IVÁN FELOLVASÁSA.

A hatodik világrész.

Öt világrészt már ismerünk, a hatodikról még csak azt tudjuk, hogy «van».

De azt, hogy «van», már bizonyosan tudjuk.

Hol van?

Az északi földsarkon.

Egy egész világrész, tele ismeretlen növényzettel, ismeretlen állatokkal, és így bizonyosan emberekkel is.

A legünnepeltebb tudósok bizonyitják lételét s merész hajósok egy századnál több idő óta törekesznek a jeges tenger uszó bérczein keresztül, hogy e hatodik világrészbe eljuthassanak.

Lehet, hogy még egy hetedik is van, a déli földsarkon. Maury kapitány felszólította az angol kormányt, hogy küldjön oda egy expeditiót, s előadta kellő tudományos bizonyitással, hogy a barometrum állása szerint, mely a délsarki folytonos esőzés alatt nem változik, ott ritkább légnek kell lenni s a felső sűrűbb lég nyomása az alsó, ritkább rétegre okozza a magas hőmérséket, mely alatt új életnek kell támadni a jéghegyeken tul.

De ez csak sejtelem. Az éjsarki világról már positiv tudatunk van.

Ennek a keresésében veszett el Franklin és hős társai. Példájuk nem hogy elriasztott volna, hanem követőkre talált; férfiak, vasszívvel és tűzakarattal, támadtak nyomdokában, kik utána törtek, keresve a végtelen jégmezőkön az elveszettek hulláit és jegyzeteik kincsét.

Felhatoltak a csupán eszkimó-vadászoktól látogatott örök tél országaiba.

Két irlandi hajós rátalált a Wellington-csatornára, mely a tenger jéghegyei között szabadon folyik s annak legvégső szigetét elnevezték «Irland szemének.» Ama csatornát az oroszok «Poliniá»-nak nevezik, mi nyelvükön vizi-utczát jelent.

Ez van az északi szélesség 77° 49′, s a nyugati hossz 115° 35′ alatt.

A legtöbb utazó odafagyott hajójával a jégtenger örök kolosszai közé, s szánokon menekült vissza, mindenét odavesztve, jegyzésein kivül.

1852-ben így kényszerült Belcher hajóskapitány négy hajóját hátrahagyni a Barrow-utban, odaékelve oly jégtömegek közé, a mik hegyek volnának a szárazon.

E négy elhagyott hajó közül egy, a «Resolute,» a következő tavaszszal megszökött társaitól. Elindult utazni a maga fejétől. És ment tizenhat hónapig vitorla nélkül, kormányzó nélkül, kapitány nélkül, egyetlen hajóslegény nélkül, vezetve csupán a tenger rejtélyes folyásától, míg végre ezerkétszáz tengeri mértföldnyire a Barrow-uttól, a Hogarth Sundban, csaknem a föld másik oldalán, elfogta Buddington, amerikai hajóskapitány.

Tehát ez a «barom» hajó meglelte magától azt az utat, mely a szabad tengerre visz; s kétségtelenül keresztül kellett mennie a «meleg tenger» egy nagy részén.

Ha ez a hajó beszélni tudna!

De valamit mégis tudott beszélni.

A bal oldala teli volt ragadva csigákkal. Valószinüleg egyidőre zátonyra jutott, s míg onnan újra kiszabadította a dagály, ragadtak oldalpalánkjaiba a csigák. Murex-fajok voltak. Azok pedig tengeri növénynyel élnek. Tehát a hol ez a hajó járt, ott már csigák vannak és tengeri növényzet. Ott már nem fagy be a tenger soha.

És még egy tanut hozott magával: egy madárfészket. Azon a fészken egy anyagólya ült két fiával. A mi gólyáinktól annyiban különböző, hogy tollazata világoskék, fején bóbitával; minden eddig ismert madárfajtól elüt.

Mikor az anyagólya az idegen férfiakat az elfoglalt hajó födélzetére látta lépni, egyiket a két fia közül hirtelen hosszú csőrébe kapta s elröpült vele. A kapitány nem engedte, hogy lelőjjék. A madár röpte sebesebb volt, mint a közönséges gólyáé; perczenkint harmincz ölnyi gyorsasággal szelte keresztül a levegőt, a mi óránkint huszonhét mértföldet tesz.

Az elhagyott madárfiókot ápolás alá vették a hajósok, de nem evett semmit. Harmincz óra mulva visszatért az anyja. Akkor már a hajó szintén annyi időn át folytatta utját dél felé a vontatóba vevő gőzössel. Tehát a madárnak leszámítva a hajó utját, hétszáznyolczvan mértföldnyi tért kellett átrepülnie, míg a legközelebbi szárazföldről visszatért.

Hogy ott járt, azt bizonyítá a szájában hozott béka, melyet fiókja számára röptében a légből a hajófödélre levetett. Olyan alakú békát sem láttunk még eddig. Hátán olyanforma pikkely volt, mint a chiton squamosus pánczélja.

Azt mohón elköltötte a fiatal madár.

Még egyszer visszatért negyven órai út után az anyagólya, fiókjának egy újabb hasonló hüllőt hozva, de már a kis madár akkor megszünt élni. A hajósok a madarat kitömték, a hüllőt borszeszbe tették s mind a kettőt a new-yorki muzeumnak ajándékozták. Minden természetbuvár, a ki azokat látta, elismeri, hogy azok egészen ismeretlen állatfajok példányai, épen oly különczök, mint az ausztráliai fauna, az európaival szemben.

A száraz földnek, mely azokat tenyészti, a madár röpte után leszámítva, az északi szélesség 85. fokánál kell kezdődni, az ahhoz vezető szabad tengernek még néhány fokkal idább, és ott már meleg égaljnak kell lenni!

De hát mi adja annak az égnek a meleget? Holott már a 72-ik foknál a kényeső is megfagy s kalapálható lesz, mint az ércz.

Az éjsark-kutatók viszontagságai a legiszonyatosabbak és nőttön nőnek, a mint feljebb közelítenek a föld sarkpontjához.

A legmerészebb, a legszerencsésebb s a legtöbbet kiállt éjsarki kutató Kane kapitány.

