Másnap vasárnap volt. Iván korán reggel elvezette Félixet és Rauné urat a gyártelepbe, hogy megmutogassa nekik a munkások lakását, a mik egész kis falut képeztek már. Azt a falut Iván atyja alapította. Szegény, rongyos, burgonyán tengődő lakosok vidéke volt az. A kőszén uralma óta tisztes viseletű, jól élő nép növekedett rajta.
Minden családos munkásnak külön házikója volt, s kis gyümölcsös-kertje hozzá.
Mikor az előtt a ház előtt elmentek, a melyben Evila lakott, kénytelenek voltak mind a hárman betekinteni annak az udvarára. Először is azért, mert a háznak az ajtaja nyitva volt; másodszor pedig azért, mert annak az udvarán oly látványnak voltak tanui, a mi bármely arramenőt megállítana.
Szaffrán Péter verte Evilát.
A vőlegény rácsavarta balkezére menyasszonyának hosszu, tömött fekete haját, s a jobb kezében egy két rét fogott szíjat gyakorolt abban a foglalatosságban, hogy azzal a leány hátára, vállaira csattogó ütéseket osztogatott.
A ficzkónak az arcza egészen megérdemelni látszott gazdájának «emberevő» gúnynevét; szemeinek fehére felül kilátszott szempillái alul, szemöldei találkozót adtak egymásnak egy mély homlokráncz tövében, arcza sápadt volt a dühtől, szétnyilt ajkai összecsikorgatott fogait láttatták.
Minden ütésnél, a mit tett a leányra, valami kurta morduló kérdést tett hozzá, mintha olyasmit mondana: «Ellenkezel még? Makacskodol még? Fogsz még velem daczolni?»
A leány pedig nem sírt, nem könyörgött, csak felemelt kötényét ajkaihoz szorítá két kezével, s mikor a brutális ficzkó nagyokat rántott a fején hajánál fogva, olyankor olyan szeliden nézett fel rá engesztelőleg azokkal a lélekteljes szemeivel! A Brontes nem értette a szemek beszédét.
– Ejh ni! kiálta Félix. A cendrillon és vőlegénye egy szerelmes pásztorórán.
– Az ám, felelt rá Iván egykedvüleg.
– De hát ne engedd annak a gazembernek, hogy azt a szép gyermeket úgy üsse.
Iván vállat vont.
– Joga van hozzá. Az övé. Menyasszonya. Ha beavatkozom, csak még jobban megveri. Aztán meg ugy látom, hogy ez alkalommal erősen fel van pálinkázva a ficzkó. Ilyenkor nem birni vele.
– No én majd megmutatom, hogy birok vele, szólt Félix. De azt nem nézhetem, hogy ezt a szép gyermeket üsse itt előttem.
– Nem jó lesz odamenned, inté őt Iván. Ezek a földalatti munkások nem igen tartják tekintélyben a selyemkabátos embereket.
– Majd meglássuk. Te csak annyit tégy meg, hogy mikor azt látod, hogy ennek a cyclopsnak a karját megfogom, kiáltsd rám e szót: «doktor ur!»
Azzal az utmagaslatról aláugorva, egész önbizalommal sietett be a kis ház udvarára az elegáns nagyvárosi ur.
Szaffrán Peti bizony fel sem vette a jövetelét, még jobban czibálta Evila haját.
– Hát te ficzkó! kiálta rá Félix, miért vered ezt a leányt?
Szaffrán visszafelelt rá nagy pimaszul:
– Kinek mi gondja rá? Az én mátkám!
Csakugyan nagyon dült a szájából a pálinkabűz.
– Ah te házasodni készülsz? szólt Félix, odalépve egészen a herculesi alak mellé, kinek alig ért a válláig. S vajjon szabad már neked megnősülnöd? Nem vagy te még katonaköteles?
Ennél a szónál csakugyan leereszté a felemelt szijat Szaffrán Peti, mintha tiz mázsás pőrölylyé lett volna kezében.
– Fegyverképtelen vagyok, dörmögé fogai közül. Bizonyítványom van.
– Ah! Te fegyverképtelen? Te jeles verekedő! S ki volt az a derék becsületes orvos, ki neked erről bizonyítványt adott! Ilyen karokkal! Kérem!
