Szaffrán Péter átka beteljesülésnek indult: «ne zöldüljön hát a fű azon a mezőn!»
Még ugyan zöldül a fű azon a mezőn, de alant a föld keblében nem tudni mi történik?
A részvénytárna igazgatósága azt a védelmet gondolta ki a tárnaégés ellen, hogy minden hozzájárást betömetett: tárnák, aknák nyilásait; igy ha nem fér a küllég a tűzhöz, magában el kell annak aludni.
Hanem ebből azután az a baj támadt, hogy a szénkészlet elfogyott s nem volt mivel tüzelni a kohókban.
Próbáltak fával tüzelni, erdő volt elég; hanem azzal meg nem tudott bánni a kezelő személyzet, s tömérdek vasat rakásra rontottak.
Vasuti sinek helyett csak úgy hevertek a hámor körül a kilökött medvék.
Mert a hámorhoz is összeszedték a külföldi gyárakból, a ki csak kimustrált, hasznavehetlen, korhely és kontár munkás volt, csakhogy ők port hinthessenek vele a világ és a részvényesek szemébe, hogy nekik nagyban dolgozó gyáruk emelkedett ki egy varázsütésre.
Az igaz, hogy a varázsütés megvolt, hanem egészséges kalapácsütés többet ért volna annál.
Álmodni sem lehetett arról, hogy a szerződött sineket a vasuti vállalkozónak a határnapra elő tudják állítani. A biztosíték úszott! Viszont a vasutépíttetők biztosítéka forgott nagy veszélyben, ha a kitűzött időre a vasut a közforgalomnak át nem adatik.
Így aztán egymásba fogózva a tárnarészvény-vállalat a vasutvállalattal, hengergőztek a veszedelmes lejtőn alá, hol az egyik, hol a másik alul, de folyvást lefelé mind a kettő.
Végre az egyik igazgatóság szorította a másikat, hogy venni kell a szenet, a hol és a mi áron kapható. Ott van Berend Iván bondavölgyi tárnája, ott kell elég szénnek lenni, mert egy év óta nem volt vására, vegyenek attól.
Rauné úr tehát rászánta magát, hogy irjon Ivánnak s kérjen tőle szenet! Szép gazdaság. «Kovácstól venni a szenet.»
Az Ivánhoz intézett leveleivel azonban az a sajátságos fátum történt, hogy feltöretlenül kerültek hozzá vissza.
Mikor azután még jobban szorították Rauné urat, végre elszánta magát, hogy személyesen menjen el Ivánhoz szénre alkudni.
Ez a látogatás pedig igen röviden ütött ki. Rauné úr mindössze nem volt két perczig Iván szobájában s azután az történt vele, hogy előbb jött ki maga, mint a kalapja és mind a kettő után Ivánnak ez a szava: «Én denunciánssal többé szóba nem állok!»
Járult-e valami tettlegesség is Iván részéről ehhez az elbúcsúztatáshoz? azt nem tudjuk; annyi bizonyos, hogy Rauné úr sem pert nem indított Iván ellen, sem a cartelvivőit nem küldte el hozzá, hanem a helyett irt egy hosszú levelet a directoriumnak, melyben elmondja, hogy Berend egy piszkos haszonleső ember. Most fel akarja használni a részvénytárna szerencsétlenségét s semmi áron nem ad el szenet, a helyett inkább maga készíttet egyre-másra vasuti sineket, arra speculálva, hogy majd a társulat kénytelen lesz azt ő tőle minden áron megvenni. Ezt nyilatkoztatá ki ő előtte.
Megfoghatatlan, hogy az alatt a két percz alatt, melybe a bemenetel és kijövetel is beleszámíttatik (az utóbbi az igaz, hogy röviden történt) hogy lehetett azt a hosszú értesülést nyernie?
Hanem azzal csak azt vitte ki Rauné úr, hogy a vasutigazgatóság egyenesen Ivánhoz fordult, s tett neki egy ajánlatot a sinkészletére, mely nagyon megtoldta a kiállítási árt. És ha Iván azt mondta volna, hogy még ötven perczenttel többet kiván, azt is megadták volna neki.
Mindenkinek égett a föld a talpa alatt.
Meg volt tehát a nyeremény-osztalék busásan Iván hűnek maradt munkásai számára.
Az elpártoltak is visszakérezkedtek: amott megszünt a munka.
Hanem most már válogatva bánt velük az őstárna.
