XXXV. Fejezet. Igazság-E, Vagy Mese?

Zápolya elérte hát, a miről annyit álmodott, s a mit Fráter György Lengyelországban megjósolt neki, hogy ott fog ülni fényes Buda várában, a királyi székben.

Hajh mennyire más volt ez a Buda vára, miként a hajdani, melyet Lajos király idejében látott!

Azt a régit még Szolimán első hadjárata alatt leégették a törökök. A nádor, primás, kincstartó palotái, a Fuggerek hatalmas házai elpusztultak, az utczákon nem robogtak a hajdani fényes hintók, a hordozó zsellyéket nem követte a hajdusereg, semmi kengyelfutó, apród, alabárdos. A leégett palotákat megvásárolták potom áron a szomszédból betelepült német iparosok, a nemesi czimerek fölé ki volt függesztve az olló, a csizma, a perecz, a posztónyiró, a kulcs, a patkó. A hajdani magas, mázolt cserepes tetőket helyettesíté a deszkázott eszterhaj. Szekeret sem lehetett látni a piaczon, a szamár volt az egyedüli teherhordó állat.

Milyen nagy volt még hat év előtt a lárma a miatt, hogy Buda várában egy csoport német rontja a levegőt, a magyar nemesség törvényt hozott, hogy azok mind eltávolíttassanak, most pedig német volt minden, a viselet, a beszéd, az erkölcs. S János királynak az volt a nagyobb gondja, hogy ezeket a németeket rábirja szép szóval, maradjanak itten, mert külömben üres marad Buda vára. Nagy része a lakosságnak meg is nyugodott a biztatásban. Nekik János király is olyan jó volt, mint Ferdinánd.

Élelmi szer elég volt felhalmozva a várban. Nádasdy huszezer emberre számított s féléves ostromra, ahoz mérte az előkészületeit. Aztán kapott kétezer embert, s tartott a várostrom fél óráig. Így aztán annyi liszt, szalonna, bor megmaradt, hogy abból a lakosság között is lehetett szétosztani.

A király magával hordta a szakácsát, az elkészíté az ebédet az udvariak számára (még akkor főméltóságok nem voltak, csak jó czimborák) a várost körülsétálván az urak asztalhoz ülének s hozzáláttak az étkezéshez.

A hosszu asztal nagy sávolyos abroszszal volt leterítve egész az asztal hidjáig. Mikor a király elhelyezkedék az asztalfőn: észrevevé, hogy a kinyujtott lába valami kemény tárgyba beleütődik. Az étekfogónak megparancsolá, hogy nézze meg, mi az? és távolítsa el onnan.

Az étekfogó bebujt az asztal alá, s mikor ismét előhuzta a fejét az abrosz alul, sápadt volt az arcza, egész halálfia lett ijedtében.

– Jézus Mária! Fölséges uram!

– No, mit láttál?

– Nem merem megmondani.

– Mondd meg bátran!

– Egy koporsó van itt az asztal alatt.

Erre a szóra az urak felugráltak a székeikről, csak a király maradt ülve. Ellenben Nádasdy Tamás elkezdett hangos hahotával kaczagni.

– Ne ijedjetek meg urak! Monda a volt várkormányzó. Tréfa van ebben a castrumdolorisban. Ezt a koporsót a derék Besserer generális csináltatá magának, a kit Ferdinánd király Budavára fővezéréül ide küldött. Megesküvék, hogy a várat az utolsó csepp véreig védelmezni fogja, s csak ebben a koporsóban fekve engedi magát kivitetni a várból! Aztán ő volt a legelső, a ki megszökött, mikor a török Eszéknél átlépett a vizen. Én aztán megtartottam a butordarabot, igen alkalmas volt a boros átalagokat elrejteni benne.

Azzal nagy nevetés között előhuzták a csodálatos bortartó ládát az asztal alól. Szép gyantáros koporsó volt, a tetején kiverve ezüst szegekkel «Besserer Szigfrid» neve, a felemelt teteje alatt pedig a boros átalagok.

