V. A TRIDACNA GYGAS ÉS A POLYPUS MAXIMUS TÖRTÉNETE.

Museumaink malacologiai osztályában látunk egy-egy roppant csigamedenczét, melyet megemelni férfinak is dolgot ád; szebb példányai két-három mázsát nyomnak.

Az óriás kagyló tiszta hófehér, kivül és belül zománczczal bevonva, mintha chinai porczellán volna, s e medencze szétsugárzó vastag rovátkái ugyanazon porczellán fehér anyagból készült finom csipkesorokkal vannak befedve; olyan az, mintha egy kecskeméti főkötő volna, körülbodrozva borotvaéles és hártyafinom szalagfodrokkal.

A muzemőr figyelmeztet rá, hogy az egyike a legszebb kagylóknak, becses példány, darabja százötven tallér ezüstben. A másik része a csigának, mert két hasonló egymásba illő teknőből áll, a párisi szent Sulpicius templomban mint keresztelőmedencze szolgál, a kegyes XV. Lajos király ajándokából, ki azt viszont a velenczeiektől kapta. E kagylót minden nép nyelvén «szenteltviztartónak» nevezik. Lakik a Pápua szigetcsoport körüli tenger sziklás fenekén s életideje száz év!

Pedig ez hát még csak a csigának a csontja. Egy darab a pánczéljából a tengerek hősének. Milyen lehet még a hős maga, a ki bene lakik?

Oh, az tekintélyes egy tünemény! Mikor a függőleges napsugár keresztülvilágítja a két ölnyi mélyen átlátszó smaragdvizeket s a tengerfenék virágágyai kinyilnak, az élő mozgó virágok, a kagylók. A földi virágpompa megszégyenül a tengerfenék pazar fénye előtt. S ezek között a vizek Rafflesiája a Tridacna Gygas. Mikor szétnyitja a teknőjét s lassan kibontakoznak élő pompái.

Először egy sötétlilaszin köpeny duzzad elő, mely a mint felbomlik, piros czafrangokat ereszt a két szélen, mik hátracsapódnak a kagylómedencze párkányain, azután a közepén emelkedik ki két sor sárga gomb, egy-egy ragyogó smaragdszin szemmel a közepén, lassankint két rózsaszin csillagot engedve tágulni; legvégre a köpeny hajlásaiból sokágú halaványsárga csápok bujnak elő s mozognak alá s fel a vizben, csalogatva oda a csába halakat.

Apró halak, ázalagok, tengeri férgek, holothurok odacsábulnak a fényes csalétekre, ellepik a kiterjesztett köpenyt; akkor az összehuzódik szépen, elfogja valamennyit s betakarítja a közös szájba: ez az a rózsaszinű csillag a középen; azután ismét kitárul a köpeny s folytatja munkáját, mely abból áll, hogy a tengerviz mészanyagát saját állatmézgájával egyesítve, a nagy porczellánmedenczének új párkányát folytassa. A köpeny két része külön magára végzi pontosan ezt a művet; külön dolgozik mindakettő, közös csak a száj, mely eszik. S a munkának oly pontosnak kell lenni, hogy összecsukódáskor a két teknő minden kis fodrozatával egymásba illjék, nehogy valami külellenség behatoljon a nyiláson.

A két medencze hátulján van aztán egy nagyobb nyilás, olyan forma, mint egy retek: ha valami ellenség hátával felfelé fordíthatná a Tridacnát, azon nyilásán át megölhetné könnyen. De van arról gondoskodva. E nyiláson át a Tridacna egy roppant vastag szakállat eresztett ki, olyan erőset mint a lószőr; ennek a szálaival odakötözte magát a sziklához. Olyan szilárdul fekszik ott, hogy helyéből sem hullámcsapás, sem ellenséges állatok rohama ki nem mozdíthatja. Mesés hazaszeretet, a mivel ragaszkodik a földhöz, a melyen született.

Más csiga szeret utazni; a Nautilus, ha a tenger fenekén van, hasra fekve mászik a lábaival; ha a tenger felszinén van, hanyatt fekve úszik velük; a Pleurotoma babilonica forogva halad, mint egy propeller, az Argonauta vitorlázik, a Sepia evez, a Mytilus ugrik, az Echinus mamilláris mankón jár; de a Tridacna gygas egy helyen marad selyem motringjával hozzákötve a földhöz. Ennek a selyem szakállnak a neve «byssos»; VIII. Leó pápának ilyen selyemből volt harisnyája.

Azt a sarkot, melynél a két csigateknő egymáshoz ér, «zár»-nak nevezik s azt egy erős izom köti össze. Hogy milyen erős ez a kötőin, azt bizonyítják azok a vastag hajókötelek, a mik gyakran beletévednek a Tridacna teknőjébe s miket az összecsapódó éles paizsok úgy harapnak ketté, mintha éles balta vágta volna el.

Maga ez a zárizom tesz a Tridacnánál huszonöt fontot, a körül van neki fehér husa és sárga husa. A fehér husát úgy hijják a vadnépek, a kik megeszik, hogy «tehénhus». (Legyen neki az ő hitük szerint.) A sárga husát azonban elvetik, mert attól nem csak jóllakik, de meg is részegszik az ember s a vademberek még nem látják át ennek az előnyét.

Ebben a sárga husában terem az a hires drágakő, a minek Calapites a neve: szép fehér hosszukás kő; a chinaiak azt tudják róla, hogy a ki ilyen kőnek birtokában van, az igen meggazdagszik, csakhogy minden pénteken meg kell füstölni benzoéval. (Ez nem elhinni való). Az európaiak mást hisznek felőle: hogy az esős időt megérzi; olyankor apró vizgyöngyök verik ki.

