THEUDELINDA GRÓFNŐ.

Bondavár urnője csakugyan volt ez idő szerint ötvennyolcz esztendős, mint Iván állitotta. Nem véljük vele megsérteni, ha e más nőnél félénken tapogatható titkot népszámlálói indiscretióval kibeszéljük.

Theudelinda grófnő rég lemondott a világról. Tulajdonképen soha sem is vette a világot birtokába.

Tizennégy éves koráig atyja, a herczeg házánál növelteték, akkor anyja, a herczegnő, meghalt. A gouvernantnő szép volt, a herczeg öreg volt, a grófkisasszony (csak az első szülött viselheti a herczegi czimet, a többi családtag csak gróf volt) nem maradhatott tovább az atyai háznál. Indikálva volt rá nézve, hogy egy időre kolostorba menjen.

Mielőtt azonban odament volna, eljegyezteték marquis de Calomirano egyetlen fiával, don Antonio di Padua marquisval, a ki akkor tizennyolcz éves volt.

Az apák abban egyeztek meg, hogy mikor don Antonio di Padua huszonnégy éves lesz, akkor Theudelinda grófnő húsz éves lesz, kijön a kolostorból és együtt a szent házasság kötelékeivel összefűzetnek.

Theudelinda grófnő hat évig volt egy minden kifogáson fölül álló kolostorban, akkor hazavitetett, hogy férjhez menjen.

De oh borzalom! Mikor meglátta a vőlegényét, felsikoltott és elszaladt. Ez nem az, a kivel őtet eljegyezték! Hisz ennek bajusza van. (Persze, huszártiszt volt.)

Hat év előtt még, a mig az atyai háznál volt, soha sem látott bajuszos férfit. A mágnások, a külföldi követek és úri vendégek, maguk az inasok és kocsisok, mind a füle gombjáig simára borotvált arczokkal jelentek meg a világ előtt; azontul a kolostorban csak borotvált képü gyóntató-atyákat látott, s most egyszerre egy bajuszos ember állt előtte, azzal a prætensióval, hogy őt nőül vegye.

Elviselhetetlen gondolat.

Hiszen bajuszt és szakállt csak egyedül a szentek viseltek és a próféták, a hogy az ájtatos képeken látható. De bajuszt magában, szakáll nélkül, nézze bár végig a kalváriai stácziók minden képeit valaki, senkinél sem fog találni, egyes egyedül Pontius Pilátus hóhérlegényeinél. Azok vannak solo-bajuszszal festve minden ábráin a passiónak.

A szenteket még csak lehet ájtatosan tisztelni, azokkal a bajuszos és szakállas ábrázatokkal; de ugyan képzeljen magának valaki egy olyan sacrilegiumot, hogy ha egyszer egy festő arra a bizarr ötletre jönne, hogy urunk megváltónk, a Jézus ábrázatjáról a szakállt elhagyva, azt pusztán bajuszszal tüntetné fel! Mindenkinek, a ki rátekintene, egyszerre torkán akadna az imádság. Theudelinda grófnő hallani sem akart többé a házasságról; ő Pontius Pilátus hóhérlegényének a felesége nem lesz. A jegygyűrűket visszacserélték, s az összeköttetésből nem lett semmi.

Igen természetes, hogy a világi mulatságokat is kerülte a grófnő, nem volt rávehető, hogy bálba, szinházba járjon. Bűnös és frivol mulatságok helyei azok.

Hanem azért arra sem határozta el magát, hogy az apáczafátyolt felvegye; sőt inkább nagyon is erős követelései voltak a világ iránt. Azt kivánta, hogy az egész világ alakuljon át olyanná, a milyenben ő tudná gyönyörüségét feltalálni. És követelte a chaosztól, hogy teremtsen neki egy olyan ideált, a milyennek ő alkotá agyában a férfit; az legyen sima arczu, tiszta lelkü, csengő hangu, gyöngéd, engedelmes, hű, bornemisza, nem pipás, nem kártyás, nem veszekedő, érzelgő, szellemdús, türelmes, nyájas, szelid, ábrándozó, otthonülő, ünnepmegtartó, kegyes, vallásos, szűz; azonkivül eszes, olvasott, mindent tudó, nagy hírű, magas rangu, köztiszteletü, czímeket, érdemrendeket viselő, loyalis, vitéz és gazdag; a mely sok szép tulajdonság együtt és ilyen quantumban, meglehet, hogy megvan valahol, csakhogy igen nehezen feltalálható.