S e szóval megtapintá a legény karjának kidülledt izmait.
«Doktor ur!» hangzék e pillanatban Iván szava.
A mint e szót hallá, s a mint Félix ujjainak motozását megérzé karjának izmain Péter, egyszerre lecsavarta kezéről Evila haját, s ijedten bocsátá azt el.
– No megállj fiam, szólt Félix, vékony kis halhéj-pálczáját megsuhogatva az orra előtt, majd holnap reggel a felülvizsgálatnál megnézem, hogy micsoda nagy bajod van, a miért nem szolgálhatsz fegyver alatt. Azért vagyok itten!
Szaffrán Petinek egy perczre az a mentő gondolata támadt, hogy elővegye rögtöni kancsalítását.
Félix kinevette vele.
– Jaj fiam, úgy én is tudok, s visszakancsalitott a szeme közé. Holnap maj megvizitállak.
Szaffrán Peti erre a szóra megfordult a sarkán, neki iramodott az udvar ellenkező végének, keresztülvetette magát a keritésen, s addig vissza sem pillantott, mig az erdőt el nem érte.
Iván bámult a csodálatos sikeren. Neki minden testi ereje s személyes bátorsága mellett nem igérkezett jó kimenetel e ficzkó elleni beavatkozásnál, s amaz a másik, azzal a finom kényes alakkal két percz alatt keresztülveti a keritésen a maga óriását s elkergeti a világba.
Iván restellte a dolgot és szégyenlette magát. Látta, hogy Félix még jónak találja ott időzni s a leánynyal szóváltásba elegyedni. Erre a jelenetre meg épen nem akarta Iván a száját tátani.
– Jerünk odább, szólt Raunénak, majd utánunk talál Kaulman ur.
Azzal tovább mentek. Össze-visszanéztek minden meglátni valót, hanem bizony Kaulman ur csak egy jó óra mulva találkozott velük össze, mikor már ők visszafelé jöttek. Azt mondta, hogy kereste őket, de nem birt nyomukba találni.
Mikor Félix egyedül maradt a leánynyal a kis ház udvarán, az uri leereszkedés részvét-hangján kérdé tőle:
– Mit vétettél annak az embernek, hogy úgy vert?
A leány hirtelen megtörölte kötényével szemeit, s azután mosolyogni törekedett. Olyan sajátságos volt a fájdalmon, a keserűségen keresztűl ez a mosolygás. Visszafelé fordított drámai művészet.
– Óh uram, tréfa az egész. Csak tréfált velem.
– De köszönöm az ilyen tréfát. Nézd a nyakadon, a hogy átcsapott a szíj, milyen daganatfoltot hagyott.
Félix kis zsebfésüje tükrét tartá a leány elé. Az egészen elpirult, mikor meglátta magát benne. Talán az ütés foltja gerjeszté haragra.
– Hát lássa uram, szólt a leány elkomolyodva, ez az egész dolog. Nekem van egy kis öcsém, a ki nyomorék. Egy apától, egy anyától valók vagyunk. Mikor az apánk meghalt, az anyánk férjhez ment egy más emberhez. Az részeges volt. Mindig ütött, hajszolt bennünket. Egyszer azt a kis öcsémet, mikor még három esztendős volt, haragjában ledobta az asztalról, a hova az anyám felülteté. Attól az eséstől kitörött a dereka. Nyomorék lett: a melle és háta meggörbült, a lábait nem birja, s a lélekzete elfullad, mikor beszél. Mind ennek a mostohám az oka. Azután, hogy e gyermek nyomorék lett, még jobban üldözte, kínozta. De sok verést kaptam helyette! kivált miután az anyánk meghalt. De nem sokára a mostohánk is ittas fővel lebukott az aknába, s nyakát szegte. Azóta magunkra maradtunk. A mit én napszámmal keresek, abból megélünk mind a ketten. Most a Péternek el kellene engemet venni. Aztán a Péter ki nem állhatja azt a szegény kis nyomorékot. Azt mondja, miért nem megy koldulni? Ilyen két mankón járó csodaszörny sok szép pénzt összekoldulhatna a vásárokon, a templomajtókban. Ma is azon történt a czivakodás. Eljött értem, hogy majd felkisér a templomba. Ma hirdetnek ki bennünket harmadszor. Én mondtam neki, hogy mindjárt készen leszek, csak egy kis burgonyapépet melegítek az öcsikémnek tejben. A gyerek ott ült a küszöbben és várta az ételét. «Mit? ennek a békának még tejben burgonyát? kiálta Péter. Moslékot neki, abban hízik meg a tekenősbéka». Azzal odament hozzá, s megfogta a fülét és felhuzta a földről, hogy csak úgy ropogott bele a füle. A gyereknek pedig az a szokása, hogy nem sir, ha bántják, csak a szemeit forgatja, s a száját nyitja keserves könyörgésre, de hangtalanul. Én mondtam Péternek, hogy ne bántsa a gyereket, mert azt én nem szeretem. «Hát miért nem megy koldulni, a varangy? miért nem ül ilyenkor a templomajtóban, miért nem megy faluzni tarisznyával? soha fertelmesebb nyomorék két mankóval nem járt még házról-házra, mint ez. Idehaza akar lebzselni? Ez a lidércz!»
