III. A TENGER VIRÁGAI.

A tengerfenék földe több teremtő erővel bir, mint a szárazföld szine. Az ő növényei nem tengnek, hanem élnek. A korallerdő minden ágacskájának hegyében egy állat lakik, egy állat, mely eszik és épít. A kertek, a miket építenek, kiemelkednek a tenger fenekéből a viz szinére s lesznek belőlük szigetek. És a mellett a korall mégis növény, a csigák, több faja rajtuk legelész; vannak csigák, a mik mint a szú, a fai féreg, oldalaikba furják magukat, mások csak a gyönge hajtásaikat rágják le, mint a hernyó.

A növényvilág aztán boszút áll rajtuk ezért.

Vannak növények, a mik állatokat esznek: az actiniák. Nevezik őket tengeri tulipánoknak, tengeri kökörcsineknek.

Egy tökéletes tulipán alak, hosszú szárral, melynek végén egy hatszirmú virágkehely van, éppen úgy szétnyiló, összecsukódó, mint a tulipán; szineiben épen oly változatos; kék, sárga, piros, kivül gyöngyökkel rakott, mint egy csinált virág.

Ez a virágkehely egyúttal fej, mely gondolkozik, száj, mely harap, gyomor, mely emészt, és anya, mely szül.

Mikor kinyitja szirmait, tarkabarka csápok emelkednek ki belőle, mint virágkehelyből a hímszálak. Azokra odacsábulnak az apró halacskák, az úszó puhányok, a tengeri pókok és kicsi fejlábosok; azt hiszik prédát kaptak, s mikor megérintik, a tengeri tulipán egyszerre összezárja szirmait. Bőrből vannak azok, a legkeményebb, szivósabb bőrből; mint a kaucsuk szorítása, olyan erő az, mely prédáját összesajtolja, kiszivja nedvét, s mikor csak a csontja, meg a héja maradt, akkor kiveti a maradványt, kifordítva egész tulipánját. S a mint akkor a sokszinű csápok kidudorodnak, a tengeri teljes mákvirág lesz; gyönyörübb mindazoknál, a miket valaha kertészek termesztettek.

Néha pedig sokáig zárva marad az actinia; mint a költő, a ki új művén dolgozik. Fiait nemzi, költi és szoptatja egyszerre. Midőn kinyilik s kifelé fordítja kelyhe belsejét, egy csoport élő Actinia ömlik ki belőle, a mik a hova hullanak, rögtön gyökeret vernek s elkezdenek nőni. Az actiniát táplálja gyökere a földből, mint növényt, s virágja a vízből, mint állatot. És a mint új nemzedékét lerakta az actinia, akkor odább megy s fiainak hagyja a régi telepet. A földbe, a csigahéjakba vert gyökere fogva tartja: ő azonban addig húzza magát ruganyos testével, míg leszakítja szárát gyökereiről s odább vonaglik. A letépett gyökérből új actinia hajt ki, a vándor tulipán pedig valahol egy gazdagabb osztrigatelepig vánszorogva, ott új gyökeret ver, s szivós virággyomrával olyan szépen fellegeli maga körül a menekülni nem tudó osztrigákat, hogy csak a kiköpött üres héjaik vannak körüle.

Most egy lépéssel odább megy a teremtő természet; a virágtól, mely eszik és vándorol, átlép az állatok országába, melyek a földhöz vannak kötve s nem tudnak helyeikből megmozdulni. Ezek mind állatevők; a növény helyükbe nem megy, ők pedig nem tudják azt felkeresni. Némelyiknek két teknője van, miket széttár, s kétfelé nyiló változatos alakja pompázó szinekben takarja el teknőit. Virágok ezek is pompájukra nézve. Némelyiknek gyökere is van, szakálla, melylyel odaköti magát a tengerfenékhez, másnak hosszú tövisei. A spondilus regius királypiros teknője narancsveres nyelvekkel van felfegyverezve; a Venus Dione ajkpiros héjai hosszú szálakat eresztenek: az egész csiga összecsukva a legidealisabb alakzat. A tökéletes szivalakú cardium cardissa mély rovátkáival az iszapba ássa magát. Az aspergillumok hosszú csövet furnak le a tengerfenékbe, viztölcséren szíják a táplálékot; a solen siliqua barlangot ás az iszapba s a lithodomus a sziklába fur házat. A Lima koralldarabokból épít magának várat, miket selyemmel köt össze. Aztán vannak, a miknek csak egy teknőjük van: a patellák, fissurellák, a mik megint úgy oda tudják magukat színi a sziklákhoz, hogy onnan semmi erővel le nem lehet őket választani, csak összetörni. Ezek a tengerfenék állatvirágai s virágállatjai.

Van egy igen szépfajta puhány, melyet nem rég fedeztek föl, az euplecteia aspergillum: az egy hengert sző magának selyemszálakból, mintegy lábnyi hosszút, oly rendes szövéssel, mintha női remekmű volna, az egyik végére divatos «frivolität» van horgacsolva. A nálam levő példányt élő korában valami erőszak kilyukasztotta; azt a lyukat a csiga oly finoman beöltögette, mint a hogy lyukas harisnyát szokás betópolni. Ha ránézünk, azt hiszszük, selyem, s ha megfogjuk, akkor érezzük, hogy «kő». A tűzben meg nem ég.