II. A TENGER PILLANGÓI.

Mikor az egyenlítői nap keresztülsüti azt a sok ölnyi mélyen átlátszó kék vizet, melyet nem zavar meg az iszap, mint a folyót, a víz sugártörése csalóka csábbal hozza közel a tenger fenekét. Egy végtelen virágágyat látunk, mely fölött pillangó-sereg él és mozog.

Már régóta úgy híjják azokat, hogy «a tenger pillangói». Kétezer év előtti költők nevezték el őket így. Hiszen már ezek a költők maguk is petrefactumok, ezektől már plagiálni szabad, sőt gyüjteményezői feladat.

A tenger pillangói: a csigák.

Gyöngyörű állatok! A természet kedvencz gyermekei; a teremtőerő fantáziájának kimeríthetlen álma!

Mennyiféle alak, minő csodás sokszerüség az idomokban, mily szinpompa! A halyotisok (tengeri fülek) szivárványos kelyle aranynyal áttörve, vagy rózsapiros háta ezüsttel hímezve, vagy ezüst paizsa fekete csikokkal sávolyozva; a bodros csipkefőkötő alaku murex fajok, biborpiros szájjal; a Dávidhárfa felhúrozott márványos héjával; a turbo chrysostomus fűzöld koronájával, aranytól ragyogó öblével; a hatujjú pteroceras, mint egy roppant fésü kék szakállu tritonok számára, s annak egy kisebb narancsszín faja, a nereidák kontyát feltűzni olyan alkalmas; az égő kemenczeszájhoz hasonló cassis rufus, s a pettyes cypraeak ezernyi népe; a királyköpenyes pecten pallium, a czebracsikos nautilus pompilius és rokona, a hófehér, gyöngéd argonautilus, a csokoládszín unio nigra; a tarkabarka lópata (hyppopus maculatus); az óriási strombus gygas, a hajnal minden színével öblében; s aztán egy csoport fehér alak mindenféle fajból, miket az emberi gyöngédség a «szűz» melléknévvel ruházott fel: pecten virgo, conus virgo, strombus virgo, murex virgo, a miken tévedésből sincs egy más szinü folt; valamint nem téveszti el a conus litteratus (az irástudó czövek) a maga dolgát soha. Alakja, mint az összecsukott tulipáné, hófehér; körül tiz sor fekete ékirás (runa), akkor következik egy sor sárga pont; azután ismét tiz sor fekete runairás, s végül két sor samaritanus betü: Ghimel, Jodh, Lamed, Nun, stb. szép világosan kiirva. Elolvashatja, a ki ért samaritanusul és csiganyelven.

Ha charlatánkodni akarnék, azt mondhatnám, hogy ezt az egész történetet a conus litteratusok krónikáiból olvastam. De hát minek tegyem? Úgy is elhiszi a tisztelt közönség, ha látja hogy igaz. Hogy a samaritánus betük ott vannak az irástudó czövek csigaházán, arról mindenki szemeivel meggyőződhetik a legelső természettani muzeumban; hanem a csigát hegyével lefelé kell fordítani, minthogy tudvalevő dolog, hogy a csigák mind balról jobbra csavarodnak kifelé (egy pár hitszegő fajt kivéve), s így azt irást jobbról balra kel nézni, mivel hogy az keleti nyelv.

De mi a muzeumi csigaházak holt pompája az élőkéhez!

Mikor a tengerfeneket átmelegíti a nap, s a nappal élő csigák kitárják belső alkatrészeiket, az a tündéri ragyogvány! Az élő kagyló és csiga teste bársony, kihímezve drágakövekkel; telerajzolva szines erekkel, a liliomok színpompája, a tulipánok lángolása, a lepkeszárnyak mozaikja, a drágakövek ragyogványa egyesítve szétterülő köpenyeiken, mozgó csápjaikon, hajlékony orrmányaikon; s mikor a szűz Argonautilus hófehér menyasszonyi házával felemelkedik a csendes tengerszínre, s e csipkefinom reczés köntöséből kiereszti először hosszú skárlát csápjait, mik biborpettyekkel vannak végiggombozva, s azután hanyatteresztve fehér házát, mint egy csónakot, kifeszíti gyöngéd finom rózsaszínű köpenyét, mint egy vitorlát s míg a szellő csendesen sikamlatja tovább a víz színén, hat lábával kormányoz és evez, s másik két csápját, lapos végeivel, mint két napernyőt, tartja feje fölé, akkor tünik ki, hogy az a csigák divathölgye.

Sőt legczifrábbak azok, a kiknek semmi házuk sincsen; minő a Cranchia, melynek hat karját egy biborvörös fátyol fogja össze, hat sor zafirkék gombbal boglározva; karjain, testén aranyszín foltok, minden folt ultramarin kékkel szegve; a test maga fahéjszin bibor pontokkal behintve, mintha hímezve volna.

Ezek szökellnek, repülnek a vizekben; keresik tápszereiket, s viszont futnak azok elől, melyek ő rájuk vadásznak.

Testvéreik a «kalappuhányok», a vizben libegő minden színű harangok, diadémok, koronák, miknek lecsüngő lánczai mintha virágfüzérek, gabonakalászok volnának, pedig fogócsápok.

Ott vonaglanak el közöttük a szalagpuhányok: a gyönyörű «Venusöv» széles kék és sárga szegélyű selyemszalag, mely sebesen úszik.

Az Atalanta és Clio repülnek valóságos szárnyakkal ellátva, a Limacina evez, a Janthina egy gyönyörű sötét lilaszín házú csiga, léggömbön utazik. Nyálából léggömböt csinál, azon felemelkedik a víz szinére és úgy úszik az önkényt alkotott buborékhoz kötve. A Litiopa valami korallhoz hozzáköt egy fonalat s azon függve, lebeg a vízben alá s fel, mint a pók. A Trigonium és a Pecten csészéiket hirtelen szétcsapva ugranak; ölnyi magasra tudnak szökellni a víz felett. S van egy csodálatos csigafaj: a Pyrozoma (lánghüvely), száz meg száz hosszú kis csiga egy közösen épített hüvelybe ragadva; a hány annyi szinű, kék, sárga veres, zöld, és mindannyi egyszerre egy ütenyre taszit a vizen s e lökéstől a közös lakhely versenyt úszik a halakkal. A nyolczlábú csápjaival löki magát s háttal úszik előre. Van egy igen szép válfaja, a «camaeleon», a színváltoztató: ha megijed, elzöldül, ha megharagszik, piros lesz, s ha üldözi erősebb ellenség, hirtelen sötétbarna tintát lövell szét s míg azzal maga körül elhomályosítja a vizet, a zavarosban elmenekül.

S e repkedő pillangók alatt a tenger fenekén ott nyilnak a tenger virágai, az egy helyben álló kagylók. De azokról már külön beszéljünk.