A miket a föld 80-ik északi szélességi foka alatt tapasztalt, az a képtelenségek phantasiája, az elaludt természet csodaálma.

Ott már örök a tél, csak fokozatai vannak, a nyár csak kegyelmesebb tél.

Egy őszi estén utóljára megy le a nap a láthatáron, és azután félesztendeig nem jön fel többet az égre. Félévig tartó éjszaka lesz. Csak a távol elterülő hómező világít és a hold, nagy ünnepélyes napokon a titokteljes aurora borealis, az északi fény.

A hévmérő 40 fokot mutat a fagyponton alul. (F.)

Semmi állati és növényi szervezet nem létezhetik itt. Az utolsó jégmadár is eltünt a légből, az utolsó rozmár a vizekből s a legmakacsabb életű növény, a zuzmó, eltünt a kősziklákról. Az ember egyedül maradt.

Oly rettenetes egyedül, hogy mikor egyszer Kane nyakát egy szőrszál csiklandni kezdte, örömmel nyult utána, azt hitte bolha. Megörült neki, hogy van még rajta kívül állat a semmiségnek ez országában. Hiú öröm! Még ez az utolsó hű kebelbarát is elhagyta itt az embert. Nem lakik itt más, csak a Semmi.

S milyen szeszélyes alakításokat teremt a Semmi mindabból a Valamiből, a mit vakmerő emberek idehoztak az ő országába?

Mivé lesznek az élelmiszerek?

Az aszalt almából chalcedon-szeletkék váltak. Igen szépen lehetne belőlük gyűrűbe való pecsétnyomókat köszörülni. A savanyú káposzta a hordóban bizonyos új ércznemet képez, mely rétegekre hasítható, mint a csillámpala, törése gyöngyház fényű. A czukor ellenben, mely itthon kristály alakban ismeretes, ott olyan, mint a fagyott kaucsuk, fürészporral keverve; törni, vágni nem, csak fürészelni lehet. A vajból igen jól lehet elefántcsont alakokat esztergályozni, törése csillámfényű. A hús a legszebb márvány-mozaik, mely a florenczivel vetekedik; a fejsze éle elpattan rajta, csak a vas emelőruddal széttörhető. Egy hordó lámpaolaj, melyről a dongákat lefeszegették, hogy pőrölylyel széttörhessék, olyanforma kőhenger, a milyennel a makadamos uton a kavicsot lehengerezik.

S ez a hajószobában van, a hol fütenek s melyben a folytonos tüzelés mellett 34 fokra engedett fel a hideg.

Az emberek, kik ott a fütött szobában ülnek, oly köddel vannak körülvéve saját párázatuktól, hogy nem látnak hat lépésnyire. A ki egy perczre leveszi a kalapját, az a föveg, mintha egy tál főtt burgonyát tartalmazna, úgy gőzölög. A ki nagyot kiált s nem a fogai közül beszél, oly gőzt lövell ki a száján, mintha ágyu volna, s a ki valami erőfeszítő munkát végez, annak gallérjából úgy emelkedik ki a gőz, mintha ő volna a Geyzer. Kés, villa oly hideg, hogy a ki nem vigyáz, mikor eszik vele, odaragad a nyelvéhez meg az ajkához, s lehuzza a bőrét. A ki elalszik a nélkül, hogy süvegét szemére huzná, mikor felébred, nem tudja kinyitni a szemeit, mert pillái lefagytak.

Künn az éjben, a jégpusztában még hat fokkal mélyebb a semmin alóli fokozat.

S a vasszivű emberek neki indultak ennek a riasztó tájnak és éjnek, hogy az éjsarkhoz közelebb jussanak.

Hajóik mélyen oda voltak fagyva, de gondoskodtak egyébről. Hoztak magukkal szánkókat, a szánkókra voltak téve hat ember számára való dereglyék, vasból és kaucsukból. El voltak rá szánva, hogy a hol hajóikat elfogja a jég, szánkón utaznak tovább, s a hol rátalálnak a szabad tengerre, a dereglyébe vetik magukat, mégis elhatolnak a földsarkig. Hoztak magukkal hatvan szibériai kutyát a szánkókat vontatni. Hanem már a 79-ik foknál a kutyák mind állkapczagörcsöt kaptak s elhullottak bele. Nem maradt hátra más, mint maguknak vontatni szánkóikat, attól sem riadtak vissza. Negyven fokú hidegben tizenöt napig haladtak kinosan előbbre. Két fokkal jutottak az éjsarkhoz közelebb.

És a midőn a 82-ik fokot elérték, a tizenhatodik napon a hévmérő elkezdett emelkedni. Azon a napon tíz fokot emelkedett.

A diadal előérzete visszaadta kedélyük rugalmát. Nem maradtak pihenni tovább, folyvást haladtak fölfelé s a következő napon a hévmérő egyre magasabbra emelkedett, s egyszer elérte a zérust.

Az már meleg volt.

A szikla, a melyen állnak, még jég, de a mi előttük terül, az a szabad tenger.

S mintha a bátrak üdvözletére jőne, az égen egyszerre kiemelkedik az észak hajnala, a villámkoronás északfény, egy nagy, kerek sötét kúp körül kilövellő sárga és rózsaszin fénykévék, mintha egy fekete napból kisugárzó küllők volnának, magasra átszeldesik az égboltozatot s kitárják az utazók előtt a legigézőbb látványt, mely után vágytak, de melyet képzelni sem tudtak.

Előttük állt egy háromezer négyszögmértföldnyi területű tenger. Egészen a láthatárig szabadon, tisztán, jég nélkül. Közepe, a hol az aurora sötét belső kupját tükrözte vissza, aczélkék fényű, a többi rózsafényben uszó.

S e tengert hosszan elnyuló körben fogta el az a jégpart, melyen Kane és társai álltak. Mindenütt ötven, hatvan ölnyi magas jégsziklák, bearanyozva a csodálatos éjszaki hajnaltól.

Ötvenhat óráig álltak a jégparton az utazók, ötvenhat óráig érezték fujni az éjsarki «meleg» szelet, mely a jégsziklákat lassan, de folyton hátrálni kényszeríti. E hosszú szél egyetlen jégdarabot sem hajtott feléjük észak felől. Ott élő világ van és meleg táj!