A leánynak már ennél a szónál kicsordultak a könyei.
– Hát mit tehet ő arról szegény, hogy olyan csunya? Nem az Isten tette olyanná, hanem a mostohám. Én mondtam Péternek szép szóval, hogy annak a gyereknek hagyjon békét, az az én apámnak-anyámnak a fia; ha azt bántja, annyi mintha engem bántana. Inkább üssön engem. «Téged is megverlek, kiáltá aztán rám, ha még egyet szólsz!» Azzal elkezdte a gyermeket fülénél fogva hurczolni kifelé az udvarra: «Gyere te vizi borju, gyere a templomajtóba, vagy megeszlek!» s azzal olyan arczot meresztett rá, hogy a gyerek felordított ijedtében. Erre én elkeseredten odarohantam hozzá, kirántottam a gyereket a kezéből. «Ezt a gyereket nem szabad kendnek kinozni, vagy vége van közöttünk mindennek!» A gyerek aztán bebujt a kemenczébe; Péter pedig megharagudott rám érte, hogy nem hagytam őt neki gyötörni s megfogta a hajamat és jól megvert. Már most ez mindennap így lesz.
– De leányom, monda Félix, nem lesz az így mindennap, mert legényednek még ki kell szolgálni a maga kapituláczióját. Az nem megy, hogy ilyen izmos, erős ficzkó kihuzza magát a fegyver alól. Ha mindenki így tenne, ki az ördög védelmezné a császárt, meg az országot? Ezt nem lehet elengedni.
– Ön csakugyan doktor? kérdezé a leány félig kétkedve.
– No, hogy ne volnék az, ha mondom?
A leánynak egy gyenge örömsugár derítette fel az arczát.
– Akkor ön talán meg tudná mondani az én kis öcsémről, hogy meg lehetne-e azt gyógyítani, vagy sem?
– Hogyne tudnám megmondani? Hozd elő a kis öcsédet.
Evila bement a konyhába, s nagy kéréssel, engeszteléssel kicsalogatta a nyomorékot a sütőkemenczéből, a hova üldözője elől bebujt.
Csakugyan rendkívüli példánya volt egy kárbaveszett emberi anyagnak. Mintha a teremtés kifogyott volna már a kovászból, s az innen-onnan összekapart hulladékból gyurt volna össze egy embervakarcsot. Egyik tagja sem szolgálta a másikat, s valamennyit nem kormányozta egy közös akarat.
Evila ölébe vette a félénk, nyavalygó szörnyeteget és úgy biztatta, a pergamentbőrű vén gyermek pofáját csókolgatva, hogy ne féljen ettől az urtól.
Félix orvosi komolysággal tapogatta össze a nyomorék tagjait, s azután egész nyegle tudákossággal mondá:
– Óh! ez a baj még kigyógyítható. Csak hogy sok időbe és ápolásba kerül. Van Bécsben egy olyan intézet: orthopædiai gyógyintézetnek hívják, a hol csupa ilyen nyomorékokból építenek derék szál legényeket.