Ez a koporsó volt az első nevetni való tárgy János király trónfoglalási utjában.

Az ebédre következett délután azonban egészen lerontá a vidám hangulatot.

A várban levő kapituláns német helyőrségből valami négyszázan, s velük együtt mintegy negyven iparos polgár, felgyülekezék a királyi vár elé s ott sorakozva, követeik által tudatták a királylyal, hogy ők nem maradnak tovább itten, hanem hazamennek Bécsbe.

Mind a király, mind a kisérő urak váltig biztatták és rémítgették őket, hogy ne menjenek ki a várból. Itt biztos helyen vannak. Ha egyszer innen kivonulnak, senki sem felel az életükért. De azok megbikacsolták magukat, hogy ők mennek. Sőt még a városbiró, Wolfgang posztónyiró is velük akart menni, a gazdagabb polgárokkal együtt.

A királynak nem volt hatalma őket visszatartani. Nádasdynak pedig nem engedelmeskedtek, nekik nem vezérük többé! Tehát elkellett őket bocsátani.

Az elvonuló német csapatok azután kibontott zászlókkal, teljes katonai pompával, dobverés mellett vonultak ki a bécsi várkapun át a vörösvári út felé. A mint azonban a logodi mezőre értek, egyszerre előrohantak az erdőből a lesben álló janicsárok és lovas szarácsiak s a körülfogott csapatot elnyomták baromsokaságukkal. Egy sem menekült meg a német katonák közül.

A várban maradottak onnan nézték a bástyafokról a kétségbeesett küzdelmet, mely alig tartott egy óráig.

A ruháiktól megfosztott holttestek ott hevertek a török tábor másnapi elvonultáig. A janicsárok a zsidóvárosban vásárt ütöttek a lemészárolt katonák és polgárok öltözeteiből. János király csak az otthagyott hullákat eltemettetni jöhetett elő a várból. Ez volt uralkodásának bevezető lapja.

… Így adja elő a napok történetét a legközelebbről látott szemtanu, Szerémi György káplán.

Mást énekelnek azonban a magyar hegedüsök, s megint mást a török krónikások.

Ezek szerint úgy történt Buda vára megostromlása, hogy Nádasdy Tamás végső lehelletéig védte Buda várát, s a török sereg első rohamát vitézül visszaverte. De miután a törökök egy tüzakna felrobbantása által a várfalon rést ütöttek, a fellázadt német katonák rárohantak a vezérükre, megkötözték s börtönbe zárták. Maguk aztán kapituláltak s átadták a várost a töröknek.

A győzelmes basák ott találták Nádasdyt a börtönben meglánczolva. Menten a szultán elé czepelték, a ki elmondatta magának a magyar vezérrel a várvédelem történetét. E fölött a szultán haragba jött s azt parancsolá, hogy Nádasdyt foglyul kell küldeni Sztambulba. Vitték rögtön a hajókhoz. Mikor azonban a Dunaparton a csónakokhoz értek, Nádasdy kiszabadítá magát az őrei kezéből s egy csónakba beleugorva, az egész török hajóhad szeme láttára átevezett egyedül a Dunán, s János király táborába menekült. Ekkor megint a németekre haragudott meg a szultán a vezérükön elkövetett árulásért s mint áruló hitszegőket méltán és érdemük szerint konczoltatá fel szeme láttára.

Hát így sokkal szebb a történet, s a magyar vezér vitézségének és a török szultán nagylelkűségének öregbítésére szolgál. Magam is elismerem, hogy mint költőnek, inkább ezt a mesét kellett volna igaz történetül elfogadnom, mint az igazat elmesélnem. Mégis az utóbbit választottam, mert magyar hegedűsök, török krónikások az ő uraik asztaláról duskálkodtak, azoknak hizelkedtek, de a szegény káplán együtt koplalt a királyával, s soha sem hizelkedett neki.