Theudelinda grófnő a keresésben eltöltötte a legszebb idejét. És pedig mentül jobban multak az évek, annál inkább követelő lett s mentül magasabbra nőttek követelései, annál kevésbé talált azoknak keretébe illő arczképet.

Bátyjának, Gusztáv herczegnek, volt rá egy észrevétele, mely a grófnő lelki helyzetét legjobban jellemzi.

«Az én Theudelinda nővéremnek bajosan fogunk addig férjet kapni, a mig valamiképen az œcumeni concilium el nem törli a cœlibátust.»

Nem is kaptak.

A grófnő túlment a harmincz éven is s még sem talált ideáljára, s a mellett abba a balhelyzetbe jött, hogy a világtól követelt, de a világot úgy, a milyen az valóban, elfogadni nem akarta, s így sem a kolostori lemondás, sem a világi élvezet között nem választhatott.

Az öreg herczeg meghalt, s végrendeletében Theudelinda grófnőnek hagyományozá bondavári uradalmát, az ősi kastélylyal együtt. A grófnő már több év óta oda menekült legörömestebb, sértett ábrándjai közül. Életfogytiglani használatra volt az neki hagyományozva, s testvérének, ki csak jogi birtokosa volt az uradalomnak, semmi beleszólása abba, hogy a grófnő mit tesz-vesz azon, a míg él.

Theudelinda grófnő bondavári magányában teljesen szabad kifejlődést engedett bajusz- és szakállgyülöletének.

Ilynemü kinövések viselői láttávolába nem vetődhettek.

Később «a minori ad majus» a bajusz után az egész férfinem számüzetett udvarából. Nem tűrt maga körül mást, mint nőnemü cselédet. Szakácsa, kertésze, kuktája, fütője mind leány volt; belső cselédei, szobalány, komorna, varrónő annál inkább. Mind leányok, és nem asszonyok; férjhez menésre nála senkinek sem volt szabad gondolni; a ki ily tilos hajlamokat árult volna el valami fejkötő után, rögtön mehetett a háztól. Még kocsisa is fehércseléd volt, kivételképen az özvegyi osztályból udvarképessé emeltetve. Ennek az egynek, szintén kivételképen, meg volt engedve, minthogy női viseletben a hintóbakon ülni nem illik, a hosszu kocsis-ködmenhez férfikalapnak s még egy bizonyos öltözetfajnak viselése, melynek megnevezésére angol hölgy «shoking»-ot kiált és elájul; melyet a régi rómaiak nem viseltek, a skótok maig sem viselnek; mely pedig épen történetünk éveiben jó Magyarországunkon fontos szerepet játszott, az levén az alkotmányhűség és alkura ingadozás shiboletje és látható jelvénye, hogy vajjon ez elmondhatlan nevü öltözetnek szárait a csizmaszáron belül, vagy a csizmaszáron kivül viseli-e valaki?

No tehát Örzsik asszonynak szabad volt ezt az állatot viselni, az egyedülit az egész kastélyban. Örzsik asszony bort is ihatott és pipázhatott is. Meg is tette.