De hát miért nem szálltak dereglyéikkel arra a régen keresett szabad tengerre? miért nem törtek evezve tovább a sejtett világrész felé?

Azt megmondta maga a tenger.

Ez nem olyan tenger, mint a többiek, a miknek tizenkét órára rendezett ár-apálya van. Ennek a dagályát valami más erő szabályozza, mint a hold vonzereje, annál hatalmasabb és erőszakosabb. Ennek a hullámai óránként szállnak és emelkednek, oly erőhatalommal, mely dereglyét hátára venni nem tür; s mikor a dagály visszatér, tizenhat lábnyi rögtöni emelkedéssel rohan előre s hosszában zeng a végtelen jégpart, a mint hullám hullám után csapkodja oldalát. A mennydörgés az, mely üvegharangon játszik.

Úgy tetszik, mintha az a langy tenger folyvást fogyasztaná maga előtt a jégsziklákat.

Csak Belcher hajója tudná megmondani, hogyan birt eljutni e türelmetlen oczeánra, hol találta meg annak olyan folyását, a mely elvezette a polinia másik bejárásáig, hogy nem zuzott össze a jégpartokon?

Kanenek be kellett érni a látványnyal, a mi halandó elé először tárult, s a meggyőződéssel, hogy a mit keresett, az csakugyan való; s a csigahéjakkal s ismeretlen növények töredékeivel, miket a tenger a partra kihányt, mint látogató-jegyeit egy meg nem nevezett világnak az ó-világ kapujában. A tenger felett ismeretlen madarak csoportjai röpkedtek.

E tengeröbölt a Peabody-öböl név alatt jegyzék fel a földrajzon a tudósok, s a csatornát, mely ez öbölhöz a jégen át vezet, Kennedy csatornájának. A pont, hol Kane és társai azt fölfedezték, 82° 2′ foka alatt fekszik az északi szélességnek, nem egész nyolcz foknyi távolban a föld éjsarkától. S mert a polusoknál a földgömb be van lapulva, a fokok hossza rövidebb. A földsark onnan már talán csak tíz napi járó!

* * *

Tegyük magunkat annak a helyzetébe, a ki e látványtól felmagasztosulva, képzelete lázálmában oda röpítette magát, hova evező, vitorla, nehéz láb nem birta elvinni többé!

* * *

A föld a két sarkán be van horpadva.

Ezt a perczinga sebesebb mozgása mathematicai pontossággal igazolja.

A két tengelyén oly lapos a föld, mint a narancs két végén. A többi bolygók is. Lágy korszakukban kapták ez idomot.

Annálfogva a ki a földsarkon áll, az előtt hatszorta nagyobb láthatár terül, mint minálunk, mert nem hajlik oly gyorsan a föld felszine. Képzeljük, mintha innen Pestről látnók nyugatnak Bécs István-tornyát, keletre Debreczent, északnak Kassát és délnek Belgrádot, és a mi közbe esik, mind!

S e szédítő látkör felett félig kiemelkedve vöröslik a sötétkék athmosphærán keresztül egy izzó kupola. Az a nap!

Naphosszant ott vöröslik a láthatáron. Fel nem jön rajta. Hanem köröskörül járja az egész láthatárt. S minthogy a látkör szérüje mintegy húszszorta nagyobb kört képez, mint a mienk, szemmel lehet figyelni, a mint halad gyorsan körül rajta. Egy-egy halom elállja utját s eltakarja, percz mulva megint előtör. Éjfélben az átelleni oldalon vöröslik, mint délben – és délben, este, éjjel egyforma magasan jár, mindig féltesttel a láthatár felett. Ez az æquinoctialis nap.

Az év nyaratszakán felemelkedik két foknyira a láthatár fölé délben s lemegy egy órát pihenni a látkör alá éjfélben; de oly magasra soha sem jő fel, hogy a gőzkört meghaladja; sugára soha sincs itt a napnak, meleget soha sem ád. Többnyire nem is a nap maga az, csak a légkör sugártörése által felemelt csalképe. Egy óriási óragép az éjsarki világban, melynek körüljáró mutatója maga a napgömb.

A nap itt csak egy izzó égi csoda, egy tünemény, miként a hold; de nem teremtő lelke a világnak, nem éltető lelke a földnek. Itt a föld maga az úr!

Kegyetlen, istentagadó eszme volna az, ha ennek az egész világnak, mely a mi világunk, oly mathematice kiszámított irgalom nélküli halállal kellene elveszni, a minő rá volna mérve, ha semmi egyéb nem melegítené, mint a veszendő belső tűz s a közönyös napsugár, mely nem melegít többé, hol a belső tűz elfogyott. S ha millió év kell is hozzá, hogy az bekövetkezzék, de bekövetkeznie kell! Hiszen ki van számítva, hogy a kőszén alakulásakor a föld évszaki átlagos melegének 22 fokig kellett emelkedni s a mostani átlagos melege már csak 8 fok. Az olvasztott bazalt kihüléséből ki van számítva, hány század kell még, hogy még tizennégy fokkal alább szálljon. S akkor vége legyen mindennek?

Meghaljon-e a föld?

A föld azt mondja: «Nem! én élni fogok az örökkön örökké való időkig!»

A földnek van saját hatalma, mit nem kér sem naptól, sem firmamentumtól kölcsön: a delej, a villany.

Az az ő tulajdona. A többi bolygóknak is van. A Jupiternek, a Venusnak ön-delejfényét távcsöveink rég hirül hozták, a polaroscop kétségtelenné tette.

S ez a hatalom, a föld deleje, annál magasabbra fejlődik, minél jobban kihül. Az izzó vasnak semmi delejessége nincs; a mint hideggé válik, akkor delejes lesz.

S a delejben tűz van, mely erősebb, mint a nap tüze. Az összpontosított napsugárban megég a gyémánt, de a delej tüzében születik a gyémánt. Ezt mindenütt tudják, a hol a delejvillany-világítást alkalmazzák. A polust képező hársszén hegye abban a tűzben, mit a Volta-oszlop idéz elő, meggyémántosodik.