A «hivek» juryje szavazattal határozott: visszavehető-e az eltávozott, vagy befogadható-e egy uj tag a telepbe?
A «nem» száműzte az elitéltet, s Ivánnak sem volt megkegyelmezési joga számára. S a bevettnek egy évig kellett szolgálnia a tárnában, rendes munkabér mellett, akkor aztán nem is a jury, de a suffrage universelle döntötte el: érdemesítette-e magát az uj tag arra, hogy az állandó telepítvényesek sorába fölvétessék és az osztalékban részesüljön jövőre?
A munka pedig gyönyörűen ment: minden munkás egyúttal sajátjának is tekintette a tárnát. Kevesebb volt a kár, több volt a munka látatja; nem veszett kárba sem idő, sem erő. Rend uralkodott parancsszó nélkül.
De hát a tárna jövője nem volt-e veszélyeztetve a szomszéd tárna égése által?
Igen.
A széntelep fekvéséből ki lehetett okoskodni, hogy a tárnaégés a Bondavölgy felé terjed. Évek kellenek hozzá, míg odáig elér; de elvégre mégis csak az lesz a sorsa, hogy az is elhamvad a másikkal együtt.
Mennyi kincsnek kell elveszni a föld alatt!
Pedig a föld felett is sok elveszett már a bondavári fátum miatt.
Eleinte a részvénytársulat igazgató-tanácsa azt gondolta ki, hogy meglevő tőkéjével maga vásárolja vissza bukó részvényeit, s azzal kettős hasznot csinál; először: alparin kiadott részvényeit messze a parin alul kapja vissza, másodszor: megállítja azoknak további hanyatlását.
De nem ért vele egyebet, mint hogy a tartalék-tőkéjét apródonkint ki hagyta szivárogni a pénztárából s utoljára a legszükségesebb kiadásokra sem maradt.
A részvények hanyatlását pedig meg nem akadályozhatta. Alig jutottak szegény vizbeesettek egy kis lélekzetvételhez, megint jött a contremine, s a víz alá nyomta a fejüket.
Waldemár herczeg is tudta, hogy mire valók a hirlapok.
Kifogyhatlan rovatot képezett a tárczákban, ujdonságokban a bondavári hegy égésének minden kitalálható változata.
Leirták, hogy repedezik meg a föld, rossz szagu gőzöket eresztve hasadékaiból. E gőzöknek az a csodahatásuk van, hogy minden piros virág kék szinűvé válik tőlük.
A fű nagy térségeken kiszárad gyökerestől s egész erdők lombja lehull kora tavaszszal.
A szántó-vető bámulva látja, hogy az a szép agyagos föld, a mit ekéje feltúr, milyen veres!
Az agyagvermek fenekén jáspisalakú égett tömegek kezdenek mutatkozni, mint a kegyetlenül égetett téglákon.
A márga és palarétegek beszakadoznak a gyepszín alatt.
A bondavári őskastély kútjában először meleg kezd lenni a víz és kén ízű, azután lassankint elfogy, szétpárolog, utoljára egészen kiszárad. Még később forró gőzök törnek ki belőle. Utoljára már sublimatumok tapadnak a köveihez, mik új ismeretlen kristály-képződésekben rakodnak le.
Ott vannak közszemlére kitéve az antiquariusok, a természetrajzi kereskedők kirakataiban a jáspissá égett agyaghantok, a kiforrott földsalak-darabok, s a soknemű kristályozatok, mik a bondavári hegyégésről tanuskodtak, s a tudósok, a geologok bizonyítják, hogy ezek valóban a hegyégés productumai.
Hiába tiltakoznak a részvényesek azután, hogy mind ebből egy szó sem igaz. Zöld a fű, zöld az erdő Bondavárott; hogy ezek az égett tanuk a duttweileri hegyből valók, mely százhúsz év óta ég, meg a planitzi kőszénbányából, mely már kiégett; a kristályok az epterodei és bilini földkiégés alkotásai; nem használ semmit.
A megijedt ember mindig a roszabbat hiszi.
Tény, hogy a föld alatt tűz van Bondavárott.
Ha ma nem, tíz év mulva, húsz év mulva csakugyan így lesz az összedüledezve, égve, forrva, mint a hogy most írják róla.
S Waldemár herczeg szüntelen készen volt valami új riasztással.
Lenyomta már a részvényeket harminczig, húszig, még azon is alul akarta nyomni. Egész a semmiig.