Azonkivül volt azután még egy társalkodónője is a grófnőnek, Emerenczia kisasszony, a ki tökéletes kiegészitő része volt grófnőjének. A grófnő magas, szikár alak volt, finom vonásokkal, fehér arczszinnel, csaknem keresztül látszó orral. Ajkai szokatlanul pirosak s tökéletes kézijj formára metszettek, valaha szépek lehettek. Sovány termete meghajolt és előre görnyedt; szempillái mindig lankatagok. Sok évi megszokott mórikálás miatt nem egy egész arcz, hanem két fél arcz, melynek mind a két fele más kifejezést és nem udvariasság ugyan a fotograftól, de más ránczokat is mutat. Hajfodrozata most is Karolina Pia menyegzője korából való, melylyel, ha kitart egy pár esztendeig, épen megint belejön a divatba; ruházata szintén azon kor feszes divatja szerinti: krinolin, rikiki, bufándli, volán, vertügadin nem tűretik el senkin. És azután kezei finomak, átlátszóak, reszketegek: egy könyvet felvágni a papirvágó késsel képtelenek. Az egész alak túlideges, érzékeny; minden kis zörejre felretten, görcsöket kap, rángásokba esik, és kitalálhatlan ellenszenvekkel kínlódik bizonyos tárgyak, állatok, illatok, mozdulatok, ételek, tapintatok iránt; egy macska láttára elájul; ha testszinü virágot lát meg, felháborodik a vére; a puszta ezüstnek izét érzi, azért kanalainak meg kell aranyozva lenni; ha valaki egyik lábát a másikra teszi, azt kikergeti maga elől; le nem ül az asztalhoz, ha kés, villa, vagy kanál egymásnak keresztbe van fektetve, s ha valami bársonyfélét lát meg női környezetén, ideges rángásokat kap attól a gondolattól, hogy ha neki véletlenül hozzá kellene érni a kezével ehhez a borzasztó lágy és mégis ragadó, elektrikus és antipathikus boszorkányszövethez!

Jó szerencse, hogy éjjel nem háboritja ideges rigolyáival környezetét, akkor be van zárkózva legbelső szobájába s reggelig ki nem nyitja az ajtót, ha a ház égne is a feje fölött.

Emerenczia kisasszony, kiről azt mondtuk, hogy tökéletes kiegészitő része grófnőjének, először is azért kiegészitő része, mert mindaz megvan nála, a mi a grófnőnél nincs. Emerenczia alacsony, gömbölyü, kövér, hizott, feszes arcz, hanem szép fehérre festve, mint a grófnőé. Pisze orr, mely titokban kedveli a burnótot. Ruházata, hajbodrozata épen olyan, mint a grófnőé, a feszes ruha az ő termetén nincs minden humorisztikus kifejezés nélkül. És azután épen olyan ideges, mint a grófnő. Kezei épen olyan oly erőtlenek egy könyvet felvágni; szemei épen oly érzékenyek a világosság iránt, ellenszenvei épen oly számosak, s idegei épen oly készek mindennemü rángásokra és ájulásokra, mint a grófnőéi. Sőt e tekintetben még előnye is van fölötte, mert a mint észreveszi, hogy most következik valami, a mitől a grófnő meg fog ijedni, meg fog iszonyodni, ő az ijedésben és iszonyatban egy perczczel meg tudja őt előzni; előbb elkezdi a reszketést, az ideges elmeredést, mint a grófnő, s legalább egy perczczel tovább birja a csuklást, mint a grófnő, s ha az elájul az egyik pamlagra, ő végigájul a másikon, s ott feküsznek egymással vis-à-vis, s elvégre is a grófnőnek kell előbb magához térni.

Éjjel pedig rettenetes mély álma van Emerenczia kisasszonynak; a grófnőtől harmadik szobában alszik, de oly mélyen, hogy Theudelinda ugyan minden csengetyüzsinórt letéphet a nélkül, hogy Emerencziát az ajtajához csalja. Ez is egyik neme az ideges álomkórnak, mint Emerenczia állitja.

Egyetlen egy férfinak volt bejárása a bondavári kastélyba.

De mit mondunk? Dehogy férfi! Nem masculinum. A dogma nyelvtana feltalálta a «neutrius generis» embereket. Ez a pap. Több és kevesebb, mint a férfiunemen levő ember: lelki atya. Testileg senkinek sem, lelkileg ezer embernek atyja.

Semmiféle emberszólást, csipkedést, gyanusitást se várjon tőlem senki. Mahók plébános úr igen derék, tisztességes ember. Veszi a hivatását úgy, a hogy az van: misézik egész ájtatossággal, keresztel, kopulál, eltemet annak rendje szerint; éjjel is felkel, ha haldoklóhoz hívják, s nem szidja érte a sekrestyést, hogy minek költi ki az ágyból, mikor izzad? A huga, ki a házánál gazdasszonykodik, tiz esztendővel öregebb, mint ő, s minden gyanusitáson felül áll. Plébános úr nem ír a veszekedő hirlapokba polémiát; nem is olvassa azokat; kölcsön néha elkéri a tiszttartótól a «Pesti Naplót». Ha a kántora Péterfilléreket gyüjtött, azokat ő, egy forint megtoldással a maga részéről, beküldi az «Idők Tanujá»-nak; hanem azért este csak mégis összeül tarokkozni a lutheránus tiszteletessel, s a skeptikus tiszttartóval. Sokat ád a jó pinczére, a baromfiudvarra; nagy méhész és gyümölcsoltó. A politikában loyalis és középpárti; a mi falun annyit jelent, hogy megszavazzuk a dohánymonopoliumot, de magunk szűz dohányt szívunk; mert jó, mert van.

