GYERMEKJÁTÉKOK.

A concert-saison legszebb virágzása közepett kapták meg Belényiék a hivatalos értesítést, hogy Csanta uram meghalt s végrendeletében visszaadta elkobzott házukat.

Hátha Beethoven, Mozart és Haydn várták volna Árpádot quartettre, nem ott hagyta volna-e rögtön Párist, hogy megláthassa az elhagyott ház udvarát ujra?

Még Belényiné is elfeledkezett bevételek és belépti díjak mennyiségével vesződni arra a szóra, hogy «hivnak haza!»

«Vajjon megvan-e még a szomorú fűz a kút mellett? Mekkorát nőhetett a télizöld repkény a folyosó falain? Vajjon ápolta-e valaki a gyümölcsfákat a kertben? Megvannak-e még a gyöngyvirágok a fal mellett? Nem pusztultak-e el a nefelejtsbokrok a patak mentén?»

Ez volt most a nagyobb kérdés!

Dehogy időztek egy napot is tovább. Egyik jobban tüzelt mint a másik.

Másnap már vasúton voltak. Úgy siettek, mint a kik hitelezők elől szöknek.

Sem éjjel, sem nappal nem pihentek sehol. Délután volt, mikor megérkeztek X.-nek városába.

A massæcurator, a senátor úr már akkor ott preferánczozott a kaszinóban, de biz azt csak kihúzták a kártyaasztal mellől, nem hagyták másnap reggelig a bőrében, hogy a házukat át ne adja. A jó úr kénytelen volt kifizetni a buktit és menni velük.

Belényiné azon aggódott az egész úton, vajha ne töretett volna boltot Csanta uram az ő szép utczaszobájából. Bár csak egy kis szoba volna benne felhagyva, a mi ne volna bérbe kiadva, hogy ő ott hálhatna meg a maga házában első éjjel.

A senator úr tehát nagyon megvigasztalá, midőn tudtára adta, hogy nem lakik a házában senki. Csanta uram nem fogadott lakókat a tőszomszédjában levő házakba. Békében akart élni és szomszédok nélkül. Neki senki se leskelődjék át az udvarába. Neki ne nézegessenek be a pinczeablakain. Csak egy mindenest tartott azokban, a ki a házakra felügyeljen, hogy a tolvajok fel ne verjék. Annak volt egy szobácskája ottan.

A senátor úr tehát bevezeté visszakapott házukba Belényiéket; felnyittatá előttük a szobákat.

Minden butor úgy állt azokban, a hogy elhagyták. Még a por sem volt letörülgetve róluk, ki tudja hány esztendő óta.

Árpádnak első gondja lett volna a kertbe szaladni, ha a senátor úr meg nem fogta volna.

Még valami átadni való van. Egy nagy vasláda. Azon hármas zár. És abban egy nagy kincs!

A bondavári részvények.

– A patvar vigye el a bondavári részvényeit! nevetett Árpád, hiszen nyár lesz már, nem kell most fűteni való.

– Bizony azok most nagyon alant állnak! – biztosítá őket a senátor úr: – jelenleg alig áll az árfolyamuk tíz forinton felül. Mert hogyha úgy nem volna, hát hiszen nem is halt volna akkor meg Csanta uram.

De már csak azért el kellett őket fogadni. Ajándékmarhának nem kell nézni az agióját.

Belényinének még azután sok beszélni valója volt a jó öreg senátorral mindenféle ügyes-bajos dolog felől; Árpád nem ártotta magát abba, hanem kiosont a szobából és le a kertbe.

De bizony meg voltak a gyümölcsfák mind, épen teljes-tele virágzásban; a kerítés mellett ott piroslott a teljes virágu őszi baraczkfa, a miről hajdanában halálbüntetés terhe alatt nem lett volna szabad egyetlen egy virágot vakmerő kézzel leszakítani, a nefelejts is ott kéklett a víz partján, s a fal mellett egész kardalt csilingeltek a gyöngyvirágok csengetyüi. Csak az legyen, a ki meghallja.

Minden megvan, minden nagyot nőtt azóta. A két átellenes part fái egészen egymásba hajlottak már.

