XXXVI. Fejezet. Az Angyali Korona.

Szolimán szultán másnap az egész táborával felkerekedett és megindult Bécs felé.

Útközben Ajász basa meglepte Visegrádot, s minden nevezetesebb ellenkezés nélkül elfoglalta. Várvívás nem volt czélja e hadjáratnak, de Visegrádot a szultán kivánta elfoglaltatni, mert a futtában elfogott Perényi Péter koronaőrtől megtudá, hogy ott van Magyarország angyali koronája.

Ekkor aztán a fogoly koronaőrt, a koronával együtt felküldé Budára János királyhoz.

Zápolya könnyen megbocsátá Perényinek a hűtlen elpártolást, a koronával együtt való visszapártolásért s ezzel az egygyel is szaporodott a főurak száma szomoru fényü udvarában. A két első híve fogolyként került hozzá, Nádasdy és Perényi. Jó kezdet! Harmadiknak önkényt jelent meg Petrovich Péter, rokona.

Szent-Ferencz hittérítő napján kapott János király Bécs alól egy a szultán által diktált levelet, ilyen tartalommal.

«Tiszteletreméltó barátom! Örüljön felséged, mivel a te ellenségeidet Bécsben körülszorítottam, hogy az Iszter folyóból vizet nem meríthetnek, sem nyilást nem találnak, melyen át városukból kimenekülhessenek, mert az én népeim körül fogták aztat; annálfogva rövid időn mindjárt azonnal el lesz foglalva Bécsnek városa».

A Szent-Ferencz napjára egy hétre következő Szent-Lukács napján azonban olyan goromba idő állt be, a mely derék télnek is bevált volna. Kegyetlen északi széllel jött a hóförmeteg, s ez ellen nem volt Allahnál segítség. A törökök szakálla nem volt szokva a zuzmarához, kopasz tarkója a hóeséshez. Semmi parancsszó nem volt képes ott marasztalni a török hadsereget. Mind felszedték a sátraikat s takarodtak sebesen Bécs alól.

Szolimán gyors szekereken előre küldé az ácsait, hogy készítsenek Buda és Pest között hidat. Takarodót fuvatott. Azon az uton, a melyen jött, a Dunán tul, visszamennie nem volt tanácsos, mert annak a környékét már jövet kiélte a török sereg, a Dunán innen még volt élet.

Negyednapra készen állt a hid a két város között. Jó, erős hajókon épült hid: olyan széles, hogy három teve elmehetett rajta egymás mellett. Ezen a hidon kellett átvonulni az egész török hadseregnek. A basák, agák a hid mentében csónakokon követték az ezredeiket, s buzogányokkal ütötték a rendetlenkedőket. Éjjel is tartott az átvonulás, a mikor nagy üstökben égő szurok világosítá meg a hidat.

A mint János király értesült róla, hogy Szolimán megérkezett Ó-Budára, eléje sietett egynehány erősszivü barátjával; mindössze a két barát (Ferencz és György), Verbőczy és Petrovich. A többi félve hátramaradt. Azok között volt a nem rég érkezett Várday, esztergomi primás és Perényi Péter, a kik János királynak meghódoltak.

A szultán sátorában ismét magányosan tanácskozott a két uralkodó, Mehemet tolmácsolása mellett s Szolimán megigérte Jánosnak, hogy jövő évre újból megindítja a Bécs elleni hadjáratot.

Nyolcz álló napig tartott a török sereg átvonulása a pesti oldalra.

Végre elérkezett Szent-Dömötör napja, a ki is a magyaroknak különösen tisztelt szentje vala: úgy hogy a juhászok, gulyások, csikósok ennek a napjától számították az esztendőt, a nagy alföldi városban Szögedében külön temploma volt, ékesen faragott szobrával, kinek is minden neve napján új subát tettek a vállára. Midőn Hunyady Mátyás király Szegeden országgyülést tartott, meglátva, hogy Szent Demeter vállán igen disztelen suba volna, levétette azt onnan, s saját drága bársonyos, prémes és bogláros mentéjét akasztá a nyakába, a hogy ez a szentek történetében olvasható.

Ezen a napon költözött át a Dunán Szolimán fényes parádével.

A Budán talált huszonnégy ágyuból tizenkettőt elvitt magával, diadaljelül, a hátrahagyott tizenkettőből János király üdvlövéseket durrogattatott a szultán tiszteletére: olyan jó sikerrel, hogy négy «szakállas» szétrepedt. A mellett a trombitások és siposok igen szépen hangicsáltak.