Az előrebocsátottakból sejtheti mindenki, hogy a tisztelendő úr ez egész történet folyamán keresztül senkit megbántani nem fog. És nekünk egyáltalán nem lenne utunkban soha, valamint hogy annyi ezer emberséges falusi plébános nem volt utunkban ez ideig; ha történetesen a bondavári kastélyba nem volna hivatalos mindennap tizenegy órára a grófnőhöz gyóntatásra, melynek végeztével ott marasztaltatik ebédre, s mindkét feladatának meg szokott felelni becsülettel. Meg is látszik az ég áldása domboru termetén és kettős tokáján, s mindig életpiros arczszinén.

A tisztelendő úr pontos, hanem a grófnő nem az. A lelkiatya, a mint üti a tizenegyet, ott kopogtat a társalgószoba ajtaján; de a vékony «herein»-t csak Emerenczia kisasszony hangja fuvolázza elé s a belépő üdvözlő mosolyára az ő mosolya felel vissza. Két egymásra sütő tele hold!

– A grófnő még be van zárkózva szobájában, susogja Emerenczia kisasszony, mintha félne, hogy a harmadik szobába is áthallatszik a hang.

Plébános úr kezének kenetteljes mozdulatával s fél szemölde felhuzásával int, hogy nem kell háborítani az igazak álmait.

S kivált az igazak toilettjét. Fenn van már ilyenkor a grófnő, de öltözködik. Egyedül öltözik, nem bocsát senkit magához közel, míg tökéletesen fel nincs hüvelyezve. Azért minden öltönye előlfüző.

Plébános úr az egyedüllét meglesetlen perczeit felhasználva, tógája hátulsó zsebébe nyul s abból egy titkolva rejtegetett tárgyat kimarkol s óvatosan széttekintve, ha nem nyit-e rájuk hirtelen valaki, azt a kisasszony kövér markába nyomja, mit a kisasszony épen oly sietve dug el ruhája zsebébe, s miután biztos helyre rejté, hálateljes pukkedlivel fejezi ki néma köszönetét, melyre plébános úr épen oly szótlanul válaszol udvarias kézmozdulattal, hogy minek a köszönet ily csekélységért? Mely után Emerenczia kisasszony szemérmesen félrefordul s a kapott titokteljes tárgyat óvatosan elővonva zsebéből, annak belsejébe tekint, egészen közelvive azt orrához, s nagyot sóhajtva belőle s a sóhaj szimatolása alatt gyönyörittasan emelve fel szemeit félig az égre, félig a papra, ki viszont maga részéről balkeze hüvelyk- és mutatóújjának hegyes összeszorításával igyekszik ugyanazon eszmét kifejezni: «pompás! igen pompás!» Elvégre a kisaszony jobb keze hüvelyk- és mutató-újját az említett titokteljes tárgyba belemártva, azokat onnan orrának majd egyik, majd másik nyilásához vándoroltatja, csendes extasissal szíván fel a mennyei illatu spanyol burnótot.

A plébános úr szokta ellátni a kisasszony burnótos szelenczéjét igazi eredeti sárga spanyol burnóttal. Ez a plátói viszony létezik közöttük. Két szagló műszer vágya egy közös ábránd után.

A sárga tubák különben nem ábránd. Kapni azt eleget, fertályfontját bádogostól egy forint nyolczvanöt krajczárért a trafikában; hja! de mi az a papok tubákjához képest? Az, a mi a chartreuse a vutkihoz; a mi a grand vin de Cliquot a «Preszburger mussirender»-hez. Ezt csak az érti, a ki studirozza.

