VI. A KÖLTŐ CSIGA S A KRITIKUS CSIGA.

Ki a tengeri alatti költő?

Azt a szárazföldi költők maguk megmondják, a midőn egymás munkáit, – és néha a saját magukét is – «gyöngyöknek» nevezik.

A ki az igazi gyöngyöket készíti, az az igazi költő; és annak a neve Meleagrina margaritifera; gyöngytermő gyöngyér.

Mindenki ismeri a gyöngyházat. Viseljük gombjainkon, hölgyeink legyezőiken, díszbutorainkat rakatjuk ki vele. Ez a gyöngyérnek a háza.

Hogyan terem a gyöngy?

Bœthius idejében azt hitték, hogy szent Iván éjszakáján feljönnek a gyöngyérek a tenger felszinére, kitárják csészéiket, az égi harmat beléjük hull, s e magas ihlettől származik kebleikben a remek költemény, a gyöngy.

Ezt a szép mesét sokan megénekelték: «Triesmain menyegzője», a «Harem Romanza», a «Filicaja gyöngye» szerencsésen felhasználták ezt az ötletet.

Csakhogy bizony ebből egy szó sem igaz.

A harmat csak víz. Vízből még a szárazföldi poéták sem tudnak költeményt csinálni; ha még bor volna!

Már Apollonius valami reálisabb magyarázatot keresett. Szerinte a hajósok olajat töltenek a tengerre, a gyöngyér azt feliszsza, s akkor az olaj nedve változik át benne gyöngygyé.

De biz a ki ezt megpróbálta, az is elmondhatta, hogy «oleum et operam perdidi». (Olaj és fáradság kárba veszett.)

Linné már közelebb találgatta. 1761-ben egy lepecsételt tekercset ajánlott fel a hollandi államtanácsnak, melyben meg volt irva a titka a mesterséges gyöngycsinálásnak. Az nem vette meg tőle a titkot; hanem megvette egy kereskedő, az megint eladta egy másik kereskedőnek, utoljára kisült a titok: a mi abból áll, hogy ha a kagylónak a héját kivülről megfúrják, a fúrás helyén a kagyló gyöngy idomú váladékot különít el, s ha testébe valami idegen tárgyat fúrnak be, azt gyöngyház-anyaggal vonja be. A chinaiak ezer évvel elébb tudták már ezt a titkot Linné előtt, s gyakorolták is széltében, csakhogy az ilyen mondvacsinált gyöngy olyan is aztán, mint az alkalmi költemény: – nincsen fénye.

Más természettudósok még közelebb találgatták s rájöttek, hogy van a gyöngyérnek egy ragaszkodó kritikusa: a vermetus; ez okozza a gyöngy születését.

Mi legyen ennek a magyar neve? Ejh, hisz ez a magyar nyelv úgy is Csáky-szalmája, az csinál bele új szavakat, a ki hozzáférhet: nevezzük el «kukacs»-nak; – vermes, kukacz: aztán meg hogy mindenbe bele szeret kukkantani.

A kukacs egészen hasonlít a földi gilisztához, csakhogy van neki egy kemény hüvelye, egy vékony cső, a miben ő épen elfér. Azt a csövet ő néha meg is csavargatja csigaalakra, mintha meg akarná rá tanítani a Scalaria Pretiosat, hogy milyennek kellene lenni a jól formált csigának.

De mindenekfelett kiválasztotta a kukacs figyelme tárgyául a gyöngyért. Annak a hátára rámászik, annak az oldalát lassacskán kifúrja, s a gyöngyházát iparkodik keresztültörni. A gyöngyér aztán, a mint veszi észre, hogy fúrják az oldalát, a veszélyeztetett helyre egyre-másra tömöríti a gyöngyház-anyagot. Lassankint dudorodás támad azon a helyen; kínjában, önvédelmében a gyöngyér előteremti a gyöngyöt.

De hisz az még mindig nem gyöngy; mert csak fele van meg; a lapja oda van nőve a héjához, az alakja girbe-gurba.

Elvégre is meg kell nyugodni a természettudósoknak abban, hogy a gyöngyöt a meleagrina önszántából, maga jókedvéből teremti elő; független az mind az égi harmattól, mind a chinaiak ravaszságától, mind saját kritikusa szurdalásától; úgy terem, mint minden költemény: mint a csillagok maguk, titok marad az örökké.

Mert akár az egyik, akár a másik elmélet volna igaz, az következnék belőle, hogy minden csiga egyforma gyöngyöket teremt; de nem úgy van.

Mik azok a «kásagyöngyök», melyek a kereskedő szitáján áthullnak s miket latszámra vesztegetnek azokhoz a homéri, shakespeari óriásokhoz képest, mikből egyet a velenczei köztársaság a török szultánnak ajándékozott, százezer tallér értékűt; vagy a mi Rudolf császár koronájában volt, kis körte nagyságú, vagy X. Leo pápa gyöngyéhez, melyet ő szentsége 78 ezer tallérért vett; hogy ne menjünk vissza a mesés korszakig, a melyben a római úrihölgyek füleiben az «elenchos» csüngött, («megszégyenítő»); már tudniillik megszégyenítő azokra a szegényebb hölgyekre nézve, a kik hasonlóval nem pompázhattak; a milyenből Brutus anyjának, Serviliának, egy kétszáz hatvanötezer tallérértékű darabja volt. (Ilyen democrata én is szeretnék lenni.) Vagy a minők Cleopatra gyöngyei voltak, mikből az egyiket, a minek hatszázezer tallér volt az ára, eczetben felolvasztva Antonius egészségére áldomásul megitta; a másik gyöngyét pedig, mikor aztán megölte magát, a rómaiak kétfelé fürészelve, a capitoliumi Venus füleibe akasztották. De hát Claudius, Aesopusnak, a költőnek a fia, a kire az apja annyi gazdagságot hagyott, hogy nem tudott vele hová lenni, egyszer a vendégeinek egy tál gyöngyöt adatott fel s mindenkinek meg kellett belőle egyet enni. A legnagyobb gyöngye pedig a persa sahnak van, mely másfél hüvelyknyi magas, s másfél milliót ér – annak a kinek van.

Már az csak világos, hogy ezeket a gyöngyöket olyan genialis gyöngyéreknek kellett előteremteni, a kik sem Linnétől nem tanulták, sem a Vermetustól, sem a siliquaria angvinától, sem a többi kritizáló furdancsoktól nem kérdezték: hogyan kell a gyöngyöt alkotni.

Hanem hát a csigák országában is úgy van, hogy a míg a gyöngy a meleagrina keblében van, addig azt fúróval furdalják, rákollóval szabdalják, iszappal bekeverik; csak ha egyszer már kimult, megrohadt, s valami idegen potentát kiszedte belőle a gyöngyöt, akkor aztán tartanak fölötte nagyszerű emlékbeszédet.

A gyöngyér a csigák hegedűse. A fehér gyöngyök, azok a szerelmi dalok, a feketék az elegiák; minden gyöngy egymásra tapadt rétegekből áll, melyek csillámlanak, mint a gyöngyház s átlátszóak, még a feketénél is; képzelhetni, hogy egy olyan dió nagyságú gyöngy micsoda? Az már egész históriai mű, a minek lapjai száz év óta szaporodtak fel. Vannak piros gyöngyök is; azok bizonyosan hősköltemények a csigák harczairól.