Az, a mi az éjsark országának életet, meleget ad, a föld deleje az.

A véghetetlen látkört alig szakítja meg magasabb orom.

Hegylánczok nem tolakodnak elő. Sík, hullámos róna terül messze. E róna közepett emelkedik fel magasra egy órási hegytömb, mintha zárt vulcánok csoportja volna egy helyre gyűjtve; meredek sima, fényes oldalú bérczsüvegek, feketés, barnás, vörhenyeges szinnel, hegyeiken sötétkékkel, lilaszinnel zománczozva.

Nagy kerületben e hegydiadém körül még kopár, sima talaj terül, mintha merő meteorvasból volna az egész föld; hanem azután következik egy tó, mely az egész hegycsoportot, mint szigetet öleli körül. E tóba folynak mindenünnen, a róna minden tájékáról jövő folyamok, patakok, tanusitva, hogy itt van a földnek legmélyebb horpadása, ez az éjsark.

A tó menedékes oldalait képezik a szigetdelták, miket a folyamok torkolatai alkotnak köröskörül.

Magasan a hegykorona fölött, széles kerek tért foglalva el az ég zenithjén, ott világol az örök északi hajnal, mint egy sugárkoszoru ezernyi szivárványból, majd erősebb, majd szelidebb fénynyel. A föld delejének kisugárzása ez, világitó, éltető, melegitő, sugár piacz. Maga a körülölelt közép fekete, az örök éjt mutatva szüntelen, középett az éjsark csillagával s a nagy gönczöl körüljáró fényes pontjaival; hanem a külső tér a fény minden szineiben ragyog; világos-kék, sárga, zöld, rózsaszin, a mi pásztánkint az eget átszeli s a földre visszasüt, a fénylő csillagok átragyognak rajta.

A tájék, a messze láthatárig és azon is alul, fényárban úszik alatta. Nem a nappal égető, perzselő fénye az, hanem egy tündérvilági ég szelid, melegitő, változó ragyogása; az éjsarkot körülfogó sziget-delták emelkedései virágzó erdőkkel vannak koszoruzva. Minden lomb világosabb zöld, mint az ó-világban; a ligeteket kiszinezi a fák virága, gyümölcse, váltakoznak ultramarin-kéktől tündöklő pagonyok, rubinvörös ligetekkel, kék borókával, vörös bogyókkal rakott fák tömegei azok; másutt aranysárga a geszt a bokrok gyönge hajtásaitól s a faóriások itt-ott hófehérek, mintha pillangó-sereg szállta volna meg; virágözön az rajtuk, s a távoli rónán, hol halmok, dombok hajladoznak, egymást váltva olvad össze a sárgazöld mező, lilaszin virányokkal, rézbarna dülőkkel, mik közt szines szalagként kanyarognak a szines eget tükröző patakok, szegélyezve ezüst zöld bokrokkal.

Itt a tél nem hideg, a nyár nem forró; tavasznak és ősznek virágból, gyümölcsből fonott koszorui csaknem összeérnek.

S a rét, a mező, állatsereggel népesült, a lombok alatt madárzaj, a hullámok közt hallubiczkolás van. Élet van minden elemben.

Az emlős állatok közt nem uralkodik a rőt egyszinűség, a tollasok közt meg a tarkaság, mint az ó-világban. Amazok a tarkák, emezek egyesülnek a fehér, szürke vagy kék szinben: a szelidülés jele mind a kettő.

Hát az ember?

Embert ne szült volna a táj, mely annyi életet tenyészt?

Bizonyára az is van itt s ha van, tökéletesebb, mint mi.

Hogyan került volna oda?

Hát a ki megmondja nekem, hogyan került Amerikába az aztek, a rézszinü, Polynesiába a hottentot, a caraibi szigetekre az indián, ki vitte őket oda és «honnan?» annak majd megmondom én is, hogyan került a földsarki szigetre az ottlakó ember? Mert sziget minden darab föld e planétán. A viz a földteke felszine.

Hogy pedig tökéletesebb az ottani ember, mint mi, annak az első oka az, hogy régibb ember, mint mi.

A plyocene nagy alakitó rombolása után a legelső lakható földnek a polus alatt kellett lenni: az hült ki legelébb, s mikor még Európa helyén a vulkán küzdött a tengerrel, mikor még Helvéczia sziget volt, az egész orosz róna tengerfenék, Olaszország Afrikának egy része, akkor a polus alatt volt a mérsékelt égöv. És mikor azt a dögletes mocsárt, melyből a görögök és assyrok országa felmerült még az a nap szikkasztá, mely most Dél-Amerika savannáit teszi lakhatlanokká, akkor számitgathatták az éjsarkvilág tudósai, miként a mieink most, hogy mi lesz az ő világukból, ha évezredre így hül ki a föld; a telek mindig hosszabbak, a nyarak rövidebbek lesznek, a fa, a tüzelő-anyag elfogy? És számitottak tizezredeken át.

Mert akkor tele és nyara volt az éjsarknak is.

Hanem a mint a földsarkon áthült a föld, azonnal megkezdődött ott a delejesség s az éjszaki fény anyamelegével felváltotta a mostoha napot.

Ezt a mágnestű lehajlása a láthatár felé igazolja.

Az éjsark emberei tizezredeivel az éveknek elébb kezdődnek, mint mi, valamint mi is megelőztük tizezred évekkel a sziget-lakókat. S a mennyire fölöttük állunk mi emezeknek, annyira kell, hogy fölöttünk álljanak amazok. Az ő első prærogativájuk az anciennitás.

A másik előjoguk a delej.

A delej hatalma mindenre kiterjed, fűre, állatra, levegőre. Csodaerőt kölcsönöz a vasnak s a vassal vetekedő emberi szívnek.

E valószinü hatást majd később elemezzük. Most szóljunk arról, milyen lehet az éjsarki ember?

Szintelen.