A szultán sátorát a gubacsi pusztán állíták fel, s pihenő napot tartottak.

Ez alatt Szolimán felizent Budára János királyhoz, hogy szeretné meglátni az «angyali koronát».

Zápolyának nem lehetett ingadozni az ösztön ellen. Az a korona bizony a szultán kegyéből jutott az ő kezébe vissza. Még is saját személyében vitte azt át, lovon ülve, a szultánhoz, a Rákos mezejére, a kivel most már harmadszor találkozott.

A szultán pompás aranyozott háromlábura helyezteté el a koronát s azután karonfogva János királyt ismét elvezeté őt az istállójába, s megajándékozá egy fehér arab ménnel és azzal a fekete paripával, melyen saját maga lovagolt a hidon keresztül. Azonfelül ingyen ajándékba átengedé a királynak a nagy derék hidat, melyet a két város között veretett s az összes keresztyén foglyokat, a kiket a janicsárok rabszijra fűzve magukkal hurczolának.

Ezen való örömében János király egészen megfeledkezett a koronáról.

Csak midőn Budára visszakerült, a szultán ajándékainak jó hirével s a primás kérdésbe tevé előtte, «hát a szent korona hol van?» akkor jutott eszébe, hogy azt bizony ott felejtette a szultán sátorában.

«Vissza pedig nem mehetek érte, mert én már a szultántól bucsut vettem, összeölelkeztünk, csókolóztunk: nem lehetek olyan goromba, hogy most megint visszamenjek hozzá a koronáért».

«Azt pedig vissza kell hozni!» Kiálták minden oldalról a hivei. «Menjen hát érte más!»

A primás és Perényi szánták rá az életüket, hogy elmenjenek a félelmes oroszlán barlangjába, visszakövetelni tőle Magyarország legszentebb kincsét, az angyali koronát.

A szultán kegyesen fogadta mind az egyházfejedelmet, mind a bánt. Megértve a tolmácsa által azoknak a rangbeli méltóságát, előttük is ismétlé a királynak tett fogadását, hogy Magyarországot, a Szerémségét, s Boszniának azt a részét, melyet Ulászló birt, átengedi János királynak a váraival együtt; és követelte a két főúrtól, hogy esküdjenek előtte hűséget János királynak, a mit azok teljesítettek is.

Ez alatt megpillantá Várday Pál érsek az állványra tett koronát.

– Mit keres a magyarok koronája e helyütt? Kérdezé a szultántól.

A nagyúr dölyfösen felelt.

– Ha volt, volt a magyaroké, most pedig a törököké. Csak azért akartam meglátni ezt a koronát, mert azt beszélik róla, hogy az angyalok hozták, s mi törökök nagyon tiszteljük az angyalokat. Akartam látni, hogy hát milyen drága köveik vannak az angyaloknak? De bizony mondhatom, hogy nagyon közönséges drágakövek, nem sokat érnek».

A primás és a bán készen volt a feleletre. Előszedték a saját drágaköveiket, melyeket kincstárukból hoztak el s felajánlák azokat a szultánnak, váltságul a koronáért.

A gyémántok, rubintok, zafirok nagyon megnyerték a szultán tetszését.

– No hát vigyétek vissza a koronátokat a királynak, viselje egészséggel.

Előbb azonban a szultán felpróbálta a fejére a koronát, s utána a jelen volt basák, Ibrahim, Ajász, Mehemet, mind játékot űzve a szent ereklyéből, sorba feltevék azt kopasz tarkóikra: úgy adták át végül a primásnak.

A két főúr vágtatva sietett vissza Budára a koronával.

Midőn a primás elmondá a király és az udvariak előtt a történteket s a midőn odaért, hogy azt az angyali ereklyét hogy illeszték egymás után a fejeikre a török vezérek, kicsordult a könny a főpap szeméből s mint a zápor hullott a kezében tartott, a kebléhez szorított koronára s ez a könybaptisma lemosta a foltot a szent ereklyéről.

A többi is mind sirt, a ki csak jelen volt, maga a király is úgy sirt mint egy gyermek. Csak egy ember volt, a ki visszafojtotta a könyhullatását, Fráter György. Összefont karokkal ott állt és hallgatott. Magában gondolá: «Az arany rozsdáját, a korona foltját, csupán csak forró vér moshatja tisztára».