– Igazán? szólt a leány, megkapva Félix kezét. Bevennék oda a Jánoskát? Hanem az sok pénzbe kerülne, úgy-e? Nem lehetne az úgy, hogy én odamennék abba az emberkiegyenesítő intézetbe szolgálni, aztán a miért én szolgálnék, azért gyógyítanák a Jánoskát?
– Dehogy nem! állítá Félix komoly arczczal. Kivált az én ajánlatom mellett, kinek ott nagy befolyásom van. Csak egy szavamba fog kerülni.
– Oh! tegye meg, az Isten is meg fogja áldani, tegye meg! rebegé a leány, teljes szívéből elkezdve zokogni, s odaveté magát Félix lábaihoz térdre és kezeit elhalmozá csókjaival. Én szolgálni fogok, dolgozom nekik éjjel nappal. Még kutyát se tartsanak, mert kutya is leszek a háznál, csak a Jánoskát gyógyítsák ki, hogy ember legyen belőle, ne üljön a templom küszöbére koldulni. Messze van az a Bécs?
Félix elnevette magát.
– Csak nem gondolod, hogy gyalog viheted fel az öledben odáig az öcsédet? Ne legyen rá gondod. Ha egyszer valamire szavamat adtam, azt megtartom. Én a magam kocsiján járok itten. Elviszlek benneteket magammal, ha akarod.
– Oh! én elülök a kocsis mellett s a Jánoska az ölemben.
– Jól van leányom, monda Félix kegyes pártfogói arczczal; én szeretek jót tenni a szegényekkel. Ha el vagy határozva az öcséd kedvéért feljönni Bécsbe, s ott őt kigyógyíttatni, most jó alkalmad van rá. Csak készen légy, hogy jókor hajnalban, mikor a postakürtöt hallod, felvehesselek benneteket. Azt a goromba legényt pedig verd ki a fejedből, mert az a jövő héten be lesz sorozva az árkász-kompániába s négy évig onnan nem szabadul. Most pedig itt van valami kis pénz, szerezz az öcsédnek meleg takarót az utra, mert éjszaka hideg van, s én éjjel-nappal utazom.
A leány úgy elbámult a kapott összegen, hogy el is feledte azt megköszönni. Két darab tizes bankjegy volt az. Nagy pénz egy szegény leány kezében. Ez az úr nem tréfál! Ez rettenetes nagy úr! Ez igen jótékony úr! Csak akkor jutott eszébe, hogy meg is kellene köszönni az ajándékot, mikor már Félix messze járt az utczán. Oda nem illett már utána futni.
Evila örült, mint egy gyermek (hiszen gyermek volt még); nevetve, csapongva játszotta körül kis öcscsét, leülteté a lóczára, maga eléje térdelt, s átölelte nyomorék derekát.
– Elmegyünk, Jánoska, szivem! Kocsin, Bécsbe. Hottó lovam, hottó! négy lovas gyors kocsin, csengős lovakon. Gyih te fakó, gyih te szellő! A Jánoska az ölembe. A Jánoska kap jó édes orvosságot, a mitől keze, lába megerősödik, melle, háta kiegyenesedik; olyan legény lesz, mint a többi. Gyalog jövünk haza, teringettét! «Szekéren ment, gyalog jött?» Mankó nélkül!
Végtére is megnevetteté a kis szegény nyomorékot.
Azután átszaladt a boltoshoz, összevásárolt nála meleg zubbonyt, sipkát, téli botoskákat a gyermek számára, de felét sem tudta elkölteni a kapott pénznek. Gondolta: a többit majd visszaadja annak a jóltevő urnak.
Azután elment a templomba. Ismerősei kérdezgették, miért ily egyedül? hát Péter hol maradt? Evila azt felelte nekik, hogy még ma nem látta. Nem illett ugyan úrnapján, mise előtt, hazudni. De mikor van egy eset, a melyben hazudni kötelesség. Az asszonynak, a leánynak, kit a férje, vagy a vőlegénye megvert, kötelessége elhazudni, hogy megverték.
Az Isten elengedi azt a hazugságot, s az emberek követelik.
Szaffrán Péter pedig a templomban sem jelent meg.