Honnan veszik a papok e minden aromát egyesítő tubákot? hogyan készitik? hol készítik? et caetera. Ezek mind oly kérdések, miket liberalis embernek firtatni nem illik, ha tudnánk is, denunciálni nem fognánk; annyi bizonyos, hogy birnak vele; egy legközelebb meghalt püspök hagyatékában másfél mázsa találtatott e mennyei porból, s az volt a boldogabb, ki kaphatott belőle négy latjával egy aranyért. Ezt ismerve, senki sem fogja paradoxnak tartani Mahók plébános úr azon mondását, melylyel egy káplánját kifizette, ki megirigylé a jól élést tőle, hogy jól eszik, jól iszik, jó dohányt szí s még az orrát is jó burnóttal tartja: «Bizony, fiam! csak még valamit tudnék, a mit a fülembe is tömjek!»

E csendes «néz-a-néz»-t (vide: «téte-a-téte») megzavarta egy sajátszerű csengetyüpendülés, melyre a grófnőhöz vezető ajtón egy réztáblácska felnyilt, s annak elfordultával a tulsó felén levő tálczán megjelent egy üres theás csésze.

Ez azt jelenté, hogy a grófnő megreggelizett.

Minden ajtaja a kastélynak úgy volt felszerelve, hogy azon kisebb-nagyobb táblácskák nyiltak ki. A táblák rézből voltak, s az ajtók kemény fából, sarkaikon vas ütközőkkel. A grófnő hálószobájának ajtaja épen vert vasból volt, belül paplanszőnyeggel béllelve. Férfi nem levén a háznál, a defensiv-rendszert kellett tökéletesíteni, netaláni erőszakos betörések ellen. E rendszert kiegészíté egy gépezet, mely a grófnő hálószobájában egy lábnyomásra az ajtaja előtti padlót egy percz alatt velenczei sóhajhiddá alakítja, s a vakmerő látogatót valami kijárástalan sötét üregbe lecseppenti. Az alcovenből pedig egy villany-telegraf szolgál fel a tűztoronyba, mely egy újjnak gyöngéd nyomására rögtön félreveri a harangot, hogy veszély esetén a major és vadászlak férfi-lakói rögtön segítségre siethessenek.

Emerenczia szobájában is ilyen villanygép csengetyüje ad jelt, s az ajtón feltáruló forgfülke (tourniquet) jelvényezi, hogy ki hivatik?

A csésze azt jelenti, hogy a szobaleány jőjjön.

A könyv a társalkodónőt hivja.

Emerenczia tehát előbb beküldé a szobalányt. Az végezte dolgát. Azután következett a második csendítés a könyvvel, akkor bement a társalkodónő. Kis idő mulva az is visszajött, s ajtót nyitott a pap előtt, ezt sugva neki:

«Látásai voltak az éjjel. Sok mondanivalója van.»

Kövessük a tisztelendő atyát a grófnő belső szobájába.

Ne tessék visszarettenni e gondolattól! Jelen lenni egy hölgy gyónása alatt! Azok, a kik be merték járni velem a mammuth-korszak kisértetes világát, ez ismeretlen régióba is követni fognak merni, előre meg levén a felől győződve, hogy ha produkálok is néha kisérteteket, azok igen dresszirozott kisértetek, s gondom van olvasóim idegeire, midőn őket rejtelmes helyekre vezetem. Elvégre mindent meg kell tudnunk!

Tehát miután a pap gondosan becsukta maga után az ajtót, odajárult a grófnő elé s kezet szorított vele. A grófnő egy nagy karszékben ült s nagyon bágyadtnak látszott. Intett a papnak, hogy üljön le az átellenben levő karszékbe.

– Ismét látta őket? kérdé a lelkész.

