nyargonczára, nekiugratott a meredélynek.

Nyaktörő tréfa volt! Vajjon hányan csinálják utána?

Mikor a grófnő átjutott a meredély másik partjára, visszatekintett, hogy ki jött még vele? Iván egyedül.

A kopók lenn hajtottak a patak mentében, a társaság többi része a hegyvágány baloldalán vágtatott fölfelé.

Angela épen úgy nem ügyelt másra, mint más ő reá e pillanatban. Mindenkinek a róka volt legnagyobb gondja.

A grófnő a vágány szélén nyargalt végig a szédítő meredeken, a kitörni akaró rókát egy párszor visszariasztva az árokba, míg az egyszer egérutat nyerve a kopók elől, hirtelen felfutott a balpartra, s elébe vágva a lovasoknak, egyet fordított s visszafelé kezdett futni a csalitnak, a honnan kiugratták.

Utána mindannyian! A «tally hó!» nem sokára a távolban zengett, s a cserjés eltakarta a lovasokat a grófnő szemei elől.

Ekkor a grófnő is visszafordította a lovát s hogy előbb összetalálkozzék a társasággal, egy friss vágáson keresztül vette egyenesen az útját.

Nem bánta, kíséri-e valaki, vagy sem?

A mint azonban a vágásba ért, hirtelen felszökött egy nyúl a lova előtt, s arra a megijedt paripa nagyot szökve, oldalt vetette magát s a grófnő lebukott a nyeregből.

Estében hosszú uszálya beleakadt a nyeregkápa térdfogójába s Angela az ijedt paripához maradt kötve. Az alélt hölgy feje szétbomlott hajzatával a földre csüngött. A rémült paripa a vágás felé iramodott; ha oda viszi lovagnőjét, annak a fejét a kiálló tuskókon darabokra kell zuznia.

Iván ott termett és megállítá a lovat.

Azután megszabadítá róla a ruhájába keveredett lovagnőt.

Az el volt ájulva.

Iván lefekteté őt a puha gyepre, fejét egy mohos fatörzsre nyugtatva; s a mint a grófnő lovag-mellénykéjéről estében három összefoglaló malachitgomb lepattant s a mellényke szárnyai árulón szétnyiltak, Iván saját melltűjét kivonta nyakkendőjéből, s gondosan összetüzé vele Angela mellényét.

Mikor Angela magához tért, egyedül találta magát, a két ló oda volt kötve kantárjánál fogva egy fatörzshöz. Távolból, a lemenő naptól megvilágítva, közelített felé egy férfi a völgy felől. Az Iván volt, ki kürtjében vizet hozott számára a patakból.

A grófnő nem várta be, míg odaér, felkelt magától.

Iván, mikor odaért, megkínálta a vízzel.

– Köszönöm. Semmi bajom, mondá a grófnő.

Iván háta mögé öntötte a vizet szarujából.

– Jó lenne talán mégis, ha most a kastélyba visszatérne a grófnő.

– Azt teszem.

– Nem messze van. Rövid útját tudom az erdőn keresztül. Lovainkat gyalog vezetjük odáig.

– Jó lesz úgy.

És megindultak egymás mellett, lovaikat féken vezetve.

A grófnő arcza kigyuladt, mikor keblére tekintve, megismeré a mellénye szárnyait összefoglaló melltűt.

Hallgatott.

Mikor az erdőbe értek, a terebélyes fák árnyéka alatt végighaladva, egyszerre megszólítá Ivánt.

– Ismeri ön Gonzaga Julia történetét?

– Nem, grófnő.

– Fondi úrnője volt. Barberousse éjjel megtámadta Fondit, hogy Gonzaga Juliát elrabolja. Egy nemes lovag megelőzte a martalóczot, s az őrgrófnőt megszabadítá. Az őrgrófnő mezitláb menekült, a hogy a fekhelyéről felugrott. Tudja ön, mivel jutalmazta meg megszabadítóját?

– Mivel?

– A legelső tőrt, a mi a kezébe akadt, szivébe döfte.

– Igaza volt a hölgynek, felelt Iván. A férfinak nem volt szabad az ő lábait fedetlenül látni.

– És a férfi? kérdezé Angela.

– Annak szerencsétlensége volt tulságosan szerencsésnek lehetni.