Árpádnak első gondja volt kibontani a betéglázott pinczegégét. Ott van-e még a sodronyláncz s a lánczra akasztva a bodzafa-malom?

Ott volt.

Hát a tilinkó?

Az is ott volt.

Egymásba illenek-e még a rovátkok?

Tökéletesen.

A malomból nem hiányzott semmi.

Akkor azután végighasalt a sárgavirágos zöld fűben; rátette a bodzafa-malmot a vízre s két tenyerébe fektetve állát, nagy megelégedéssel nézte, hogy forog a bodzafakerék, hogy kelepelnek a lapátok, hogy forog a korong rajta. Nem verik meg érte többé.

Valahára kijátszhatja magát kedvére.

Hír, dicsőség? Mit beszélnek az ujságok? Hogy sajnálják hirtelen eltüntét a világvárosból? Szerelmes úri asszonyok? Mi az mind ehhez a malomkelepeléshez?

Hát a tilinkó mit beszél?

Nem romlott-e el azóta? Nem némult-e meg? Nem repedezett-e össze, nem porhadt-e el?

Semmi baja. Igen jó helyre volt téve. Szellős, hideg, száraz hely volt az. Csak ki kell játszani egy kicsit. Úgy szól, akár csak a rigó.

Ezért sem szidják már össze!

Mi van még hátra? A papiroshajók. Azokért sem zsémbel már a szomszéd, nem pirongat meg a mama.

Árpád kihúz a zsebéből egy nagy papirost; az épen az ő párisi diadalának emléke: egy szinlap a legközelebbi hangversenyéről.

Hol van az már!

Abból csinál egy jó nagy hajót, vitorlával, s hogy terhe is legyen a hajónak, megrakja azt a dupla baraczk piros virágával: nem vernek már érte a körmére! s elereszti azt a vizen s míg az csendesen uszdogál a víz fölött, tánczoló szitakötőktől körülforgatva: ő megint végigdül a nefelejtses zöld fűben s elkezdi a tilinkóján a «Repülj fecském» nótáját tilinkózni.

S a tilinkó-szóra lejön a szomszéd átellenes ház kertjéből egy másik gyermek. Egy szőke tizenötéves kis leány. Gömbölyű piros mosolygó orczája. Viola szemei. Félénken tesz egy-egy lépést, mint az őz, s bámulva figyel előre. Még elébb jön. Megint megáll. A furulyázó nem veszi őt észre. Nincs egyébre figyelme, mint a tilinkójára, a bodzafa-malmára, meg a virágteherrel úszó hajójára.

A másik gyermek egész a partig jött már, még sem veszi észre. Akkor elneveti magát. Mint a tündércsengetyü csengése, hangzik a vidám gyermek kaczagása.

Árpád felriad rá. Feltekint meglepetve.

– Ah! maga az, Zsófika? Jaj de szép leány lett magából, mióta nem láttam! – Hajtsa vissza, kérem, a hajómat.

S a másik gyermek nem mondatta azt magának kétszer. Leszökkent a víz mellé. Térde közé szorította a ruháját, hogy a vizbe ne érjen, s még egy csomó fehér virágot vetve a hajóteher piros rózsácskái közé, visszahajtotta egy rekettyeszállal a hajót a tulsó partra.

S azután megint újra kezdték.

Olyan jó mulatság volt ez!

Belényiné a folyosóról nézett le a kertbe. Nem szólt rájuk. Hagyta őket mindaddig, míg lement a nap; hüs kezdett lenni, s valamelyik a kettő közül, a melyik okosabb volt (bizonyosan a leány), nem figyelmezteté a másikat, hogy harmatos kezd lenni a fű, jó lesz már hazamenni.

Akkor azután Árpád szépen kikötötte a malmát, eltette a tilinkóját s felment az anyjához.

Belényiné nem zsémbelt rá, de nem is csókolgatta meg a fejét, mint máskor.

Megmutogatta neki, hogy rendezte el a házat, a míg ő odalenn járt a kertben.

Árpád nagyon meg volt vele elégedve.

– Már most itt fogunk lakni mindig.

Egyszer csak rákezdte azután az anyja.