– Ismét, felelt a grófnő suttogó hangon. – Épen úgy kezdődött, mint máskor. A mint az éjfélt ütötte a vártoronyban, lenn a mélyben, mintha a kripták fenekéről jőne, megzendült a «de profundis». Kisértetes, borzadályos ének. Hallatszott a pontificáló pap magán-éneke; az antiphona, a khorus. És azután közben hangos kaczagás, kicsapongó kiáltozás, asszonyi vihogás, pohárcsörgés, vad gunydanára fordított éneküvöltés. Azután ismét a csendes, áhitatos khorále. S az felváltva ment így tovább. Én karomba csiptem, hogy nem álmodom-e? Itt a csipés foltja, nem álmodtam. Felkeltem. Meg akartam felőle győződni, hogy ébren vagyok-e? Fogtam egy irónt és egy hangjegy-papirost. És mikor egy világosan kivehető kadenczia vagy accord abból a kisértetes danából felhangzott hozzám, a papirra lekottáztam azt. Ime, itt van. Ön ért a hangjegyekhez.

A pap átfutotta a lejegyzett kisértetes accordot és mindjárt ráismert: «Csicseri borsó, vad lencse! Fekete szemű menyecske!»

Ez bizony elég borzasztó nóta éjfél után a kripta fenekén.

– És soha sem hallotta a grófnő ezt a nótát azelőtt, parasztoktól, a mezőn?

A grófnő neheztelő méltósággal felelt:

– Hát járok én olyan helyekre, a hol a parasztok dalolnak?

Azután folytatá az elbeszélést:

– Ime, ez világos tanujele annak, hogy ébren voltam. Nem is lettem volna képes többé elaludni. Valami oly ellenállhatlanul hivott, hogy menjek le magam is oda, a hol ezek a hangok hallatszanak. Felöltöztem. Bizonyosan tudom, a fűzöld gros de Naples ruhám vettem magamra, a pálma kashmir-szegélyzettel. Nem híttam magammal senkit; aludt mindenki a háznál. Csodálatos bátorság támadt szivemben; lementem egyedül a lépcsőkön a családi kriptáig. A mint az ajtóhoz értem, annak kettős szárnya rögtön kétfelé tárult előttem, s én ott találtam magamat ismét abban a társaságban, a melyben annyiszor voltam már elhunyt családtagjaink között. Minden emlékkő ki volt mozdulva helyéből, minden fülke üres. És azoknak lakói ott ültek mind a hosszú asztal körül, mely a kripta közepén áll. Ugyanazon öltözetekben, a hogy a czimerteremben arany rámáikban festve láthatók, és mindenkit jellemzett elmult életének hivatása. Érsek nagybátyám teljes ornátusban a kripta oltára előtt pontificált. Grandaieulöm a kanczellár, az asztalfőn ült s az ország pecsétjével nagy pergamenokmányokat pecsételt. Nagy onklim, a tábornagy, pánczélban és allonge-parókával, parancsokat osztott, marschall-botját csipejének támasztva. Ősanyám, Katharina, az udvarhölgy, ki hódító szépség volt, most is folyvást forgatta szemeit és semmi más nem mozdult arczán, csak e villogó, hódító szemek. És nagynéném, Clementina, az ursulita fejedelemasszony, psalmodiákat énekelt nagybátyámmal, mihez a khorust az elébb nevezettek képezték, közbe-közbe.

– De hát a kaczaj? a vihánczolás? a gúnydalok? kérdezé a lelkész.

– Rátérek arra is. Az asztal alsó végén ültek további néhai rokonaim. Fiatalon meghalt ős-niècem Clarisse, ki halálra tánczolta magát, és egy nagyöcsém, ki hires fuvolázó volt; azután Ottó nagybátyám, kinek szenvedélye volt a szerencsejáték s ki most is koczkákat zörgetett egy bádog-kehelyben, s szitkozódott, mikor vakot vetett. Azután egy ős unokahugom, ki menyasszonyfővel halt meg esküvője előtti éjszakán, s most is koszorus fővel ült ottan. És végre az asztal tulsó végén László nagybátyám, kinek arczképrámája üresen van hagyva czimerteremünkben; számüzetve a család köréből még a tizennyolczadik század elején.

– Akkor hogyan ismert rá a grófnő, hogy ő az? E kérdéssel vélte megakaszthatni a vizio folyamát a lelkész.