Épen akkor volt rá példa, hogy egy roppant pénztársulat részvényeit még a semmin is alább nyomták. Egy perczentet kináltak a birtokosok annak, a ki egyet elfogad a maga nevére.
Szép játék volt ez! Ezer meg ezer embernek lett kezébe nyomva a koldusbot.
Az a sok szegény apró ember, a ki egy év előtt futott a maga megtakarított forintocskáival a roppant nyereséget hirdető bondavári papirt megvenni; a kis-hivatalnok, ki beleölte a szállásbérét, a szatócs, ki a mit a sajton nyert, sajttakaróba verte; a cseléd, ki félretett bérét vélte igen jól elhelyezni, az özvegy asszony, ki szűken kamatozó papirjait cserélte ki a gazdagon fizetővel s a pénztárnok, ki a rábizott összeget e biztos nyereségért koczkáztatni merte, s most elveszté a pénzzel együtt a becsületet is: mind, mind koldussá, nyomorulttá téve, kenyerétől megfosztva! Szilárd iparűző emberek, kiket a kaczér szerencse műhelyeikből kicsalogatott, tönkre téve! Hintónjáró urak gyalogjárókká csapva.
Jaj! és jaj mindenfelé!
Hanem mulatságnak nagyon szép ez a másik fél részére, a ki felül került.
Most is van lárma a börzén, csakhogy most a «baisse» lármázik.
Közel az idő, a midőn Waldemár herczeg azzal a szóval fog a kerek sorompó előtt megjelenni:
«Kinek kell Bondavár tiz forintért? Én adok!»
És nemcsak az apró emberek sírnak. Vannak magas urak is, a kiket ez a csapás ledöntött a lábaikról.
Ott a Bondaváry herczeg és a grófnők.
A herczeg veje tapasztalá, hogy nem lehet egy boltívnek a zárkövét kilökni, a nélkül, hogy az egész boltozat összeessék. A Tibald herczeg ellen kért birói gondnokság maga után vonta a hitelezők összejövetelét.
És azzal az óriási birtokok, miknek tulajdonosa nagyobb úr volt akárhány uralkodó herczegnél, hitelezők kezelése alá kerültek.
Akkor égett azután igazán a föld a lábuk alatt.
Ha a tiszti gazdálkodás tolvajgazdaság volt náluk, a hitelezői bérgazdálkodás valódi rablógazdaság képét mutatta. Kivágták pompás őserdeiket, parkjaikat, vadas-kertjeiket, elprédálták gulyáikat, méneseiket, merino-juhaikat, s felszántottak s bevetettek buzával minden darabka földet, a mi csak teremhetett. A miért azután az úr Isten azzal büntette meg őket, hogy adott nekik roppant termést, de nem adott hozzá zsidót, a ki megvegye. Nem volt semmi ára a nagy termésnek.
Bele lett vonva a condolentiába a bondavári uradalom is.
Tíz per is keletkezett miatta, a mikben minden egyes beavatkozó alperes is volt, felperes is volt; külön egymás ellen, együtt egy ellen! és abban végrendelet és vitalitium, hajadonjog és örökösödés, ősiség és majoratus, bérszerződés és örök átadás, szolgalom és bányajog, betáblázás és statutumok, beruházás és kisajátítás, lefoglalás és prioritások úgy együvé kavarintva, prókátori furfanggal úgy összebonyolítva, egy olyan szövevénynyé gubanczolva, hogy mire abból a törvényszékek ki birnak gázolni, a jelen ivadék rég a más világon van már.
Ennek azután az a legközvetlenebb következése lett, hogy Theudelinda grófnőnek sem fizette senki a kikötött évi negyvenezer forintot.
Az pedig sok családi viszálynak szokott kezdő sora lenni, hogy elfogy a pénz.
Theudelinda grófnő pénzzavarát Angela grófnő érezte meg legjobban.
Salista őrgróf, megházasodása után, úgy pazarolt, mint a ki abban a nézetben van, hogy húszmillió forintot vett el; s nehéz volt őt e nézetének megváltoztatására birni. A miből azután igen éles jelenetek fejlődtek ki a házastársak között.
Angela grófnő is úgy viselte magát, mint a ki nem becsülésből választotta magának a férjet, hanem daczból.
Tudta ezt mindenki.
Tudhatta Iván is.
Csakhogy Ivánnak most egészen máson volt a gondja.
Azon, hogy ég alattunk a föld!