– Hja, biz én nem is bánnám, ha megházasodnál, fiam. Valami jó asszonyt hoznál a házhoz.

– Én? anyám! szólt Árpád nevetve és csodálkozva.

– Hát persze! Nagy gyerek vagy már: én csak nem vigyázhatok rád örökké.

Árpád még jobban nevetett.

– Hát azért, hogy olyan nagy gyerek lettem, hogy az anyám nem bír velem többé, szerezzek magamnak egy másik asszonyt, a ki jobban tud rám vigyázni?

– Hát bizony! Annak az a rendje! erősíté egész komolyan Belényiné.

Mintha az nem is lehetne máskép, mint hogy a gyereket, a míg felnő, az anyja tartja felügyelet alatt, s azután átadja egy másik asszonynak, a kinek feleség a neve, ügyeljen az rá. Magára csak nem lehet hagyni a gyereket soha.

– No, hisz azt is megteszem a kedvedért, anyám, elébb-utóbb. Most már megvan a házunk, hanem elébb még egy kis konyhára valót is kell összemuzsikálnom, hogy azután akkor ne járjam a világot, mikor már van valakim. Mert látod, ebben a czigány-életben egyforma baj, akár otthon hagyja az ember a feleségét, mikor Pétervártól Párisig kóborol, akár magával hordja.

– No iszen van is valamink. Nem rosszul gazdálkodtam a keresményedből. Azután itt vannak ezek a részvények is. No, ne nevess hát, te bolond fiu. Ha tíz forintot ér is egy, de ezer darab. Ha eladjuk, tízezer forint. Kis városban az egy kapitális. Arra mindjárt megházasodhatol.

– Hjaj, mama. Ne úgy értsd te azt a dolgot. El lehet ám adni egy nap «egy» részvényt tíz forintért, de ha én másnap ugyanarra a helyre visszamegyek, hogy egy másikat is eladjak, fejembe verik a kalapot s kilöknek. Ha pedig azzal állok elő, hogy ezer bondavári részvényt akarok eladni, megkötöznek s becsuknak a tébolydába. Csak tedd el te azokat a papirosokat a többi emlékezetes papirosaid mellé, a mikről hivő szívvel várod, hogy még egyszer olyan idő lesz, a mikor megint annyi forintot fognak érni, a mennyi rájuk van nyomtatva.

– No hát, bizony az meg is történhetik. Nem sok nagy dolog megtörtént már? Hitted volna, hogy a házunkat valaha visszakapjuk? Azt is bánom, hogy a többit odaadtam elégetni. Ki tudja, micsoda szerencse érhet bennünket még ezekkel a részvényekkel. Hátha egyszer még al pari állnak, s kétszázezer forintot kapunk értük!

– No, én ilyen szerencsére nem számolok, mama. A legrosszabb compliment, a mit az Ur Isten tehet egy embernek, ha a sorsjátékon engedi nyerni. Mintha azt mondaná neki: «Látod, te szamár, másképen nem tudok rajtad segíteni.» De egy embernek, a kinek esze van, a lutrin nyerni nem lehet. Annak azt mondja a szerencse: «Elmégy előlem szemtelenkedni! Nem elég, hogy talentumot adtam? A Hauptreffereimet a hülyéimnek tartom!» Ne félj, mama, majd megélünk mi a művészetem után. Csak egy kicsit várjunk. Hisz ráérünk. Annak a kis lánynak majd veszek addig egy porczellánfejű babát, játszék még egy kicsit azzal. Majd csak vigyázol te én rám ezután is.

Erre mégis csak megcsókolta a fiát az özvegy asszony.

Hanem azért este holdvilágnál csak kiült a szomorú fűz alá Árpád úrfi, tilinkóján azt a síró nótát elfurulyázni. Meg-megállt vele egyszer-egyszer, hallgatózni, a patakon túl a másik ház udvarán hogy énekli azt vele együtt egy ezüstcsengésű szelid hang?

Csakhogy, mikor észrevették, hogy ő abbahagyja, ott is abbahagyták: megszégyenlték.

… Mégis szép dolog gyermeknek lenni!

Isten engem!…

Share on Twitter Share on Facebook