Evilának szégyen-szemre egyedül kellett végighallgatnia, hogy harmadszor kihirdeti a pap a szószékről. Úgy sem lesz már abból semmi.
Délután azonban nagyon elővette a bubánat, hogy hát már most ő végképen itt hagyja ezt a tájat? vőlegényét, ismerőit, minden megszokott tárgyat, s elmenjen messze világba, a hová innen madár sem jár?
Ez a bubánat azt a tanácsot adta neki estefelé, hogy neki induljon az erdőnek, Szaffrán Pétert felkeresni.
Sejtette, hogy hol fogja feltalálni?
Van az erdők mélyében, egy hegykatlan fenekén egy rejtett kopanicsár, a hol rendesen katonaállitáskor össze szoktak gyülni az ujonczozást kerülő legények, s hetekig eltanyáznak ott, míg a bizottság másfelé veszi az útját. Senki sem adja fel őket.
Evila vaktában bolyongott csalitokon, bozótokon keresztül, az éj is sötét volt, az erdő még sötétebb; oldalvást a hegyoldalban éhes farkasok vonitása felelgetett egymásnak. A leány remegett, de mégis el volt szánva, hogy vőlegényét felkeresi. Pedig tudta, hogy az megint meg fogja őt verni. Az utban egy dorongot lelt, azzal ütögette maga előtt a boróka-bozótot; «hess te farkas!» s nagyot dobbant a szive, mikor valami futó állat felriadt előtte a zörejre. Mindig mélyebb, mindig sötétebb lett a völgy, még sem riadt vissza. Utoljára meglátott a völgy sötétében egy magányos ablakvilágot. Az ott a kopanicsa.
Lelkendezve sietett a ház felé. A mint közelebb ért hozzá, megüté füleit a dudaszó s a rikongatás, a mi belülről hangzott. Itten vígan vannak.
Odalopódzott csendesen a világló ablakhoz és benézett rajta.
Legények tánczoltak odabenn néhány ismerős némberrel, a kiket Evila mindig kerülni szokott mosdatlan szájuk miatt. A dudás fennült a siska padján, és fujta a láb alá valót.
Evila megismerte a legények között Szaffrán Pétert. Jó kedve volt, tánczolt s akkorákat ugrott, hogy megütötte öklével a gerendát. Egy leánynyal tánczolt, a kinek bécsi piros rongygyal volt kerek folt festve a két arczára.
Szaffrán Péter két izmos kezével derékon kapta a leányt s feldobta a levegőbe, s aztán megint elkapta s megcsókolta az orczáját.
Ugyan mit tud azon a bécsi pirossal mázolt kerek piros folton csókolni?
Evila eltántorgott az ablaktól s visszafordult erdőnek, bozótnak, a hol a csikaszok felelgetnek egymásra vonítva, s most már a botot sem vitte magával, hogy a bokorra ráüssön vele: «hess te farkas!»
Este felé még egyszer elment Kaulman Félix Ivánhoz.
– Barátom! még egyszer eljöttem, hogy felszólítsalak, akarsz-e azon vállalatban részt venni, a melyre felhívtalak?
– Ismétlem, hogy nem akarok.
– Tehát kereken és röviden visszautasítod?
– Nem szoktam meggyőződéseimet könnyen változtatni.
– Jó. Én te neked ajánlottam, en bon enfant a szövetséget, és most ismét cavalièrement bejelentem, hogy miután velem tartani nem akarsz, én a tervemet létesíteni fogom nálad nélkül, mindig tártan hagyva az ajtót, ha kedvező siker esetére hozzá akarnál járulni. Addig is maradunk jó barátok. Te meg fogsz nekem azért bocsátani, ha azokat a gyémántokat, a miken te rajta taposol, én felszedem, s bübájos titkaikat kitalálom.
– Teljesen felszabadítalak rá.
– Élni fogok e szabadsággal, s lesz idő, a midőn emlékeztetni foglak engedélyedre.
Iván összeránczolta homlokát, s hirtelen végig gondolt rajt magában: «vajjon mit vehetne el tőlem, a mi az enyém? A tárnámat nem; ahhoz jogom van a bányatörvény szerint. A szomszéd földön való turzást? Tessék! Nekem elég a magamé.»