Mert arczát soha nem éri a perzselő nap, fehér az, mint az alabastrom. Vonásai túlfinomak; haja a hajcsövekben rejlő tulságos vasfestménytől csaknem aczélfekete, kékes fénynyel, szemei, szemöldei is olyanok. Termete kicsiny, de karcsú, ideges, erőteljes. Növénynyel él, az állattól nem vesz el mást, mint tejét; a húsételtől a delej alatt irtózik. Azért ruganyosabbak izmai, tisztább kedélye, soha sem beteg.

Beszédük tökéletesebb, mint a mienk. Oly nagy darab földön nem lehet, hogy többféle nyelvidom ne fejlődött volna ki, de van valamennyiben valami zeneszerü, a miről egymást megértik, mint a dalos madár.

Ruháik könnyebbek, mint a mieink; posztóra, állat bőrére nincs szükségük: az évszak egyenlő. Nincs náluk divat. Hogy miért nincs? majd arra is visszatérek.

Az ő egüknek planétája a föld. Igazi uralkodó csillaga. A jó, kifogyhatatlan, anyai szerelmü föld. Az a sugárkoszoru, mely egüket bevilágitja, légüket bemelegiti, talajukat termékenyiti, a föld anyaszerelme.

És ők messze vannak már a tudományokban. Messzebb, mint mi, kik még csak tapogatózunk. Ők már tudják, hogy a föld mágnesereje hatalom, melyet kölcsön lehet kérni, égtől, földtől el lehet vonni, annak a segélyével mindent lehet alkotni.

Hiszen annyit már mi is tudunk, hogy ha egy sárkányt, melynek zsinegén érczsodrony van végig eresztve, felbocsátunk a légbe, e sárkány zsinegéből félöles villámsugarakat lehet előcsalni. Ezt már Franklin is tudta.

De ők már kitanulták, hogy e mindenütt jelenvaló delejét az égnek és földnek hogy lehet egy helyen összpontositani? itt lángot szítani belőle, mely kőkoloszszokat olvaszt meg üveggé, amott gépeket hajtani vele, tűz nélkül, gőz nélkül, s parancsoló szükség esetében, fegyverül használni és sujtani vele, messzebbre és biztosabban, mint Armstrong-ágyúval, Congrev-röppentyüvel?

E tudomány felemelte őket a földről. Kitalálták a röpülés titkát. Nem a tehetetlen léghajó öblében van ez a titok, hanem a mozgásban. A fecskének nincs léggömb a hátán. Vannak gépeik, miket a villany hoz mozgásba s e mozgás légbe emel. Tudják az üveget használni, mint érczet és mint tollat. Hiszen idáig mi is eljöttünk már, hogy e merev üveg, ha selyemszállá vékonyul, gombolyitható és szőhető és kötéllé csavarható.

S mert utazni, terhet szállitani ott van az istenadta lég, nem vesződnek azzal, hogy az áldott földre hosszú vonalakon kőhalmazokat rakjanak, miket mi utaknak nevezünk, hanem engedik annak minden foltját zöldülni, kenyeret teremni.

A légbe-emelkedés, a röpülés feltalálásával lehetetlenné lett minden háboru. A legnagyobb hadsereget, mely kivülről ágyúkkal, monitorokkal törne be e nép határán, szétvernék, tengerbe fojtanák, villámokkal agyonpaskolnák a légből, és a nélkül, hogy egyetlen rendes katonát tartanának hozzá; ott nincs harczi dicsőség, csatatéri halál, ütközetben ellőtt kéz, láb, honvédrokkantak és elesettek özvegyei, árvái.

Ebből természetesen következik, hogy hóditó zsarnokok sincsenek. Ki tudna egy népnek fejére ülni, mely röpül?

Még az igavonó barmok szolgasága is megszünt náluk. A villanydelej ekét hajt, kévéket út nélkül hazaszállit, mozderőnek szolgál kicsiben és nagyban; a jármot elvetették ott már, mint haszontalan barbáreszközt.

Ártó állat, dúvad ellen sem kell fegyver. A mi volt, azt kiirtották s kivülről nem jöhet hozzájuk. Nagyon erős fala van országuknak.

Rossz embert, tolvajt sem kell üldözni ottan. Miért lopna valaki? miért ártana másnak? Mindenkinek annyit ad a föld, a mennyi kell neki. Minden ember dolgozik s megél utána.

A földmivelés nem koczkajáték ott, mint nálunk. A magot bizonyosra vetik el. Jó év, rossz év nem tesz különbséget.

Ott nem könyörögnek, zászlót, keresztet hordozva, esőért, napsugárért, hanem hozzálátnak, hogy szerezzenek azt.

Leszármaztató huzalaik által, mikor esőre van szükség, a föld delejét a tavak, tengerek tömege ellen forditják, felhőket támasztanak belőlük, találkozást idéznek elő ott, a hol akarják, emberi tudománynyal, villanyterhes felhők között s megáztatják velük az aszályos vidéket; ha pedig erősebb meleg kell a növényzetnek, visszavezetik a villanydelejt a központhoz, intensivebb központi kisugárzást adnak neki s olyankor látja néha magasan fellobogni az égre a távol földlakó a csodálatos aurora borealist s kérdezi magában: mit jelent az? Mit jelent? Azt, hogy az éjsark országában most szürethez, aratáshoz készülnek!

Igy csinálnak éjszakát is, mikor a föld növényeinek álomra van szükségük. A tavakból támasztott köd eltakarja az égi fényt s nyugalomra tér a világ.

S mert mindezt egyszerre, egy akarattal kell tenni az egész országnak, ott egyetértés van mindig. Ott nincs nemzetiségek közötti viszály, nincs határvillongás, nincs jobboldal, baloldal közötti harcz, csak egy van: a hazaszeretet.

Ott nem lehet főrang, születési előny. Mindenki munka után él és ész után. A földmiveléshez is ész kell, és tudomány az, mint a csillagászat.