– Majd megmondom, szólt a tudás nyugalmával Theudelinda. László ősöm kivált a családból, lázadó lett, eretnek lett, anathema alá esett és megnótáztatott. Elfogatott, elítéltetett és lefejeztetett. Azért nem is volt arcza a többiek között, hanem arcz helyett egy halálfőt viselt a fején. Erre a halálfőre pedig ráismertem ekként: László ősöm volt az első, ki az országba be merte hozni a pipázást, daczára a király peremtorius parancsának; a miért is suppliciumakor előbb a pipázók ellen hozott büntetés hajtatott végre rajta, keresztül szuratván az orrán a pipaszár. Most pedig, midőn ott ült a többiek között, ismét ott volt a csontfő fogai között a fatális nagy tajtékpipa, a miből füstölt rémségesen, hogy tele volt dohányfüsttel az egész kripta.

A pap meg volt felőle győződve, hogy ezt már csak álmodta a grófnő.

– A két őshugom, az apácza és a menyasszony között volt egy üres szék; nekem oda kellett leülnöm. A menyasszony mindig divatról akart velem beszélni s dicsérte toilettemet; különösen zöld gros des Naples ruhámat összetapogatá, magasztalva a kelmét. Olyan hideg sugárzott ki az újjaiból, mikor hozzám ért. Az asztal felső része zöld posztóval volt terítve, az alsó sárga selyem virágos abroszszal. Ide alant lakomáztak, vigan voltak, kaczagtak, vidám coupletteket énekeltek, odafenn az antiphona zsolozsmáit mondták, s ez a kettő együtt olyan borzasztó volt nekem. Fáczánok, császármadarak voltak a tálakban, épen meghagyott tollas fejekkel, granátvillogásu bor a kelyhekben. Engemet kináltak étellel-itallal. Sem ételnek, sem italnak nem volt semmi ize. Egyszer őshugom, a menyasszony, mint ifju lánykák tréfásan tenni szoktak, odanyujt elém, két újja közé fogva egy fáczán mellcsont sarkantyuját: «törjük el, kedvesem, melyikünk megy hamarább férjhez?» Én megfogtam a sarkantyu másik ágát, huztam, huztam s egyszer csak eltörött: nekem jutott a nagyobbik fele. A menyasszony ős-hug kaczagott: «Theudelinda megy elébb férjhez». Én pedig úgy pirultam. Ugy-e bár, az nem illik, az ős szellemeknek ilyen frivol tréfákat űzni?

A tisztelendő úr is úgy találta, hogy biz a megboldogultak más foglalkozást is kereshetnének a tulvilágon, mint férjetlenül maradt élő nőrokonaikkal fáczánfantomok sarkantyu-csontját tördeltetni.

– De a mi legjobban háborított, az László bátyám magaviselete volt. Egyre kiabált, kaczagott, triviális dalokat üvöltött; káromkodott, gunyolta a szenteket, a pápát, a sakramentumokat, a hölgyeknek pironkodni való élczeket mondott, s orrlyukain keresztül fujta a dohányfüstöt felém. Én ráztam a zöld selyem ruhám szárnyait, hogy a füst rájok ne ragadjon; de úgy éreztem, hogy az mégis keresztül járja azt. László ősbátyám rámfogta, hogy a nászjósló mellcsontot eldugtam ereklye gyanánt zöld ruhám zsebébe. Én égtem a szégyentől, mert igaz volt. De eltagadtam, azt mondtam, nem igaz. Arra ő elkezdett esküdni oly pogányul, hogy a boltozat reszketett bele, s verte az asztalt csontökleivel. Neveuim befogták a száját, akkor a szemüregei beszéltek; megfékezhetlen volt. Szidta a szenteket és a császárokat! Ekkor ősbátyám, az érsek, kiveté ellene kezét elátkozólag; grandaieulöm, a kanczellár megpecsételé az itéletet s ősbátyám a marschall, kivoná hosszu pallosát, s egy ülőhelyéből leüté László bátyám csont-koponyáját. A fej oda gördült lábamig, még akkor is fujta rám a füstöt. Arra elfutottam onnan.

A plébános látta, hogy itt egy hystericus álommal van dolga.

Csak az volt a különös, hogy ezt az álmot olyan sokszor újra látja a grófnő, s a kezdete mindig ugyanaz.

– Még mikor levetettem is a zöld ruhámat, éreztem rajta a keserű pipafüstöt.

– És hol van az a zöld ruha? Ha szabad ily tárgy után kérdezősködnöm.