– Sok szerencsét minden vállalatodhoz! A felügyelőért köszönet.
Ezzel elváltak egymástól.
Másnap korán hajnalban felébreszté Ivánt egy perczre a postakürt szava, mely Félix elutazását jelenté.
Szerencsés útat kivánt neki, s aztán aludt tovább.
Reggel, mikor felöltözött s házából kiment, ott találta az ajtóban Szaffrán Pétert.
A munkás egészen ki volt kelve arczából. Egy átdőzsölt éj s gonosz indulatok nyomai látszottak meg minden vonásán. Szemei véresek voltak és haja szerteszét kuszálva.
– No, mi kell, kérdezé Iván kedvetlenül.
– Uram! szólt a legény rekedt hangon; mi a neve annak az orvosnak, a ki tegnap önnel járt?
– Mi bajod vele?
– Elszöktette magával Evilát! ordita fel magán kivül a legény, s kalapját lelökte fejéről s hajába markolva, kitépett abból egy csomót s aztán összeszoritott ökleivel az égre fenyegetődzött.
Ivánnak az első perczben kegyetlenül jól esett ezt hallani.
– He – eh! Úgy kell neked, veszett barom! Jól esik neked! Hát meg kellett verned a mátkádat, harmadik kihirdetés napján?
– Oh, uram! csikorgott, ökleivel dörzsölve homlokát Péter, hiszen részeg voltam. Mit tudom én, mit csináltam? Aztán micsoda verés volt az? Egy rongy szijjal? Hisz az megszokott dolog mi nálunk parasztoknál. A parasztasszony nem hiszi, hogy szereti az ura, a mig egyszer meg nem verte. Azért itthagyni engem! Megszökni egy urral!
Iván vállat vont s odább akart menni, hanem a munkás megfogta kabátja szárnyát.
– Most mit tegyek én? Mit tegyek?
Iván keserü volt és boszus.
Félrelökte maga elől Pétert s elmondá neki röviden az utasitást.
– Eredj a pokolba! Keresd fel a csapszéket! Igyál meg még egy kupa vutkit! Aztán válaszsz magadnak másik mátkát a repedtsarkuak közül, a melyik örülni fog rajta, ha mindennap végigdöngeted!
Péter felvette kalapját a földről, s azután egészen higgadt hangon szólt:
– Nem én, uram! több pálinkát nem iszom ez életben soha! De egyszer még iszom. Egyetlen egyszer. Ráemlékezzék ön, a mit mondok. A mikor megérzi ön rajtam még egyszer, hogy pálinkát ittam, vagy meglát a korcsmából kijönni, vagy meghallja, hogy ott voltam, az nap maradjon otthon a házában, mert azon a napon nem tudhatja senki, miért? mi módon? és mi által hal meg?
Iván otthagyta a legényt s visszament házába, bezárva maga után az ajtót.
Csak akkor vette észre, hogy mennyire fel van a kedélye dulva ez esemény által.
Az első pillanatban jól esett apathiába fullasztott kedélyének ez a rázkódás, hogy tehát a nyomorult parasztnak, kit a leány nálánál többre becsült, még sem jutott ez az irigyelt kincs, hogy kiejtette a kezéből, az ostoba, a nem becsült gyöngyöt; hanem azután egész zürhangra kelt szivében minden gondolat annál a tudatnál, hogy az a gyöngy maga is értékét veszité. A leány, kit erényesnek hitt, kinek hűségét bámulá, kinek naivságába beleszeretett, ime, elesik a legelső hizelgő szavára! El tudja utasitani az úri férjet, ki tisztességesen, mint hitvest kéri őt, s meg akarja vele osztani házát; mert ez az úri férj maga is munkás, komoly ember, s mert ez a ház egyszerü falusi hajlék; de elfut a másik urral, ki délczeg viselettel, felpiperézve jön elé, ki merészen hizelkedik, s nem igér neki főkötőt, tisztességes nevet, de czifra házat, czifra ruhát!
Vad madár a némber! S igaza van a mahomedánnak, ki nem ád neki lelket a földön, új életet a más világon.