Hát a kormány? Oh igen, kormány is van ott. S ott valóban megérdemli e nevet: gondviselés. Mert nem azzal vesződik, hogy alattvalóit hogy tanitsa be katonáknak? hogy szedje be tőlük az adót? hogy lessen bele az üstjeikbe, mit főznek? hogy küldjön rájuk paragraphusözönt, mihez tartsák magukat? hogy őrizze őket börtöneikben, hogy regulázza őket iskoláikban? hogy énekeltesse templomaikban? hogy esküdtesse, vallassa, kinozza, itélje őket? hogy rakja meg városaikat hivatalos henyéivel? a kik szerzik az izgágát s numerusok szaporitásában keresik érdemeiket? hogy tartsa félelemben egyik nép fiaival a másikat? s hogy oszszon parancsokat: mikor dolgozzanak, mikor pihenjenek, mikor szabad és mikor nem szabad mulatniok? és elcserélje gabonájukat, selymüket, érczeiket papiros darabokért? Nem, itt a kormány nem azzal foglalkozik. Hanem azt cselekszi, hogy kezében tartja az egész világrész meteorologiai észleletét. Tudomást szerez a lég és villany tüneményeiről, figyelemmel kiséri a keletkező szelet s tudósitja róla az egész országot; várai nem erődök, hanem observatoriumok, szövetségese nem az államvallás, hanem a tudomány. A mit összpontosit, az a buvárlat, a találmányok tökéletesitése, az egyetemes észlelet felhasználása, a felfedezések gyors elterjesztése. Sok ez és nagy feladat s többet nem kiván kormányától az éjsark népe.

De hát ha adót nem vesz a kormány, miből tartja fenn egész szervezetét, miből fizeti észlelő tudósait, kik nem szánthatnak; a tömérdek apparatust, az egész meteorologiai hálózatot, az experimentumokat, a találmányokat, a növeldéket, az akadémiákat? Úgy hiszem, igen egyszerüen. Az állam kereskedik. Övéi a villany-közlekedés eszközei, mikkel egyik világpart terményeit a másikéval kicseréli. A kereskedés az állam szolgálatában áll. A delejkörön innen eső új világban is tudják már ezt a mesterséget s űzik a kormányok szép sikerrel. (Lásd: dohánymonopolium.) Csak azzal a különbséggel, hogy Delejország kormánya nem veszi el Pétertől a földjén termett dohányt tíz forintért, hogy ugyanannak a Péternek egy óra mulva eladja ötvenért, hanem szállit onnan, a hol sok van egy terményből oda, a hol nincs, hanem van más s azon nyer annyit, hogy deficitje ne legyen.

Azután az államé minden gyár, bánya, összpontositott erőt követelő iparműhely, azokból él és hatalmas, mint a milyen gazdag és hatalmas nálunk Rothschild, a nélkül, hogy valami törvénybe volna iktatva a civillistája.

Tehát itt nincs börzeszédelgés, nincs bukás, nincsenek milliomosok, kiknek fölösleges pénze az erkölcsökben vásárt üssön, az asszonyokat fényüzőkké, a férfiakat sovárokká tegye. De koldusok sincsenek. Milliomos csak az állam, szegény csak a miniszter.

Hát házaik milyenek lehetnek? Hát ők épitkeznek-e?

De még hogyan! A mi ó-világi architecturánk ott nevetség. Összehordunk százféle anyagot, nekiállitunk tízféle mesterembert, összetákolunk fát, követ, vasat, homokot, üveget. És azután szobáink sötétek, minden szél keresztül fuj rajtuk, egy század egy háznak már öregség, ha azt megéri, a nélkül, hogy egyszer legalább leégjen. Ez a sok baj Delejországban mind nincs. Ott másként épitenek. Kavicsuk van elég, mert utat nem csinálnak belőle, sziksót bőven adnak a tavak és tengerpartok. Tehát az üveg általános náluk. A hatalmas villanydelejtűz egy üvegtömeggé olvaszt kavicsot és sziksót, és mikor folyékony a tömeg, két óra alatt kész belőle a ház. Hogyan? Ki nem játszott gyermekkorában szappanvizzel és szalmaszállal? A szalmaszálat beledugtuk a szappanvizbe s belefujtunk, és azzal egyszerre egy csoport szines hólyag emelkedett ki a hig tömegből, egymáshoz tapadva, középett a legnagyobb. Ezek is úgy tesznek; egy nagy fuvó-gépet a hig üveglávába bocsátnak s perczek mulva kiemelkedik a ház, gömbölyü üveg-falakkal, üveg-tetőkkel, körül a kisebb szobácskák, középett a nagy kupola, az ott bizonyosan családi étkező. S az egész épület kész, az épitésznek csak ajtókat kell rajta vágni egyik átlátszó szobából a másikba. Azok azután egymáshoz illenek pontosan, nem repedeznek, nem kivánnak tatarozást, nem nedvesek, nem sötétek, nem légvonatosak, nem égnek el és eltartanak örökké! Fő előnyük a Delejország lakóira az, hogy az üveg, mint elszigetelő, pihenést ad a küldelejtől izgatott idegeiknek.

Ilyen az épités falun. Tulajdonképen faluról beszélni non sens itten, mert ha utak nincsenek, utczák sincsenek, minden ember háza külön áll a kertje közepén, mintha nálunk a Balaton partját látnók a veszprém-zalai oldalon.

Hanem a fővárosuk épitkezése kolosszális. Ott is üveg az uralkodó épület-anyag; mert a gyárak, observatoriumok villanygépezetének elszigetelés kell a külvillanyosság ellenható befolyása ellen s a roppant épületek falai vulcanizált üvegmázzal vannak bevonva.

A főváros közepét foglalja el egy óriási körépület kétszáz toronynyal; az a villanyközlekedés indóháza, a magas tornyok az útra induló s megérkező léghajók kikötőhelyei, mik a tornyokból néha százával egymáshoz csatolva, mint egy óriási vadlud-csapat indulnak meg a távol útra, ütenyre verő hajlékony vitorlaszárnyaikkal suhanva végig a biztos levegőben, mely nem oly hűtelen, mint a tenger. Az éjsarki égnek nincsenek viharai, ott nem jár sem Monsun, sem Passat-szél, sem Tornado, a nap hősége nem hozza elő a jégesős zivatart, sem a légvillany túlterheltsége a villany-forgatagot, sem a jégsark fagyai a Nemerét, a Buránát, sem az afrikai sivatag izzása a Szamumot; rend uralkodik a légben s emberi tudomány szabályozza a szelet. Másutt égnek emelkedő kolosszális tornyok merednek fel, ezek az observatoriumok; nagy téreken ezernyi öntött bazalt-oszlopokon nyugvó üvegtetők, bazárok, raktárak s tarka épület-bohóczok, encausticai művészet remekei titáni mérvekben. Az egész óriási város üveg-kupoláit varázsfényben ragyogtatja az örök éjsarki hajnal szivárványos szinváltása.