A grófnő némi kéjelmetlen feszengést árult el.

– Azt valóban nem tudom. Ruhatáram Emerenczia kisasszony felügyelete alatt áll.

– De hát, megengedi a grófnő e kérdést? nem itt vetette le felöltönyét?

– Azt már nem tudom. Emerenczia kisasszony azóta járt idebenn, talán tud felőle.

– Megengedi a grófnő, hogy behijjam a kisasszonyt?

– Rögtön itt benn lesz. – A grófnő kettőt csenditett a villany-csengetyüvel, s arra bejött a társalkodónő.

– Kisasszony! szólt hozzá a grófnő; ön emlékezik a fűzöld gros de Naples zubbonyomra, a pálmaszegélyzettel.

– Igen. A bő felöltő, japáni szabással, melyet bojtos selyemzsinórral átkötve szokott viselni a grófnő.

– Épen az, mondá a grófnő. S hol van ez az öltönyöm?

– A ruhatárba van eltéve, magam akasztottam fel, és patchoulit tettem az újjaiba, hogy a molyok a kashmir-szegélyzetet meg ne rágják.

– Mikor tette ön oda?

– A mult nyáron.

A plébános kezdett mosolyogni. Most mindjárt meg lesz győzve a grófnő a felől, hogy álom volt, a mit látott.

– S azóta nem volt rajtam ez a ruha?

– Egyszer sem, nem is viselhetné ilyen időben a grófnő, mert a nyitott japáni újjak csak nyárra valók, mikor legmelegebb van.

– Lehetetlen!

– De hiszen meggyőződhetik felőle a grófnő; monda a plébános, ha saját szemeivel megtekinti ruhatárát. Kinél áll a kulcsa?

– Emerenczia kisasszonynál.

– Parancsolja a grófnő? – kérdé a kisasszony.

– Látni akarom, monda a grófnő, s felkelt helyéről és inte a lelkésznek, hogy menjen vele.

Emerenczia kisasszony némi durczás szelességgel indult meg a kulcscsomaggal csörömpölve s a mellékszobában egymás mellett álló nagy faragványú czifra ódon szekrények közül egyet felnyitva, annak szárnyait kitárá.

Legalább ötven selyem szoknya volt ott egymás hegyire-hátára akasztva. A grófnő soha semmi ruháját idegen kézre nem hagyta jutni. Profán emberi alak azokat meg ne szentségtelenítse.

E felaggatott öltönymuzeum tömegébe biztos tájismerettel benyulva, előhuzá Emerenczia valahonnan hátulról a kérdéses fűzöld ruha egyik lebernyegét, azokkal a kashmir pálmákkal a szélén.

– Itt van!

A pap már diadalmaskodott. De a grófnő, kinek túlérzékeny idegei minden iránt fogékonyabbak voltak, mint más vastagbőrü emberé, egyszerre elsápadt, megérzett valamit, reszketni kezdett.

– Vegye ön ki azt a ruhát onnan.

Emerenczia nagy dér-durral leakasztá azt helyéről, mint a ki meg nem foghatja, mi köze lehet a gyóntató papnak a japonikával?

A grófnő kikapta azt kezéből s fejét félrefordítva, oda tartá a pap elé.

– Szagolja ön!

A pap meg volt lepetve. Annak a selyemruhának valóban oly kapadohány szaga volt, mintha fél éjjel valami tarokk-klubban lett volna elfoglalva. Ezt érezte a grófnő már messziről.

– Nem pipafüstszag-e ez?

– De bizony az.

Most még egy jutott eszébe a grófnőnek. Belenyult a fűzöld selyem japonika zsebébe s a mit kivett belőle: az volt a kettétört fáczán-mellsarkantyu.

– Hát ez?

A grófnő abban a pillanatban elájult és leroskadt egy karszékbe; Emerenczia kisasszony nagyot sikoltott s elájult a másik karszékbe; a tisztelendő úr pedig úgy megzavarodott, hogy egymásután három falszekrényajtóba nyitott be, míg rátalált az igazi szőnyegajtóra, mely a szomszéd-szobába vezet, hogy a cselédséget fellármázza.

Itt valami természetfölötti boszorkányság van a dologban.