Néha, mikor különös lelkesült állapotban van, a Tridacna elkezd éjjel villó fényben sugárzani a tenger fenekén s olyankor köröskörül megvilágítja a körüle települt balánokat, tengeri tulipánokat és tengeri csillagokat. Ezek azonban csak ünnepnapjai.

A Tridacnát a malajok Bia Garu-nak nevezik, a timorok Kemas-nak, a görögök Chamaenek hítták. Hogy ő maga hogyan nevezi magát, azt még eddigelé nem sikerült kiderítenünk, miután még mindig hiányával vagyunk egy csiganyelvszótárnak. Hanem, hogy a csigák egymás között beszélgetnek, sőt egymásnak szerelmes leveleket is küldöznek, az már tény, s majd más helyen bővebben fogunk róla értekezni.

Mint minden hatalmas lénynek, úgy a Tridacna Gygasnak is hatalmas ellenségei vannak: azok között legfélelmesebb a Polypus maximus.

Képzeljen magának valaki egy óriási dohányzacskót, melynek bendője hat akós, czafrangjai pedig karvastagságuak, és két ölesek: e hosszú csápok két sor köpölylyel vannak ellátva, minden köpöly szája csontkemény karimával s minden karima görbe fogakkal. Az egész állatot sürű fekete szőr fedi. Mikor a tengerben egy úszó állatot megragad, nyolcz hosszú karját, mint az óriáskígyó tekercseit, körüle fonja, a köpölyök oda tapadnak az áldozat testéhez, fogaikkal belevágva magukat annak bőrébe, s odavonják azt a tengeri szörny ijesztő fejéhez, a fején még két erősebb karja van, azokkal odanyomja áldozatát a száj nyilásához. A száját olyan alakú fogak ékesítik, mint a papagáj csőre. S míg kiülő két rémséges szeme az odaszivott áldozatot kétségbe ejti, addig rettentő agyarai apróra morzsolva eresztik azt le iszonyú bendőjébe. Megöli a csigát és a tengeri pókot, daczára kemény pánczéljának.

Már Aristoteles ismerte e szörnyeteget, Homér megénekelte, Ovid hasonlatait kötötte hozzá, Plautus megemlékezett róla; s Plinius megörökítette annak ellenségeskedését a Tridacna Gygasszal, a mit még az ő idejében «Chama Titan»-nak neveztek.

A Tridacna Gygasnak nincs semmi oka rettegni a szörnyetegtől.

Az ő zárizmának egyetlen összerántása elég, hogy a csodaszörnynek hozzányuló százfogú karját ketté harapja, s ha az a fejét oda találná dugni összecsapó paizsai közé, bizony fej nélkül menne tovább.

Hanem egy baja van a Tridacnának: az, hogy nem lát. A többi kagylóknak jó szemeik vannak, nála a szem alakja csak czifraság. A Tridacna vak.

Maga világít másoknak; de saját világánál nem lát.

Ezért azután nem is veszi észre, ha ellenség vagy zsákmány közelít.

Hanem a teremtő erő nem hagyott semmit kárpótolatlanul.

Ha megtagadta a tengeri állatok leghatalmasabbikától a látás tehetségét, kipótolta neki e mostohaságot az állatok legkisebbikének szövetségében, mely helyette lát és őrködik.

Ez a jó barát az «ősi csiga-őr». (Pinnotheres veterum.) Azért viseli ezt a nevet, mert már az ó-egyptomiak hieroglyphjaiban előjön: mint jelképe a fiai által gyámolított öregségnek; egy kicsiny rákalakú féreg egy nagy csigahéjban.

A csiga-őr olyan mint valami kis parányi rák, vagy skorpio. Igazi minoritás, ki soha majoritássá lenni nem törekszik.

Megbecsülhetetlen institutió!

A míg a lomha nagy test elterülve fekszik a tengeriszapban és építi az óriási teknőhéjon az új sugárutakat, a míg a kettős dualistikus köpönyeg mechanicus megszokással hárítja össze a begyűjtött táplálékot a közös száj örökké éhes üregébe, azalatt a kis csiga-őr éjjel-nappal őrködik jó és rossz események fölött. Ha beseperni való préda közelít, vagy gyilkos szándékú ellenség, a csiga-őr hirtelen egyet csíp a Tridacna érzékeny keblén éles ollójával. A Tridacna felkiált: «átkozott kellemetlen ember!» de egyidejüleg hirtelen összecsapja medenczepaizsait s akkor aztán, a mi közbeszorult, az meghalt; csak a csiga-őr marad élve.

Ő a Tridacna örökös figyelmeztetője: mert ámbár vannak a Tridacna Gygasnak saját kebléből kieresztett tapogató csápjai is, de azok mint minden küldiplomatia, csak arra valók, hogy a közelgő veszedelmet mindig egy nappal későbben jelentsék, mint mikor már a titkot valamennyi ujság mind kitrombitálta.

E csiga-őrön kívül vannak még a Tridacna Gygasnak mindenféle támogatói és tanácsadói, minők a Murex regius, a Spondilus imperialis, a Conus princeps és a Conus generalis, azután a Voluta musica, és a Conus literatus; nemkülönben a Mithra papalis és Mithra episcopalis; (magyarosítva: a királyi bogoncz, a császári tüskér, a herczegi czövek és a tábornokczövek; a zenésztekercs és a tudós tekercs, a pápasüveg és a püspöksüveg), a kiknek és a velük összeköttetésbe kerülendő gyöngytermő Meleagrina, Venus Dione, szivárvány halyotis, pharaosüveg, argohajós, fehér kalapács, víztölcsér és gyöngyös özvegy, a mérges aplysia depilans s több más nevezetes jellemek összebonyolult sorából, hogy milyen nevezetes történet fog kifejlődni? azt majd meglátjuk a következő fejezetekben…