Hát viseletük miből van ez éjsarkiaknak? Az is a delej égaljához van mérve. Ott minden ember selyemben jár. Minden fának van hernyója, mely megannyiféle selymet köt, finomat, durvát, minden szinüt; s a selyem hűsitőleg hat a villanydelej ingere ellen. Ez ingyen terem, fáradság nélkül és oly tömérdek, hogy mindent pótol, a mit nálunk kender, len, gyapju és gyapot állit elő, még a papirt is.

Tehát ott irnak és nyomtatnak is? Irnak is, nyomtatnak is. De már azon rég túl vannak, hogy a mit egy ember ir, azt tíz más betünként szedje ki utána; a leirt lapról tudnak nyomtatni egyenesen.

Tehát vannak költőik is, kik szinműveket irjanak és szinészeik, kik azokat eljátszák? Vannak, de a szinészek maguk a költők, az ó-világi szokás elavult már, hogy egy ember megirjon egy darabot, azt tizen betanulják s előadják sugó után. Az ő szinészeiknek csak elmondja az igazgató a darab meséjét, melyet játszani fognak, kiosztja szerepeik czimét s a költemény, a dráma ott születik meg a néző előtt, nem a sugó szájából, hanem a költő-szinész inspiratiójából. Betanult szavakat ott már az országgyülésen sem mondanak.

Talán dalművészetük is van? De még milyen! Énekeseik hangterjedelme harmadfél octávát ér át, érczes és csengő. Soha sem rekedtek. Dallamaik érzéssel tele, hallásuk csalhatatlan, s az énekes itt a zeneköltő maga, kinek dalát a szenvedély sugallja, nem a hangjegy. Üveghangszereik túlföldi bájt adnak a zenének.

S mennyivel előbbre kell náluk lenni a világismeret tudományának, mint minálunk. Míg a mi tehetetlen széntüzünknél hutáink akkora refractort sem birnak kiállitani, mely az ötvenezer mértföldnyi közelben járó holdat annyira látkörünkbe hozza, hogy embermagasságnyi tárgyakat kivehessünk rajta, azalatt ők a végtelenig fokozható villanytüzzel oly óriási nagyitó-tükröket állitottak elő, mikben a Sirius úgy jön fel, mint a delelő nap, a csillag-ködfoltok mint új világrendszer, s a szomszéd planéták lapja előttük áll, mintha az ég helyett egy új földboltozat függne odafenn. És a kik látják ez óriási nagyitótükrökben a szomszéd planétát megnépesülve ugyanolyan emberi alakokkal, mint mi vagyunk, beültetve ugyanolyan ligetekkel, mint a mieink, kik látják azt az életet, melyet mi itt elkezdtünk, folytatva a szomszéd csillagokban, szerzett érdem, kiküzdött tökély szerint, amottan, odaát, hat millió mértföldnyi távolból idehozott csillagzaton; kell-e azoknak pap? kell-e templom? kell-e hit? vagy revelatió?

Ők nem «hiszik», hogy van Isten, van lélek, van túlvilág, van örök élet; ők «tudják» már, hogy van!

Kell-e ott erényt, szorgalmat, hűséget, jóságot «prédikálni?»

Nem. Az éjsark alatt nincsen pap.

De hiszen maga a föld teszi nekik könnyüvé az eget megérdemelni.

A meddig a delej befolyása elhat, csodaerővel száll az meg nemcsak eget és földet, de mindent, a mi a kettő közt lakik. Az ember szive alája van vetve annak.

Az aurora borealistól átmelegitett ember igaz és szavatartó, vidámságának nincs mámora, szenvedélyének csak lángja van, korom és hamu nélkül; becsületére büszke, gyönyört talál a munkában, örül a mások jólétének, a szomorkodóval együtt érez, érti saját emberbecsét és tiszteli a magánál erősebb szellemet; izgalmas, ideges s azért közlékeny; haragot nem tart, tréfára hajlandó, elmés, élczes, boszuállásban nem keresi sértett becsülete helyreállitását. Az éjsark alatt nem verekesznek.

És végre az éjsark alatt igazán szeretnek. Ha két szív deleje ott egymást feltalálta, soha el nem szakad az többé egymástól, nem választja el őket más, csak a halál; s még akkor is, a ki előbb meghal, nem költözik el ujjászületni társa nélkül a más csillagzatba; ott marad körülötte, él tovább szive emlékében s a föld delej-sugarában s rávár, mig az meghal s együtt mehetnek a közös új hazába. Ez az éjsarki emberek szerelme.

Nincs ott hűtlenség s a hűtlenség constitutiója: nincsen «divat». Senki sem kiván másnak szép lenni, mint annak, a kit szeret.

Az éjsarki emberek tehát soká élnek, mert soká boldogok. Betegség, járvány nem pusztit közöttük. Ott nem lehet beteg a föld, mint nálunk a cholerában, nem lehet ragályos a lég, mint nálunk a typhusban; nincs meghülés, mert nincs hirtelen időváltozás; meghalnak az emberek, mikor megöregesznek. Hisz az az előnyük már az erdők vadainak és madarainak is megvan, hogy nem betegek soha, élnek, a meddig napjaik határa tart. A betegségek lajstromát az ó-világ emberei maguk nyujtották hosszura és örökitették meg magukon.

Tehát ott nincs orvos.

A vénség sem olyan, mint nálunk, az arczokat szenvedély, nyomor, fájdalmak, sivár élvek nem ránczositják össze, a hajakat nem őszitik meg, a fogakat nem hullatják ki. Az élet kialszik, mint a mécs, csendesen, ha olaja elfogy.

De hogyha olyan soká élnek az emberek s ha se ragály, se háboru nem fogyasztja őket, hogy férnek el lassanként azon a körülzárt helyen?

Először is: a nemes faj nem szapora.

Azután: a világrész, melyen laknak, egyre terjeszkedik.

A mily mértékben kihül a föld felszine, oly arányban növekedik delejének kisugárzása; ez a kisugárzás olvasztja lassanként az éjsark körül terjengő jégövet.

E jégöv egyre tágul, partjait egyre mossa az éjsarki meleg tenger s e tenger ismét odább halad s partjaiból a delej országának új száraz földet enged át, mit hozzáfoglalnak, beültetnek, benépesitnek.

És a mellett az előre űzött jégöv egyre terjed alább az ismert világ zónái felé és szorítja ezeket összébb. Mi velünk sülyed a föld alább. Közép-Ázsia már mélyen a Csendes-tenger szinmagasa alatt áll, csak bércz partjai őrzik s ki van számítva, hogy tízezer év mulva Francziaországnak utolsó hegyei mint szigetek fognak csak kiállni a Földközi-tengerből.

Az ismert világ tökéletlen emberfajai mind jobban összeszorulnak az utolsó meleg délöv alatt s midőn az utolsó darab földért küzdenek, egymást kölcsönösen fölemésztik.

Midőn Franklin, Kane, Mackintosh, Kennedy és a többi merész hajósok kiindultak a föld jégövén keresztül törni s a rajta tul sejtett, bebizonyított új világrészbe elhatolni tudták, kiszámították, hogy ez a kettős jégöv bennünket, közbeszorult tökéletlen emberiséget, egyszer össze fog sajtolni s letöröl a föld szinéről, mint letörölte egy más catastropha a mammuthok világát; de oda mi nem vagyunk képesek betörni.

Hát azok tudnak-e mirólunk valamit?

Én azt hiszem, hogy igen.

Hogyan? ha soha nem jönnek közénk, ha nem jártak köztünk?

Ismét a villanydelej által.

Ha ezelőtt harmincz évvel azt mondta volna valaki, hogy lesz idő, a melyben azt a trónbeszédet, melyet az angol királynő tart délben tizenkét órakor Londonban, már délután két órakor szóról szóra utána fogják olvasni Pesten, Szent-Pétervárott, Konstantinápolyban és még az nap az Oceánon tul, Amerikában, ezer meg ezer tengeri mértföldön tul, azt mondták volna neki: «poéta vagy!»

S ha valaki husz év előtt azt mondta volna, hogy lesz egy gép, melynek egyik felébe beletesznek egy műremeket, melynek ezüstjén Benvenuto Cellini félesztendeig dolgozott s két óra mulva azon gépnek másik feléből ugyanazon műremek fog előkerülni, hajszálnyira hasonlatos a másikhoz, hogy egymástól meg nem lehet őket külömböztetni, azt mondták volna neki rá: «Kontár vagy.»

És ime ezek megvannak. A villanydelej eszközli e csodákat.

Nem lehet-e ugyanaz képes évezredes tökélesülésében egy általa áthatott, erejével felmagasztosított emberi agyban is ugyanazt a csodát előidézni, a mit rézen és horganyon elkövet? Hogy a villanydelej magát a tudatot is elszállítsa egyik világrészből a másikba s galvanoplastikai alakítást teremtsen az emberi agyban???

– Poéta vagy! Kontár vagy! kiáltsátok uraim és úrhölgyeim!

De hát ha olyan nagyon ismernek bennünket a magasabb képességű rokonok, miért nem jönnek ide közénk? hiszen őket nem gátolja a jégmező, ők röpülni tudnak. Miért nem röpülnek ide, miért nem hódítnak meg bennünket?

Azért, mert nem használhatnak bennünket.

Mit csináljanak ők mi velünk?

Megmérgezett vérünkkel, mely nyavalyáink magvát hordja? visszás fogalmainkkal, undok fajgyülöletünkkel? kapzsi pénzvágyunkkal, önző szerelmünkkel, nevetséges büszkeségeinkkel, őrűlt divatjainkkal? százféle mythologikus hitünk fanatizmusával, ezerféle nyelvkülönbségünk bábelével, fegyverben álló népeink milliónyi szabadalmas gyilkosával? didergő nyomoruságunkkal, dobzódó gazdagságunkkal? tudatlan köznépünkkel, önhitt tudósainkkal? vérengző lakomáinkkal, kábító italainkkal? hiú becsvágyunkkal, «enyém tied» fölötti czivakodásunkkal? igaztalan törvényeinkkel, részrehajló biráinkkal? dőzsölő ifjuságunkkal, köszvényes öregségünkkel? állatkinzó gazdaságunkkal, emberkinzó igazságunkkal? börtöneinkkel? akasztófáinkkal? pénzen vett gyönyöreinkkel? hamis hajú divatszépségeinkkel? papjainkkal és orvosainkkal? prókátorainkkal és generálisainkkal? ujságiróinkkal és minisztereinkkel? királyainkkal és rabszolgáinkkal? mikor mi ezekben vagyunk a tökéletesek!…

Ugyan mire használhatnának ők minket?…

Ha tudnak rólunk, szánakoznak rajtunk.

És hagyják csendes contemplatióval beteljesülni rajtunk a végzetet.

Az ő világuk a jövendő.

Az éjsark országa egyre terjed; az éjsark fénye, melege folyvást nagyobb tért világít, melegít be; a jégövek északról, délről folyvást előbb haladnak a zónákon. – A föld folyvást hidegül és a nyarak hőmérsékének általánya folyvást közeledik a fagypont felé.

Egyszer azután eléri azt. Elfogy a kőszén s a kiirtott erdők, mesterséges tűz sem ad meleget többé.

De ugyanazon mértékben, melyben belső rétegei kihülnek, erősödik delejvillanyos hatalma a földnek s mikor magára hagyja a mostoha, a nap, ki oly rosszul bánt vele eddig is, akkor önfényében fog ragyogni s bevonja maga körül az eget sugárkoronájával s bemelegíti a légkört örökké boldog népei felett, és akkor lesz «egy akol, a melynek nem kell pásztor!»